Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.

Lengyelország (Kamera) 124 perc, ff., lengyel

Rendező: Wojciech Has

Rendhagyó film ez, sőt, már maga a film alapjául szolgáló 1813-as Jan Potocki regény is igen csavaros, abban a tekintetben, hogy nagyon nem lineáris a történetmesélése, hanem egy többszintes labirintusként - szinte áttekinthetetlenül - tekereg.

Látszólag minden normálisan indul... A napóleoni háborúk idejében egy Zaragozai fogadó emeletén egy katona (Zbigniew Cybulski) talál egy szépen illusztrált könyvet, ami nagyon megtetszik neki. Annyira belefeledkezik a könyv lapozgatásába, hogy nem is zavartatja magát, amikor az ellenség olvasgatás közben rajtaüt. Mágikus ereje lehet ennek a könyvnek, mert az ellenség kapitánya ahelyett, hogy bilincsbe veretné, segít neki lefordítani a kéziratot, amiről kiderül, hogy saját nagyapja írta.

Ekkor a történet átvált nagyapjának történetére. Ez még nem különösebben rendhagyó, láttunk ilyesmit már sokszor....De ez csak a követhetetlen váltások sorozatának az első állomása... Ahogy később tapasztaljuk, az egész film/regény apróbb történetek mozaikjaként van összerakva. Valahol valakivel találkozik az addigi főszereplő, és ez az illető elkezd mesélni egy történetet, és máris abban az újabb történetben találjuk magunkat. És amikor már épp elfeledkezünk arról, hogy egy közbenső történetben vagyunk, akkor ebben a közbenső történetben is jön egy szereplő, aki elkezdi mesélni a saját történetét, és természetesen mi azonnal ugrunk bele ebbe a következő történetbe. De az elbeszélő időnként megszakítja a történetet, hogy visszaugorjunk egy szintet. És emiatt nagyon résen kell lenni, hogy egyáltalán követni tudjuk, melyik helyszínen, melyik generáció korszakában vagyunk éppen...

Egy idő után - bevallom férfiasan - elvesztettem a fonalat. Ami izgalmasnak és újszerűnek tűnt az elején, az sajnos pont a visszájára fordult... 

Holott az elején minden olyan ígéretesnek tűnt. A képi világ - amolyan mese felnőtteknek jelleggel - egy elvarázsolt világba repít minket. Gyönyörű, részletesen kidolgozott díszletek, helyszínek.  Pont emiatt az izgalmas látványvilág miatt sajnáltam nagyon, hogy a kellemes, szélesvásznú képarány nem színes nyersanyagon valósult meg. Holott ez az izgalmas kidolgozottság kifejezetten megérdemelte volna.

Ezt a regényt Potocki állítólag 18 éven keresztül írta... műfajilag valahol "dobozregény"-ként is láttam emlegetni, ami egyébként azt jelenti, hogy az egyes fejezetek sorrendje tulajdonképpen az olvasón múlik. Az első ilyen regényt dobozban adták ki, és az olvasó döntötte el, hogy mikor melyik fejezetet húzza ki belőle. Film esetén, különösen a film megjelenésének évében természetesen ez a nézői választás még nem volt lehetséges, de az mindenesetre kétségtelen, hogy az egyes kis történetek nem alkotnak különösebben koherens egészet....

Ez még önmagában nem lenne baj egyébként, de én az egyes kis történetekben sem találtam túl sok izgalmat a már említett vizuális izgalmakon túl... Szokás szerint megjegyzem, hogy ez persze fakadhat alapvetően az én hiányosságaimból is.

A film egyik főszereplője az a Zbigniew Cybulski, akit szinte mindig a lengyel James Deanként emlegetnek. Jómagam ezt a hasonlóságot semmilyen síkon nem találom meg bennük azon kívül, hogy mindketten viszonylag fiatalon haltak meg valamilyen elkerülhető közlekedési baleset során. James Dean közúti (nem hivatalos) autóversenyben halt meg, Cybulski pedig egy mozgó vonatra próbált meg felugrani, de olyan szerencsétlenül esett le róla, hogy a vonat keresztülment rajta.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy jellegzetesen sötétített üvegű szemüvege nélkül szerepelt egy filmben. Ezért nem is ismertem fel azonnal...

