USA (Canyon), 13 perc, ff., angol

Rendező: Bruce Conner

Producer: Bruce Conner

Íme egy újabb underground/avantgarde film, melynek létjogosultságát ezen az 1001-es listán kénytelen vagyok megkérdőjelezni. 

Egyetlen pozitívuma az alkotásnak, hogy csak 13 perc hosszú, azaz viszonylag könnyen elviselhető...

A John F Kennedy elleni merénylet mélyen megrázta Amerikát, nem csoda, hogy több film is feldolgozza ezt a tragikus eseményt. Bruce Conner állítólag egy amatőr super8-as kamerával vett fel a tévéjéből jeleneteket, részben az említett gyilkosság élő közvetítéséből, részben sok másból. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, pld az 1993-as moszkvai krízis élő közvetítéseiből vettem fel sok mindent, igaz én már VHS-sel tettem mindezt)

A rövidfilm közvetlenül a halálos lövés előtt pár másodperccel indít, amikor a Kennedyéket szállító nyitott autó elgördül a kamera előtt. Majd a lövés pillanatában elsötétül a képernyő, felvillan pár képkockára a FINISH felirat, majd két percen keresztül fehér villódzó képet látunk, miközben a tévériporter közvetíti a döbbenetes pillanatokat. Mint ahogy sejthető, az első percekben még nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is történt.

A percekig látható fehér villódzó kép már önmagában kiverte nálam a biztosítékot, nem sokon múlt, hogy előhozza a remélhetőleg nem létező epilepsziámat.

Ezután a rendező tovább terhelte idegrendszeremet azzal a fogással, (melyet mindig is roppant idegesítőnek tartottam), hogs pár képkockányi képsorokat játszik újra meg újra ismételve.

Aztán a nyolcadik perctől kicsit élvezhetőbbé válik az utolsó öt perc: Megy tovább az élő adás riporterének hangos beszámolója, de immár mindenféle képsor keveredik főlé: egy bikaviadal, tévé reklámok, atomrobbanás, tüntetés, stb...

Ahogy többször megjegyeztem az avantgarde kapcsán: az ilyen alkotásokat nem sorolom szűken a művészet kategóriájába, egyszerűen többnek érzem a véletlenszerűséget a végeredmény létrejöttében, mint a művészi alkotóerőt. Mi hát, ha nem műalkotás? Átverés, kérem szépen.

USA (Lawrence Turman Productions), 106 perc, Technicolor, angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Joseph E. Levine, Lawrence Turman

Nem akarom visszafogni magam: Végre a sok csalódás után egy ellenkező jelű, igazán pozitív meglepetés jött egy olyan rendezőtől, akinek előző filmjét (Nem félünk a Farkastól - 1966) nemrég láttam, és különösebben nem kerültem a hatása alá.

Ezzel a két Mike Nichols filmmel tipikusan az volt a helyzet, hogy ha egymás után levetítették volna nekem mind a kettőt, még véletlenül sem jutott volna eszembe, hogy esetleg mindkettőt ugyanaz rendezte. Jó, mindjárt hozzáteszem azt is, hogy a két film stábja között nem nagyon találtam átfedést. Talán a vágó és a díszlettervező ugyanaz volt, de sem a forgatókönyvíró, sem mások nem dolgoztak mindkét filmen, a producerek is mások voltak. Így talán nem csoda, hogy ennyire különböző lett a két alkotás, még akkor is, ha az általános megítélés szerint mindkettő hasonlóan remekmű. (IMDB mindkét esetben kerek 8-as)

Ha valaki csak egyetlen képet látott erről a filmről, az nagy valószínűség szerint a fenti promóképet látta. Ennek pedig az az érdekessége, hogy bár egy hasonló jelenet van a filmben, ezt a fotót nem a filmben szereplő Anne Bancrofttal készítették, hanem valamilyen okból az akkor még teljesen ismeretlen Linda Gray nevű fotómodellel, aki később a Dallas sorozat Samantha-jaként lett igazán híres és népszerű. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy csak nálunk hívták Samanthának a sorozatban, eredetileg Sue Ellen Ewing volt a neve, és fogalmam sincs, hogy miért nevezték át nálunk)

Na de kanyarodjunk vissza jelen filmünkhoz: Tudtam róla előzetesen, hogy egy fiatal srác és egy nála idősebb hölgy kapcsolatáról van benne szó, és talán éppen azért, mert ez a téma soha nem érdekelt különösebben, (sőt kicsit feszélyez a dolog) előre féltem, hogy feszengeni vagy éppen végtelenül unatkozni fogok megtekintése során. Talán mondanom sem kell, hogy pont az ellenkezője történt.

Ez persze nagyon nagy részben köszönhető a párost alakító két színésznek. Nem tudom eldönteni, hogy ki tetszett jobban: Dustin Hoffman úgy alakított remekül, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit, Anne Bancroft pedig egyszerűen varázslatot hajtott végre a vásznon. Ha mégis választanom kell, akkor azt mondom, hogy Bancroft volt, aki jobban elvarázsolt, de talán csak azért, mert őt nem ismertem, Dustin Hoffmant, meg ki ne ismerné...?

