Nagy-Britania (The Archers), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: George R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Hollywoodot megszégyenítő díszletek között forgatta a Powell-Pressburger páros ezt az újabb Technicolor filmet. Nem túlzás a díszlet ilyenfokú dicsérete. A film nagy része a Himalája lábainál játszódik. (Ennek a félelmetes hegységnek a lábát úgy kell értelmezni persze, hogy ez a helyszín is kétszer magasabban van, mint Magyarország legmagasabb pontja.) Szóval ezt a hegyi környezetet úgy teremtették meg kizárólag stúdió díszletekkel, hogy én végig meg voltam győződve arról, hogy valódi helyszínen forgott a film. De ez még semmi! Jó néhány odavalósi emigráns miután megnézte a filmet, szintén azt hitte, hogy eredeti helyszínen készültek a felvételek. És ez már komoly elismerés szerintem!

- mondta Powell, és egyetértek, ez pont egy ilyen film. Nem mintha nem lenne cselekmény, de a látvány messze háttérbe szorítja a történetet. Kapott is az operatőr érte Oscart és Golden Globe-ot is. (Akkoriban még nem csak egyetlen - a külföldi filmeknek szánt - kategóriában, hanem bármely kategóriában bármely ország filmjénekoda lehetett ítélni egy szobrot... elviekben. Érdekes egyébként, hogy milyen kevés amerikai színes filmet látunk a listán, míg az angolok meg látszólag ontják magukból a Technicolort... 

A film egyik legkomolyabb erőssége tehát annak vizuális esztétikája: mind a környezet, mind a jelmezek látványa lenyűgöző.

• 
• 
• 

A szemet kápráztató technicolor persze már önmagában megalapozza a látványt. Mint minden esetben, most is figyelmeztetem az olvasót, hogy bár ez a film teljes egészében színes, a werk-fotók többsége - akkori szokás szerint - fekete-fehér. És mivel a posztok illusztrálásakor a fotókat erősen preferálom a filmből kivett képkockákkal szemben, ilyen esetekben magyarázkodnom kell, hogy a gyönyörűen fényképezett színes filmnél miért fekete-fehér képek láthatóak. Hát ezért...

A film fontosabb szereplői közül egyetlen igazi ázsiai színész volt, az alábbi képeken látható közülük kettő...

• 
• 
• 

 ... azaz... itt is sikerült csúnyán átverniük engem, hiszen a képen látható indiai lány és a herceg közül az egyik igazi ázsiai csak, a másik olyan remek átalakítás eredménye, hogy soha nem jöttem volna rá, hogy kit is takar az álca. Szóval a herceg az igazi, ő az 1942-es Dzsungel Könyvében Mauglit alakító Sabu. Az indiai alsóbb kasztba tartozó lányt viszont az a Jean Simmons alakítja, akit nemrég láthattam a Szép Remények-ben, és még a színésznő neve láttán is sokáig kellett nézegetnem az arcát, hogy fölismerjem. Íme a két kép, mindkettőn ugyanaz a színésznő látható (felsőn ebből a filmből, az alsón a Szép Remények Estellájaként):

• 
• 

Ez a Kanchi nevű indiai lány egyébként minden érzékiséggel fűtött megjelenésekor a Káma Szutrát juttatta az eszembe.  És nem is ez az egyetlen oka annak, hogy a film nézése során állandóan ott motoszkált bennem, hogy ez a film a 60-as években megszülető, un. nunsploitation (B-kategóriás erotikus apácafilmek) egyik nagyon korai  őse lehet. És hiába hessegettem el magamban ezt a szentségtörő gondolatot, egyre inkább olyan végkifejlet felé haladtunk, amivel csak erősödött ez a gyanúm. Itt jegyzem meg mellékesen, hogy az USA-ban bemutatott változatban a "legjobb" részeket simán kivágták, hiszen a szabadság földjén már ekkor is nagyon erős cenzúra működött, és még a megnyirbált változat is egészen vad indulatokat keltett a prűd, keresztény, erkölcsvédő csoportokban.

