Olaszország (Nepi, Sofitedip, Silver Films), 122 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Emanuele Cassuto

Antonioni elidegenedésről szóló trilógiájának második darabja ez a film (az első a Kaland volt). És az elidegenedés itt kettős értelemben is értelmezhető. Egyrészt a film központi szereplőiként ábrázolt házaspár tagjai között, másrészt úgy általában a hatvanas évek jómódú polgárságának egymástól való elidegenedéseként. Érzékletesen ábrázolja ezen gazdagok unalmát és sivár érzelemvilágát.

Volt aki úgy írt erről az alkotásról, mint egy "unalmas film az unalmas gazdagokról"... Antonioni itt valóban nagy teljesítményre kapcsolta a lassúságot (már, ha ennek van így értelme). 

Érdekes, hogy nálunk az 1963-as bemutatója ennek a filmnek azonnal a Filmmúzeumban volt, ami papíron jogosnak tűnik, hiszen akkor már több, mint két éve volt a film olaszországi bemutatója.

Először azt akartam írni, hogy a szerelem elmúlásának pillanata van a film középpontjában, ám hamar rájöttem, hogy nem pontos ez a megfogalmazás, hiszen a szerelem legtöbb esetben nyilván nem egy pillanat alatt múlik el, viszont egy emlékezetes és ledorongoló pillanat lehet, amikor erre az elmúlásra az egyik (vagy akár mindkét) fél hirtelen rájön. 

Giovanni Pontano egy kiégett író (Marcello Mastroianni), felesége Lidia (Jeanne Moreau) pedig egy gazdag nő, aki eddig anyagilag támogatta az éppen befutó, de máris kiégettnek tűnő művész férjét.

A házaspárral egy haldokló közös barátjuk kórházi ágyánál találkozunk az első jelenetben. Itt a film elején és majd az utolsó jelenetben látjuk hosszabb ideig együtt a házaspárt, a film többi részében szinte alig lesznek majd együtt. Még azokban a pillanatokban is, amikor egy helyen tartózkodnak (például a film második felét kitöltő grandiózus estélyen) tulajdonképpen nincsenek együtt, csak egy-egy pillanatra sodorja őket egymás mellé a sors.

De térjünk vissza az első jelenethez... Lidia nem bírja nézni barátjuk haldoklását, inkább magára hagyja férjét, és lent várja őt a kórház bejáratánál. Ennek következtében tanúi lehetünk a férj első (filmbéli) megkísértésének: egy láthatóan elmebeteg nő ráveti magát a férfira, ő pedig nem tiltakozik, s végül csak a betegszobába betérő nővérek közbelépése miatt nem lesz közötük szexuális aktus... nem a férfin múlott...

Hogy még tetézze is a dolgot a férfi, ahogy beülnek az autóba, és elindulnak hazafelé, azonnal beszámol kalandjáról feleségének, aki meglepő módon nem látszik összetörtnek. Ha valamit, akkor inkább talán undort érez férje iránt.

Innét nyomon követjük a pár elkövetkező - hozzávetőlegesen - 24 óráját, felváltva hol a nőt, hol a férfit követve.

A film első felében a nő magányosan rója Milano külső - lepusztult - kerületeit. Úgy tűnik, mintha régi emlékek helyeit felkeresve próbálna belekapaszkodni valamibe, mintha azokat előásva reményei szerint talán az elmúlt érzelmeket is újra megtalálhatná...

A középrésznél kicsit látjuk a házaspárt otthon, illetve egy bár erotikus előadását nézve. Bár fizikailag együtt vannak, gondolataik láthatóan nem találkoznak.

Végül a már említett pazar kerti partin láthatjuk, hogy a kórházi megcsalás nem pillanatnyi eltévelyedés volt. A gazdag villában rendezett eseményen a házaspár tagjai továbbra is külön utakon járnak. Giovanni megint nem hagy ki egy lehetőséget sem, minden egyedülálló nőnek udvarol. Nem hagyja ki azt az alkalmat sem, amikor a vendéglátó lányával (Monica Vitti) kerülhet közelebbi kapcsolatba.

Bár ez a többször említett pazar kerti parti hivatott t9bbek között ábrázolni az uralkodó osztály züllését és leépülését... töredelmesen bevallom, hogy olyan remek hangulat áradt belőle, hogy irigykedve néztem, bárcsak én is ott lehetnék közöttük...

