USA (Paramount Pictures), 76 perc, ff. néma

Rendező: Josef von Sternberg

Producer: J.G. Bachmann

A kikötők misztikus és mocskos világa olyan atmoszférával rendelkezik ami különösen izgalmasnak tűnik a külső szemlélő számára. Rejtő Jenőt is megihlette ez a csavargókkal, bűnözőkkel és persze matrózokkal teli színhely. A hajók általában viszonylag rövidebb időt - legfeljebb néhány napot - töltöttek el egy kikötőben. Ilyenkor a legénység a szabadnapot a környéken töltötte, kiengedve a gőzt, átadva magát az élvezeteknek.

A film során Bill Roberts fűtőnek (George Bancroft) - ő az, aki lapátolja a szenet a gőzhajó kazánjába - egy ilyen szabadnapos kikötői éjszakáját, majd az ezt követő reggelét követjük szemmel. 

Figurája pontosan olyan, mint Charles Bronson: keveset beszél, kicsit egykedvű, de ha igazságtalanság éri, akkor nem haboz erőszakot használni... és mindenkit legyőz. A film több jelenetét nézve is az volt az érzésem, mintha kimondottan Bronson-t utánozná, - ami nyilván képtelenség, hiszen Bronson ekkor még csak 7 éves volt.

Az éjszaka kiindulópontja az, hogy Bill kiment egy öngyilkosjelölt nőt a Hudson-ból. (Betty Compson) Szépen megcsinált felvétel. Nem a vízbeugrót veszi a kamera, hanem annak a vízen tükröződő képét. Hatalmas ötlet... ettől egész más hangulatot kap az egész.

Egy éjszakai mulatóba viszi, annak motel-szerű csatolt részének egyik szobájába. Ott tér magához a nő. Nem tudjuk - csak sejtjük - , hogy valamilyen prostituált-féle lehet, és azt sem tudjuk, hogy miért dönt úgy, hogy megpróbálja eldobni magától az életet. De ez egyáltalán nem baj. Nem árt, ha egy film nem próbál mindent a szánkba rágni - hagyja , hogy mi döntsük el, mi okozhatta, hogy ilyen döntést hozzon ez a hölgy...

Egy furcsán izgalmas éjszaka veszi kezdetét, mely a remek díszletnek - szinte minden látható ablak mögött megjelenik néhány sirály, ami nagyon nyerő volt - a határozottan jó színészi játéknak és a tökéletesen üzemelő rendezői munkának egyaránt köszönhető.

 A férfi beleszeret a nőbe. El akarja venni feleségül. De néhány órája van már csak ebben a kikötőben - aztán megy tovább a hajó, és ki tudja mikor térhet vissza... ezért az esküvő sürgős! A nőnek nagyon imponál ez a "bolondság"... Valószínűleg valami nagyon mély és nagyon hosszan tartó fájdalom késztethette az öngyilkossági kísérletre, hiszen szinte pusztán a házasságkötési gesztus benne is visszavonhatatlan szerelmet gerjeszt. Talán kicsit túlzó szó ide a "szerelem" ? ....Ki tudja...

... de mi más magyarázza azt a fájdalmat, ami megjelenik ezen az arcon, amikor reggel kiderül számára, hogy megint csalódnia kell... cérnát szeretne befűzni a tűbe, még utoljára megvarrni a "férje" ruháján a hasadást, mert hát így mégsem engedheti el... bár sejti, hogy az talán soha nem tér vissza hozzá...

ám nem tudja befűzni a tűt, mivel a könnyek miatt nem látja a lukat a tű végén. Semmi különleges nincsen ebben a jelenetben, talán egyszerűsége miatt olyan megejtően kedves...