Egyetlen parányi dolog zavart - de csak éppen, hogy - mégpedig az, hogy Mrs. Robinson elvileg jóval idősebb (negyven feletti) a nemrég érettségizett, húsz év körüli Bennél. A valóságban azonban Bancroft 36 éves volt, míg Hoffman már 30! Főleg ez utóbbi szembetűnő, hiszen egy 21 éves fiatalember azért jóval fiatalabbnak nézne ki nála... De akárcsak a 28 évesen gimnazistát játszó Olivia Newton-John a Grease-el, Hoffman is úgy összenőtt ezzel a filmmel, hogy mással már nem is igen tudnám elképzelni.

Hoffmannak egyébként ez volt az első mozifilmes főszerepe. Játszott ugyan néhány tévésorozatban, de annyira ismeretlen volt ekkor még, hogy amikor megérkezett a castingra, a producer véletlenül összekeverte egy ablaktisztítóval. Ki is adta neki a feladatot, és állítólag Hoffman (nem tudom, hogy játékból, vagy egyszerűen nem akart nemet mondani) szépen le is mosta az ablakokat a szobában.

A film azzal indul, hogy elvégezve a főiskolát, Ben hazatér szüleihez a keleti partról, és egy családi rendezvényen vesz részt, ahol kiszúrja magának egy ismerős felesége. (Gyorsan közbevetem, hogy megint téves a magyar cím: Ben éppen lediplomázott, tehát már nem diploma előtt áll) A nő hazaviteti magát Bennel, és nagyon durván kikezd vele. Gyakorlatilag Ben számára nem volt apelláta, ha éppen akkor nem állít be a hölgy férje, akkor valószínűleg elkerülhetetlen lett volna számára az azonnal aktus. Ben ekkor még nagy valószínáség szerint szűz volt egyébként.

De persze, ami késik, nem múlik. Másnap Ben rájön, hiába tiltakozott előző nap, igenis izgatja a fantáziáját a dolog, és ő maga hívja fel Mrs Robinsont, hogy randevút kérjen tőle. A szexre éhes nő nem sokat habozik, egy óra múlva már a közeli szállodában vannak mindketten. Hamar kiderül, hogy hosszas csevegésre nem vágyik Mrs Robinson (keresztnevét sosem tudjuk meg), a hosszas romantikázás, beszélgetés nem az ő asztala. 

Anne Bancroftról nem tudok mást mondani, mint, hogy zseniális. Úgy hozza a csak (!) szexre éhes középkorú nőt, hogy egy pillanatra sem válik közönségessé.

Közös jeleneteik között van egy, mely váratlansága miatt biztos mindenkiben megmarad, aki látja ezt a filmet. Ahogy Bancroft vetkőzik, Hoffman egyszer csak megfogja a nő mellét. Úgy érdemes nézni ezt a jelenetet, hogy ez nem volt benne a forgatókönyvben. Hoffman abban a pillanatban úgy gondolta, hogy ez amolyan tipikus tinédzseres kíváncsiság, egy olyan fiújé, aki még életében nem fogta egy nő mellét sem, és most hirtelen lehetősége van rá. Azt is figyeljük meg, hogy Bancroft milyen tökéletesen megőrizte hidegvérét. Ha ma ilyet rögtönözne egy férfi színész, akkor nyugodtak lehetünk, hogy minimum kizárnák az összes Hollywoodi szakszervezetből, klubból, és színész-ügynökségből, maximum pedig 30-tól életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnék szexuális erőszak miatt.

Akkoriban még nem találták fel a cancel culture-t, így még a filmbe is ez a változat került. Egyébként maga Hoffman érezte magát zavarban leginkább emiatt a rögtönzés miatt, annyira, hogy visszatarthatatlan nevetésben tört ki állítólag, amit úgy próbált leplezni, hogy elsétált a szoba túlsó falához, és elkezdte falba verni a fejét. Ez a momentum nekem kicsit fura volt egyébként, de így persze már érthető. A rendezőnek ez is anynira tetszett, hogy ezt is bennehagyta, de persze az utószinkronban kihagyták a nevetést.

A film első fele tehát ennek a furcsa kapcsolatnak a jegyében zajlik. Ekkor még nem sejtjük, hogy mekkora fordulat jön a film második felére... Mrs Robinsonnak ugyanis van egy lánya. Egy gyönyörű, fiatal, Elaine nevű lánya... aki szintén hazajön a nyári szünetben. Mr Robinson, aki mit sem sejt a felesége és Ben közötti kapcsolatról, állandóan azzal zaklatja Bent, hogy ugyan vigye már el lányát randevúzni. Ben végül saját édesapja kérlelésére beadja derekát, és elhívja randevúra Elaine-t... 

Láthatóan az Ben terve, hogy mindent megtesz azért, hogy Elaine pocsékul érezze magát, így biztosítva azt, hogy soha többé ne kérjék ilyen kényszeredett randevúra... ennek egyik jól kiszámított módja, hogy sztriptíz-bárba viszi szórakozni a kisasszonyt....

A dolog működni is látszik... egy dologra nem számított csak Ben, mégpedig arra, hogy a randevú előrehaladtával valami megmozdul benne, és nagyon megtetszik a lány...  így gyorsan elkezd korrigálni...

Veszélyes terepre érkezett tehát Ben, hiszen annak a Mrs Robinsonnak a szeretője, akiről hamarosan kiderül, hogy lánya kedvéért sem hajlandó lemondani a fiatalemberről. Ennek a szerelmi háromszögnek köszönhető a film egyik legerősebb jelenete, ahol minden lelepleződik... Mrs. Robinson nem kispályás játékos. Láthatóan magáének vallja a mondást, mely szerint szerelemben és háborúban minden megengedett. Még, ha talán nem is papírforma szerelem az ő kapcsolata a fiatal Bennel, eszközeiben nem válogat, amikor arra próbál kísérletet tenni, hogy megtartsa magának.