Nagyon hosszú, kicsit több, mint 3 órás a film, nem csoda, hogy az amerikai piacra egy megvágott, rövidebb változatot küldtek. A gitáros Jerry Garcia valamilyen San Franciscoi vetítésen látta ezt a filmet évtizedekkel később, és annyira beleszeretett, hogy Martin Scorsese és Ford Coppola segítségével felújították az eredeti, hosszú verziót. Nekik köszönhető, hogy most tényleg gyönyörű minőségben látható ez a film is.

Olaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.

Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

Csehszlovákia (Barrandov), 128 perc, ff., szlovák

Rendező: Ján Kadár és Elmar Klos

Producer: Milos Broz és Jaromír Lukás

Árjásító...

...nem számítottam rá, hogy egy 1965-ös filmet nézve fogok új szót tanulni! Hamarosan elmagyarázom, hogy mit is jelent ez a szó, melynek létjogosultsága természetesen csak egy fasiszta államban lehet.  Ahányszor csak ízlelgetem magamban ezt a frissen megismert szót, annyiszor vannak ambivalens érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt megmosolyogtató az idiotizmus, ami ilyen szót tud létrehozni, viszont  a dolgot a maga kontextusában nézve nem sok kedve van az embernek a nevetgélésre.

Az első Szlovák Köztársaság a Harmadik Birodalom csatlósaként nem sokkal kikiáltása után - hozzánk hasonlóan - zsidótörvényeket vezetett be. Zsidók - többek között - nem vezethettek boltokat, ezért úgynevezett "árjásítókat" neveztek ki az ilyen üzletek üzemeltetésére, akik ezzel gyakorlatilag einstandolták az adott boltot, és jó esetben a korábbi zsidó tulajdonosok a boltban maradhattak alkalmazottként. Ahogy ez lenni szokott ilyen esetben, a hatalom a saját embereinek játszotta át a legjobb boltokat.

Hősünk, egy Tono (Jozef Kroner) nevű egyszerű, jóindulatú ács - az alábbi képen jobbra - szerencsésnek érzi magát, mert Hlinka-gárdista sógora - a képen balra -  meglepi egy ilyen "árjásító" határozattal. Az öreg Lautmann néni gomb- és falvédő boltját kapja meg. Nagy a boldogság, nem várt pénz áll a házhoz.

Lautmann néniről el kell mondani, hogy egy tündéri, alacsony, idős özvegyasszony. Emellett szenilis és jórészt süket is. Annyira szerethető volt ez a nénike, hogy Hollywoodban Oscarra (!!!) jelölték a legjobb női filmszereplő kategóriájában. Első hallásra talán bele sem gondol az ember, hogy mekkora szó Hollywoodban, ha egy nem-Hollywoodi filmmel kapcsolatban bármilyen jelölés történik. A legjobb idegen-nyelvű film kategóriáján kívül ugyanis Hollywood számára a külföldi filmek szinte mintha nem léteznének. Ida Kamińska viszont meghódította az Akadémia tagjainak szívét... bár a szobrot nem sikerült megnyernie, ez a jelölés is hatalmas szó volt! (A képen a színésznő a legjobb idegen-nyelvű filmnek járó szobrot fogja a kezében, amit viszont elnyert a film!)

Szóval Tono, - az árjásító határozat kézhezvételét követő napon - felkeresi a kis boltocskát, ahol ott találja a kedves kis nénit, aki nem nagyon érti, hogy mit keres ott a férfi.

- Én vagyok a maga árjája, és maga az én zsidóm!

- Nagy huncut a fiatalúr...

... jön a válasz, és ahogy ebben a jelenetben elbeszélnek egymás mellett, úgy nem sikerül soha megértetni magát Tononak a nénivel, de ez nem akadályozza meg abban, hogy szép lassan megkedveljék egymást.

Mint kiderül, a boltnak tulajdonképpen nincs jelentős bevétele. Lautmann nénit a zsidó közösség tartja el, méghozzá úgy, hogy ebből a néni semmit nem vesz észre. Él a maga világában, a közösség pedig szeretné, ha ez már így is maradna. A zsidó hitközség felajánlja Tononak, hogy őt is támogatják, ha tisztességesen bánik az idős hölggyel. Lautmann néninek pedig azt mondják, hogy Tono tulajdonképpen egy távoli rokona, aki most ideutazott hozzá, hogy segítse a bolt működtetésében. A férfi alapvető jóindulatával talán még akkor is tisztességesen bánna a nénivel, ha a hölgy pártfogói nem ajánlanának fel neki pénzt, de így legalább otthon fel tud mutatni időnként egy nagyobb összeget feleségének, aki teljesen kivirul attól a tudattól, hogy egy főutcán elhelyezkedő üzlet hullott a nyakukba.