A film utolsó jelenetében, a parti utáni reggelen, amikor a vendégek nagy része már hazament, a villa kertjében újra kettesben van férj és feleség... Ekkor döbbennek végérvényesen rá, hogy itt valami feltehetően visszavonhatatlanul elmúlt... A férj utolsó kétségbeesett kísérletének végkifejletét már a nézőre bízza a rendező, szinte lebegve eltávolodik a kamera, diszkréten elfordul, a tájat pásztázva...Már 1958-ban megírta Antonioni a film alapját képező novellát (Baldoria - Mulatság címmel), mely saját élményén alapult, melyet egy különleges hangulatú estélyen élt át. 

Eleinte egy csúnya nő állt a történet középpontjában, ezt a szerepet Massinának szánta. Akkoriban sokat beszélgetett erről Fellinivel és Massinával is. Aztán valahogy félretették a dolgot, és legközelebb a A Kaland elkészülte után került elő a téma. Ekkor azonban már a nőközpontú film helyett egy házaspár közel egyenrangú  fontosságú tagjai lettek a főszereplők. 

Mastroianni egyébként először dolgozott itt együtt Antonionival, és érdekes módon 1995-ig a közös munka nem is folytatódott.

Talán nem csak Mastroianni szereplése mondatja velem, hogy ez a film sokszor emlékeztetett az Az Édes Életre. A felső tízezer tagjai között kialakult, tartalmukat vesztett kapcsolatok ábrázolása Fellini mellet Antonionit is komolyan foglalkoztatta. A háború utáni tizenöt év fellendülése úgy látszik, hasonló negatív következményekkel járt, mint mondjuk amit a mi rendszerváltásunk nyomán létrejövő változások okoztak.

Franciaország (Rome Paris Films), 90 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Carlo Ponti és Georges de Beauregard

Jacques Demy a francia új hullám nemzedékével érkezett, és mutatott is velük sok közös vonást, mégsem nevezném őt tipikusan új hullámos rendezőnek.

Filmjei különböző műfajokból merítkeznek, mint mondjuk az opera, a mese de még a japán mangák is megihlették Demyt. A hollywoodi musicalek nyomán Demy a fejébe vette például, hogy létrehozza az európai musicalek műfaját. Ez a célja nem különösebben valósult meg, de ettől még a leghíresebb filmje (a listán szintén szereplő Cherbourgi Esernyők) olyan musical, melyben gyakorlatilag minden mondat énekelve hangzik el. Műfaj-teremtőnek mégsem nevezném. 

Demy munkássága attól is különleges és izgalmas, hogy egy saját Demy-univerzumot hoz létre, melyben az egyes karakterek későbbi filmekben is előkerülnek. Demy ezen első filmjének Lola nevű karaktere például visszaköszön majd 1969-es Divatszalon (Model Shop) című filmjében, ugyancsak Anouk Aimee alakításában.

Ő Lola. Táncos lány egy elsősorban férfiak számára fenntartott éjszakai szórakozóhelyen.

Sok idő kellett ahhoz, hogy megkedveljem, talán a film utolsó tíz percénél jött el ez a pillanat. Addig csak egy volt a sok tupírozott hajú, túlfestett arcú táncoslány között. Van egy fia is, Yvon, akit egyedül nevel. Szerelmes a gyermeke apjába, akit a gyerek születése óta nem látott. Igazából Cécile-nek hívják, de senki nem hívja így, mindenki Lolának szólítja.

Aztán ott van Roland (Marc Michel) aki gyerekkora óta szerelmes Lolába. Most összefutnak, és a férfiban újra előjönnek a fiatalkori érzések. (Külön felhívom a figyelmet a benzinkúton látható SHELL logóra!) 

A történetbe újabb szálként keveredik egy másik, tizennégy éves Cécile és annak édesanyja. Velük egy könyvesboltban ismerkedik meg Roland, egy angol szótárt ajánl fel a tinilánynak, akinek az édesanyja kapva kap a lehetőségen, és meghívja magukhoz vacsorára a férfit. Alakulóban tehát a szerelmi sokszög.