Nem fogom a teljes történetet elmesélni, de annyit mondhatok, hogy egy pillanatig nem lankadt figyelmem, és őszintén drukkoltam Bennek, hogy sikerüljön visszahódítani a csalódott lány szívét... 

Amilyen elragadtatással beszéltem az anyát alakító Anne Bancroftról, olyan dícsérő szavakkal szólok a lányát alakító Katharine Rossról, akiról mellesleg szintén megjegyzem, hogy 27 évesen alakította húsz körüli Elaine-t, pedig róla nem sejtettem, hogy ennyivel idősebb szerepénél.

A film forgatókönyvírója, Buck Henry mesélte egyszer egy interjúban, hogy amikor Katharine Ross megjelent castingolni, a színésznőnek volt ugyan már néhány sorozatszerepe, de mozifilmekben csak elvétve szerepelt, ők nem ismerték még akkor. Belépett tehát az ajtón, és már az első másodpercekben megállt a levegő, mindenki elolvadt a lánytól. Utólag megegyeztek abban, hogy mindegy volt, tud-e színészkedni, mindannyian ezt a bájos lányt akarták látni a flmben. 

A három fontos szereplő mellett van egy negyedik is, mely nem látható, csak hallható: az egészen fantasztikus Simon & Garfunkel zene. Ráadásul micsoda jó zene! Nem tipikus filmzene, az egyszer biztos, és talán éppen ezért annyira hatásos. Mrs Robinson, The Sound of Silence, Scarborough Fair... szerintem mindenkinek ismerősen csengenek ezek a dalok... ha nem is címről, de meghallva őket biztosan. Kockázatos volt ezeknek a folkos hangzású daloknak a visszatérő használata ebben a nem túl folkos hangulatú filmben, de kétségtelenül tökéletes választás volt. Mit tökéletes, zseniális!

Amerikában állítólag hatalmas felhördülés követte a film bemutatását. Ismerve az amerikai emberek egy részének hangos prüdériáját, ezen semmiképpen nem érdemes csodálkozni, tudván, hogy a férfi főszereplő anyával és lányával is kapcsolatba kerül, sőt némi meztelenség is látható... Tíz évvel korábban még a házasság előtti szex is tabutéma volt Hollywoodban. Az említett zúgolódás természetesen nem tudta megakadályozni, hogy ez a fantasztikus film az 1967-es év legnagyobb kasszasikere legyen a maga 104 millió dolláros bevételével.

USA (Warner Bros, Chenault), 134 perc, ff., angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Ernest Lehman

Kezdjük a címmel, csak, hogy lerántsuk a leplet arról, hogy annak szinte semmi köze ahhoz, amit látni fogunk a filmben...

Tulajdonképpen egy bő két órás after-partynak leszünk a tanúi, - gyakorlatilag real-timeban - mely egy egyetemi rendezvény után zajlik. Magát a rendezvényt nem látjuk, csak az onnét éppen hazaérkező házaspárral találkozunk az első képsorokban, de ők többször is visszautalnak majd későbbi beszélgetésük során az estére, és énekelgetnek egy daltöredéket, melyet valószínűleg a party során énekelhetett a társaság.

Angolul ez a "Három Kismalac" című Disney-film egyik sorának ("Who's afraid of the big bad wolf" azaz kb. "Ki fél a nagy gonosz farkastól?!") kissé módosított szövege ("Who's Afraid of Virginia Woolf"). Nos, az nem derül ki, hogy miért pont Virginia Woolftól nem félnek (aki egy angol írónő volt egyébként), ezt nyilván azok tudják csak, akik részt vettek az említett szombat esti partin, amin mi nem vehettünk részt, mivel a már említett módon az a film kezdete előtt már véget ért.

Szóval azzal kezdünk, hogy a kapatos házaspár: Martha (Liz Taylor) és férje George (Richard Burton) hazatántorog a rendezvényről. Bőven elmúlt már éjfél... George még rágyújt egy cigarettára, Martha harap néhányat egy rántott csirkeszárnyból, majd félig lerágva azt visszarakja a hűtőbe... Amolyan buli utáni otthoni levezetés... Martha egyszer csak mintegy mellékesen megjegyzi, hogy hamarosan vendégek érkeznek hozzájuk... 

Mint kiderül, George az egyetemen tanít, Martha édesapja pedig ugyanennek az egyetemnek a rektora, aki megkérte Marthaékat, hogy barátkozzanak össze az iskolába frissen érkezett tanárral, Nickkel (George Segal) és annak feleségével Honeyval (Sandy Dennis)... ők jönnek tehát vendégségbe hozzájuk ebben a lehetetlen éjjeli időpontban.

A szintén ittas házaspár hamarosan meg is érkezik, és ezzel egy hajnalig tartó, fura afterparty kezdődik, melyben a vendéglátó házaspár furcsa, többnyire kellemetlen játszmákba helyezi vendégeit: "Alázd meg az egyik háziogazdát!", majd "Szállj rá a vendégekre" címet adják ezeknek a kellemetlenkedéseknek... Mindannyian részegek, és mivel az éjszaka folyamán tovább isznak, egyre részegebbek...

