USA (Fox, Argyle Enterprises), 174 perc, Color Deluce, angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Annyira szirupos és erőltetett ez a történet, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy esetleg lehet valami valóságalapja. Márpedig van... nem is kevés!

Tényleg létezett egy Georg von Trapp nevű tengeralattjáró kapitány, aki mellesleg az osztrák-magyar monarchia egyik legsikeresebbje volt ebben a "szakmában". Valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki skarlátban halt meg. És valóban feleségül vette öt évvel később a nála 25 évvel fiatalabb nevelőnőt, aki egyik gyermekét tanította. Az is igaz, hogy az Anschluss után a nácik megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a német sereghez, és ebben a kérdésben a volt katonatiszt nem volt együttműködő az alávaló társasággal, helyette inkább elhagyta hazáját.. Viszont a filmmel ellentétben nem az Alpokon keresztül menekült a nácik elől, hanem vonatra szálltak, és Olaszországon keresztül az USÁ-ba emigráltak, ahol a remekül éneklő gyerekek saját jogon lettek híresek, még mielőtt a család történetét ebben a musicalben bárki is feldolgozta volna. 

Íme egy kép a valódi von Trapp családról, mielőtt rátérnék filmes megjelenítésükre.

Az egyik von Trapp lány, - méghozzá pont az , akit a fent nevezett nevelőnő tanított, tehát akinek köszönhető, hogy új feleség érkezett az özvegy apa mellé - megírta a család történetét. Ez alapján 1959-ben Broadway musical készült. Ebből a színpadi változatból készített közel háromórás változatot a 20th Century Fox.

Ehhez a filmes változathoz Richard Rodgers - a musical zeneszerzője - egyébként két új dalt is írt a színpadi változathoz képest. (Három dal viszont kimaradt az eredetiből) Nem különösebben ritka egyébként musical-ek új dallal/dalokkal való megtűzdelése megfilmesítésük esetén. Ez esetben viszont a filmes változat annyira közismertté és közkedveltté vált, hogy a két új dalt később belevették a színpadi változatba is.

Talán vitán felül áll, hogy a film központi szereplője, - aki általában mindenkinek elsőként jut eszébe erről a filmről - a kedves nevelőnő: Julie Andrews. Ez a bájos arcú hölgy az, aki amúgy néhány évvel korábban a Broadway-en sikerre vitte a My Fair Lady-t, és pechére kimaradt annak a megfilmesítéséből. Közönségkedvenc lett viszont  később Marry Poppins megformálásával, de fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek a forgatásakor a Mary Poppins még nem volt mozikban.

Andrews - jelenleg 86 éves - a mai napig vállal filmes szerepeket, igaz, az utóbbi húsz évben inkább animációs filmek szinkronhangjaiként találkozhatunk vele. Legközelebb a Minyonok 2-ben találkozhatunk vele Gru anyjának hangjaként.

Ne feledkezzünk meg a mogorva özvegyet alakító Christopher Plummer-ről sem. Vele kapcsolatban pedig azt kell megjegyeznem, hogy az eredeti történetet jegyző Maria von Trapp éles vitában volt a rendezővel abban a tekintetben, hogy kifogásolta apjának pokróc természetűként való ábrázolását. A filmben ugyanis eleinte teljesen érzéketlen apaként jelenik meg, akinek házában tilos az éneklés, a nevetgélés, és sípszóval irányítja hét gyermekét.

A valódi lány szerint azonban ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Teljesen átlagos családapa volt a kapitány, más beszámolók szerint pedig kifejezetten unalmas társaság volt.

Végül aztán - a nevelővő hatására - egészen megszelídül az özvegy a filmben is... De persze érthető, hogy a történet egyik valós szereplőjét bántotta, hogy egy hozzá közel álló személy a valóságostól teljesen eltérő karaktert kapott a dramaturgiai hatás kedvéért. Ezért kell egy valós történet megfilmesítésekor a történet még élő hőseit távoltartani a forgatástól. Végül erre a produkció vezetői is rájöttek. AZ említett lányt nemhogy eltávolították a forgatás közeléből, de a film bemutatójára sem hívták meg. Ha hinni lehet a pletykáknak, ezt kicsit enyhítendő, Julie Andrews szervezett egy külön vetítést, melyre ő maga vendégül látta a mellőzött hölgyet.