És innét senki ne haragudjon magára, aki elveszti a fonalat: A kis Cécile ugyanis egy Frankie nevű amerikai tengerészgyalogosba szeret bele, aki viszont a nagy Cécile ágyában köt ki, akiről viszont már korábban is elmondtam, hogy még mindig fiának Michel nevű apjába szerelmes...

És van egy kakukktojás, aki háromszor jelenik meg a film során. Egyszer az első jelenetben, gyönyörű hófehér 1955-ös Cadillac Eldorádójával, fehér öltönyében hasít végig Nantes óceánparti főútján, hogy megálljon valahol a kikötőben, és körbenézzen. Egyszer meglátjuk a film közepetáján, majd a végén... persze az említett katartikus befejezés során a Cadillac-es férfi szerepe is tisztázódik.

Valahogy nagyon nehézkesen indult számomra ez a film. Nehezen sikerült felvennem a fonalat, de végül sikerült! Nagyon is! A lassú, kissé rideg indulás után egy nagyon intenzív, szinte katartikus utolsó tíz percet hozott a befejezés. Ahogy az életben is, van, aki megtalálja a boldogságát, de a legtöbben csalódva lépnek tovább... 

Nem véletlenül választotta Nantes-t a rendező (a fenti és az alábbi képen fehér pólóban). Itt született ugyanis 1931-ben. Talán mindig is úgy tervezte, hogy első nagyjátékfilmjét majd szülővárosában forgatja, mint ahogy ez meg is történt 1960 nyarán.

Aki meg szeretné látogatni a filmben gyakran látható passzázst, annak Nantes-ban a Passage Pommeraye-t kell keresnie. Így néz ki manapság, színesben.

Franciaország (Argos), 28 perc, ff., francia

Rendező: Chris Marker

Producer: Anatole Dauman

A lista előző filmje, a Tavaly Marienbadban című francia film megkérdőjelezte a hagyományos filmkészítés szinte minden alapvetését, leginkább a történetmesélés tekintetében, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem volt történet, pontosabban nem volt egy biztos lábakon álló történet. Sosem tudtuk éppen melyik idősíkban illetve pontosan hol vagyunk, és amit látunk az a valóság-e vagy csak egy álom.

A Kilátóterasz rátesz erre egy lapáttal, amennyiben nincs film sem a szó klasszikus értelmében (legalábbis ahogy megszoktuk a filmet, másodpercenként 24 db képkockával). A hozzávetőlegesen 28 perc játékidőből egyetlen egyszer (pár másodpercre) - mintegy szabályt erősítő kivételként - vehet észre a figyelmes szemlélődő néhány másodpercnyi "mozgóképet"... egyébként a film állóképek egymásutánjából áll. Olyan állóképekből, mint mondjuk ez:

vagy ez...

vagy mondjuk ez:

Hagyományos értelemben vett hangsáv sincsen. Egy narrátor meséli el a történetet, ami alatt zene hallható, és néha egy furcsa, német nyelvű szöveg. (Ebből vonom le a következtetést, hogy a németek megnyerték ezt a harmadik világháborút, a franciák pedig elvesztették, de az egyes nemzeteknek amúgy semmi jelentősége nincs a film szempontjából)

Összességében, ha röviden kellene elmagyaráznom, hogy mi is ez, akkor azt mondanám, hogy egy fotókkal illusztrált hangoskönyv. És tökéletesen működik, hozzáteszem még egyszer, hogy 28 percben! Egy standard hosszúságú (másfél-két órás) mozifilmnek talán már sok lenne, de így még pont élvezhető marad a végéig.

A III. világháború kitörése előtt vagyunk. Egy férfi agyába erősen belevésődött egy repülőtéri kilátóteraszon  (innen a cím!) várakozó nő arca, majd másodpercekkel később egy felé futó férfi erőszakos halála. 

Az atomháború a föld alá kényszerítette az emberiséget, ahol különböző kísérleteket végeznek a foglyokon (a vesztes országok állampolgárain) Egy ilyen kísérlet lényege, hogy bizonyos - erre fogékony - emberek, adott szerek hatására révületbe kerülnek, és időutazást képesek végrehajtani. 

Ezen időutazások során a férfi, akit kiválasztottak erre a kísérletre, találkozik azzal a nővel, akiről az a bizonyos gyerekkori emlékkép él a fejében. Egyre izgalmasabban hangzik, ugye?