Az a tapasztalatom, hogy a részegség általában kihozza az ember igazi énjét. Én szerencsés vagyok, mert ha alkoholt fogyasztok, általában jó kedvem lesz, és elvesztem fölösleges gátlásaimat, de a filmben látható társaság nem minden tagjáról mondható el, hogy az ivás jót tesz neki. Első ránázásre egy romokban levő házasság képe sejlik fel, és itt szokás megemlíteni, hogy Liz Taylor és Richard Burton akkoriban valóban házasok voltak (sőt kétszer is nekifutottak a dolognak), és kb. tíz év múlva tényleg el is váltak. Nem kellett tehát messzire menniük, hogy ezt a borzalmas házasságot ábrázolják. Az ellemzőkkel szemben azonban nekem az a véleményem, hogy ez a negyvenes házaspár valójában nagyon is szereti egymást, csak gyermektelen házasságuk ürességét próbálják ezekkel a látványos csatározásokkal kitölteni.

Liz Tailor egyébként ekkor még csak 31 éves volt, úgyhogy kis többletsúlyt szedett fel és őszítették a haját, hogy a történet szerinti negyvenes korúnak tűnjön.

George és Martha egyik játéka - és ez a film egyik legmegrázóbb szála -, hogy egy közös gyereket találnak ki maguknak. A vendégek természetesen mit sem sejtenek arról, hogy az egész csak játék, méghozzá szigorú szabályok mentén: amit George vagy Martha egyszer kimond, azt mindketten valóságnak veszik, méghozzá a véres valóságnak. Visszafordíthatatlanná válik. És ebben a szigorú játékban mi történik, ha egyszer George úgy dönt, hogy közli Marthával: távirat érkezett, melyben közös fiuk halálhírét kapták... Kegyetlen játék... és ahogy látjuk, semmiben nem különbözik attól, mintha mindez valóság lenne. A vendégeknek természetesen fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, és úgy tűnik, hogy egy idő után a vendéglátók fejében is megszűnik a képzelet és a valóság közötti éles határ...

Kemény film ez, nem könnyű végignézni, amolyan kamaradráma jellegű, mégha nem is szigorúan egy helyszínen zajlik az egész. Két mellékszereplő néhány másodperces feltűnésén kívűl gyakorlatilag a négy szereplő közötti párbeszédekből áll a film.

Lehet, hogy rossz pillanatban néztem, vagy az életem egy olyan szakaszában, amikor nem tudom kellően értékelni, illetve jól befogadni, de én nem rajongok annyira ezért a filmért, amennyire előzetesen számítottam rá. Ez volt ugyanis az első olyan film, melyet minden Oscar kategóriában jelöltek amiben csak jelölni lehetett, és a 13 jelölésből ötöt haza is vitt. Ebből kettőt a két női szereplő nyert. (Fő- és mellékszereplő kategóriában)

Annak, hogy nem különösebben hatolt el a film a lelkemig, talán az is az oka lehet, hogy én bizony szinkronnal néztem meg. Nem akárkik szinkronizáltak: Burtont Kállai Ferenc, Taylort Ruttkai Éva... - És mégis, amikor próbából újra elkezdtem nézni eredeti hanggal, az egész mintha elkezdett volna igazán működni... ahogy Liz Taylor csámcsogva rágja a rántott csirkeszárnyat, és ahogyan részegen beszél, azt még Ruttkai Éve sem tudta tökéletesen visszaadni. Úgyhogy annak, aki esélyt szeretne adni ennek a filmnek, azt javaslom, hogy az eredeti hangsávot válassza!

Richard Burtont élete során összesen hétszer jelölték Oscarra, amiből egyet sem kapott meg. Viszonylag fiatalon hunyt el, ezért életmű Oscarral sem tudták vígasztalni. 

A film végével kapcsolatban érdekességképpen megjegyzem, hogy ekkoriban még nem volt divat a film végén a hosszas stáblista. A szereplők és stábtagok nevei szigorúan a film elején jelentek meg, a film végén általában egy THE END után elsötétült a vetítő, felgyulladtak a fények. Itt viszont ráéreztek arra, hogy a drámai befejezést hátbaszúrnák azzal, ha a zene hirtelen leállna és elvágnák a jelenetet. Ezért a hatásos zenét hagyták kifutni, és másfél percen keresztül egy EXIT MUSIC felirat jelenik meg, azaz a nézők úgy távozhatnak, hogy a zene még szól... és jó esetben nem égetik ki retinájukat azzal, hogy felgyújtják az összes lámpát. Majd pár évvel később, George Lucas kísérletezik először azzal a Csillagok Háborújánál, hogy a film elejéről átteszi a stáblistát a film végére, és ezalatt hosszú percekig hagyja kifutni a zenét.... 

USA (Mirisch Company), 109 perc, színes, angol

Rendező: Norman Jewison

Producer: Walter Mirisch

Annak, hogy a történet Mississippiben, - tehát egy hagyományosan délinek nevezhető államban - játszódik, a filmben hatalmas jelentősége van. Ugyanis bár a rabszolgaságot több mint száz évvel korábban megszüntették a déli (a kis térképen pirosas-vöröses) államokban is, ezeken a területeken a feketék továbbra is másodlagos állampolgárok voltak. A film túlnyomó részét egy északi állam (Illinois) Sparta nevű kisvárosban forgatták, mert délen szó szoros értelemben életveszélyben lett volna Sidney Poirtier. Néhány gyapotültetvényes felvétel miatt a stábnak mégis le kellett utaznia délre (Tennessee-be) ahol Poitier állítólag pisztollyal a párnája alatt mert csak elaludni. 