A legtöbb musicalt élesen két csoportra tudom osztani: Kisebb részüket rajongással imádom (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease, Mamma Mia, István a Király, és még talán egy-kettő...), nagyobb részük megtekintése viszont szinte fizikai szenvedést okoz. Nos, ebben a filmben van egy két tagadhatatlanul "hallgatható" dal... de a negédes történet okozta kínokat egyedül a Salzburg környékét bemutató gyönyörű képek (esetenként légifelvételek) tudták csak ellensúlyozni.

Christopher Plummerrel kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy nem rajongott különösebben a Julie Andrews-zal való munkáért. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan volt vele a munka, mintha minden nap egy Valentin-napi üdvözlőkártya fogadná... Ettől függetlenül végül jó barátok lettek, ahogy azt ezek a jóval későbbi képek is illusztrálják:

Eredetileg William Wyler rendezte volna ezt a filmet, de aztán részben mert Wyler hallása ekkoriban már nem volt az igazi - majdnem süket volt (egy musicalnél ez nagy hátrány) átkerült a project Robert Wise rendező kezébe, aki a West Side Storyval már bizonyította, hogy a musical megfilmesítés megy neki. (Íme néhány backstage fotó)

Jó választásnak bizonyult Wise, hiszen Oscar-díjat kapott a filmért, mint rendező, de mellette a vágó, a zeneszerző, a hangmérnök is megkapta ezt a díjat, és ötödikként maga a film is elnyerte a  legfontosabb kategóriában is eme szobrocskát. (És akkor még nem is beszéltünk a további öt jelölésről)

USA (MGM, Sostar, Carlo Ponti Productions), 197 perc, Metrocolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Carlo Ponti, Arvid Griffen

Emlékszem, hogy a 80-as évek második felében - még jóval a rendszerváltás előtt -, VHS kazettákon lehetett külföldről behozni olyan filmeket, amiket itthon máshogy nem lehetett megnézni. Kicsit halkabban beszélték meg szüleim maguk között, - amikor a Doktor Zsivágót sikerült megszerezni - hogy ez bizony be van tiltva a "ruszkiknál". Ettől mindjárt felettébb izgalmas lett számomra a film. Nem tudom, mit vártam, hogy egy betiltott film milyen váratlan elemeket fog tartalmazni, de a tiltott gyümölcs mindig édesebbnek tűnik... legalábbis előre. Körülbelül 30 perc után csalódottan vettem ki a kazettát a lejátszóból, leginkább azért, mert nem értettem semmit az egészből. A csempészárú nyilván nem volt szinkronizálva, vagy feliratozva, de még az akkoriban olyannyira megszokottnak, - és már akkor is roppant idegesítőnek számító - hangalámondás sem volt hozzá. Utólag visszatekintve kiskamaszként feltehetően akkor sem lettem volna elég érett a film megfelelő feldolgozására, ha tökéletesen értem a szöveget.

Egyébként a Szovjetunióban nem csak önmagában a film volt betiltva, hanem a film alapjául szolgáló regény írójának Borisz Paszternáknak - az összes regénye tiltólistára került. Először 1994-ben mutatták be Oroszországban ezt a filmet. És, hogy miért volt betiltva...? Hát őszintén szólva nem értem. Nem különösebben kommunista-ellenes. A cári csapatok kegyetlenségét ugyanolyan realistán ábrázolja, ahogy a sztálini terrort. És itt jegyzem meg, hogy a regény írásakor már túl voltunk a sztálinizmuson, sőt 1956 februárjában Hruscsov emlékezetes beszédben leplezte le a sztálini terror bűneit. Ehhez képest a regény 1957-ben csak Olaszországban tudott megjelenni, otthon nem.

Nálunk 1963-ban a Párbeszéd című filmben gond nélkül lehetett emlegetni a rákosi-korszak kegyetlenkedéseit, sőt az 1956-os "ellen"-forradalmat is lehetett említeni... Ennél durvább dolgok ebben a filmben (regényben) sem kerülnek ábrázolásra. Mai szemmel nézve azt kell mondanom, hogy az amerikai - angol produkciós csapat is rendkívül visszafogottan ábrázolja a húszas-harmincas éveket, nem látok különösebb propagandisztikus tendenciát.

Sőt! Egyes vélemények szerint a film akár még kimondottan ország-imázs javító is lehetett volna abban az időben, hiszen olyan szép téli táj a valóságban talán nem is létezik, mint amilyennek a téli orosz vidéket ábrázolja a film.