Ha valakinek dereng, hogy mintha találkozott volna ezzel a történettel, nos nem véletlen: A 12 Majom című 1995-ös film alapötlete innét származik. Ezt bontotta ki remek érzékkel Terry Gilliam. A film remek csattanóját nem lövöm le azok számára, akik esetleg még nem látták sem ezt, sem a 12 Majom című filmet. Mindenesetre - talán az állóképeknek, és a németül való suttogva duruzsolásnak, illetve a vitathatatlanul sötét történetnek is köszönhetően elég nyomasztó a film. Ettől függetlenül különleges hangulata és kísérletező stílusa miatt - na meg a páratlan történetbeli csavar miatt - csak ajánlani tudom megtekintését.

Franciaország (Cocinor, Terra, Cormoran, Precitel, Como, Argos, Tamara, Cinétel, Silver, Cineriz), 94 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Pierre Courau, Anatole Dauman, Raymond Froment

Aki a hagyományos filmek történet-kezeléséhez szokott, és arról nem is kíván lemondani, az valószínűleg olyan 10-15 perc után enyhe idegrángások közepette otthagyja ezt a filmet.

Akinek viszont tetszett mondjuk az Andalúziai kutya, Az Aranykor, vagy mondjuk Cocteau szintén szürreálisnak mondható Orfeusza, az véleményem szerint semmi pénzért nem hagyja félbe ezt a szokatlan, minden ízében különleges filmet, mely megkérdőjelezi a hagyományos filmkészítés szinte minden megszokott szabályát. Nincsen például történet. Egy szituáció van, amiről néha azt sem tudjuk, hogy most történik, tavaly történt, vagy csak történhetett volna... Semmi sem biztos... néha az is bizonytalan, hogy hol vagyunk, sőt - és ezzel talán a hardcore mozirajongóban is kételyt ébresztek - sokszor az is bizonytalan, hogy kinek a hangját halljuk éppen. 

Egy túldíszített barokk kastélyban vagyunk. Egy férfi, nevezzük X-nek (Girogio Albertazzi) egy nőnek, akit nevezzünk A-nak (Delphine Seyrigg) meséli, hogy tavaly Marienbadban - vagy valami hasonló helyen, ami pont olyan, mint az a kastély, ahol éppen most is vannak - szerelembe estek. A nő nem emlékszik. A férfi folyamatosan bontja ki emlékeit az esettel kapcsolatban... néha változnak a körülmények, sőt... a végén már elképzelhető, hogy nem is szerelem volt, hanem erőszak... és, hogy még egy kicsit csavarjunk a dolgon, van egy M úr is, aki feltehetően a hölgy férje...

Egyvalami biztos. a térbeli és időbeli bizonytalanság az elejétől a végéig megmarad. Aki azért nézi végig a filmet, mert kíváncsi arra, hogy mi történt valójában, hát... azt el kell keserítenem. Nem fogjuk megtudni. Én azért szerettem ezt a filmet, mert úgy képes elvarázsolni, hogy a néző egy álom részesévé válik. És aki visszaemlékezett már valamelyik izgalmasabb, hosszabb álmára közvetlenül ébredés után, amikor még élénken él, az talán tapasztalta, hogy az álomra mennyire jellemző ez a bizonytalanság. Egy álomban minden megtörténhet, a múlt is módosulhat, pont úgy, mint ebben a filmben.

Az álomszerű hangulathoz tökéletesen passzol a film szinte teljes hosszát végigkísérő orgonaszóló.

Az álomszerűséget a gyönyörű operatőri munka (Sacha Vierny) is remekül elősegíti, na meg az izgalmas helyszín.

A film még véletlenül sem a festői cseh Marienbadban (eredeti nevén Mariánské Lázne) forgott, hanem a bajor Nymphenburgi és Schlossheimi kastélyok pazar szalonjaiban és kertjeiben. Mondtam, ugye, hogy semmi sem biztos, az sem, hogy Marienbadban történtek a tavalyi események, de az sem, hogy éppen hol vagyunk most...

Ez a film kicsit kakukktojás Alain Resnais többi filmje között, talán mert ennek a forgatókönyvét Alain Robbe-Grillet írta. Ismerve Robbe-Grillet filmes munkásságát azt kell mondanom ez a film legalább annyira az övé, mint Resnais-é. Holott a forgatókönyvíró állítólag nem is volt jelen magán a forgatáson. Robbe-Grillet egyébként elsősorban íróként lett világhírű. Filmrendezői munkásságával kapcsolatban többször jelezte, hogy a filmekben ő nem érez különösebb vágyat a történetmesélésre. Ha történetet akar elmesélni, akkor azt inkább megírja könyvben. 