Az említett déli kisvárosban, Spartaban megölik a város iparmágnását, leggazdagabb emberét. Pár órával később a vasútállomáson éjszaka egy magányos fekete férfi vár vonatára. Pénztárcájában viszonylag nagyobb összeg található (mai értéken közel félmillió forint). Mindez elég ahhoz, hogy letartóztassák a pár órával korábbi gyilkosság elkövetésének gyanújával. Mintha egy színesbőrű csak gyilkossággal juthatna nagyobb összeghez. Ahogy majd látni fogjuk, délen ez nagyjából így is volt...

A Sidney Poitier által alakított Mr. Virgil Tibbs-ről azonban a rendőrségi kihallgatás során (amikor végre szóhoz jut) kiderül, hogy ő Pennsylvaniaban (tehát északon) pont gyilkossági ügyek nyomozója, hatalmas fizetéssel. Miután ezt felettese telefonon is igazolja, úgy alakul, hogy ha már belekeveredett ebbe a gyilkossági ügybe, akkor segít is a tapló délieknek azt megoldani.

És ettől kezdve két fontos vonala rajzolódik a filmnek, tulajdonképpen 50 - 50 százalékos arányban: egy izgalmas bűnügyi nyomozás keveredik egy pillanatéppel a hatvanas évek rasszizmusáról (és annak nevetségessé tételéről). 

A bűnügyi rész viszonylag átlagos, a gyilkos természetesen nem az, akire első vagy második körben terelődik a gyanú...  de arra nem számítottam, hogy egy lakásában folyton meztelenül mászkáló lány lesz az egyik nyom a gyilkos megtalálásában... (remélem, ezzel nem lőttem le túl sokat a filmből) Nem rossz persze a nyomozós szál sem, csak nem okozott nagyobb izgalmat mint mondjuk egy Columbo rész megtekintése.

A rasszista szál viszont tényleg érdekessé teszi ezt a filmet. Egyrészt, mert igen jól ábrázolja a déliek tahóságát: a folyton rágózó, kiskirályként basáskodó remdőrfőnök alakításáért például Rod Steiger Oscar díjat kapott, másrészt mert az ember csodálkozik, hogy a politikai korrektséget a végletekig túltoló USA-ban lám a hatvanas években még simán belefért, hogy egy "niggert" - ahogy a filmben többször is elhangzik - lesitteljenek csak azért, mert gyanús, illetve megöljenek azért, mert olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. 

Ha azt gondoljuk, hogy mindez a szokásos hollywoodi túlzások egyike, akkor hadd mondjam el, hogy az ízléstelenséget elkerülendő még finomítottak is egyes jeleneteken, hogy az ne legyen túlságosan bántó és megalázó fekete nézők számára. Egyik példa erre, hogy azok szerint, akik ismerték az akkori déli viszonyokat, szinte elképzelhetetlen volt például az a filmben látható jelenet, hogy a meggyanúsított (fekete) északi nyomozó, miután főnökével beszélt telefonon, átadja a kagylót a fehérbőrű rendőrkapitánynak, és az annak megtörlése nélkül a füléhez emelje azt... ilyen állítólag délen nem fordulhatott volna elő.

Ennek ellenére elhangzanak olyan megalázó mondatok, amikhez hasonló ma már biztos nem kerülhetne be egy hollywoodi filmbe sem, még akkor sem, ha egyértelműen állást foglalna ellene a szövegkörnyezet: a kifejezetten elegáns, mindig öltönyben mutatkozó Todd nyomozótól valaki azt kérdezi: "Maga miért öltözött fehérnek?" - ha belegondolunk, ez talán megalázóbb, mint ha a telefonkagylót gondosan megtörölgette volna a fehér rendőr miután megkapta a feketétől... Ezek után az már kis sem veri a biztosítékot, hogy van olyan pultos, aki "ezt" (sic!) nem szolgálja ki, illetve "erről nem beszélek, amíg ez (sic!) itt van!"mondja egy másik ember...

Norman Jewison rendezőnek egyébként ez az egyetlen Oscar díjas filmje. Nem is legjobb rendezőként kapta ezt az Oscart, hanem maga a film nyert díjat. 

Ha már az Oscar-nál tartunk, a film antirasszista mondanivalója miatt idekívánkozik, hogy az 1968-as Oscar gálát pont azért halasztották el két nappal, mert az eredeti dátum előtt négy nappal (Március 4-én) halálos merényletet követtek el az ismert fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King Jr. ellen.

A film leginkább meggyőző alakítása a viszonylag szótlan, de annál karakteresebb Tibbs nyomozó mellett talán vitathatatlanul az Oscart is elnyerő - a már említett rendőrfőnököt alakító - Rod Steigeré volt. Az eleinte egyértelműen bunkó és hatalmaskodó rendőr személyisége a film végére kissé árnyalódott... már-már szerethetővé vált.

A filmhez készült főcímdalt Quincy Jones szerezte, Ray Charles énekelte. Felcsendül a film elején és a végén is, megteremtve azt az igazi blue-os hangulatot, ami remekül keretezi ezt az emlékezetes filmet.