Talán mondanom sem kell, hogy a szovjet vezetőség nem engedte, hogy az MGM elképzelése szerint eredeti orosz helyszínen forgassák a filmet, így kanadai, finn és spanyol helyeken folytak a munkák. Visszaemlékezések szerint a hideg helyszíneken nem volt olyan szélsőséges az időjárás, amire a téli havas jelenetekhez a filmnek szüksége lett volna, így aztán a legtöbb téli jelenetet a forró Spanyolországban forgatták le, műhavas díszletek között. Nézzünk őszinte sajnálattal azokra a statisztákra, akik a havas tájon bundás téli öltözetben lovagolnak a spanyol kánikulában, miközben az operatőr és a rendező félmeztelenül is láthatóan tikkadtan ül a napernyő alatt a magasban.

Madrid mellett felépítették Moszkva egy részét (lásd az egyik alábbi képen), melyben még egy kb 160 méter hosszú villamos-vonalat is kiépítettek.

A politikáról egyébként szerintem érdemes elfeledkezni ennek a filmnek a kapcsán. Nem más ez a film, mint egy gigantikus szerelmi történet. A kommunizmus csak díszlet. Csak a hátteret adja. Talán nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy gondolhatunk a Doktor Zsivágóra úgy, mint az Elfújta a Szél huszonhat évvel későbbi reinkarnációjára az amerikai Georgia állam helyett Moszkvába és egyéb orosz helyszínekre áthelyezve. De a két film okozta élmény nagyon hasonló!

Az első jelenetben egy orosz tábornok (Alec Guinness) a második világháború után féltestvére (Dr Zsivágó) és egy Lara nevű hölgy közös gyermekét keresi. Miután megtalálni véli a keresett hölgyet (Rita Tushingham), kiderül, hogy még gyerekkorában elveszett családjától, így a tábornok feladata lesz, hogy elmesélje neki szülei történetét.

És itt szemünk elé tárul egy tényleg fordulatos és drámákkal teli szerelmi sokszög, melynek legfontosabb szereplője természetesen a már említett Lara (Julie Christine) és Zsivágó doktor (Omar Sharif). 

De ha megemlítem, hogy a szépséges Lara bizony saját édesanyja udvarlójának szeretője is volt...

... illetve, hogy férje sem doktor Zsivágó volt, hanem egy törtető komcsi...

... na meg, hogy Zsivágónak is volt saját felesége (Geraldine Chaplin)...

... akkor talán lehet elképzelésünk arról, hogy milyen szövevényes történet kerekedik ki ebben a közel három és fél órában... így már talán érthető, hogy miért hasonlítottam az Elfújta a Szél-hez.

És, ha már egyenként végigmentem a film kulcsfiguráin, nem tudom megállni, hogy ne jelentsem ki: a Larát játszó Julie Christie egyszerűen kegyetlenül szép. Bármi ennél visszafogottabb minősítés nem adná vissza az igazságot. (És itt jegyzem meg, hogy Geraldine Chaplin is iszonyúan bájos, de pechére az ő karaktere sokkal vérszegényebb a filmben, messze nincs olyan jelentősége mint Larának, ezért talán kissé méltatlanul háttérbe szorul Julie Christie mögött)

Micsoda gyönyörűen megkomponált képsor! - Atyaúristen! - mozog a kamera, majd megáll, közben az élesség átvándorol az előtérben haladó Laráról a háttérből őt figyelő Tonyára (a filmben mindketten Zsivágó doktort szeretik)... és pont ebben a pillanatban megjelenik Zsivágó... hát igen... 

Na nézzük, miért is vagyok ennyire elájulva Julie Christie-től...

Julie Christie ugyanaz a Doctor Zsivágónak, mint Vivien Leigh az Elfújta a Szélnek. Biztos vagyok benne, hogy jelentős (de persze nem kizárólagos) szerepük van az adott film sikerében.

És, ha már Christie-ről van szó, azt hiszem a rendező David Lean ezzel a jelenettel elment a falig, Legalábbis abban a tekintetben, hogy 1965 Hollywoodjában mekkora szexuális töltetet bírt el a vászon: ennél többet biztosan nem!

Ha igazán szép színésznőt látok egy régi filmben, akkor hajlamos vagyok rákeresni, hogy él-e még az illető hölgy, és ha él, mennyit sikerült idős korára megőrizni szépségéből. Néha bizony elég nagy a csalódás... 