Nem akar túlzásba esni ez a film. A szabadnap éjszakáját és hajnalát viszont olyan jól eltalált hangulattal  hozza, hogy azzal már-már közel jár a Virradat-hoz. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (MGM), 90 perc, ff., néma

Rendező: King Vidor

Producer: Irving Thalberg

A film rendezője és a producere is ismerős az 1001-es lista korábbi filmjeiből

Irving Thalberg volt ekkor az MGM alelnöke (produkciós igazgató) akivel rendkívül sikeres korszaka volt ennek a stúdiónak. Sajnos nagyon fiatalon, 37 éves korában elhunyt egy veleszületett szívbetegség miatt. Belegondolni is szörnyű, de tudta, hogy nem várható, hogy sokkal túlélje a 30. születésnapját. Vezetése alatt az MGM szárnyalt, így nem csak kasszasikereket készítettek, de megengedhették maguknak, hogy olyan filmekkel is kísérletezzenek, amik művészileg izgalmasabbnak tűntek, de a tömeg igényeit kevésbé elégítették ki.

King Vidor a Lángba Borult Világ-ot rendezte az ezt megelőző évben az MGM-nek, ami elég sikeres volt ahhoz, hogy most azzal a kéréssel forduljon Thalberg-hez, hogy egy olyan filmet készíthessen, ami nem feltétlenül számíthatott zajos közönségsikerre, és az ezzel járó erős bevételre. Nem volt ez teljesen szokatlan kérés. 1929-ben még meredekebb dolgot kér majd Vidor: Olyan filmet szeretne csinálni, aminek az összes főszereplője színesbőrű (Hallelujah címmel). "Egy fillért sem fogunk ezzel keresni" - mondta állítólag Thalberg - "De ne aggódj! Mondtam, hogy néha megengedhetünk magunknak egy kis kísérletezést..."

Furcsa film, szép film... mégis, kicsit azért bizonytalan a kapcsolatom vele...

Érdekes, hogy az amerikaiak mennyire odavoltak a német expresszionista filmekért. A Fox elcsábította Németországból Murnau-t, hogy megcsinálja a Virradat-ot, az MGM-nél meg "saját hatáskörben" álltak neki egy expresszionista stílusú film elkészítésébe.

New York-ban játszódik a film nagy része, melynek felhőkarcolói remek díszletet biztosítanak egy ilyen filmnek. Ezek a félelmetes magasságú épületek nem is állnak olyan távol a Metropolisz futurisztikus építményeitől. A filmtechnikai szempontból egyik legizgalmasabb snittben egy felhőkarcoló mellett emelkedik a magasba egy kamera vagy ötven emeletet, majd betekint az egyik ablakon, ahol egy mértanilag tökéletes négyzetrácsos rendben elhelyezett, végtelen számúnak tűnő íróasztalnál ülnek a dolgozók.

Az akkori technikai színvonalon ez izgalmas kihívás volt, hiszen legjobb esetben is helikopter kellett egy ilyesmi megvalósításához, de akkoriban még nem állt rendelkezésre olyan technológia, amellyel kiküszöbölhető lett volna a helikopter rázkódása. Márpedig ez a felvétel nagyon lágy kameramozgást mutat. 40 mp - nél kezdődik a felhőkarcolós jelenet, de érdemes megnézni a teljes másfél percet, főleg annak aki szeretné látni, hogy milyen volt New York az 1920-as évek vége felé, amikor még üzemelt az azóta megszüntetett magasvasút is.

A megoldás persze kézenfekvő, ha az ember már ismeri: Először a valódi épületet mutatják különböző szögekből, majd vágás után utoljára már ugyanannak az épületnek csak egy makettjét, melyet fektetve építettek meg, így nem okozott különösebb problémát a makett fölött a kamerával végigpásztázni az épületen. A kamera kreatív mozgatása egyébként jellemző az egész filmre.

Hiába a sok expresszionista jellegű momentum, a film mégis nagyon messze áll a német expresszionista filmektől, sokkal inkább emlékeztetett az általam nagyon megkedvelt Virradat-ra, melynek szintén voltak expresszionista vonásai , de alapjában véve semmi - a műfajra annyira jellemző - misztikum nem volt benne.

Ez a film is inkább ilyesmi... De míg a Virradat két ember egy - nagyon sűrűre sikerült - napját kíséri végig, ez a film két ember életének egy viszonylag hosszabb szakaszát festi elénk.

Kezdve megismerkedésük boldog pillanataitól, arról a gyönyörű estéről, melyet a New York-i Coney Island-en a vidámparkban  töltöttek el. Nagyon jó hangulatú, igazi "feelgood" része ez a filmnek. Ekkor még előttük volt az élet, minden olyan boldognak tűnt, ahogy az általában a felhőtlen fiatalságot jellemezni szokta...