USA (Joel Productions), 100 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: John Frankenheimer, Edward Lewis

Az eredeti amerikai cím valószínűleg szándékosan félrevezető, hiszen angolul a "seconds" szó "másodpercek"-et is jelenthet, és szerintem ez az első értelmezés, ami az embernek eszébe jut a címet olvasva. A "second" szó azonban "második"-at is jelent, és itt erről van szó: Bizonyos emberek, akiknek vakvágányra került az életük, kapnak egy második lehetőséget egy fura cégtől.

Az ötvenes éveit taposó, láthatóan megfeneklett, sivár házasságban, szürke középkorúságát taposó Artur Hamilton (John Randolph) egy nap telefonhívást kap gyerekkori barátjától, Charlietól. Ezzel csak az a baj, hogy Charlie Evans már évekkel ezelőtt meghalt. Legalábbis mindenki így tudja. A telefonvonal másik oldalán beszélő Charlie viszont minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy ő valóban Charlie. Olyan emléket elevenít fel, amiről csak ők ketten tudhatnak. Charlie ráveszi  Arthurt, hogy menjen el egy megadott címre, és akkor végre kiléphet eddigi üres életéből. 

A megadott címről titokzatosan továbbküldik egy másik helyre, hogy további konspiráció után végül egy furcsa "CÉG" székházában találja magát. Nevük nincsen, és valószínűsíthető, hogy a tevékenységük teljesen illegális. Sőt! Az, aki ide belép, annak nincs visszaút, végérvényesen az ügyfelükké válik. Arthurt ugyanis a neki felkínált itallal alattomosan bedrogozzák, aminek hatására látszólag megerőszakol egy ebből a célból számára előkészített nőt. Az "erőszakról" felvételt készítenek, amivel a későbbiekben megzsarolják, ha nem kívánna élni az általuk felkínált lehetőséggel... ami a következő: 30.000 dollárért (akkoriban hatalmas pénz volt ez, ma kb a tízszeresét éri, azaz hozzávetőlegesen 120 millió forintot mai értéken) eljátsszák az ügyfél halálát, még holttestet is biztosítanak helyette. Új külsőt és új személyazonosságot, azaz egy teljesen új életet kínálnak neki.

Frankenheimer általunk korábban látott filmjében (A Mandzsúriai jelölt - 1962) is olyasmivel kísérletezett, amire akkoriban elvi lehetőség látszott kínálkozni (egy ember adott célra való hipnózisos programozása), de az általa ábrázolt szinten nem volt, és úgy gondolom, hogy soha nem is lesz megvalósítható. Jelen filmben pedig a plasztikai sebészet lehetőségeit képzelte olyan magas fokúnak, hogy átlagosból egy igen jóképű férfit tudjanak faragni. (Az alábbi képen még az átmenet látható: a műtét utáni öltésekkel, de már az új karakterű arccal, akit John Randolph helyett immár Rock Hudson alakít)

És pár hét múlva, a hegek begyógyulása után (és egy kis hajfestés eredményeként) így néz ki az új élettel megajándékozott főhősünk:

Ugye, mondanom sem kell, hogy ha a plasztikai sebészet ilyen ragyogó eredményekre lenne képes, akkor nem látnánk annyi idősödő hollywoodi sztárt, akik saját maguk karikatúráivá váltak... (sajnos)

Ami viszont meglepett, és ebből a filmből tudtam meg, hogy 1966-ban már teljesen hétköznapinak számított a mikrosütő amerikában... nálunk emlékeim szerint a nyolcvanas években jelent meg azon szerencséseknél, akik külföldről (nyugatról) valahogyan be tudták hozni maguknak... előtte még csak nem is hallottunk róla.

Új személyiségével, immár Antiouchus Wilsonként nem csak új személyazonosságot, de új otthont is kap, vele személyzetet, új szomszédokat, új szerelmet... Ehhez kapcsolódik egy izgalmas jelenet, ahol főhősünk új barátaival egy olyan szüreti bulin vesz részt, ahol mindannyian meztelenül tapossák a szőlőt. Láthatóan lazulnak tehát a hollywoodi erkölcsi szabályok, de le kell szögeznem, hogy olyan kreatívan sikerült megoldani a tömeges meztelenség mutatását, hogy gyakorlatilag egy "kényes" testrész sem látszik... Ettől függetlenül megjegyzem, hogy a Hayes-kódex szabályai alapján korábban nemhogy meztelenséget nem lehetett mutatni, de sejtetni sem volt szabad. Azaz úgy sem lehetett valaki meztelen az adott jelenetben, hogy nem mutatják, csak mondják róla. Hát igen... az amerikai prüdéria határtalan...

A fő kérdés azonban az, hogy Arthur - Antiochus tud-e élni ezzel a második lehetpőséggel?

És ha esetleg nem tud, akkor van-e visszaút? Illetve, ha a kapott második élet valamiért nem működik számára, akkor van-e esetleg egy harmadik lehetőség???

Mint kiderül... esetleg van... de ehhez szponzorként kell ajánlania valakit, egy korábbi barátot, ismerőst, akit szintén be lehetne vonni ebbe a programba... és ekkor értjük meg, hogy ő miért került a CÉG hálójába... találkozunk Charlieval is, aki most neki köszönhetően megkapja "harmadik lehetőségét"... 

Na de mi van, ha az illető nem tud élni a második lehetőséggel, de nem tud szponzort sem találni a harmadik lehetőséghez??? .. Már így is többet mondtam el a kelleténél... nem akarok lelőni több poént!

