USA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Ingrid Bergman Casablanca-beli alakítása annyira megigézett engem, hogy azóta is minden listán szereplő filmjét nagy várakozásokkal nézem. Eddig azonban egyik alkalommal sem éreztem ugyanazt, mint annál a bizonyos filmnél.

Cary Grant-et már régóta szerettem volna valami komolyabb szerepben, nem csak azokban az üres komédiákban látni, amikben kétségtelenül nyerő sármja mellett túl sok hozzáadott értéket nem láttam tőle. 

Hitchcock neve is már-már garanciát jelent a kellemesen feszült izgalmakra. A pufók rendező ezúttal rákapcsolódott az ekkor divatba jövő náci háborús bűnösökkel kapcsolatos tematikára (ld. még pl Az Óra Körbejár). De végig olyan érzésem volt, hogy a náci-vadászat ebben az esetben nem volt több marketing-fogásnál, hiszen érzésem szerint ha kihúzunk mindent, ami ezzel kapcsolatos a filmben, talán észre sem lehetne venni.

Az amerikai titkosszolgálat egyik ügynöke Devlin (Cary Grant) egy volt háborús bűnös lányát Alicet (Ingrid Bergman) használja fel, hogy egy Brazíliában szerveződő volt háborús bűnösökből álló csoport titkát kiderítse. Alice motivációja talán az egyetlen, ahol valamennyire jelentősége van ennek a nácis vonalnak. Hiszen neki olyan erős lelkiismeret-furdalása van apja bűnei miatt, hogy feltehetően a volt nácik elleni nyomozással próbál ezen az érzésén könnyíteni.

• 
• 
• 
• 
• 

 Felvetődik persze a kérdés, hogy az ember felelőssé tehető-e szülei vétkeiért (az én válaszom nyilvánvalóan az, hogy nem), Alice azonban apja múltjának terhe miatt vállalkozik olyan feladatra, amit egyébként feltehetően nem vett volna a vállára: A célszemély bizalmába kell férkőznie, sőt - mint kiderül - feleségül is kell hozzá mennie annak ellenére, hogy időközben egymásba szeretnek az őt irányító ügynökkel - Devinnel. A "célszemélyt" alakító Claude Rains a Casablanca rendőr-kapitánya óta több filmben is remekül alakított. Benne még egyszer sem csalódtam, ezúttal is remek volt. Gátlástalan bűnözőt alakít, és érdekes színfoltja a filmnek, hogy egy ponton még vele is rokonszenvezni tudunk...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy olyan jelenet volt, ahol a Hitchcock-féle suspense (feszültség fenntartás) tökéletesen működött: anélkül, hogy lelőném a poént, a boros-pincés jelenetre gondolok... ezentúl azonban hiányoltam a kémfilmekre általában jellemző izgalmakat. 

• 
• 
• 

Sokkal erőteljesebb volt a filmben a romantikus vonal - mely meglepő módon inkább hozott feszültséget, mint a kém-vonal. Hiszen mi okozhat több feszültséget annál a szituációnál, hogy a nő szerelme megbízásából hozzámegy egy másik férfihoz, hogy kémkedjen utána. A nő annyira jól játssza a rábízott szerepet, hogy megbízója - azaz szerelme - is elkezd féltékenykedni... 

Ezzel a filmmel kapcsolatban a legtöbbet emlegetett jelenet egy bizonyos csókolózós jelenet, melynek különlegessége az volt, hogy hosszasan csókolózott benne Bergman és Grant annak ellenére, hogy az akkoriban érvényben levő Hayes-kódex előírása szerint egy csók legfeljebb 3 mp-ig tarthatott a vásznon. Na persze, ha 3 másodpercenként megszakították a csókot, majd mindjárt újrakezdték, azzal a cenzorok már nem tudtak mit kezdeni...

• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és Bergman előző filmje, az Elbűvölve nagyon sikeres volt, így nem csoda, hogy ezúttal nagyon jó összhangban tudtak együtt dolgozni. Ingrid és Cary pedig legendásan jó barátok lettek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül egy kb 30 évvel későbbi tévéfelvétel. Valószínűleg az tudja igazán értékelni ezt a pár pillanatot, aki látta a filmet. Van ugyanis egy kulcs, melynek nagy jelentősége van. Nem véletlen, hogy a poszteren is látható ez a kulcs (lásd balra fent a poszt elején). Nos, ezt a kulcsot Cary Grant ellopta a forgatás után. Egyszerűen eltette emlékbe. Majd kb. tíz év múlva egyik találkozásuk alkalmával odaadta Ingrid Bergmannak, mondván őrizte tíz évig, most őrizze tovább ő. Közel húsz év múlva egy életmű-díj átadón (mely természetesen Hitchocknak szólt) Bergman előveszi ezt a kulcsot. Parádés és megható jelenet.

USA (Universal), 103 perc, ff., angol

Rendező: Robert Siodmak

Producer: Mark Hellinger

Na! Itt egy újabb film noir, ami beelőzött nálam szinte minden más hasonló stílusú film elé. Talán a Gyilkosság a Gyönyöröm-mel van holtversenyben az élen. 

Először azt akartam írni, hogy a főszerepet a 33 éves, addig semmilyen komolyabb szerepet nem kapó Burt Lancaster alakítja, de arra jutottam, hogy nem merném azt mondani, hogy ő a főszereplő, még akkor sem, ha a plakátom hatalmas betűkkel Ava Garnerrel együtt hatalmas betűkkel írva virít a neve. Nem merném egyetlen szereplőre sem azt mondani, hogy ebben a filmben ő lenne az első számú. Hiszen itt van még a biztosítási csalásokra szakosodott Reardon magánnyomozó (Edmond O'Brien), a hivatásos Lubinsky nyomozó (Sam Levene), vagy Colfax a maffiózó (Albert Dekker) és mindegyiküknek közel hasonlóan fajsúlyos a nevük. 

Az egyik főszereplőnek jelölt Ava Gardnernek például alig van pár mondata az egész filmben. Jelenléte viszont annál több. És nem is akármilyen! Úgy sugárzik, ahogy egy igazi femme fatale-nak sugároznia kell. Az alábbi fotók talán sejtetik, hogy milyen karaktert hoz, de az igazi átütőerő csak a filmben látható, az állóképek ez esetben a töredékét sem adják vissza annak, amit érzékelni lehet belőle.

• 
• 
• 
• 
• 

Hemingway egyik novellája alapján kezdtek el dolgozni a filmen, mely szerint egy kisvárosba két férfi érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje a "Svéd"-et (Lancaster), aki azonban a mindennapi szokásaitól eltérően aznap pont nem tér be a abba a büfébe, ahol gyilkosai várnak rá.

Így az egyik vendégnek lehetősége lesz figyelmeztetni őt a veszélyre. Ám a Svéd láthatóan nem akar ellenállni: "Once I did something wrong..." - "Egyszer hibáztam valamit..." - mondja, és úgy tűnik, felkészült a halálra... Nagyjából idáig tart az eredeti Hemingway novella, ám a filmben még csak a huszadik perc táján járunk ekkor. És a forgatókönyvíróknak sikerült olyan folytatást kreálniuk, hogy nem nagyon volt miért szégyenkezniük az írólegenda előtt, akinek állítólag az egész film kifejezetten tetszett. Az előzetesen a belsőzsebbe készített röviditalhoz sem kellett nyúlnia, melyet Hemingway a külön neki szervezett vetítés előtt arra az esetre készített be, ha elégedetlen lenne az írása nyomán készült filmmel.