Majd jöttek a gyerekek, de jöttek az anyagi problémák... tragédiák... ahogy ez szintén előfordulhat mindenkivel...

Nem a cél érdekes - nem tart sehova a film - az út a lényeges, ahogy mindez megvalósításra került. A színészek játéka többnyire remek. 
A női főszereplő Eleanor Boardman a rendező (King Vidor) felesége. A férfi főszereplő - James Murray - hibátlanul játszik. Róla érdemes megemlíteni, hogy élete még filmbeli szerepénél is drámaibban alakult. Érdemel egy külön bekezdést is ez a fickó:

James Murray az 1920-as évek elején jött Hollywood-ba szerencsét próbálni. Főleg statiszta- és mellékszerepeket kapott, mígnem egy szép napon, amikor King Vidor épp főszereplőt keresett a "Tömeg"-hez valamiért felfigyelt rá az MGM stúdiójában bóklászva. Le is egyeztetett vele egy találkozót... amire Murray nem ment el... azt hitte valami átverés... Akkoriban ugye nem voltak mobiltelefonok, hosszas nyomozásba kezdett Vidor, hogy újra megtalálja Murray-t. Végül a keresgélés eredményes lett. És bár a film nem lett zajos közönségsiker, felfigyelt rá a közönség és a filmes szakma is. Elkezdett komolyabb szerepeket kapni. De volt egy bökkenő... Murray legjobb barátja az alkohol volt.  Ami egy bizonyos mennyiség fölött kihat a munkára. Így a harmincas évek elején kezdtek elmaradozni a szerepajánlatok, majd egyszerűen fogalmazva Murray elszórta minden pénzét és utcára került. Furcsa belegondolni, de koldult... egyszerű csöves lett. Így múlik el a világ dicsősége....

1934-ben King Vidor újra főszereplőt keresett egy filmjéhez, amikor összefutott az elhízott, ápolatlan, rongyos, kolduló Murray-vel az egyik utcasarkon. Felismerte őt, és azonnal segíteni próbált, és szerepet ajánlott neki. De a válasz ez volt: "Azért mert pár fillérre szükségem lenne tőled, nehogy azt hidd, hogy parancsolgatni fogsz nekem..." - magyarul Murray elhajtotta a rendezőt...

1936 nyarán Murray beesett a Hudson folyóba, és megfulladt. Nem tudni, hogy véletlen vagy öngyilkosság volt. King Vidort - bár lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen megpróbált segíteni - sokáig bántotta a dolog. Filmet is tervezett készíteni Murray életéről - The Actor (A Színész) címmel. El is készült a forgatókönyvvel, ám a film végül nem valósult meg...

Valahogy most elégedetlen vagyok ezekkel az - egyébként szép - filmplakátokkal. Két dolog jutott eszembe róluk a film megnézése előtt. Úgy áll rajtuk a két fiatal, mintha ifjú kommunistaként a szebb jövő (v. a Párt) felé vetnék tekintetüket, vagy mintha valami vallási szekta szórólapja lenne. Természetesen mindkét téma nagyon messze áll a filmtől. Amiről valójában szól, azt nem találom meg a plakáton... sebaj...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Ez az első film, amihez sajnos nem találtam működő teljes linket. - Ahogy haladunk előre az időben, sajnos egyre több ilyen lesz. Ha valaki keresi, és nem találja, írjon nekem a fenti email címen, és szívesen segítek...

USA (Warner Brothers), 88 perc, ff., részben néma, részben angol hang

Rendező: Alan Crosland

Producer: Darryl F. Zanuck

A Virradat már tartalmazott filmre rögzített hangsávot (Movietone), de csak zenét és zörejeket. 

A Warner Bros. más irányban indult el a hangosfilm felé vezető úton. Nem filmre, hanem külön hanglemezre rögzítették a hangot. Ezeket a lemezeket a filmvetítő motorjával egybeépített lemezjátszó játszotta le, ami azért volt fontos, mert így tudták biztosítani, hogy a hang pont megfelelő sebességgel, a képpel szinkronban kerüljön lejátszásra. Arra persze így is figyelni kellett, hogy pontosan induljanak el az egyes lemezek. Vitaphone-nak hívták ezt a szabványt, és csak a Warner és leányvállalatai alkalmazták. 

A Jazzénekes még mindig nem volt teljes egészében hangosfilm, de már tartalmazott 9 dalt, és esetenként a dalok előtt illetve után rövidebb párbeszédeket. Kis túlzással ráfoghatjuk erre a filmre, hogy az első musical-film. Azért nem teljesen igaz ez, mert a Warner egy évvel ez előtt már csinált egy rövidfilmet, melyben három dal is szerepelt. (A Plantation Act, 1926)
A cím kicsit becsapós. Legalábbis én valami varieté jellegű dologra számítottam, ehelyett kapunk egy melodrámát dalokkal fűszerezve. Ráadásul a dalok sem egységesek műfajilag. Vannak itt Broadway slágerek, de több zsidó ima is elhangzik, és a filmmel kapcsolatban kevésbé ismert, hogy a világ egyik leghíresebb valaha élt zsidó kántora, Yossele Rosenblatt (lásd jobbra) is feltűnik a filmben egy ének erejéig.

A film története kicsit a "Hegedűs a Háztetőn"-re emlékeztet: Egy zsidó kántor fia apjához hasonlóan gyönyörűen énekel. Apja szándékával ellentétben viszont őt inkább a jazz zene érdekli. Tíz évesen már titokban mulatókban énekel. Mikor apja ezt megtudja, büntetésül jól elveri, erre ő elszökik otthonról... örökre... 

Ugrunk az időben... A fiú felnőtt, és egyre sikeresebb jazz énekes.

(Itt jegyzem meg, hogy az 1920-as években a jazz még kicsit mást jelentett, mint amit ma többnyire értünk alatta. Akkoriban a popzenét - vagyis a populáris, könnyű zenét - hívták többnyire jazz-nek.)

A papa hallani sem akar róla, hogy a fiú jazz énekes legyen... ha a fia nem követi a családi hagyományokat (azaz nem válik ő is kántorrá), akkor kitagadja a családból. Kegyetlen dolog, bele is betegedik. Fia várható legnagyobb sikere küszöbén kapja a hírt arról, hogy apja haldoklik. Komoly dilemma: Fényes siker vagy a családi hagyomány? 

A felnőtt jazz énekest Al Jolson alakítja, aki az időszak legnépszerűbb  jazz - vagy mondjuk inkább így - könnyűzenei énekese volt. Imádta a közönség. Megőrültek érte. Körülbelül annyira, mint Elvis-ért az 50-es években. Szeretett "blackface"-ben, azaz négerre maszkírozva szerepelni, ezt ebben a filmben is megteszi. Furcsa módon Al Jolson neve ma szinte ismeretlen, én sem hallottam róla ez előtt a film előtt.

Hónapok óta szinte csak némafilmeket nézek. Ez segített abban, hogy valamit átérezzek abból, hogy milyen lehetett amikor a korabeli közönség előtt először megszólalt egy színész a vásznon. (Mint írtam, nem ez a film volt ebben a legelső). Állítólag egészen különleges élmény volt, fölmorajlott az egész terem. És elhiszem! Valamit én is átéreztem most ebből. 

Eleinte zavaróan ripacskodónak tűnt a színészek játéka. És aztán jött a nagy meglepetés, amikor két dal között egy viszonylag hosszabb ideig (kb egy percig)  prózában is maradt a hang. És ott tökéletesen működött a dolog. Hirtelen megértettem miért imádta a közönség Jolson-t. Nem csak gyönyörű hangja, hanem szerethető kisugárzása miatt is. Huncut mosoly, nevető szemek... (íme az említett jelenet, számomra ez volt a film csúcspontja). Érdemes megfigyelni, hogy a "Mama" a dal alatt még milyen teátrálisan próbál érzelmeket megjeleníteni, majd a hangosfilmes részen teljesen elfogadhatóan szerepel. Ez is igazolja, hogy a ripacskodónak tűnő némafilmes színészek nem feltétlenül voltak ilyen szörnyű színészek, sok esetben feltehetően a rendező kérésére váltottak ilyen némafilmes, túlzó üzemmódba.