Egészen izgalmas (de B-filmes jellegű, színvonalú) pszicho-dráma kerekedik ebből a filmből. Annak idején bejutott a Cannes-i filmfesztiválra, sőt operatőrét, James Wong Howe-ot Oscarra is jelölték. Az alábbi képen látható az operatőr egyik innovatív megoldása. Testre szereli a kamerát, amivel egy nagyon különleges, egyedi hatást ér el, amit azóta több más operatőr is alkalmazott. A lényege, hogy ellentétben a legegyszerűbb megoldással, amikor az álló háttérben a színész mozog, ezzel a setup-pal a színész stabil a képen, és a háttér mozog. Nem ez volt az egyetlen ötletes képi megoldás a filmben.

Annak ellenére, hogy a Paramount utólag felkarolta és forgalmazta a filmet - hatalmasat bukott. A rendező Frankenheimer nyilatkozta egy helyen, hogy ez a film úgy lett kultfilm, hogy egy percig sem volt sikeres. A bukás okát ő maga abban látta, hogy aki ilyen exploitation jellegű filmre volt kíváncsi, azt elriasztotta Rock Hudson címszereplése. Aki viszont Hudsonra lett volna kíváncsi, az inkább a mainstreamben keresgélt.

Frankenheimer - aki egyébként tévés rendezőként kezdte - korábbi filmjei kifejezetten sikeresek voltak. Belefért tehát egy ilyen blamázs.

Hudson mellett egyébként sok olyan színész játszott akik korábban éveken keresztül feketelistán voltak. Az Arthur Hamiltont alakító John Randolph például 15 éve nem forgatott ezelőtt a film előtt.

Ha túllépünk néhány elvi buktatón,  mint például azon, hogy aki második lehetőségével sem tud élni, az miért tudna egy harmadikkal, - és még több hasonló felmerülő problemát sorolhatnék - az egy igen izgalmas, szórakoztató, de közben kifejezetten nyomasztó filmet láthat.

USA (Eve Productions, BBHFILMS), 83 perc, ff., angol

Rendező: Russ Meyer

Producer: George Costello, Eve Meyer, Russ Meyer, Fred Owens

Koromból adódóan (kicsivel az ötvenes kő előtt) én abban a helyzetben vagyok, hogy előbb ismertem Tarantino filmjeit, mint azokat a filmeket, melyek letagadhatatlanul hatással voltak a rendező zsenire.

Ez is ilyen, sőt kiemelkedő abban a tekintetben, hogy egy időben még arról is szó volt, hogy Tarantino elkészíti ennek a filmnek a remake-jét. Én olyan nagyon nem bánom, hogy ez nem történt meg, de izgalmas volt olyan szemmel is nézni, hogy hol találok olyan vágásokat, kameraállásokat, illetve egyéb nüanszokat, melyek az általam egyébként imádott Tarantino filmekből már ismerősek. Egyébként a Deathproof (Halálbiztos) - 2007 című filmjének végén Tarantino a külön köszönetet (special thanks) érdemlők között Russ Meyer-t, ennek a filmnek a rendezőjét meg is említi.

Ez annyira rossz, hogy attól szinte jó. - mondtam magamban, a film eleje felé... de végül rájöttem, hogy összességében azért egyáltalán nem nevezhető jónak, mint ahogy a legtöbb exploitation filmről amúgy is elmondható általában, hogy pocsék.

exploitation filmek (wikipedia):  Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak.

Aztán persze van néhány kivétel, amikor egy-egy exploitation film szerencsés csillagzat alatt születik, és véletlenül sikerül valami kimagaslót alkotni.

Menet közben itt is azt vettem észre, hogy a "színészek" játéka csapnivaló... a dramaturgia több sebből vérzik - a történet hemzseg az erőltetett, a józan észnek ellentmondó fordulatoktól. 

De aztán rájöttem, hogy a gagyi mellett megtalálható a minőség is. Esztétikailag ugyanis nagyon rendben van a dolog. És itt nem csak a szépen megkomponált képekről beszélek, hanem a látvány és a hangulat remek elegyéről.

A történet középpontjában ez a három go-go táncos lány áll, akik belekeverednek egy teljesen értelmetlen gyilkosságba, majd elrabolják az áldozat barátnőjét, hogy váltságdíjat kérjenek érte, de menet útközben - ahogy említettem, teljesen indokolatlanul - beköltöznek egy családhoz, mely egy fura, kerekesszékes apából és annak két gyengeelméjű fából áll.

Nézzük csak, ki ez a három "cicamica", akik szinte egyetlen értelmes gondolat nélkül, teljes "mellbedobással" hajtják végre gyilkosságokkal teletűzdelt ámokfutásukat.

Hármuk közül a leggonoszabb, a legagresszívebb és talán a legnagyobb mellekkel rendelkező Varla, akit a Japánban született Tura Satana alakít. Róla érdemes megjegyezni, hogy 13 évesen (!) már go-go táncoslány volt, és ugyanekkor hozzáment egy 17 éves fiúhoz, akivel házassága nem tartott túl sokáig, mindössze 9 hónapig, 

A Rosiet alakító színésznő erős akcentusa bizonytalanná tett származását illetően. Hol oroszosnak tűnt angolsága, hol latin-amerikai gyökereket véltem felfedezni benne. Végül kiderült, hogy az őt alakító Haji Kanada francia tartományában született Barbarella Catton néven, filippíno és brit felmenőkkel, tehát egyik tippem sem volt helytálló... Tura Satana fiatalkori karrierjét megismerve már szinte meg sem lepett, hogy Haji 14 évesen kezdte a topless táncolást. Kaliforniában. Ugyanebben az évben gyermeke is született.