• 
• 
• 
• 
• 

Aki ezek után megnézi a filmet, az valószínűleg nem fogja érteni, hogy mi is ütötte ki ennyire a biztosítékot, hiszen mai szemmel nézve semmi olyan nincs benne, ami mondjuk egy 12-es karikánál erősebb besorolást érdemelne. Ki kellett vágni például azt, amikor egy apáca bekattan, és miután átöltözött világi ruhába, kirúzsozza magát (főleg a közeliben mutatott rúzsozás volt necces)...

A fenti képnek egyébként rejtett bája, hogy a jobb oldali hölgy a rendező ex-e (Deborah Kerr), míg a baloldali Kathleen Byron (az apáca-projectet elhagyni készülő nővér) pedig a rendező aktuális nője volt, ami akkor válhatott felettébb bizarrá, amikor az egyik utolsó jelenetben az egyik meg akarja ölni a másikat...

Ha már itt tartunk, az említett nővér megbolondulásánál... ez a kép valami pazar... nem csak az elmebajt mutatja, de véleményem szerint a robbanásra kész szexuális frusztráció minden idegfeszültsége ott van ezekben a szemekben... én butus egyébként azt hittem, hogy ezeket a szuper-közeli képeket majd a "Volt egyszer egy Vadnyugat" környékén kezdik el alkalmazni... hát nagyot tévedtem... jó, igaz, ott a széles képarány még látványosabban hozza ki a szemeket...

Azzal az idézettel kezdtem, melyben a rendező kifejti, hogy ez a film inkább a látványa, mint a története miatt volt izgalmas. De azért néhány szóban, hogy mégis valami támpontot kapjunk: A fiatal Clodagh nővér (Deborah Kerr) azt a megbízást kapja, hogy a Himalája lábainál álló Mopu palotát - mely korábban háremként is funkcionált - egy nővérekből toborzott kis csapattal vegye át, hozzon létre ott egy iskolát és egy kórházat. Eleinte úgy tűnik, hogy működni fog a dolog, de az egyetlen angol férfi, aki arrafelé tevékenykedik - előre figyelmezteti őket, hogy hosszútávon nem fognak tudni sem a számukra idegen körülményekkel, sem az idegen emberekkel boldogulni.

Az alábbi forgatási fotókon külön felhívnám a figyelmet a hatalmas propellerre. A hegyi palota környékén a filmben említett módon állandóan fúj a szél. Ennek megfelelően a propeller a szelet helyettesítette a stúdióban, ennek köszönhető, hogy az apácák ruhája mindig szálldos a levegőben, hozzájárulva a gyönyörű látványhoz.

• 
• 
• 
• 
• 

Talán nem túl nagy spoiler, hogy végül a férfinak lesz igaza, és a nővérek kénytelenek elhagyni a vidéket. Ennek az elvonulást bemutató záró jelenetnek azért volt akkoriban egészen különös hangulata, mert csak hónapok kérdése volt már, és az angolok kénytelenek voltak ugyanígy teljesen kivonulni a függetlenségét visszaszerző Indiából.

Nagy Britannia (Cineguild), 114 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Anthony Havelock-Allan, Ronald Neame

David Lean rendező Késői Találkozás című filmjével levett a lábamról nemrég. Ez most egy egészen más jellegű film. Akkoriban még kevés volt az olyan rendező, akiknek a stílusára egyből rá lehetett ismerni, mint mondjuk ma Tarantino, Scorsese vagy kicsit korábban a mi Jancsónk esetén... Na jó, Hitchcock elég jellegzetes volt, de ő volt inkább a kivétel...

Dickens egyik késői regényét filmesítette meg Lean, melyben több fura, némely esetben kifejezetten karikírozott karakter is megjelenik.

Kedvencem - és a leginkább eltúlzott figura - : Miss Havisham, a csalódott vénkisasszony, aki egy szellemkastélyban - egy már-már meseszerű kísértetkastélyban - él tolókocsijába szegezve. Jó néhány évvel ezelőtt ebben - az akkor még - pompás villában készülődött esküvőjére, ám a vőlegény az esküvő napján lelépett. Abban a pillanatban Miss Havisham számára megállt az idő. Ugyanabban a menyasszonyi ruhában él azóta is, az  órák ugyanazt az időt mutatják, mint ami akkor volt. Minden, ami az esküvőre elő volt készítve, ugyanúgy van ott, mint akkor... illetve pontosítok... az ételeken... és a tortán... hát... hogy is mondjam... az idő vasfoga otthagyta a nyomát... minden szétrohadt...