A magányos öregasszonynak így pedig lett valakije, akire ráirányíthatja magányosságában felhalmozódott szeretetét, gondoskodni vágyását. Egymásra talál a két ember. És itt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ebben a gyilkos rendszerben nem csak a zsidók voltak veszélyben, hanem azok is akik adott esetben szimpatizáltak, vagy támogatták a zsidókat.

Előjön az egyén felelősségének kérdése az ilyen tömeggyilkos rendszerekben.

A Szlovák köztársaságban egyébként nem látunk náci németeket. Itt a számunkra viszonylag ismeretlenül csengő nevű Hlinka-gárda tartja rettegésben a lakosságot. Mint ahogy nálunk Szálasiék is akartak maguknak valami horogkeresztre emlékeztető jelképet, - de azért ez mégse nézzen ki teljesen ugyanúgy, hogy azért meg is különböztethessék magukat - így lett a horogkereszt helyett nyilaskeresztjük a nyilasoknak... a Hlinka-gárdisták pedig ilyen kettőskereszttel díszítették magukat.

Egy darabig minden jól működik. Lautmann néni Sabbatkor nem nyitja ki a boltot, de hogy néz ki, ha egy árjásított bolt nem nyit ki Sabbatkor? Ilyen nem fordulhat elő! Na, de hogy oldjuk ezt meg, ha Lautmann néni nem tud semmit az árjásításról? A zsidó támogatók persze megtalálják a köztes megoldást: szombaton leltár miatt zárva!

De aztán elkezdenek rossz hírek szállingózni...

- Állítólag össze akarják szedni a zsidólat!

- Ugyan! Ez csak vaklárma.

Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy nem vaklárma volt, de akárhányszor próbálok belegondolni ebbe a képtelenségbe, hogy származásuk alapján összegyűjtenek és kivégeznek embereket, nem tudom felfogni, hogy ilyen hogy történhetett meg. Teljesen elfogadhatónak tűnik, hogy sokan nem hitték el, hogy  valóban idáig fajuljanak a dolgok, hogy a lakosságnak azt a részét, akik zsidónak születtek - tehát amit nem kértek, és nem választottak - szisztematikusan kiirtsák. Nem, ez a józan ész számára felfoghatatlan, mint ahogy maga a halál is ésszel felfoghatatlan, legfeljebb elfogadható.

Végül eljön a nap, amikor a vaklármáról végleg kiderül, hogy valóság. Eljön a nap, amikor a zsidóknak a főtéren kell gyülekezniük, és teherautókra rakják őket. A gárdisták még hitegetik is az embereket, hogy amikor célba érnek, orvosi vizsgálat lesz, és aki munkára alkalmatlan, azt azonnal hazaszállítják majd. Csak annak kell dolgozni, aki munkaképes (dolgozni a zsidóknak is kell! - mondja arrogánsan az egyik tiszt).

Tono elhatározza, hogy megmenti a nénit a deportálástól. Na de hogyan? Hisz a néni az égvilágon semmit nem tud az egészről. Még a zsidótörvényekről sem! Aztán amikor Tono tiltása ellenére a néni kinéz az utcára, és meghallja, hogy "JUDE!" (Zsidó!)-t kiabál valaki, akkor hirtelen megérti, hogy mekkora a baj.

Hogy sikerül-e Tononak megmentenie Lautmann nénit, azt nem árulom el... és azt se, hogy hogyan alakul Tono sorsa. Azt viszont megosztom, hogy remekműnek érzem ezt a filmet, még azzal együtt is, hogy az utolsó 10-15 perc talán nem sikerült tökéletesre. Az addigiak önmagukban okot adnak arra, hogy feltétlenül megnézendő filmként beszéljek róla. Nem tartozik egyébként a különösebben ismert Oscar díjas filmek közé, még a Holocaust-filmek között sem emlékszem, hogy bárhol említették volna, pedig szerintem lenne keresnivalója. (Persze nyilván nem böngésztem végig az összes listát)

Különösen jó alkalmat ad ennek a filmnek a megtekintése, hogy feltegyük a kérdést magunknak, hogy mi vajon hogyan cselekednénk hasonló esetben? Vajon kihasználnánk a lehetőséget, hogy egy ilyen őrületnek köszönhetően rátegyük a kezünket egy ártatlan ember vagyonára, esetleg Tonohoz hasonlóan megpróbálunk segíteni, vagy talán életünk kockáztatásával még nála is többet próbálnánk tenni?