Mint említettem, a Jazzénekes nem volt teljes egészében hangosfilm. A dalokon kívül leginkább némafilmes módban üzemelt a film, azaz lejárt a hanglemez, a zongorista pedig rákezdett a zenélésre, ahogy az megszokott volt annak idején. Egészen addig, amíg egy újab dal előtt a gépész be nem indította a következő lemezt.

A zsidó vonal hangsúlyos szerepet kap a filmben. Két zsidó ima is elhangzik. Egyiket Rosenblatt énekli (Kaddish), a másikat Jolson (Kol Nidre). Ez utóbbi A Jom Kippur (Engesztelés Napja) beköszöntő imája, a fogadalmak imája. 

Kedves és egyben ügyes fogás volt, hogy a film bemutatóját Jom Kippur-kor tartották a New York-i nagy Warner filmszínházban. Ugyanakkor valami beárnyékolta a bemutatót. Előző napon elhunyt a négy Warner testvér közül Sam Warner. Így a többiek sem tudtak részt venni a nagy eseményen, hazautaztak Kaliforniába a temetésre.

A film sikere megpecsételte a némafilm sorsát, melynek "agóniája" még azért egy-két évig eltartott, de az 1930-as évek már a hangosfilmek jegyében telt.

USA (MGM), 50 perc, ff. néma

Rendező: Tod Browning

Producer: Irving Thalberg

Kicsit beteg ez a film... Nem azt mondom, hogy rossz film, sőt! De kicsit azért beteg...

Két ismerőssel is találkozhatunk a stáblistán: Egyik Irving Thalberg, a Universal-tól az MGM-hez áthívott produkciós igazgató.

A másik pedig Lon Chaney, aki az Operaház Fantomjá-ban volt maga a fantom. Hiába keresem a hasonlóságot, nem találom. Fantomként annyira el volt maszkírozva, hogy gyakorlatilag felismerhetetlen.

Na, miért is beteg ez a film?

Van egy kar nélküli késdobáló akrobata (ő Lon Chaney) aki szerelmes a cirkuszigazgató lányába. 

A cirkuszigazgató lányának (Joan Crawford) viszont van egy extrém iszonya: Retteg a férfi-karoktól. (Na?) 

Van továbbá egy erőművész (Norman Kerry), aki szintén szerelmes a lányba, viszont azzal a hátránnyal indul, hogy van két erős karja.

Van tehát egy szerelmi háromszög... A lány bizonytalan... Tulajdonképpen az erőművész felé húzna a szíve, de neki félelmet keltő módon karjai vannak... (Mondtam, hogy kicsit beteg ez a film?)

A késdobáló tehát végül - köszönhetően kartalanságának - célegyenesbe került, már csak egy lépés választja el attól, hogy álma beteljesüljön... Ugyanakkor ez a 22-es csapdája is rögtön... ugyanis valójában mindkét karja megvan, egy fűző alatt elrejtve... és a szerelem realizálódásával nyilván túl sokáig már nem titkolhatná ezt a helyzetet... Komoly dilemma... de végül is lehet rá megoldást találni... (hm...) ... (hát igen...)

Beteg ez a film...és a java csak itt kezdődik, de szokásom szerint nem fogom a film teljes történetét elmesélni... Talán a 2008-as Mártírok c. filmnél éreztem hasonlót... (az is remek film egyébként, ha valakinek van gyomra hozzá)

Lon Chaney-t egyébként egy valódi kar nélküli színész segítette. Vagyis a láb amivel például az alábbi képen kávézik, vagy máshol a filmben cigarettázik, nem Chaney-é. 

A cirkuszigazgató lányát alakító Joan Crawford egyébként remek színfoltja a filmnek. Nagyon kellemes a megjelenése, kimondottan szép, vonzó. Ja, és nem mellesleg jól is játszik!

