USA (Samuel Goldwyn), 163 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn

Bár manapság ritkán emlegetik a legjobb filmek között, és talán az USA-n kívül nem is volt soha igazán népszerű ez a film, a maga idejében 7 (!) Oscar kategória szobrát is elnyerte, amit megfejelt az Akadémia még két különdíjjal is. Samuel Goldwyn kapott egy Irving B. Thalberg emlékdíjat, melyet kiemelkedő producereknek szokás adni, ha az adott évben úgy látják, hogy van, aki erre méltó. Utoljára 2010-ben Coppola kapott ilyen elismerést.

A másik különdíjat a film egyik szereplője - Harold Russel második világháborús sebesült katona - kapta "...mert reményt és bátorságot adott veterán bajtársainknak". Russel ugyanis egy kezében felrobbant bomba miatt elvesztette mindkét alkarját, és jellegzetes (eddig ilyet nem láttam) karonként két ollószerűen mozgatható kampóval felszerelt műkarral élt.

• 
• 
• 
• 

Bevallom, előzetesen kicsit tartottam szereplésétől. Tudván, hogy itt nem trükkről, hanem nagyon is valóságos műkarokról lesz szó, féltem, hogy túlságosan nyomasztó lesz a látványra is bizarr, már-már Hook kapitány félelmetes kampójára hasonlító mű-végtag. Félelmem azonban teljesen alaptalan volt. Sőt! Nem véletlen, hogy Russel kiérdemelte azt a különdíjat. Valóban remek példakép lehetett annak a sok katonának, akik valamilyen maradandó sérüléssel érkeztek haza az európai háborúból. Mint látható, nem csak a testi fogyatékosság okozta nehézség leküzdése vár az emberre, de külön kihívás kezelni a többi ember zavartságát, amikor olyan emberrel hozza őket össze a sors, - mint mondjuk példánkban -, hogy a két keze helyett két kampó meredezik.

Megismerkedéskor illik kezet fogni... Egy átlagember ilyenkor zavartan szorong, hogy akkor most mit kellene tenni? A kampót kell megfogni, vagy legyünk udvariatlanok, és ne nyújtsunk kezet? A Russel által alakított veterán (és a való életben maga Russel is) rögtön viccel nyit, hogy oldja a feszültséget: "Fogd meg nyugodtan, nem fog megrázni" - utal a fém végtagra, és ezzel már fel is oldódott a másik ember zavartsága. Mókamesterként a film egyik legérdekesebb karaktere. Én a három leszerelt katonát közel egyenrangú szereplőknek éreztem a film során - Russelt mégis valamiért csak mellékszereplőként nevezték.

Mint a fenti képeken látható, Russel végül két Oscar-t is nyert. A különdíj ugyanis előre eldöntött dolog, és neki mindenképpen adni akartak egy díjat. Ami nem volt előre borítékolható, hogy az Oscar-ok történetében egyetlenként ugyanazért az alakításért kap egy másik díjat is. Mellékszereplőként ugyanis végül megkapta a rendes, szavazással elnyerhető szobrot is. Mindezt úgy, hogy Russel nem is volt igazi színész. A rendező William Wyler - aki maga is katonáskodott a világháborúban - a hadsereg egyik oktatófilmjében figyelt fel rá, mely a sérült katonák rehabilitációjáról szólt. Nem volt tehát képzett színész, csak született tehetség. Wyler dühös is volt, amikor megtudta, hogy a producer Goldwyn elküldte Russelt egy színész gyorstalpalóra, mivel neki pont Russel nyers, ösztönös játéka tetszett meg. (Az alábbi képen balra Russel.) 

A film másik kiemelkedő szereplője Dana Andrews, aki A Valakit Megöltek-ben és a Különös Eset-ben is figyelmet érdemlő alakítást nyújtott.