• 
• 
• 

És, hogy valami célja is legyen ennek a kissé megrekedt életnek... örökbefogadott egy gyönyörű lányt, hogy rajta keresztül, őt felhasználva bosszút állhasson a férfiakon. Ez a hölgy Estella, és fontos szerepe jut neki a történetben.

• 
• 
• 
• 

A főszereplő ezúttal is - mint Dickens-nél más esetben is néhányszor - egy árva fiú - Pip - és az ö sorsát követhetjük végig ebben a közel 2 órában. A film első felében gyerekként, majd fiatalemberként.
A színészválasztás kicsit hasra-ütés szerűnek tűnik. Leginkább a két legfontosabb szereplő esetében: a húsz év körüli Pip-et ugyanis a 38 éves John Mills játssza... A szerep és az azt játszó színész között ekkora korkülönbség számomra végig zavaróan hatott. A másik - talán kevésbé bosszantó - a gyermek Estella és a húszas éveiben járó változat között még véletlenül sem találok semmi hasonlóságot. Oké, hogy a filmben nem lehet eltéveszteni, mert kimondják a nevét.. de azért ne már...

• 
• 
• 
• 

A már-már vicces Miss Havisham vonal csak egy mellékszála a kalandos történetvezetésű filmnek, melyben vannak egészen horrorisztikus részek is, ami csak azért meglepő, mert idáig meggyőződésem volt, hogy Dickens elsősorban ifjúsági regényeket írt... ez a film viszont érzésem szerint nem kifejezetten gyermekeknek való ... 

Az első jelenet, melyben egy szökött fegyenc üldözi a kis Pip-et egy temetőben, nos az már-már a korszak horrorfilmjeit idézi... A szökött fegyenc is érdekes - és mellesleg fontos - karakter, de róla túl sokat nem tudnék mesélni anélkül, hogy a történet fordulatait le ne lőjem... Elég annyi, hogy kifejezetten eseménydús történetről van szó, mely néhány váratlan fordulat után megnyugtató egészként áll össze végül.

• 
• 
• 
• 
• 

A húszéves Pip legjobb barátját az az Alec Guinness alakítja, aki nekem már csak Ben Kenobi marad, hiába remekelt ő sok másik filmben, és hiába tudom, hogy mennyire bosszantotta, ha sokkal nagyobbra tartott szerepei helyett a Csillagok Háborúját említették vele kapcsolatban.

• 
• 
• 

Még egy érdekesség a végére: Ezt a regényt többször is megfilmesítették, és nem is ez volt az első a sorban. 1917-ben készült már egy azóta elveszett némafilmes változat, és 1934-ben a hollywoodi Universal stúdió is készített belőle filmet. 1974-ben Michael York főszereplésével, majd 1998-ban többek között Gwyneth Paltrow és Rober De Niro szereplésével is megcsinálták. De még messze nincs vége a sornak, mert 1999-ban és 2012-ben is készítettek belőle az angolok egy-egy feldolgozást, utóbbiban többek között Ralph Fiennes.is szerepel. És akkor még nem beszéltünk a tévés feldolgozásokról, melyek közül az 1989-es azért különösen érdekes, mert abban az itt fiatal lányként Estellát alakító Jean Simmons az öreg Miss Havishan-t játssza...

Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

• 
• 
• 
• 
• 

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

• 
• 
• 

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

• 
• 
• 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagy-Britannia (Cineguild), 87 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Noël Coward, Anthony Havelock-Allan és Ronald Neame

Hangulatában tiszta film noir ez az angol film, majdnem minden szükséges kellék felvonultatva: a főszereplő narrációja, fekete-fehér nyersanyagra forgatott, különleges hangulatú, sok árnyékkal operáló kameramunka, esőtől csillogó aszfalt... csak éppen a bűntény hiányzik...

Hacsak a megcsalást nem tekintjük bűnnek... Két házas embert (egy férfit és egy nőt) - minden előre megfontolt szándék nélkül - egymás karjaiba sodor az élet. Egyik sincs felkészülve erre a szerelemre, mindketten belesüppedtek már a házasok kényelmes, unalomba fulladt életébe, és mindketten tehetetlenek a váratlanul és megállíthatatlanul beköszönő érzéseikkel szemben.