Nyilvánvaló, hogy a többség nem az utóbbi csoportba tartozik. És tulajdonképpen meg is értem... Nem lesz mindenkiből Raoul Wallenberg vagy Oskar Schindler, de reményre ad okot, hogy a zsidókat valamilyen formában a holocausttól menteni igyekvő embereket számba vevő Yad Vashem listán jelenleg 27,921 ember van feltüntetve... azért ez is valami...

USA (Andy Warhol), 63 perc, ff., angol

Rendező: Andy Warhol

Producer: Andy Warhol

Ha ebből a hatvanas évekbeli időszakból New York-i underground vagy avantgárd  filmmel találkozom, akkor elég pontosan tudom, hogy milyen minőségre és színvonalra számíthatok.

Nos, a Hollywood-i filmstúdiók ekkorra már minden tekintetben tökéletes minőséget produkáltak a filmkedvelők számára, csak éppen a jó ötletek kezdtek elfogyni. A saját magukra kényszerített Hayes-kódex annyira megkötötte a kezüket, hogy kezdett kissé egysíkúvá válni a termés...

(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy szerény véleményem szerint pont egy ugyanilyen korszakot élünk át most is, csak már nem a Hayes-kódex köti gúzsba a stúdiók és a rendezők kezeit, hanem a politikai korrektség ostoba túltolása. Ebből következik, hogy ma már szinte semmi mást nem nézünk a mozikban, csak szuperhősöket. Ahogy a Hayes-kódexet végül elsöpörte a palackból kitörő szellem, úgy reményeim szerint ezt a kb 15-20 éve tartó terméketlen időszakot is felrobbantja majd valami új filmes mozgalom hamarosan. Zárójel bezárva.)

A New York-i fiatalok elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy ebből rendszerint mi sült ki, az jól látható, ha ezeknek az éveknek az underground/avantgárd filmjeiből szemezgetünk. Rendszerint a filmes képzést láthatóan messziről elkerülő fiatalok valahogy kamerához jutottak Az még látszik, hogy valahogy hogy el is tudták indítani a "műszert", és forgattak valamit... ami éppen az eszükbe jutott...

Kis gonoszsággal mondhatom, hogy aki ezt az animgif-et látta, az nagyjából az egész filmet látta. Fel is merült bennem a film megnézése közben a következő költői kérdés: vajon milyen feltételeknek kell megfelelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt joggal FILM-nek lehessen nevezni? Ha valaki fog egy kamerát leteszi egy sarokba, és néhány ember azt csinál a kamera látószögében, amihez éppen kedve van, azt érdemes filmnek nevezni? Valószínűleg nem. És ha a kamerát Andy Warhol teszi a sarokba? Akkor ez hirtelen művészetté válik? - Őszintén szólva nem is igen értem, hogy hogyan lehet egy lapon említeni ezt a felvételt komoly műalkotásokkal (talán kommentben valaki elmagyarázza nekem) Ez egy polgárpukkasztó gesztus, semmi más. 

Elemezzük kicsit, hogy mit látunk a képen. (Itt jegyzem meg, hogy a film 63 percéből az első 49 ebből a szögből, vágás nélkül mutatja ezt a társaságot.) A háttérben egy fehér ruhába öltözött "doki" kínoz egy félmeztelen férfit. (forró gyertyával, szíjjal, stb) Balra különböző férfiak cigarettáznak. Jobbra egy nő cigarettázik... Na ennek a hölgynek volt némi köze ahhoz, hogy valahogy végig bírtam szenvedni ezt a filmet. Esztétikailag kicsit emészthetőbbé tette az amúgy csupa férfiból álló a látványt.