Mennyit változott a világ... atyaúristen... Ma többszörös életfogytiglan és villamosszékben beadott méreginjekció várna annak a bárnak a tulajdonosára Amerikában, aki 18 év alatti topless táncos lányt alkalmazna. 

A lánybanda szőke, Billie nevű tagjáról kevesebb információt találtam: csak annyit, hogy őt az amerikai születésű Lori Williams alakította, aki egyébként néhány Elvis-filmben, illetve egyéb tengerpartos filmben játszott kisebb - de mindig fürdőrucis - statiszta szerepet. Hogy karaktere mit keres a másik két brutál csajszi társaságában, arra nem találtam semmi értelmes magyarázatot, hiszen a film első kockájától kezdve tulajdonképpen kilóg közülük. Belőle hiányzik a másik két lányban meglevő gátlástalan brutalitás, sőt, rögtön az első jelenetben össze is veszik (majd verekszik) egyikükkel. Nem találtam magyarázatot, hogy miért tart velük eszement balhéjukban.

Ezen a ponton - elkerülendő az esetleges csalódást - le kell szögeznem, hogy a filmben (eltérően Russ Meyer legtöbb filmjétől) egyetlen meztelen jelenet sincsen. A legtöbb, ami a lányokból látható, az a meztelen hátuk zuhanyzás közben. Én egyébként azt vallom, hogy a nem mutatás néha izgalmasabb, mintha minden láthatóvá válik. 

Van a filmnek egy negyedik női szereplője is, az elrabolt lány, akit az ekkor még csak 16 éves Sue Bernard játszik. 

A film rendezője, Russ Meyer a hatvanas, hetvenes évek erotikus filmjeinek, a (s)exploitation filmeknek az egyik ikonikus amerikai alakja. Korábban (fotós és filmes) haditudósító volt a hadseregben, és ezt a tudását a civil életben arra használta, hogy az ekkoriban már évtizedek óta népszerű erotikus magazinokat mozgóképes formában is megteremtse. Ne felejtsük el, hogy a Hays kódex a hatvanas évek első felében még érvényben volt, és Amerikában szigorúan tilos volt minden erotikus tartalom filmes bemutatása, még az érzéki csókolózás is, nemhogy a meztelenség.

Ma, amikor az interneten található pornó mennyisége gyakorlatilag végtelen, fura belegondolni, hogy a hatvanas évek Amerikájában a meztelenség is tabunak számított a mozikban. (Mondjuk ma gyakorlatilag újra itt tartunk, mintha a nyolcvanas, kilencvenes évek szabadsága nyom nélkül elmúlt volna) Meyer filmjeinek azonban semmi közük nem volt a pornográfiához, de legtöbb filmje tartalmazott meztelen jeleneteket. Ezért talán furcsa, hogy ebben a filmben viszont nincsen semmi ilyesmi. Ez a film egy olyan időszak terméke volt, amikor a rendező úgy gondolta, hogy stratégiát vált, ideiglenesen felhagyja a harcot a cenzorokkal, és a meztelenséget elhagyva az erőszak megjelenítésével próbálja bevonzani a nézőket. (Ez a próbálkozás akkor teljesen sikertelen volt, évekkel később került csak kult-státuszba ez a film)

Az erotikus magazinok helyett az akkoriban szintén nagyon népszerű képregények világát próbálta filmre átültetni. Ezek a jó esetben igényesen megrajzolt képregények akkoriban is jellemzően színesek voltak, ezért sajnálatos, hogy ez a film fekete-fehérben készült, hiszen a jellegzetesen élénk színek felhasználása még több izgalmat csempészhetett volna a vizuális esztétikumba.

Mivel Meyerrel a későbbiek során már nem találkozunk, érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy 1970-ben a 20th Century Fox felkérte egy nagy költségvetésű film elkészítésére (Beyond the Valley of the Dolls), mely egyértelmű kudarcként sült el mindkét fél számára. Mindenesetre érdemes belegondolni, hogy milyen nyitott lett hirtelen Amerika a hetvenes évek elejére, ha egy mainstream hollywoodi stúdió egy köztudottan erotikus filmrendezőt kért fel egy stúdió-film elkészítésére. Ma az amerikai filmekben meztelenség sem nagyon van már nagyjából húsz éve. Visszasüllyedt Hollywood az ötvenes évek prüdériájába.

Meyer a 20th Century Fox-os fiaskó után visszatért saját jól ismert terepére, ahol az évtized végéig készítette saját stílusában a tőle megszokott sexploitation filmeket. Aztán amikor a hetvenes évek végén megjelent a pornó, és az ő műfaja ebben a környezetben már nem érte el a nézők ingerküszöbét, ahelyett, hogy beállt volna pornót csinálni, inkább nyugdíjba ment. De volt olyan előrelátó, hogy korábban megtartotta magának az összes filmes jogot, így a 80-as évek VHS őrületében sorra megjelentette filmjeit kazettán, majd a 90-es évek DVD lázában lehúzott filmjeiről még egy bőrt azoknak lemezen történő kiadásával. A pornótól megcsömörlött réteg körében ekkor kapott igazán kult-státuszt Russ Meyer.