Ha viszont ránézek Christie időskori képeire... nos azt hiszem ilyen öregedéssel minden nő kibékülne.... (a poszt írásakor a színésznő 81 éves)

És még mindig nem említettem a Maurice Jarre által komponált gyönyörű zenét - egészen pontosan Lara témáját - melyet fogadni mernék, hogy sokan hallottak már, és valószínűleg kicsit ismerősen is cseng, anélkül, hogy a legtöbb ember pontosan tudná, hogy melyik film zenéje.

A film 

10 Oscar jelölést kapott a film, melyből ötöt meg is kapott: legjobb forgatókönyv, díszlet, operatőr, jelmez és zene. Paszternák egyébként 1958-ban irodalmi Nobel díjat kapott a könyvért, amit sajnos nem volt módja átvenni. Odahaza figyelmeztették, hogyha kimenne Osloba átvenni a díjat, akkor már nem fogják hazaengedni. Erre Paszternák összetörten táviratozott, melyben lemondott a díjról. Két évvel később az író elhunyt, így lánya vette át 1988-ban az édesapjának szóló igen rangos elismerést.

Még egy "szereplő" megérdemli, hogy megemlítsem. Az a vidéki ház, ahol meghúzzák magukat Zsivágóék... már első ránézésre is nagyon megnyerő - főleg különleges orosz hagymakupolás stílusa miatt.

De ha megnézzük milyen az orosz télben... talán nem is kérdés, hogy azonnal beleszeretünk...

És ha megnézzük, milyen az igazi orosz télben a ház belül: ... na jó, el kell ismerni... ilyen csak a mesében létezik.. már-már a jégkirálynő birodalma... de nem baj... 

És még néhány érdekes forgatási kép a poszt végére...

USA (Andy Warhol), 63 perc, ff., angol

Rendező: Andy Warhol

Producer: Andy Warhol

Ha ebből a hatvanas évekbeli időszakból New York-i underground vagy avantgárd  filmmel találkozom, akkor elég pontosan tudom, hogy milyen minőségre és színvonalra számíthatok.

Nos, a Hollywood-i filmstúdiók ekkorra már minden tekintetben tökéletes minőséget produkáltak a filmkedvelők számára, csak éppen a jó ötletek kezdtek elfogyni. A saját magukra kényszerített Hayes-kódex annyira megkötötte a kezüket, hogy kezdett kissé egysíkúvá válni a termés...

(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy szerény véleményem szerint pont egy ugyanilyen korszakot élünk át most is, csak már nem a Hayes-kódex köti gúzsba a stúdiók és a rendezők kezeit, hanem a politikai korrektség ostoba túltolása. Ebből következik, hogy ma már szinte semmi mást nem nézünk a mozikban, csak szuperhősöket. Ahogy a Hayes-kódexet végül elsöpörte a palackból kitörő szellem, úgy reményeim szerint ezt a kb 15-20 éve tartó terméketlen időszakot is felrobbantja majd valami új filmes mozgalom hamarosan. Zárójel bezárva.)

A New York-i fiatalok elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy ebből rendszerint mi sült ki, az jól látható, ha ezeknek az éveknek az underground/avantgárd filmjeiből szemezgetünk. Rendszerint a filmes képzést láthatóan messziről elkerülő fiatalok valahogy kamerához jutottak Az még látszik, hogy valahogy hogy el is tudták indítani a "műszert", és forgattak valamit... ami éppen az eszükbe jutott...

Kis gonoszsággal mondhatom, hogy aki ezt az animgif-et látta, az nagyjából az egész filmet látta. Fel is merült bennem a film megnézése közben a következő költői kérdés: vajon milyen feltételeknek kell megfelelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt joggal FILM-nek lehessen nevezni? Ha valaki fog egy kamerát leteszi egy sarokba, és néhány ember azt csinál a kamera látószögében, amihez éppen kedve van, azt érdemes filmnek nevezni? Valószínűleg nem. És ha a kamerát Andy Warhol teszi a sarokba? Akkor ez hirtelen művészetté válik? - Őszintén szólva nem is igen értem, hogy hogyan lehet egy lapon említeni ezt a felvételt komoly műalkotásokkal (talán kommentben valaki elmagyarázza nekem) Ez egy polgárpukkasztó gesztus, semmi más. 