Edie Sedgwicknek hívták a szőke hölgyet. Érdeklődött Warhol művészete iránt, bejárkált a művész Manhattan-i műtermébe, melyet Factory-nak hívtak. Egyszer úgy alakult, hogy pont akkor látogatta meg Warholt, amikor ezt a filmet kezdték forgatni. Warhol pedig megkérte, ha már ott van, üljön be ő is a kamera elé. Pontosan ennyi - és nem több - az avantgárd rendezői koncepciója. 

Ezután Edie egy darabig minden Warhol filmben szerepelt, amíg össze nem vesztek valamin, ekkor a lány megtiltotta Warholnak, hogy azokat a filmeket vetítse, amelyekben ő szerepel. (A vetítések többnyire a Factory műteremben zajlottak. Hagyományos mozik természetesen nem nagyon vetítettek ilyesmiket) Edie ezután saját filmezéssel próbálkozott, de erős drogfüggősége miatt ez nagyon nehezen jött össze. Ideiglenesen sikerült összeszednie magát, és 1971-re valahogy elkészült az a film, és így kiereszthetett annyira, hogy nem sokkal ezután túl is adagolta magát...

Ha tovább kívánjuk elemezni a képet, akkor a centerben egy fiatalembert látunk, aki eleinte táncol, majd bántalmazni kezd egy férfit, amiért a társaság többi tagja őt is megkínozza, ahogy azt a "doki" a már említett másik férfival teszi a háttérben.

Magamtól nyilván sosem jöttem volna rá, hogy ez az A Clockwork Orange című regény - még Kubrick-ot megelőző - feldolgozása akart lenni. Néhány helyen áradoznak erről a "feldolgozásról", meg arról, hogy Warhol mennyire "átírta" az eredeti művet... nos... érzésem szerint nemhogy átírásról, de még csak írásról sincs szó ebben az esetben. Az történt ebben a bő egy órában pontosan az, ami Warholnak és a szereplőknek éppen az eszébe jutott. Helyenként látszik, hogy egy-egy szereplő időnként tanácstalanul kinéz (feltehetően Warhol-ra), majd a kintről kapott jelzések alapján folytatja az improvizációt. Egy helyen a szado-mazo állarcba öltöztetett főszereplő elkezd kiabálni, hogy fáj az amit művelnek vele, és ez érezhetően nem szerep volt, mert kínzói kis teketória után leállnak, és máshogy folytatják...

Mindenesetre, ha Andy Warhol neve a jövőben valahol felmerül, már nem fogok annyira bután bámulni. Eddig csak azt tudtam róla, hogy más alkotásait szerette átszínezni különböző rikító színekre. Ez volt a POP-ART, a hatvanas évek Amerikájának egyik legmenőbb stílusa. Ez például biztosan mindenkinek megvan: (és azt kell, hogy mondjam, ez még tetszik is)

Andy Warhol az ötvenes évek tömegkultúrájának igyekezett fricskát adni. Sikerrel. Ellenművészete a hatvanas évek közepére jellemző emblematikus alkotásokat hozott létre. Ettől függetlenül mozgóképes termékei maximum a korszak mementóiként értékelhetők, önálló alkotásokként nem állják meg helyüket. Így ízlésem szerint az "1001 film..." listáján sem lenne sok keresnivalója, ha abból indulunk ki, hogy ez a lista nem művészettörténészeknek készült, hanem filmrajongóknak kíván a jó filmek gyűjteményeként szolgálni.

Andy Warhol

Warhollal kapcsolatban van még egy feloldásra váró ellentmondás. Fentebb magam is ellenművészetként jellemeztem munkásságát, viszont több interjúban Warhol maga is ellentmondani látszik ennek a nézetünknek. Azt mondta ugyanis, hogy ő nemcsak csodája a mainstreamet, de "egész életemben arra vágytam, hogy beleolvadjak az üres, bárgyú Hollywoodba". Nos, ahogy filozofikus dolgozatokban nálam műveltebb tollforgatók nyilván írnák: "az ellentmondás csak látszólagos"...

...hiszen az üresség tökéletesen jelen van Warhol műveiben, csak éppen hiányzik a filmes képzettsége és tehetsége ahhoz, hogy ezt a Hollywoodtól megszokott formába is tudja önteni.

Ja, még valami... Warholhoz köthető a következő jóslat is, melyet szerintem mindenki ismer:

"a jövőben mindenki híres lehet majd 15 percre"