Mindenesetre Robbe-Grille filmjeiben visszatérő motívum lesz az itt még csak forgatókönyvíróként alkalmazott módosuló történet. A Transz-Európa Expresszben (1966) két úr mond fel magnóra egy történetet, amit akkor találnak ki, és néha ahogy módosítanak az ötletükön, úgy módosul minden visszamenőlegesen is a történetben. Hasonlóan laza a "valóság" a Hazug Férfi című 1968-as filmben is, ahol a címben megjelölt hazug férfi egy másik férfi eltűnését ahányszor elmeséli, annyiszor máshogy elevenedik meg a történet, és a férfi mindig megesküszik, hogy most már tényleg az igazat mondja... közben többször meghal... szigorúan csak azoknak ajánlott, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a realitáshoz.

A női főszereplő ruháit tudomásom szerint kivétel nélkül Coco Chanel tervezte. Ami egy izgalmas mellékzöngét kapott azzal, hogy a Chanel 2011-es tavasz/nyári kollekciójának ruhadarabjait ez a film ihlette, sőt a divatbemutató is nagyon erősen tükrözte vissza a film hangulatát:

Aki végignézi a filmet, annak még egy dolog biztosan az emlékezetében marad. Egy logikai játék, melynek a neve Nim. De a film miatt szokás Marienbad játéknak is hívni.

Mindegy, hogy mivel játsszák, a lényeg, hogy 16 db kell belőle. (A filmben hol kártyákkal, hol dominókkal, hol gyufaszálakkal játsszák) A képen is látható, 1-3-5-7 elrendezésben kell őket elhelyezni. A játék lényege, hogy a játékosok felváltva vesznek el a kihelyezett tárgyakból, amennyit akarnak, de egyszerre mindig csak egy sorhoz lehet hozzányúlni. Az veszít, aki az utolsó darabot veszi el. A képen nekünk háttal álló M úr (a férj) mindenkit megver. Nem csoda, hisz birtokában van a játék nyerő stratégiája, ami mindig nyerő, ha a másik kezd, de olyan játékos ellen, aki nem ismeri ezt a szisztémát, kezdéssel is simán nyerni lehet.

Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Ranódy László

Móricz Zsigmond ifjúsági regényéről - Nyilas Misivel a főszerepben - talán majdnem mindenki hallott. A regényből Darvas József írt forgatókönyvet, és Ranódy László rendezett belőle gyönyörű filmet.

1892 Januárjában zajlik a történet - ezt egy nevezetes lottószelvényen feltüntetett dátumból tudjuk meg. A film elején csak annyit árul el egy felirat, hogy az 1890-es években járunk.

A kis Nyilas Misi (Tóth László) a történetünk főszereplője, aki a Debreceni Református Kollégium ingyenes (anyagi támogatásban részesülő), kitűnő diákja. Szüleitől távol, kiszolgáltatva a felnőtteknek (és néha osztálytársainak is) nem talál egyetlen igazán biztos pontot sem az életben. Az egyetlen, aki minden körülmények között hűséges hozzá, egy törött szárnyú madár, egy csóka, akit magához vesz, hogy segítsen neki felépülni

"Én nem csináltam semmi rosszat... Én mindenkihez jó akartam lenni..."

- ezeket a szavakat mondja Misi, miután valóban úgy érik súlyos vádak, hogy ő soha senkinek nem akart rosszat, mindenkinek próbált megfelelni, segíteni... De nem lehet mindenkinek megfelelni... sajnos azt mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia: még kísérletet sem érdemes erre tenni, hiszen ahogy mondani szokás: egyik ember esőért imádkozik, a másik napsütésért... mindenkinek még az Isten sem tud megfelelni... 

Misi rendszeresen egy vak embernek olvas fel újságból pénzért. Egyik nap ez az ember előző éjszakai álma alapján megkéri Misit, hogy vegyen lottót (a filmben lutrinak hívják) a megálmodott számokat megtéve. Később másvalaki, akinek szívességet tett szerelmi ügyben ellopja tőle a szelvényt, és maga váltja be amikor kiderül, hogy négy találatot ért el... A vak férfi feljelenti Misit, mivel az nem jelentkezik a nyereménnyel.

A kollégium tanárai nagyrészt gerinctelen képmutató alakok. Az iskola igazgatója a "Vén Baka" (Bessenyei Ferenc) az egyike annak a néhánynak, aki komolyan a gyermekek érdekét tartja szem előtt. Először el is kergeti a csendőröket, amikor azok megjelennek nyomozni. Érdekes szemlélni a régi világ normáit, ahol a kollégium igazgatója annak autonómiájára hivatkozva kirúgja a csendőröket az épületből, azok pedig elnézésért esedezve, kalapjukat tördelve oldalognak ki... hát egész más világ volt, az biztos... nem lehet ráfogni, hogy rendőrállam...

Tóth László Nyilas Misije egy percig sem szorul háttérbe a színészhatalmasságok között. Pedig olyan neveket vonultat fel a film, mint Makláry Zoltán, Bitskey Tibor, Psota Irén, illetve Törőcsik Mari, hogy csak a legismertebbeket említsem... Törőcsik Mari szépsége ebben a filmben is lehengerlő!

A színészlegendák felvonulásától függetlenül a gyerekszereplők emelik igazán magas színvonalra a filmet. Nem csak a főszereplő Tóth László, de gyakorlatilag mindenki profi teljesítményt nyújt.

Ranódy egy 1962-es Filmvilágban meséli el részletesen, hogy hogyan keresték meg a megfelelő gyerekeket az egyes szerepekre. Mivel a fiúknak Debrecen közeli tájszólással kellett beszélniük (tökéletesen teszik, lévén ez mindegyiküknek a sajátja) a Debrecen környéki összes általános iskolát bejárták az ezért felelős munkatársak. 

Ranódy emberei felvonultatták a gyerekeket, azaz mai szóval élve castingot tartottak. A rendező elképzelése az volt, hogy sovány, kis növésű, ránézésre visszahúzódó gyereknek kell játszani Nyilas Misit. Akik ennek a képnek megfeleltek a felvonuló gyerekek közül, azokkal egy helyzetgyakorlatot játszattak el. Akiknek a helyzetgyakorlat alapján láthatóan volt egy kicsi színészi vénája, azokat kiválogatták és lefényképezték. A fotók alapján azokat, akik Ranódynak is tetszettek behívták Debrecenbe, újabb próbatételre: Hazugsággyakorlatnak hívták ezt a játékot. Kérdéseket kaptak a jelöltek, és semelyik kérdésre nem volt szabad igazat mondaniuk. Végül ezután a rosta után húsz fiú jelölt maradt a főszerepre. Őket egy szállodába költöztették, elolvastatták velük a szóban forgó regényt, moziba jártak velük, és sokat beszélgettek. Elpróbáltak velük jeleneteket a már kész forgatókönyv alapján... Végül három fiú jutott el az utolsó rostáig, ezek egyike volt a végső győztes Tóth László. Hosszas gondolkodás után őt tartotta Ranódy a legalkalmasabbnak.

Nyugodtan el lehet mondani Tóth Laciról, hogy hatalmas szerepe van abban, hogy a film ilyen remekül sikerült, és persze, hogy ilyen sikeres lett. Tóth Lászlóból végül nem lett nagy színész, bár élete során szerepelt még néhány filmben. Ranódy meg is jegyezte a castingról szóló beszámolója végén, hogy a gyermekszínészek esetében nagyon körültekintően kell eljárni, mert a jó gyerekszínész szerinte egy formálható figura, nem pedig nagy egyéniség, és mint ilyen, felnőttkorára nem várható, hogy jó színész válik majd belőle. Erre próbálta is felkészíteni a gyerekeket a szülők bevonásával is.

Összesen 9 mozifilmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, ami azért is érdekes, mert a Légy Jó Mindhalálig-on kívül három másik is rajta van ezen a 303-as magyar listán. Annyira erős emléket hagyott bennem ebben a szerepben, hogy nagy izgalommal várom hogyan alakul majd tehetsége az évek folyamán... igaza volt-e Ranódynak abban, hogy nem szabad tőle nagy színészi karriert várni...?

USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.