• 
• 
• 

A "Svéd" életbiztosításának kifizetésével kapcsolatban egy biztosítási események kivizsgálására szakosodott magánnyomozó elkezdi felderíteni a gyilkosság előzményeit. Ezúttal nagyon noir-os hangulatú flashback-eket (visszatekintéseket) látunk, ami attól válik különösen izgalmassá, hogy most a flashback-ek nem időrendben vannak felfűzve egymásra. Szép lassan darabról darabra lesz teljes a kirakós, melynek kirakása szinte végig tartogat izgalmas meglepetéseket. Megtudjuk, kinek és miért állt érdekében megölni a férfit. Milyen kapcsolat fűzte ezt a férfit ahhoz a rendőrhöz, aki feleségül vette az ő korábbi barátnőjét...

Kiderül, hogy ez a "Svéd" becenevű korábbi bokszoló hogyan válik bűnözővé... Szerelmes és megcsalt bűnözővé, akiről nehéz eldönteni, hogy zsebe vagy szíve üresebb-e a történet végére... (hű, ez nagyon szentimentális lett)

• 
• 
• 
• 
• 

Az ekkoriban szokásosnál jobban használja ez a film a zenei "hangulatkeltést", melyhez jó alapanyagot biztosított Rózsa Miklós zenéje. Bevallom, a rendezőről Robert Siodmak-ról ezidáig soha nem hallottam, és látva ezt a filmet, nem értem, hogy ez, hogy lehet, de leginkább azt nem értem, hogy miért csak ezzel az egy filmmel került fel az 1001-es listára. Lehet, hogy valaki egy ilyen remek filmet alkot, és aztán semmi más komolyan értékelhetőt?

Néhány backstage kép álljon a poszt végén erről a remek filmről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner), 114 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jack L. Warner

Súlyos mondattal kell kezdenem: Azt hiszem, ez volt az 1001-es lista eddigi legnagyobb csalódása. Persze csalódást leginkább az okozhat, amivel/akivel szemben elvárásaink vannak. És hát ez esetben Humphrey Bogart és Lauren Bacall nevei önmagukban is reményt keltőek voltak. Előzetesen láttam néhány fotót a filmből, azok is izgalmasnak tűntek. Ráadásul film noir-ról van szó, ami számomra mindenképpen pozitív hívószó. Szóval maradjunk annyiban, hogy minden megvolt ahhoz, hogy úgy üljek le a film elé, hogy egy kisebb csodát fogok látni.

A film felénél azonban megálltam, és elkezdtem újra elölről az egészet, ezúttal már jegyzetelve, mert bevallom, nem értettem az egészből semmit. És mint kiderült, ezzel sajnos nem voltam egyedül, hiszen Howard Hawks (rendező) eképpen nyilatkozott a bemutató után:

Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de úgy gondoltam, hogy az a lényeg, hogy jó jelenetek legyenek a filmben, az a fontos, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. És mivel ez bejött, ezután már soha nem érdekelt, hogy van-e értelme a történetnek...

Az alábbi képek a forgatáson készültek, mely 1945 Január 12-én véget is ért. A filmet bemutatták az Európában állomásozó amerikai katonáknak. Ők nyilván nem háborús filmeket akartak nézni a fronton. Állítólag ez a verzió még egész érthető volt.... Sajnos ehhez nem sikerült hozzájutnom, pedig 1997-ben megtalálták ezt a változatot is.

• 
• 
• 

Mivel tudták, hogy közeleg a háború vége, úgy gondolták, hogy jó lenne mozikba nyomni az akkoriban elkészült háborús filmeket, minél gyorsabban, amíg még időszerűek. A Hosszú Álom bemutatóját emiatt viszont elnapolták. Bemutatták viszont a Bacallal ezután forgott háborús Confidential Agent-et, ami csúnyát bukott, és a gyönyörű színésznőről is nagyon rosszakat írtak a kritikusok. Bacall ügynöke megijedt, félt attól, hogyha a következő film is ilyen gyengén muzsikál, akkor az Lauren Bacall karrierjének a végét is jelentheti. Elkezdte hát puhítani Jack L. Warnert, hogy forgassanak pót-jeleneteket, melyben Bacall megcsillogtathatja kihívó szexualitását Bogart mellett, ami a Martinique-ban olyan remekül működött. A producer ráállt, így több, mint 1 évvel a forgatás befejezése után az immár házas Bogarttal és Bacallal leforgattak néhány új jelenetet a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kettejüknek van egy-két kellemes perce, de egyik sem volt olyan intenzív, hogy az önmagában megmentse számomra a filmet.