 Kb 50 perces a film, tehát egyáltalán nem hosszú. Sokáig elveszettnek hitték, aminek az oka a film címe: Ugyanis egy francia raktárban rengeteg tekercsre, - amikre nem tudták, milyen filmeket tartalmaznak - volt ráírva, hogy "Ismeretlen". Ezek közül került elő 1968-ban egy viszonylag jó minőségű kópia "Az Ismeretlen" című filmről. Állítólag a film ennél az 50 percnél azért hosszabb volt. Ki tudja, egyszer talán előkerülnek az elveszett jelenetek is. Mindenesetre a film értelmezhetőségét nem befolyásolja a hossza... és ebben most semmi cinikus nem volt... Jó a film, de beteg.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

DAILYMOTION - Az Ismeretlen (1927)

The Unknown (1927) by Leucit

USA (Buster Keaton Production, United Artists), 79 perc, ff., néma

Rendező: Buster Keaton, Clyde Bruckman

Producer: Buster Keaton, Joseph M. Schenck

Mint a Buster Keaton filmekben általában, Keaton a főszereplő. Nagyjából ugyanazt a figurát hozza, mint minden egyes filmjében: a szerény, kicsit szerencsétlen, ügyetlen, de mindig "talpra eső", tiszta szívű főhőst. 

Az amerikai polgárháború (észak - dél) közepébe csöppenünk. A "Generális" nem egy katona, hanem egy lokomotív neve, melynek masinisztáját alakítja Keaton.

Megtörtént eseményt dolgoz fel a film: Egy déli szerelvényt elrabol az északi katonák egy csoportja. Masinisztánk (Keaton) üldözőbe veszi, visszaszerzi azt (az egyébként a vonattal együtt elrabolt jegyesét is), majd visszaindul dél felé. Ekkor már őt üldözi az északi hadsereg...

Az Isten Hozta!  c. filmjében már volt egy viszonylag jelentősebb vonatos jelenet (ami szerintem fergetegesre sikerült), most szinte az egész film egy vonatos road movie. Vagy Keaton üldözi a Generálist, vagy már azon menekül haza, és őt üldözik... közben persze folyamatosan vicces események történnek főhősünkkel. 

Nagyon sajnáltam, hogy Keaton jegyese egy kicsit sem volt szimpatikus. Ezt én egy kihagyott ziccernek érzem. Az amerikai filmeknek egyébként is szinte "kötelező" eleme egy szerelmi szál felvillantása. Hát itt ez nem nagyon sikerült. A film elején a lány megpróbálja kizsarolni, hogy jegyese jelentkezzen a seregbe... de később, - miután az megmenti a déliek karmaiból - sem  tűnik túl hálásnak. 

Sokféleképpen lehet egy vígjáték vicces. Ez bájosan humoros, mint általában Keaton filmjei. De ennél semmivel sem több. A negyedik Keaton filmnél már vágytam volna valami többletre. 

Van egy egészen monumentális katasztrófajelenet, melyben az északiak üldöző lokomotívja alatt leszakad a híd. Dramaturgiailag nem volt igazán előkészítve. Ha már ennyi pénzt költöttek erre a jelenetre, akkor érdemes lett volna úgy előkészíteni, hogy az tényleg ütős legyen. Így csak azt éreztem, hogy: "Hoppá, ez beesett..."

A mozgóképen egyébként látványosabb a katasztrófa, mint ahogy azt a fenti fénykép sejteti. Egy igazi szerelvényt áldoztak föl ehhez. A Metropolisban láttuk, hogy modellekkel is egészen látványos dolgokat tudtak már ekkoriban csinálni, de ez mégis valódi volt. A beesett vonat állítólag vagy húsz évig ott is maradt, és turista látványosságként funkcionált.

Keaton-nak ez volt a kedvenc filmje a sajátjai közül, a közönség viszont nem volt különösebben oda érte, megbukott. Ennek okát én abban látom, hogy bár a film ezúttal is vígjáték, egy hajszálnyi lépést tesz a dráma felé, amitől valamennyire kevésbé humoros, viszont semmivel sem tartalmasabb... 

Találtam egy fotót a Generálisról. Milyen meglepő, hogy a fekete-fehér film után még véletlenül sem gondoltam volna, hogy egy ilyen színes masinához van szerencsénk.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

YOUTUBE - A Generális (1926)

USA (Fox), 95 perc. ff., néma

Rendező: F.W. Murnau

Producer: William Fox

Olyan érzelmi töltet (mit töltet... bomba!) van ebben a filmben, hogy egészen elképesztő. Lehet, hogy különleges a lelki beállítottságom, de olyan mértékben a film hatása alá kerültem, hogy az teljesen meglepett. (És még most, napokkal a megnézése után is vigyáznom kell, nehogy túlzásba vigyem a felsőfokú jelzőket a film jellemzésekor...)