A háború végén három amerikai katona tart hazafelé. Hogy teljes legyen a paletta, hárman három helyről (föld, víz, levegő) jönnek, tehát nem közvetlen bajtársak voltak, de a hazaúton a kölcsönös szimpátia valamelyest összehozza őket. A film során hármuk sorsának alakulását látjuk, alapvetően három külön szálon, de ami izgalmassá teszi a filmet, hogy ez a három szál időről időre összetalálkozik.

Olyan érzés, mint a partraszállás...

- mondja egyikük, amikor már szülővárosukban vannak nem sokkal hazaérkezésük előtt. Éveket voltak távol, a családapa nem látta felnőni gyermekeit, másikuk fiatal, vonzó feleségét hagyta otthon, a harmadikat menyasszonya várja haza, most jön az a pillanat, amikor a lánynak szembesülnie kell majd a kampók látványával... - Olyan érzés, mint a partraszállás... előbb inkább menjünk és igyunk egyet Butch-nál - javasolja egyikük... furcsa, hogy az annyira vágyott hazaérkezést most inkább késleltetnék még, ha lehet... tartanak tőle...

Nem ez az első, és nem is az utolsó film, mely a háborúból hazatérő katonák visszailleszkedési nehézségeiről szól. Ilyen volt a Szökevény Vagyok, de - hogy az egyik legpopulárisabbat említsem - a Rambo is ilyesmi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A női szereplőkről se feledkezzünk meg azért: mindhárom férfinak kijut egy vagy több nő: Myrna Loy, Teresa Wright, Cathy O'Donnell és Virginia Mayo alakítja a férfiakat hazaváró nők széles spektrumát a mindenáron hűségestől a mindenkivel megcsalósig. 

Közel három órás filmről van szó, de nem éreztem, hogy sok lenne a jóból. Humanizmusa kellemes érzéssel tölti el a nézőt. William Wyler ebben (is) nagyon jó.

Vége a háborúnak. De a rettenet nyomai, lenyomatai még jó pár évig megtalálhatóak lesznek a filmművészet terméseiben. 

Még valakiről érdemes szót ejteni. Gregg Toland a film operatőre talán élete legfontosabb művét készítette ezzel. Fiatalon, 44 évesen hunyt el.  Wylerrel való együttműködése már komolyabb múltra tekintett vissza ekkor.  Nem volt mindig zökkenőmentes a közös munka, de ekkorra Wyler már felismerte Toland tehetségét, amit hagyott is érvényesülni. Az egyik legtöbbet emlegetett pillanat a fenti képen látható zongorás jelenet, ahol a cselekmény látszólag az előtérben zajlik. Érdekes, ahogy Russel a kampókezekkel zongorázik. Ami miatt izgalmassá válik a dolog, az a hátsó sarokban telefonáló Dana Andrews látványa, aki egy fontos telefonhívást bonyolít a háttérben. Ez a hatalmas mélységélesség (deep focus) szokatlan volt ekkoriban. Jellemzőbb volt, hogy a cselekmény éles, és minden, ami közelebb vagy hátrébb van, az többé kevésbé homályos. Ez kimondottan filmes hatást kelt, és a néző figyelmét a rendező a kívánt módon tudja terelni. Itt azonban egy képen két fontos esemény zajlik egy időben. Ma szinte fel sem tűnik, akkoriban izgalmas újdonság volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (PRC), 67 perc, ff., angol

Rendező: Edgar C. Ulmer

Producer: Leon Fromkess, Marton Mooney

Amikor megláttam, hogy csak 67 perces a következő film, mindjárt sejtettem, hogy egy újabb B film kerül most sorra. Annyira "B film", hogy még ezt a rövid játékidőt sem sikerült feszesen kitölteni, akad bizony néhány töltelék perc, például amikor hosszasan mutatja a kamera a főszereplő - zongorista - kezét zenélés közben, vagy említhetném azt a néhány dalbetétet, ami már-már musical-es irányba tűnt elvinni a filmet az első negyed órában. Holott...!