Persze volt azért kellemes meglepetés is a filmmel kapcsolatban, mindjárt az első jelenetben: A Bacall által játszott Vivien húgát (Carment) egy korábban csak Universal-os B-filmekben, ott is huszadrangú mellékszerepekben játszó Martha Vickers játszotta. Bármennyire is esztétikus a hölgy az alábbi képeken, azok semmit nem adnak vissza abból a kisugárzásból, amit a vásznon áraszt magából a kisasszony.

• 
• 
• 
• 

Nos, ez a Carmen egy zakkant nimfomániás, de mindezt nagyon cukin előadó csajszi. Apjuk szerint mindkét lányban ugyanaz a romlott vér folyik, ám ennyire azért nem rossz a helyzet... még akkor sem, ha Carmen szerepének nagy részében... hát, hogy is mondjam... bizony be van lőve...

Az ölembe akart ülni, pedig álltam... (lásd az alábbi képen)

panaszkodik a Bogart által alakított Marlowe...  aki egyébként férfiasan tűri a nők rohamát, ugyanis a film összes jónője azonnal rákattan. Sok nő van egyébként ebben a filmben, és valahogy mindegyikük jó nő.A film történetének alapjául szolgáló könyvet egyébként az a Raymond Chandler írta, aki a Gyilkosság a Gyönyöröm könyvét is írta, az abban szereplő Philip Marlowe nevű magándetektív alakja itt is központi szereplő - igaz, más színész tolmácsolásában.

Raymond Chandler úgy emlékszik vissza, hogy Martha Vickers zseniális alakítása annyira háttérbe szorította Bacall-t, hogy Vickers jeleneteinek nagy részét végül beáldozták, azaz kivágták... Hát szomorú, mert a pár benne maradt jelenetben is szikrázik a levegő körülötte...

Mivel a posztomból valószínűleg kiderült, hogy ebben a bűnügyi filmben maga a bűnügy - legalábbis annak története - szinte mellékes, nem is bajlódnék azzal, hogy megpróbáljam akárcsak az alapszituációt vázolni. Zárásként még egy hölgyre szeretném felhívni a figyelmet a film sok szép színésznője közül: az alábbi képen is látható Sonia Darrin a poszt írásakor 95 éves. Innen üdvözlöm. Ő is tetszett... :)

USA (International Pictures), 94 perc, ff. angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Sam Spiegel

Ez volt Orson Welles harmadik önálló filmje. Az Aranypolgár és a Csodálatos Ambersonok után belefogott egy filmbe, amit végül nem hagytak neki befejezni (It's All True) majd kapott egy utolsó lehetőséget az RKO-tól (Journey into Fear - 1943), ám azt Norman Fosterrel közösen rendezte, Wellest rendezőként végül föl sem tüntették. Nem sokkal ezután fel is bontották vele a szerződésüket.