Laura a középkorú, kétgyermekes nő minden csütörtökön bevonatozik a közeli nagyvárosba, hogy bevásároljon, ügyeket intézzen és esetenként még beül egy délutáni mozi előadásra is. Egy véletlen folytán összeismerkedik Alec-kal a szintén házas orvossal, és szinte az első pillanattól kezdve mindketten elvesztik kontrolljukat érzelmeik felett.

Tisztában vannak, hogy saját erkölcsi értékrendjük szerint mindennek nem szabadna megtörténnie, de ettől kezdve Laura csütörtöki bevásárló útjai nem szólnak másról, csak az Alec-kel töltött közös órákról. 

A pár utolsó találkozásánál kezdődik a film. Laura hazamegy, és elmeséli mit sem sejtő férjének kettejük kapcsolatát. Azaz - pontosabban fogalmazva - férjének címezve, de magában, azaz nem hangosan kimondva teszi meg mindezt. Pontosan tudja, hogy - ha már megtette amivel fájdalmat okozna az egyébként szeretett, de unalmas férjének, akkor csak a saját magára rakott terhet rakná át a másikra, ha ezt valóban el is mondaná a férjnek. A film nagy része tehát egy különös hangulatú, remekül megkomponált flashback (visszatekintés) a titkos szerelmi kaland rövid, de annál intenzívebb történetéről.

Érdemes megjegyezni, hogy a kaland - bár hatalmas fellángolás - testileg nemigen realizálódik. Leginkább a pályaudvari váróban, étteremben, moziban telnek ezek a titkos órák. Egyszer ugyan alkalmat találnak egy kettesben, intimen eltöltött néhány órára, de az sem a legjobban sül el...

Noël Coward - aki egyébként a film producere is - egyik egyfelvonásos darabját dolgozta fel David Lean rendező, akinek sokak szerint ez az egyik legsikerültebb filmje. (Pedig olyanokkal büszkélkedhet még, mint mondjuk a Dr Zsivago, az Arábiai Lawrence, vagy a Híd a Kwai folyón). Kicsit zavarta is ez a film. Állítólag többször előfordult, hogy ha újságírók túl hosszasan kérdezgették erről a filmről, akkor bosszúsan jelezte, hogy más filmet is csinált ő, majd lerakta a telefont.

A történet végtelenül egyszerű, a lényeg a hangulatban van. És a hangulatban semmi csöpögős vagy lányregény szerű nincsen. Ez az élet. Ez bárkivel megtörténhet. 

A film befejezésénél volt két olyan momentum - nehéz úgy írni róla, hogy egyik poént se lőjem le -, amelyik egyenként is feltette volna a koronát az egyébként is remek filmre.

Az egyik, amikor az utolsó találkozás - film elején látható - pillanatait látjuk újra, most már a körülmények ismeretében. És itt válik igazán érezhetővé, hogy mekkora varázslat a filmművészet. Mert így mintha egész más jelenetet látnánk, holott minden ugyanúgy történik.

A másik kulcsmomentum, amikor tényleg lezárul a film. Laurának és férjének van egy egészen megható közös pillanata... priceless - ha valaki vevő az igazán érzelmes dolgokra.

A némafilmes nagy kedvencemre, a Virradatra emlékeztetett a film, holott tartalmilag nem sok közös van bennük, vagy, ha nagyon meg akarom csavarni, akkor végül is ugyanaz, csak teljesen másképpen...

És egy érdekesség: A film nagy része a Carnforth-i (Manchestertől kicsit több, mint 100 km-re levő kisváros) pályaudvaron, és annak teázójában zajlik. Ezek ma is látogathatóak, kifejezetten a filmnek berendezett emlékszoba van a teázó helyszínén berendezve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagy-Britannia (The Archers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: Michael Powell, Emeric Pressburger, George R. Busby

Az angliai Powell-Pressburger író-, rendező-, producer-páros sok jó filmet összehozott a 40-es és 50-es években. Jellemzően vagy szerényebb kivitelű fekete-fehér filmeket csináltak, vagy - ha megkapták Hollywoodból az éppen szabad Technicolor kamerákat - akkor gazdagabban kivitelezett, nagyobb horderejű színes filmeket készítettek. (Lásd Blimp Ezredes Élete és Halála). Ez most a szerényebb kivitelűek közé tartozik - és a szerény kivitelt itt semmiképpen nem minőségi értelemben gondolom.

Joan Webster egy gyerekkora óta céltudatos nő, aki mindig tudja, hogy mit miért csinál. Erre utal az angol cím - "Tudom merre tartok". Most éppen a Hebridák felé tart Manchesterből, ennek az Isten háta mögötti skót szigetcsoportnak az egyik (kitalált) szigetére, hogy ott feleségül menjen egy idősebb gazdag férfihoz. Kiloran szigete, ahol a milliomos Joan-t várja, olyan, mint Csehov három nővérének Moszkva, amiről mindig csak beszélnek, de soha nem jutnak el. Erre pedig az ezúttal jól magyarított cím utal: Vágyak Szigete.

Ugyanis az út legvégén, amikor már csak Mull szigetéről kellene áthajózni Kiloran szigetére, hogy megcsinálja élete szerencséjét az ügyesen választott férjjel, hol a köd miatt, hol a vihar miatt, nem tudja teljesíteni az útvonal utolsó szakaszát. Ott reked Mull szigetén egy idegen családnál, mely az övétől igencsak különböző értékrenddel rendelkezik. Sok furcsaságot tapasztal, és azt veszi észre, hogy kezd beleszeretni egyik vendéglátójába.

Erről a pártfogóról egyébként kiderül, hogy nem más, mint Kiloran szigetének valódi (elszegényedett) főura, és tőle bérli Joan idősödő, ámde gazdag vőlegénye a birtokot. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a Joan és a Torquil nevű fiatalember közötti kölcsönös vonzalom, úgy próbálj Joan egyre inkább menekülni előle... hisz ő már megcsinálta a szerencséjét, már csak egy kis hajóútnyira van attól... kár volna egy ilyen fölösleges érzelmi elgyengülés miatt bukni a biztos jövőt...

A film talán legnagyobb erénye, hogy az időjárás okozta elhúzódó várakozás alatt minket is elrepít ebbe a furcsa skót környezetbe. Látunk skót-szoknyát, skót-dudát, skót táncot, néhányan még skótul (akarom mondani gael nyelven) is beszélnek. És azért lesz olyan jó a hangulata az egésznek, mert rengeteg eredeti helyszínen készült felvétel van a filmben. A férfi főszereplőt játszó Roger Livesey ugyan nem tudott részt venni a Skóciai forgatáson, mivel neki esténként színházi fellépése volt, a többiek átélték ezeket a kifejezetten zord skót körülményeket a forgatás ideje alatt. Livesey közeli jeleneteit pedig stúdióban vették fel, a kültéri totálokban pedig dublőr játszott helyette. 

Nem nehéz kitalálni, hogy a történet abba az irányba halad, hogy a céltudatos nőnek végül csak el kell döntenie, hogy a pénzzel teli biztos jövőt választja, vagy az érzelmekkel teli szerelmet. Torquil is szembenéz sorsával: a Mull szigeten van egy családi rom kastély, melyet egy régi átok sújt - pontosabban a család azon férfi tagjait, akik átlépik a kastély küszöbét. Amikor végül Joan egy búcsúcsók után elindul végcélja felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne, Torquil rászánja magát, hogy szembenézzen az ősi átokkal...

A Paramount forgatókönyvíró részletégén állítólag a fiatal tanoncoknak kötelező olvasmánynak adták ennek a filmnek a forgatókönyvét, mint tökéletes - a kezdőknek mintául szolgáló - alkotást.

Nagy-Britannia (The Archers), 163 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producerek: Michael Powell, Emeric Pressburger és Richard Vernon

A Nagy Ábránd esetében is külön meg kellett magyarázni a cím jelentését, mivel az egy olyan írásra utal, mely a film készítésekor széles körben ismert volt, ma már azonban szinte senki sem ismeri. Ugyanez a helyzet a vicces nevű Blimp ezredessel. Ebben a filmben ugyanis nem szerepel ilyen nevű ezredes, és még utalás sem hangzik el vele kapcsolatban. A film készítésekor azonban mindenki ismerte Blimp ezredest, aki egy harcsabajszú rajzfigura volt, akinek politikai viccekkel megjelenő képei ott virítottak a London Evening Standardban. A mulatságos ezredes egy törökfürdőben "osztotta az észt", mint ahogy ez a példa is mutatja itt jobbra: 

Beaverbrook Úrnak igaza van! Többet nem szabad részt vennünk egy újabb világháborúban, hacsak nem tudjuk megoldani, hogy az a Brit Birodalom határain belül maradjon.