A végén meg olyan érzésem volt, hogy ez tulajdonképpen egy hosszúra sikerült rövidfilm volt. Felvillant, túl hamar eltűnt, és csak néztem magam elé... mert rám ragadt, itt maradt a filmnek ez a furcsa, paranoiától feszült hangulata. Mert bár hiába egyszerű és rövidke a történet, a megvalósítás működik! Szinte szabályos, - a klasszikus stílusjegyek majd mindegyikét (narráció, árnyékok, femme fatale, stb.) felvonultató - noir filmről van szó.

A már említett zongorista - a film egyik főszereplője, Al Roberts (Tom Neal) -, akinek keserű narrációjában elmesélésre kerül a történet - elköveti élete legnagyobb baklövését: autójával felvesz egy stoppos hölgyet, Verát (Ann Savage). Ez kb a film felénél történik. Hogy milyen előzmények magyarázzák eme döntés végzetes hiba voltát, és ,hogy milyen következményeket okoz ez a cselekedet, azt persze nem fogom lelőni, de annyit elárulok, hogy a film minden fordulatánál szinte végzetes szerepe jut a sorsszerűségnek.

Imádom a road movie-kat, és érdekes volt nézni életem első noir road movie-ját. New Yorkból Los Angelesbe kell eljutnia a csóró Al-nak, aki stoppal igyekszik célja felé. Annyira nincs pénze, hogy még ennivalóra sem jut.

Noir lévén - mint ahogy eme stílus képviselőinél megszokhattuk - nem hiányozhat a gyilkosság sem. (Vagy legalábbis egy - vagy több - annak tűnő valami).

A megszokott vetített hátteres autós jelenetek, és a letagadhatatlanul mű díszletek között felvett kültéri jelenetek láthatóan B-filmesen olcsók, igencsak művi hatást keltenek, mégis azt mondom, hogy noir lévén ez egyáltalán nem volt zavaró, inkább hozzátesz, mint elvesz a filmből.

A film felénél megjelenő nő jelenléte annyira erős, hogy szinte háttérbe szorítja a férfi főszereplőt. Nem igazán szép Vera... illetve néhány jelenetben ki merem mondani: csúnya, mégis van valami kisugárzása. (Máskülönben hogy is lehetne belőle femme fatale karakter...)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És ami külön említést is megérdemel: megtudtam, hogy milyen volt a 40-es évek autós "drive-in" étterme: Beparkolsz az étterem melletti parkolóba, kijön a pincérnő, s a letekert ablakon keresztül leadod a megrendelést... Az igazi meglepetés inkább az volt, hogy már a negyvenes években volt ilyesmi... én magamban a 60-as évekre saccoltam volna ezek megjelenését (ezek szerint tévesen).

Nem csoda, ha nem cseng ismerősen a gyártó cégként feltüntetett PRC (Producers Releasing Corporation). Egy 1939-től 1946-ig működő kicsiről van szó. Szokás volt ezeket a kis stúdiókat Hollywood "szegénysorának" is nevezni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 101 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Billy Wilder volt az első rendező, aki az alkoholistát nem mint kacagtató, csetlő-botló mellékszereplőt ábrázolta, hanem főszerepbe helyezte, és komolyan, - véresen komolyan - beszél róla.

A "Gyilkos Vagyok"-kal első rendezőként is sikert arató korábbi forgatókönyvíró egy New York és Los Angeles közötti vonaton olvasta el a film alapjául szolgáló könyvet, és azonnal elhatározta, hogy filmet csinál belőle. A stúdió nem különösebben bízott a film sikerében, de - ahogy egy interjúban meséli Wilder - akkoriban a mozik a stúdiók kezében voltak. Ha valaki csinált egy egymillió dolláros filmet, és a film rossz volt, a stúdió a saját mozijaiban bemutathatta. Ha megbukott, akkor is hozott a konyhára mondjuk 800.000 dollárt. Ha meg sikeres volt, akkor három milliót. Hatalmas üzem volt akkoriban a Paramount, évi hatvan filmet gyártott, belefért tehát egy-egy kockázatosabb vállalkozás.