Ekkorra már elterjedt Wellesről, hogy nehéz vele együttműködni, túlságosan öntörvényű, nem tartja be sem a határidőket, sem a költségkeretet. Lassan négy éve nem csinálhatott saját filmet. Kénytelen volt bebizonyítani, hogy érdemes lenne azért még vele rendezőként számolni. Jobb híján a kis  független International Pictures-szel sikerült szerződnie. Nem nagyon volt más választása, kénytelen volt aláírni a számára nem túl előnyös szerződést, ha munkát akart kapni: például ha kicsúszik a költségkeretből vagy a határidőből, akkor bukta volna a díjazásának jelentős részét. Természetesen az utolsó vágás jogát sem kapta meg. Sőt a mellé kiosztott vágó megkapta a jogot, hogy már forgatás előtt törölje a forgatókönyvből azokat a részeket, amik szerinte nem viszik előre a történetet.

mesélte Nimms-ről később Welles. Mindenesetre a stúdió stratégiája bevált. Ez lett végül Welles egyetlen filmje, mely azonnal a bemutató után (tehát nem a későbbi újra-kiadásokkal) komolyan nyereségessé vált.

A világháború után vagyunk. A szövetségesek leszámoltak a nácikkal, ám a háborús bűnösök egy része még rejtőzködik. Ma már tudjuk, hogy a bűnösök jó része dél-Amerikában kapott menedéket, akkoriban - a háborút követő években - még nem lehetett pontosan tudni, ki hol van. A filmbeli Franz Kindler, Charles Rankin álnéven bujkál az USA-ban, ami azért viszonylag ritka volt. Ez a filmbeli Kindler (Orson Welles alakítja) egyébként hasonló bűnlajstrommal rendelkezett, mint Eichmann, aki a zsidók deportálásának és kiirtásának megszervezésével foglalkozott a háború alatt.

Csak érdekességképpen: Eichmann ekkoriban még Németországban bujkált favágóként, később Argentínában kapott menedéket, ahonnét az izraeli titkosszolgálat  rabolta el 1960-ban, hogy Izraelben elítélje és kivégezze.

A fenti (toronyórás) fotón látható hölgy (Loretta Young) a hamis identitást felvevő náci bűnös mit sem sejtő amerikai felesége, míg a balra álló Wilson nyomozó (Edward G. Robinson) a bujkáló náci főbűnösök felderítésével foglalkozik. 

Amíg csak sejtjük a bujkáló bűnös sötét múltját, addig inkább tűnik sarokba szorított szerencsétlen kutyának. Ám amikor a nyomozó - a filmtörténelem során ebben a filmben először - levetít egy valódi filmet a koncentrációs táborokról, onnét a néző minden szimpátiája eltűnik, Franz Kindler is egyre kevésbé tudja leplezni a benne lakozó gonoszságot.

Márpedig a nyomozó felbukkanásának első pillanatában tudja Kindler, hogy érte jöttek. Ám Wilson - akárcsak Columbo - nem ront ajtóstul a házba. Nem is biztos, hogy jó nyomon jár. Szorul ugyan a hurok Kindler nyaka körül, de  számára végig úgy tűnik, hogy sikerül megőriznie hamis identitását.

• 
• 
• 

A korabeli nézők számára megdöbbentő lehetett a haláltáborok látványával való szembesülés egy játékfilmben. Mi rákeresünk a youtube-on, és rengeteg archív anyagot láthatunk. Az emberi kegyetlenség ilyen mértéke akkoriban valószínűleg még az elképzelhetetlen kategóriába tartozott.

A film hangulata helyenként a korai Hitchcock művekre emlékeztetett. Robinson jelenléte ezúttal olyan erős, hogy szinte zárójelbe tesz mindenki mást. Ez alól Welles alakítása sem kivétel, akitől ezúttal nem voltam különösebben "elájulva". Robinsonnak jól áll a kor. Ahogy öregszik úgy lesz egyre érettebb, igazi színésznagyság.

USA (Fox), 93 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Samuel G. Engel, Darryl F. Zanuck

Kellemes, nosztalgikus pillanatokat okozott, amikor a film elején meghallottam azt a dallamot, amit utoljára valamikor a nyolcvanas évek elején hallottam a Foxi Maxi című Warner Bros-os rajzfilm-sorozatban a főszereplő szájából:

Ez a dallam - mely egyébként egy amerikai népdal - az egész filmen végigvonul.