Na, de akkor, hogy is kerül a címbe ez a Blimp ezredes? Vélhetően csak azért mert karaktere (leginkább külseje) emlékeztet a film főszereplőjének időskori figurájára, aki ráadásul szintén pont egy törökfürdőben múlatja idejét a film egy kulcsjelenetében, ahol végül elmeséli életének fontosabb eseményeit.

És rögtön két dologra is felhívnám a figyelmet:

Az első, hogy a film közel három órás, és néha bizony igen lassú folyású. Ennek ellenére, aki türelmesen utat enged magában a filmnek, az a film közepe felé egyre többször fog elcsodálkozni, hogy ezek az angolok - a háború számukra egyik legdurvább szakaszában - milyen remek filmet tudtak összehozni. Meggyőződésem, hogy ha ez Hollywoodi film lenne, akkor a leghíresebb filmek között tartanánk számon. Így viszont szinte alig akad, aki hallott róla.

A másik dolog, ami fontos: Nemcsak, hogy közel három órás a film, de Technicolor-ra forgatták. (A forgatási fotók persze fekete-fehérben készültek, mint ahogy még a nyolcvanas években is nagyon sok esetben) Azért ezen ne lépjünk túl olyan gyorsan! Hollywoodban - ahol volt pénz a filmekre, (és viszonylag távol voltak a háborútól) ekkoriban még csak elvétve készültek Technicolor filmek. És erre az angolok, akik éjjelente óvóhelyekre kényszerültek a bombázások elől, leforgatnak egy közel három órás filmet színesben. Nekünk meg olyan szerencsénk van, hogy Martin Scorsese - aki gyerekkora óta csodálója ennek a filmnek - néhány filmintézet közreműködésével olyan tökéletesen restaurálta a művet, hogy kb. olyan minőségben láthatjuk ma, mint az 1943-as nézők.

• 
• 
• 

A film főszereplőjét igazából Clive Wynne-Candy-nek hívják. Angol katona. Még az a fajta, amelyiket a poszt elején említett Nagy Ábrándban is láthattunk. Aki az ellenséget is tisztességesen kezeli, ha legyőzte. Egy angol katona, akinek életében a legfontosabb barát egy német katona, akivel még a búr háború idején kénytelen párbajozni.

Azt gondolom... olyan furák - Igen!

Éveken át gyönyörű szép muzsikát komponálnak és szép verseket írnak. Majd váratlanul háborút indítanak, hajókat süllyesztenek el, foglyokat ejtenek, utcákat rombolnak le Londonban, gyermekeket ölnek. 

Majd aztán leülnek ugyanabban az egyenruhában, Mendelssohn-t és Schubertet hallgatnak.

Van ebben valami riasztó. Nem gondolja Clive?

A film egyik női szereplője mondja ezt a találó elemzést a náci németekről. De persze szinte minden háború kirobbantójáról lehetne hasonlókat mondani. Moralizáló film ez.

Különleges ez a film abban a tekintetben is, hogy a háború sűrűjéből is képes a németek között keresgélni "az embert". Sok hollywoodi háborús filmet láttam, melyben az amcsik egytől egyig tökös fickók, akik vérüket-életüket adják a hazáért, a németek pedig egytől-egyig szadista, embertelen szörnyetegek. Itt pedig van egy német katona, aki legalább olyan szimpatikus, mint az angol főszereplő.

A film már-már felelősséget is vállal, azzal, hogy szinte kimondja 1943-ban (!), hogy bizony az első világháború vesztes országaival való "padlófeltörlés" (azaz bánásmód) nagyban hozzájárult a második világháború kitöréséhez. Nem véletlen, hogy Churchill nagyon nem akarta ezt a filmet, és sokat tett azért, hogy megbuktassa. (Ez nem sikerült, de exportálni csak a háború után lehetett).