Don Birnam sikertelen író, és visszaeső alkoholista. Bátyja és szerelme évek óta küzdenek, hogy megmentsék, de - mint általában a szenvedélybetegségek esetén - semmit sem ér a külső segítség, ha hiányzik az igazi elhatározás.

- Miért nem teszi le?

- Ne beszéljen úgy, mint egy gyerek! Ez nem megy ilyen egyszerűen! Olyan ez, mint egy körhintán ülni, amiből nem lehet kiszállni, csak forog körbe-körbe, amíg az az átkozott zene el nem halkul, és véget nem ér az egész...

Persze mindig van egy indok arra, hogy miért jöjjön még egy "tényleg utolsó" pohár. Ray Milland leadott néhány kilót a szerephez, hiszen az igazi alkoholisták legtöbbször már nem éreznek éhséget, így gyakran lefogynak. De ez nem minden. Ahhoz, hogy átélje egy - a filmben is látható - kijózanító terem (beceneve: detox) hangulatát, elhelyeztette magát egy valódi kórház ilyen jellegű termében. Valószínűleg nem volt túlságosan felemelő élmény, mivel a sztori szerint éjszaka az egyik részeg elhelyezése közben kialakult csetepaté során elege lett az egészből, és kisétált a kórházból. A bökkenő csak az volt, hogy mindezt a kórházi ruhában tette, amit az utcán meglátva egy rendőr visszazsuppolta őt a kijózanító osztályra. 

Végül azért csak megérte a lelkiismeretes felkészülés, mert Ray Milland megkapta élete első - és utolsó - Oscar díját az alakításáért.

Billy Wilder mesélte, hogy a "szeszipar" (legalábbis egy meg nem nevezett képviselője) 5 millió dollárt ajánlott fel a Paramountnak, ha cserébe nem mutatják be ezt az alkoholizmust realista módon bemutató filmet. Wilder simán belement volna az üzletbe, ha neki ajánlják föl a pénzt, de mély sajnálatára a stúdió kapta az ajánlatot, és természetesen nem fogadták el az összeget. Jól döntöttek, hiszen nagyon jól teljesített a film a kasszáknál, és nem mellesleg 7 Oscar jelölést is kapott, melyből négyet be is zsebelt a film: a legjobb rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv és legjobb film kategóriákban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az események végig az alkoholista férfi körül zajlanak ebben a nem túl tipikus Hollywood-i filmben. Látjuk, hogy hogyan csúszik vissza a mélybe egy átmeneti ideig tartó józan időszak után... majd zuhan lejjebb és lejjebb...

Elkeserítő nézni, hogy mekkora úr az ember személyiségén egy ilyen alattomos szenvedély. Láttam én már hasonlót, igaz nem pont alkohollal, hanem szerencsejátékkal kapcsolatban. Bár a testi tünetek különböznek, a lecsúszás, az önbecsülés elvesztése teljesen ugyanaz.

Meg nem mondtam volna, hogy ennyi szoborral díjaznak egy ennyire kevéssé szórakoztató, ennyire nem "közönség"-filmet. El kell azonban ismerni, hogy erős hatással van az emberre.

Nem csak a szuggesztív képi megoldások, de a Rózsa Miklós által készített filmzene is megtámogatja a történetet. A zene különleges hangulatában nagy szerepe van az ekkoriban egyre népszerűbb teremin nevű, nemrégiben feltalált elektromos hangszer használatának. A teremin egyik érdekessége (különlegesen megszólaló hangja mellett), hogy úgy kell játszani rajta, hogy nem érünk hozzá. A kéz mozdulataival lehet befolyásolni a hangerőt és a hangmagasságot.