Akárhány filmben látom Henry Fondát, szerintem nekem már örökre a Volt Egyszer egy Vadnyugat Frank-je marad, melyben úgy alakítja, a velejéig gonosz bűnözőt, hogy mégis sajnáltam egy kicsit, amikor a végén meghalt. 

Ezúttal Wyatt Earp-öt alakítja, aki talán olyan a western-nek, mint Marlow a noir-nak, vagy James Bond a kémfilmeknek: több filmben, több színész által is megjelenítésre kerül a filmtörténelem folyamán. Annyi a nagy különbség, hogy Wyatt Earp - bár legendák veszik körül - valóban létező személy volt, és ez még nem minden: John Ford rendező személyesen is ismerte az igazi Earp-öt.

A film végi nagy fegyveres leszámolás például Earp elmesélése alapján pontosan így történt, ahogy a filmben látható... vagy legalábbis Earp így mesélte el Fordnak.

Wyatt Earp - az igazi vadnyugat egyik ma is legismertebb embere - 1848 -tól 1929-ig élt. Sokmindennel foglalkozott. Volt rendőr, de volt része rablásokban is. A film története is nagy vonalakban valóságon alapszik. Valóban élt Tombstone-ban Earp, tényleg volt egy Doc Holliday nevű cimborája és valóban volt egy (vagy több) klán, mellyel végül OK Corall-nál fegyveres leszámolásba torkolt az ellenségeskedés. 

• 
• 
• 

Az Arizonai Tombstone-t a rendező ezúttal átköltöztette valódi helyétől a kb. 500 mérfölddel északabbra levő Monument Valley mellé, csak azért, hogy az izgalmas formájú sziklák szép hátteret biztosítsanak a kültéri felvételeknek. Ha ez az apróság az amerikai nézőket nem zavarta, akkor minket sem.

• 
• 
• 

Néhány fotó a forgatásról, mielőtt belemennék a tartalomba:

• 
• 
• 
• 

Wyatt Earp testvéreivel egy marhacsordát terel Tombstone városa mellet. Míg hárman bemennek a városba, addig a várost rettegésben tartó Clanton banda lelövi a csordát őrző testvérüket, és elköti az összes állatot. A film végi - már említett - fegyveres leszámolás ennek - és még persze sok egyéb - konfliktusnak tesz pontot a végére. Közben megismerünk néhány további karaktert: a már említett Doc Holliday-t, továbbá két hölgyszereplőt - egyikük a címben is említett Clementina -, akik a romantikus jelenetek létrehozásához elengedhetetlenek. Clementinának van talán a legjelentéktelenebb szerepe - az volt az érzésem, hogy csak azért került bele a történetbe, hogy a címadó dalnak értelmet adjon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A karakterek számomra túlságosan 'egy dimenziósak' voltak ahhoz, hogy különösebb izgalmakat tudjanak kelteni bennem. Bevallom, John Ford-tól egy kicsit többre számítottam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 109 perc, ff., angol

Rendező: Tay Garnett

Producer: Carey Wilson

Rögtön a legégetőbb kérdéssel kell kezdenem. Egyetlen postást sem látunk a filmben, de még csak nem is csönget senki egyszer sem. Akkor mi ez a cím? Hogy ez kiderüljön, ahhoz a legutolsó percig kell várnunk. És végül csak kiderül, de azt elárulhatom, hogy nem ő a gyilkos. Inkább  egy filozófiai jellegű hasonlat szereplője lesz.

James M Cain azonos című könyvének ez már a harmadik és nem is utolsó filmes feldolgozása. Az olasz Megszállottság az 1001-es listán is rajta van, azzal már találkoztunk. Így ez most az első olyan film a listán, mely ugyanazon alapmű második feldolgozásaként szerepel. Nehéz lesz elkerülni a két változat összehasonlítását.

A Megszállottságot a neorealizmus kiindulópontjának szokás tartani, emez viszont vérbeli film noir: a főszereplő visszatekintő narrációjával keretezett bűnügyi történet, melynek femme fatale-ja ezúttal nem egyértelműen - legalábbis nem eredendően - gonosz. Viszont gyönyörű. És Lara Turner szépségét kihangsúlyozza a tisztaság illúzióját keltő fehér ruhák is, melyek szinte az összes jelenetben láthatóak rajta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Turner által játszott Cora Smith idős férje egy útszéli diner (tipikus amerikai bisztró) tulajdonosa. Ketten működtetik a kis büfét. Egy napon kisegítőnek felveszik a fiatal Frank-et. A férj nem tudja, hogy a tűzzel játszik amikor egy fiatal férfit enged vonzó felesége közelébe. Nicket - a férj - mintha vak lenne, szinte egymás karjaiba kergeti a párt. És itt jön az első szembetűnő eltérés. Míg a Megszállottság Giovannája szinte az első pillanatban letámadja a férfit, addig Cora Smith láthatóan küzd az érzelmeivel. Megismerkedésükkor szinte azonnal eldőlt mindkettőjük sorsa itt is, de sokkal bizonytalanabb út vezet a végső zsákutcáig, mint az olasz változatban, ahol látszólag az első pillanatban összeállt a nő fejében a terv férjének likvidálására.

• 
• 
• 

A Megszállottság kövér bisztró-tulajdonosa nem volt egyértelműen szimpatikus figura, ám jelen esetben a hangulatot az is valamelyest feszültté teszi, hogy ezúttal az idős férj bizony egy szimpatikus ember. Mindig jókedvű, mindenkivel kedves, alapvetően jóindulatú. Az a kedves kis papi. Csak hát mindez kevés egy fiatal szőke bombázó minden igényének a kielégítéséhez. Nyilván még a pénz sem elég.

• 
• 
• 

Már első ránézésre is egyértelmű, hogy ennek az aszimmetrikus házasságnak a jövője nagyon bizonytalan, csak egy kis szikra kell, ami begyújtja a nőben a tüzet, és ez a szikra bizony megérkezett Frank személyében. És ettől fogva szerencsétlen férjecske csak egy akadály, mely a fiatalok boldogságának útjába áll. Akadály, mert pénze csak neki van hármuk közül. És ha erre a pénzre a szerelmesek igényt tartanak, meg kell szabadulniuk a férjtől.

Frank-re még nem tértem ki részletesen. John Garfield alakította, és állítólag a forgatás első napjától fogva megvolt az összhang közte és Lara Turner között... illetve bizonyos források összhangnál kicsit többet is feltételeznek...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film egyik érdekessége, hogy az ember a végén már nemigen tudja, hogy kiért izguljon. A szimpatikus férjért, hogy a néhol tenyérbemászó Frank és femme fatale párja ne járjon sikerrel? Vagy azért, hogy sikerüljön a gyilkosság? A noir-ok egyik újítása ez a bizonytalanság, a főhős legtöbb esetben nem határozottan pozitív.

Mindenképpen kiemelném a mellékszereplők közül Cora ügyvédjét (Hume Cronyn), aki szenzációsan hozza a leggátlástalanabb büntetőügyvédek archetípusát. 

• 
• 
• 

Mert bizony egy klasszikus bíróságos jelenet is van - igaz, most nincsenek esküdtek -, de bevallom a jogi csűrés-csavarás ezúttal követhetetlen maradt nekem. Tartok tőle, hogy ez az ügyvédi taktika a való életben nem működött volna ilyen jó hatásfokkal. De sebaj. A noir egy misztikus, filmes világ, saját szabályrendszerrel. 

Az alábbi werkfotókon a rendező Tay Garnett látható a főszereplők társaságában. Ez az első és az utolsó filmje, amivel szerepel a listán. Az ötvenes évek közepétől inkább televíziós sorozatok epizódjait rendezte.

• 
• 
• 
• 
• 
•