Az alábbi képen baloldalon látható az angol ezredes fiatalkori és öregkori arca, jobboldalon pedig a német katonáé. Nem csak a képminőség szép, de a maszkokkal is remek színvonalon dolgoztak a angolok.

A film tehát elmeséli az angol ezredes életét, melynek legfőbb állomásai az angolok fontos huszadik századi háborúihoz kötődnek. Az 1899-1902-ig tartó II. búr háborúval kezdünk, ahol az angolok dél-Afrikában harcoltak a búrok (holland gyarmatosítók) ellen. A film emlékeztet arra is, hogy az első koncentrációs táborokat bizony az angolok létesítették a búr katonák hozzátartozóinak (azaz nőknek és gyerekek !!!) nyomorúságos körülmények közötti fogva tartására, ezzel is megtörve a búrok erejét. Majd rákanyarodunk az első világháborúra, és végül természetesen a második világháborúnál kötünk ki. 

Nehéz lenne besorolni a filmet. Nem mondanám, hogy háborús film, még akkor sem, ha ennyire a háborúk köré épül fel a története. Semmiképpen nem az ölésről szól. Nem is nagyon látunk ilyesmit. Sokkal inkább szól emberségről, szeretetről, tisztességről.

Részemről azért kellett egy kis türelem a filmhez, mert nagyon nem tudtam, hogy mire számítsak. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Először azt hittem, hogy valami vígjáték lesz. Így indult legalábbis. Voltak poénok, de valahogy mégsem ebbe az irányba ment. Kellett legalább egy óra, amíg kialakult a dolog, vagy talán addigra sikerült igazán ráhangolódnom. Elképzelhető, hogy ez a film is többszöri megnézéskor mutatja meg az igazi valóját. Többször is jártam így ilyen nagy lélegzetű, igazán fajsúlyos filmekkel. Mint például a Scorsese féle Casino. Vagy Szabó István Napfény Íze című filmjével.

Ez utóbbival egyébként több hasonlóságot is mutat ez a film. Egyrészt viszonylag hosszabb időszakot ölel át a történet - bár nem akkorát, mint Szabó filmje - másrészt ebben is nagyszerűen kerül alkalmazásra az az eszköz, hogy három különböző  korszakban lévő szereplőt is ugyanaz a színésznő játszik. Itt nem erre van kiélezve a film (mint a Napfény Ízében), de mégis izgalmasan működik ez a megoldás. Deborah Kerr játssza egyébként ezt a többszörös szerepet. Legvégül néhány szó a film készítőiről. Fent a film címe alatt a készítő ország után zárójelben mindig megemlítem a filmet készítő stúdió nevét, mely ez esetben The Archers. Nos ezt a céget két olyan rendező alapította akik sok filmet készítettek együtt. Többek között persze ezt is, de olyan nagy címek is hozzájuk kötődnek, mint a Fekete Nárcisz (1947) illetve a Piros Cipellők (1948). A filmek rendezője és producere is volt egyben a két alapító: Michael Powell és Emeric Pressburger, aki egyébként Pressburger Imre néven született Miskolcon.

A képen a nyitó feliratok hátteréül szolgáló gobelin. Előtte ül Powell, mögötte szemüvegben Pressburger. A csínos hölgy (jobbról második) a többes szerepet játszó Deborah Kerr.

Általában Pressburger írta meg a film történetét nagy vonalakban. Aztán a pontos forgatókönyvet közösen hozták össze, de úgy, hogy nem tudtak, nem szerettek egyszerre egy szobában dolgozni, mindig oda-vissza adogatták egymásnak a forgatókönyv módosított változatait. A rendezést főleg Powell végezte, de Pressburger is mindig a közelben volt, hogy Powell egyeztetni tudjon vele a koncepcióról. Amikor elkészültek a forgatással, Powell általában letette a lantot, elutazott Skócia hegyes vidékeire, amíg Pressburger megvágta a filmet. Végül a kész film reklámkampányában megint Powell vette ki a nagyobb részt. Tökéletesen működő tandem volt tehát az övék. Saját stúdió gründolásával pedig megszabadultak attól a tehertől, hogy egy finanszírozó mondja meg nekik, hogy mire mennyit és hogyan költhetnek. A maguk urai voltak.