A legnyomasztóbb momentum talán a delirium tremens-t - az alkoholisták elvonási tüneteit, érzékcsalódásait ábrázoló jelenet volt, melyben egy falból magát kirágó egeret megtámad egy denevér. Természetesen mindkettő csak a férfi képzeletében él, amit ő teljesen valósnak él meg.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

• 
• 
• 
• 
• 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

A Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

• 
• 
• 

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

• 
• 
• 

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

• 
• 
• 
• 
• 

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

USA (Selznick International Pictures), 118 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

A film egyik főszereplője - az ekkor még csak szárnyait bontogató Gregory Peck - egy elmegyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója lett. Nem sokkal hivatalba lépése után új kolléganőjének (Ingrid Bergman) bevallja, hogy fogalma sincs, hogy ő kicsoda, nem emlékszik a múltjára, csak arra, hogy a híres pszichiátert, akinek a személyiségét magára öltötte, nemrég minden valószínűség szerint ő maga megölte.

Izgalmas felütés, ugye?

A pszichoanalízis és az azt körülvevő misztikum - bár Freud néhány évvel a film készítése előtt meghalt - kezdett igazán népszerűvé válni az USA-ban. Hitchcock is kellően izgalmasnak találta a dolgot ahhoz, hogy gyakorlatilag egy egész filmet ennek a témának szenteljen. A fenti titokzatos rejtélyt ugyanis pszichoanalízissel, pontosabban annak látszó módszerekkel oldja meg a pszichológusnő és kollégái.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár a film elején Hitchcock elhelyez egy magyarázó szöveget a pszichoanalízissel kapcsolatban, a filmen látható dolgok természetesen nagyon messze állnak a tudományos megközelítéstől. Egyrészt amennyire tudom, a szakma egyik alaptörvénye, hogy a kezelést végző személynek bizonyos távolságot kell tartania a kezelt személytől. Ehhez képest a doktornő az első pillanatban beleszeret az amnéziában szenvedő betegbe. És ha már itt tartunk, akkor idézem a pszichiáternő mesterének véleményét a szerelmes nőkről:

Mindannyian tudjuk, hogy egy szerelmes nő elméje az értelem legalsó szintjén üzemel.

• 
• 
• 
• 
• 

1987-ben egy interjúban Gregory Peck bevallotta, hogy a forgatás néhány hetében igen közeli kapcsolatba kerültek Bergmannal, holott mindketten házasok voltak akkoriban. Bergman az interjú idején már nem élt, így ő nem reagálhatott erre a vallomásra.

Kár, hogy a pszichoanalízisre épített vonal mellett ezúttal kevés erő maradt Hitchcock igazi erősségének - a feszültségkeltésnek - az alkalmazására.

De ami a legmeglepőbb, hogy a film legizgalmasabb pontja ezúttal nem is Hitchcock-hoz kötődik. Van ugyanis egy álomjelenet, melynek elkészítését valamilyen okból kiadták egy alvállalkozó stúdiónak (Monogram studios) gyártásra. Nem is Hitchcock rendezte, hanem William Cameron Menzies - aki az Elfújta a Szélben díszlettervező volt, és Oscart is kapott érte. De ami miatt különösen érdekes lett ez a jelenet, az az, hogy Salvador Dalí tervezte hozzá a díszleteket, és - amennyire tudni lehet,-  a koncepciót.

 

• 
• 
• 

Az a 2 perc, ami ebből az álom-jelenetből bekerült a filmbe, valószínűleg jól mutatja, hogy milyen elszalasztott lehetőség volt kihagyni az eredetileg 20 percesre tervezett álmot. Ugyanis több fotó van olyan részekről, melyek egyáltalán nem kerültek a filmbe, bár leforgatták azokat. Ezeket a kivágott részeket sajnos a mai napig eltűnt anyagként ismerjük.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sok rész végül a forgatás fázisáig sem jutott el sajnos. Több koncepciós rajz van a jelenet előkészítésének fázisából. A hatalmas szemgolyókkal kapcsolatban nyilván mindenkiben felmerül az Andalúziai Kutya szemgolyó felmetsző része - nem véletlen. Ebben az álomban van is egy erre utaló rész. De nem lövöm le teljesen a poént...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és a producer - stúdió tulajdonos - Selznick között sok vita volt a pszichoanalízissel kapcsolatban. Selznick gyakorlatban is élt ennek a módszernek az alkalmazásával, és el is hívta a forgatásra tanácsadónak saját analitikusát. Hitchcock azonban magasról tett a szakértő javaslataira... "Ugyan, ez csak film..." - és mint tudjuk,  a valóság legtöbb esetben nem elég érdekes ahhoz, hogy film készüljön róla. Az akkori kritikusok és közönség nagyon izgalmasnak tartotta ezt a filmet. Akkor még simán működött ezek szerint, hogy egy zavaros álomból két pszichiáter logikai úton megfejt egy bűnügyet... 