Elemezzük kicsit, hogy mit látunk a képen. (Itt jegyzem meg, hogy a film 63 percéből az első 49 ebből a szögből, vágás nélkül mutatja ezt a társaságot.) A háttérben egy fehér ruhába öltözött "doki" kínoz egy félmeztelen férfit. (forró gyertyával, szíjjal, stb) Balra különböző férfiak cigarettáznak. Jobbra egy nő cigarettázik... Na ennek a hölgynek volt némi köze ahhoz, hogy valahogy végig bírtam szenvedni ezt a filmet. Esztétikailag kicsit emészthetőbbé tette az amúgy csupa férfiból álló a látványt.

Edie Sedgwicknek hívták a szőke hölgyet. Érdeklődött Warhol művészete iránt, bejárkált a művész Manhattan-i műtermébe, melyet Factory-nak hívtak. Egyszer úgy alakult, hogy pont akkor látogatta meg Warholt, amikor ezt a filmet kezdték forgatni. Warhol pedig megkérte, ha már ott van, üljön be ő is a kamera elé. Pontosan ennyi - és nem több - az avantgárd rendezői koncepciója. 

Ezután Edie egy darabig minden Warhol filmben szerepelt, amíg össze nem vesztek valamin, ekkor a lány megtiltotta Warholnak, hogy azokat a filmeket vetítse, amelyekben ő szerepel. (A vetítések többnyire a Factory műteremben zajlottak. Hagyományos mozik természetesen nem nagyon vetítettek ilyesmiket) Edie ezután saját filmezéssel próbálkozott, de erős drogfüggősége miatt ez nagyon nehezen jött össze. Ideiglenesen sikerült összeszednie magát, és 1971-re valahogy elkészült az a film, és így kiereszthetett annyira, hogy nem sokkal ezután túl is adagolta magát...

Ha tovább kívánjuk elemezni a képet, akkor a centerben egy fiatalembert látunk, aki eleinte táncol, majd bántalmazni kezd egy férfit, amiért a társaság többi tagja őt is megkínozza, ahogy azt a "doki" a már említett másik férfival teszi a háttérben.

Magamtól nyilván sosem jöttem volna rá, hogy ez az A Clockwork Orange című regény - még Kubrick-ot megelőző - feldolgozása akart lenni. Néhány helyen áradoznak erről a "feldolgozásról", meg arról, hogy Warhol mennyire "átírta" az eredeti művet... nos... érzésem szerint nemhogy átírásról, de még csak írásról sincs szó ebben az esetben. Az történt ebben a bő egy órában pontosan az, ami Warholnak és a szereplőknek éppen az eszébe jutott. Helyenként látszik, hogy egy-egy szereplő időnként tanácstalanul kinéz (feltehetően Warhol-ra), majd a kintről kapott jelzések alapján folytatja az improvizációt. Egy helyen a szado-mazo állarcba öltöztetett főszereplő elkezd kiabálni, hogy fáj az amit művelnek vele, és ez érezhetően nem szerep volt, mert kínzói kis teketória után leállnak, és máshogy folytatják...

Mindenesetre, ha Andy Warhol neve a jövőben valahol felmerül, már nem fogok annyira bután bámulni. Eddig csak azt tudtam róla, hogy más alkotásait szerette átszínezni különböző rikító színekre. Ez volt a POP-ART, a hatvanas évek Amerikájának egyik legmenőbb stílusa. Ez például biztosan mindenkinek megvan: (és azt kell, hogy mondjam, ez még tetszik is)

Andy Warhol az ötvenes évek tömegkultúrájának igyekezett fricskát adni. Sikerrel. Ellenművészete a hatvanas évek közepére jellemző emblematikus alkotásokat hozott létre. Ettől függetlenül mozgóképes termékei maximum a korszak mementóiként értékelhetők, önálló alkotásokként nem állják meg helyüket. Így ízlésem szerint az "1001 film..." listáján sem lenne sok keresnivalója, ha abból indulunk ki, hogy ez a lista nem művészettörténészeknek készült, hanem filmrajongóknak kíván a jó filmek gyűjteményeként szolgálni.

Andy Warhol

Warhollal kapcsolatban van még egy feloldásra váró ellentmondás. Fentebb magam is ellenművészetként jellemeztem munkásságát, viszont több interjúban Warhol maga is ellentmondani látszik ennek a nézetünknek. Azt mondta ugyanis, hogy ő nemcsak csodája a mainstreamet, de "egész életemben arra vágytam, hogy beleolvadjak az üres, bárgyú Hollywoodba". Nos, ahogy filozofikus dolgozatokban nálam műveltebb tollforgatók nyilván írnák: "az ellentmondás csak látszólagos"...

...hiszen az üresség tökéletesen jelen van Warhol műveiben, csak éppen hiányzik a filmes képzettsége és tehetsége ahhoz, hogy ezt a Hollywoodtól megszokott formába is tudja önteni.

Ja, még valami... Warholhoz köthető a következő jóslat is, melyet szerintem mindenki ismer:

"a jövőben mindenki híres lehet majd 15 percre"

USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

Ezeken még Kubrick is látható...

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.

USA (Alfred J. Hitchcock Productions), 130 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock szokásához híven névtelenül, ügynökön keresztül adott megbízást a Marnie című 1961-es Winston Graham regény megfilmesítési jogainak megvásárlására. Ezt természetesen azért bonyolította így, hogy neve hallatán ne srófolják túl magasra az árat. Graham azonban a nagy titkolózást látva kifejezetten vérszemet kapott, és az ügynöktől kapott ajánlat kétszeresét kérte. Hitchcock ezt is azonnal elfogadta. Amikor létrejött a szerződés, és Graham megtudta,  hogy a ki is áll a vásárlás hátterében, nagy büszkeségében azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy a nagy Alfred Hitchcock akarja megvenni a regényéhez kapcsolódó jogokat, neki ingyen is odaadta volna, akkor megtiszteltetés ez neki....

Hitchcock első választása a főszerepre Grace Kelly lett volna, akivel a rendező az ötvenes években többször is dolgozott együtt, és aki azóta Monaco hercegnéje lett. Úgy tűnt, sikerül is megállapodni a nagy visszatéréssel kapcsolatban, ám állítólag a monacóiaknak nem tetszett, hogy hercegnéjük egy szexuális zavaroktól szenvedő nőt alakítson.

Így végül a Grace Kellyhez nagyon hasonló zsánerű Tippi Hedrenre esett újra a választás, aki Hitchcock előző, Madarak (1963) című - filmjében is főszerepet kapott (a madarak mellett). 

Hedren és Hitchcock kapcsolata állítólag végzetesen megromlott a film forgatása során. A pocakos rendezőállítólag megalázóan és durván bánt a színésznővel, amit ő nem hagyott szó nélkül. Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek nyilván az alábbi forgatási fotókon nyoma sincsen. Mindenesetre olyan pletyka is terjengett, hogy a forgatás utolsó harmadában a rendező már csak asszisztensén keresztül instruálta a színésznőt.

Ez utóbbit a poszt írásának időpontjában is élő, idősként is nagyon szép Tippi Hedren cáfolta. Érdekes, hogy ő maga ezt tartja kedvenc saját filmjének a forgatási nehézségek ellenére is.

Bármi is történt kettejük között, azt mindenesetre tudjuk, hogy ez a Hitchcock film volt az utolsó amelyikben a központi karakter egy ilyen tipikus Hitchcocki szőke szépség volt. 

A zseniális Psycho (1960) és a szintén remek Madarak (1963) után - bevallom - kissé csalódott voltam, közel sem éreztem olyan egyenletesnek a filmet, mint az említett két korábbi alkotást.

Voltak itt is pazar megoldások,- ha egyet kell kiemelnem,- akkor egyértelműen a széfes jelenet, melyben a kleptomán szőkeség a lebukás határán egyensúlyoz, mindezt úgy, hogy ő erről nem is tud, csak mi tudjuk! Kedvenc beállításom az alábbi képen látható, ahol mi látjuk, ahogy éppen rámolja ki a széfet, de azt is látjuk, hogy közeledik a takarítónő. Ez a gyakorlatilag földre helyezett kameraállás ahogy belátja az egész teret - nem tudok mást mondani - zseniális!

Aztán távozáskor a szőkeség leveszi és zsebre rakja magassarkúját, hogy halkan ki tudjon osonni, ám abból ahogy a cipő kilóg a zsebből pontosan tudjuk, hogy annak a cipőnek ki kell esnie... tudjuk, számítunk rá, de arra nem, ami a kiesés után történik. Megint csak zseniális!

Szerkezetében nagyon emlékeztetett a Pszicho-ra ez a film. Az elején megismerkedünk Marnie-val, aki fekete hajjal éppen megszabadította főnökét egy nagyobb összegtől, majd látjuk, ahogy lemossa hajáról a feketét, és immár szőkén éli másik életét.

Újabb áldozata Mark Rutland (Sean Connery), aki Marnie pechére egyrészt rendkívül fejlett magánnyomozói képességekkel rendelkezik, másrészt szerelmes lesz a nőbe. Senkinek sem esik jól, ha szerelme meglopja, de Rutlandet láthatóan nem különösebben bántja a dolog... Hiába, az igaz szerelem mindent legyőz...

Marnie azonban nem szerelmes, így Rutland kénytelen mocskos játékot játszani. Vagy hozzámegy feleségül a szőkeség, vagy feljelenti, és mehet a börtönbe. Marnie így a házasság börtönét választja inkább.

Idáig egyre csak nőtt a feszültség. Megtudjuk, hogy Marnie kapcsolata az anyjával igencsak furcsa, valami megmagyarázhatatlan szeretet-gyűlölet van közöttük. Marnie emellett a vörös színtől pánikszerű rohamokat kap. Persze mindenre magyarázatot kapunk majd a film vége felé.

Rutland elhunyt feleségének húga (Diane Baker) gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. Nem csoda hát, hogy ettől fogva egyetlen életcélja a hirtelen közéjük furakodó Marnienak a családból való eltávolítása lesz... 

Pedig nem is sejti, hogy az ifjú pár nászútja nem sikerül valami fényesen. A kényszer hatására házasodó nő teljesen elzárkózik a férfi közeledésétől. Külön szobában alszik férjétől, és egy ujjal sem engedi, hogy hozzá érjen. Ennek köszönhető a film egy másik ikonikus jelenete, amikor Rutland egyszerűen letépi feleségéről a ruhát. Természetesen szinte semmit nem látunk a nő meztelenségéből (hiszen ez Hollywood még a hatvanas évek közepén!!!), mégis tudjuk, hogy meztelen. Azért ez is nagy haladás, hiszen pár évvel ezelőtt még sejtetni sem lehetett Hollywoodban, hogy valaki meztelen. Lazul a cenzúra, és a cenzúra lazulásának mindig örülni kell!

A jó kezdés után kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni a filmmel kapcsolatban. A nő szexuális zárkózottsága állt a film középpontjában. Nade! A film végig azt sugallja, hogy kizárólag valami súlyos elmezavar okozhatja azt, hogy a szőkeség ennyire elzárkózik a jóképű férfi közeledésétől, mintha kizárható lenne az a magyarázat, hogy a zsarolással kierőszakolt házasságban nem feltétlenül találja meg egy nő a boldogságot. Ennek a szürreális vonalnak a csúcspontja az a már szinte vicces jelenet volt, ahol Rutland egy "A bűnöző nő szexuális aberrációi" című szakkönyv segítségével próbál kettejük kapcsolatán dolgozni...  Hát az eszem megáll.... azért ez a Hitchcock is érdekes szögből tekintett a nőkre!

A 110. percig kell várni, hogy egy gyilkosságot lássunk. Hitchocktól ez kicsit sok, ráadásul, ez sem olyasmi, amit egy krimitől várnánk....

Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magamat a film utolsó harmadában, egyre erőltetettebbnek éreztem a történet vezetését. Nem tudom, hogy ez inkább a regény vagy a rendező hibájaként róható fel...

Végül Rutland nem adja fel, és megfejti Marnie titkát!!! Az utolsó percben lehull a lepel arról, hogy mi okozott ekkora törést Marnie lelkében... amit én most nyilván nem fogok lelőni... 

A film során több helyen is volt olyan érzésem, mintha Hitchcock kezdene elavulttá válni. A kortársaihoz képest nézve gondolom. Néhány ütemtelen vágás - például a lóról való leesés során - a hatvanas években már szerintem nem elfogadható. 

A kritikák nem voltak elragadtatva a filmtől. Azt szokás mondani, hogy "meglehetősen vegyes" volt a film szakmai visszhangja. A mozipénztáraknál amolyan átlagos sikernek volt mondható. Kis időnek el kellett telnie, míg beérett a film a közönség körében. Sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatott a film végi megoldás is, és az egész alapkoncepció is... A széf-kirámolós jelenet viszont parádés volt, amolyan igazi Hitchcocki.

Közeledünk Hitchcock életművének vége felé. Négy további filmet forgatott ezután, melyek közül a Téboly lesz az utolsó ami felkerül a listára.