Ha egyetlen szóban akarom összefoglalni, hogy miről szól a film, akkor azt mondanám, hogy a Szeretetről. A korlátlan, mindent megbocsájtó, elnéző, egyszerű, legyőzhetetlen szeretetről, és teszi ezt minden "szirup" nélkül, ami egy amerikai filmnél külön kihangsúlyozandó!

Ezek után biztosan furcsán hangzik, hogy a film azzal kezdődik, hogy a férfi a szeretőjével eltervezi a szeretett nő meggyilkolását... 
De ne szaladjunk ennyire előre...

Már nem teljesen némafilm, még nem teljesen hangosfilm. És nem mellesleg ez az egyik(!) legelső Oscar díjas film! Mindkettő magyarázatra szorul, azt hiszem...

A Fox Film Corporation nagyhatalmú alapítója, William Fox - aki egyébként Magyarországon született Fried Vilmos néven - meghívta Murnau-t az USÁ-ba, hogy csináljon neki egy expresszionista filmet. Fox eltökélten váltani szándékozott a hangosfilm irányába. Ennek megfelelően 1926-ban megvette a Movietone eljárás szabadalmát, amivel a filmtekercsre rögzítették a hangot (lásd a Movietone hangsávot a képen a baloldali filmszalagon - a jobboldali a korábbi fejlesztésű Phonofilm eljárás hangsávját mutatja) - ez biztosította, hogy vetítés közben a kép és a hang szinkronban maradt.

A Virradat volt az első nagyfilm, mely hangsávot tartalmazott. Azonban a színészek hangja még mindig nem hallatszott, csak a zene és bizonyos zörejek kerültek rögzítésre. De azért már nem vagyunk messze! ...

Miért írtam azt, hogy ez az egyik legelső Oscar-díjas film? 

A Filmakadémia 1929 Május 26-án tartotta az első díjátadó ünnepségét egy vacsora keretei között a Hollywood Roosevelt Hotelben, Los Angelesben. Az 1927 és 1928-as évek legjobbjait jutalmazták. Akkor még nem hívták Oscar-nak a díjat, sőt, még nem is voltak szobrocskák. Ez volt az egyetlen Akadémiai díjátadó, amit nem közvetítettek sem rádióban, sem tévében. Douglas Fairbanks volt a műsorvezető, és kb. 15 percig tartott maga az eredményhirdetés. Az alábbi fotó ezen az eseményen készült.

Ebben az évben két filmet is díjaztak. Kíváló filmként (Outstanding Picture) a  "Wings" c. alkotás nyert, míg Különleges és Művészi filmként (Unique and Artistic Picture) a Virradat. Így lett tehát az egyik a legelsők között. Az elkövetkező években már mindig csak egy legjobb filmet díjaztak. A "Virradat" egyébként a legjobb operatőr (Charles Rosher és Karl Struss) valamint a legjobb női főszereplő (Janet Gaynor) révén is szerzett díjakat.

 Gyönyörű a film!  

A fiatal vidéki pár harmonikusan éli életét... De egy napon megjelenik a "Nő a Városból" (Griffith-nél is milyen jók voltak az ilyen beszédes nevek!) A "Városi Nő" elcsábítja a "Vidéki Férfi" szívét. És ráveszi a férfit, hogy szabaduljon meg a feleségétől. Hívja el csónakázni, és fojtsa vízbe! 

Ha ennél többet írnék a történetről, azzal valószínűleg elrontanám azoknak az élményét, akik meg szeretnék nézni ezt az alkotást.

Minden szempontból tökéletesnek érzem a filmet. A városi jelenetek épített díszletekben játszódnak, ami különleges hangulatot kölcsönöz az egésznek. Ha a Murnautól elvárt expresszionizmus valahol megjelenik a filmben, akkor az a város képeinél keresendő.

Szokás szerint gyönyörű filmplakátokkal zárom a posztomat.