• 
• 
• 

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (U.S. Army), 33 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: John Huston, Frank Capra

Ez volt az az alkalom, amikor Hollywood a legközelebb került egy háborúhoz. John Huston, a Máltai Sólyom rendezője a második világháborúban haditudósítóként dolgozott, azaz valamennyire szakmájánál maradhatott a seregben is.

A 33 perces dokumentumfilm a Nápoly közelében lévő hegyi kisváros melletti csatát mutatja be, mely során az amerikai gyalogság kiszorította a környékről a németeket. A filmen olvasható felirat szerint a felvételek nagy része a valódi csatában készült, és csak néhány felvételt készítettek el utólag azért, hogy érthető legyen a cselekmény. Friss kutatások szerint azonban a stáb a csata után érkezett csak a helyszínre. 

John Huston mellett Frank Capra is érintett volt ebben a filmben produceri minőségben. Számára Leni Riefenstahl alkotásai (pl. Az Akarat Diadala) mutatták meg, hogy a film mennyire alkalmas harcra buzdításra. Készített is egy hétrészes sorozatot Why We Fight (Amiért Harcolunk) címmel, melyekhez német anyagokat ötvözött amerikai harci beszámolókkal, a Disney stúdió által készített animált térképekkel és narrátor értelmezésével alátámasztva. Ezeket a hadsereg újoncainak kötelező volt megnézni.

A film Mark Clark tábornoknak, az Olaszországban állomásozó amerikai csapatok vezetőjének a köszöntőjével kezdődik. Vannak szakmák, akiknek a képviselői csak idegesítően tudnak beszélni. A katonák, főleg a magas rangúak - személyiségükből adódóan - nagyon férfiasnak akarnak mutatkozni, ami elkötelezettségükkel ötvözve úgy látszik, hogy szükségszerűen egy monoton, erőltetett, minden hangsúlyozást nélkülöző beszédmódot eredményez. Náluk talán csak a rendőrök rosszabbak, akik sokszor még a nyelv alapvető használatával is küszködnek, miközben elképesztően szabatosan próbálnak fogalmazni.

A - szerencsére nem túl hosszú - ajánló után a narrátor (John Huston) bemutatja San Pietro-t. Ezután következik a leghosszabb, és számomra legunalmasabb rész, maga az ütközet bemutatása. Ismerteti a stratégiát, térképpel illusztrálja a szemben álló csapatok elhelyezkedését, mozgását. Hogy valódi csata közben készültek a képek vagy tényleg minden utólag készült... nem tudom eldönteni, és talán nincs is jelentősége. Látványos, és aki érdeklődik a harci stratégia iránt, annak biztosan érdekes is.

Bennem csak az motoszkált végig, hogy milyen szerencse, hogy eddigi életemet úgy tudtam leélni, hogy közvetlen környezetemben nem pusztított háború, nem kellett tankok elöl menekülni, szeretteimért aggódni. Akik meg szeretnek katonásat játszani azoknak nyitva állnak a toborzó irodák kapui, mehetnek külföldi háborúkba harcolni. 

A film végén azért csak sikerült elérzékenyülnöm, amikor bemutatták a rejtekhelyükről előbújó helyi lakosokat, ahogy előmerészkedtek a harcok végeztével. Látjuk az újjáépítés, az újrakezdés első lépéseit. Így néz ki San Petro manapság: