USA (Orion-Nova Productions), 96 perc, ff., angol

Rendező: Sidney Lumet

Producer: Henry Fonda és Reginald Rose

Elképesztően jó cím ez a Tizenkét Dühös Ember... még akkor is, ha valójában a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb tizenegy dühös embert találunk az esküdtek tárgyalótermében a film során.

A Henry Fonda által alakított esküdt ugyanis egy másodpercre sem veszíti el higgadt nyugalmát.  Maga Fonda talált rá egyébként a film alapjául szolgáló 1954-es - Reginald Rose által írt - tévéjátékra, melynek forgatókönyve nagyjából megegyezik ezzel a változattal. 

Ők ketten - Fonda és Rose - közös céget alapítva producerként, saját pénzüket is befektetve vettek részt ennek a filmnek a létrehozásában. A forgalmazást azonban már a United Artist végezte, Fonda szerint nem megfelelően, és lehet, hogy valóban ez volt az oka annak, hogy - bár a kritikusok nagyon jókat írtak a filmről - a mozipénztáraknál ennek nem nagyon látszott a gyümölcse. Csak évekkel később, amikor a televíziók elkezdték vetíteni, akkor alakult ki egyfajta megkésett kultusza a filmnek.

Az amerikai büntetőjog sajátosságai miatt az ottani bűnügyi perek gyakran válnak Hollywoodi filmek témájává. Mivel a vádlott bűnösségéről egy laikusokból, azaz jogilag teljesen képzetlen, véletlenszerűen kiválasztott emberekből áll, a vádat képviselő ügyész és a vádlottat védő ügyvéd is gyakran teátrális, a hétköznapi embert meggyőzni próbáló előadásmóddal, taktikai húzásokkal operál, ami látványos jelenetek alapja lehet.

Nos ebben a filmben alig néhány percet látunk a tárgyalóteremben, épp csak azt, amikor a bíró felkéri az esküdteket, hogy hozzák meg döntésüket egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. A büntetési tétel világos, nem lehet más, csak halálbüntetés. Ami egyedül kérdéses, az az, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan. Ezzel kapcsolatos döntésükre kéri fel a bíró az esküdteket. A döntéshez a tizenkét embernek félre kell vonulnia az esküdti különterembe, ahol addig tanácskoznak, amíg meg nem hozzák egyhangú döntésüket.

És mi tulajdonképpen itt csatlakozunk be igazán az ügy teljes feltárásába. Mi nem voltunk ott a tárgyaláson, csak azt tudjuk, hogy a vád szerint egy fiú megölte az apját. Hogy pontosan mi történt - illetve, hogy mi történhetett - azt az esküdtek vitájából tudjuk csak meg pontosan. 

Az ügy látszólag teljesen egyértelmű. Több tanú is állítja, hogy hallotta a fiút hangosan veszekedni apjával, majd látták ahogy egy rugós tőrrel leszúrja. A fiú nem tett beismerő vallomást, de borítékolható, hogy az esküdtek könnyen közös nevezőre jutnak. Rutinszerű döntéshozatalnak tűnik az egész. Egyhangú döntésre van szükség, nem lehet ellenszavazat. Ha nincs összhang, új esküdtekre és új tárgyalás kiírása következne.

Egyvalaki van, aki ellentmond a többieknek. A 8-as számú esküdt. (Henry Fonda)

• 
• 
• 
• 
• 

Míg az esküdtek közül tizenegyen meg vannak győződve a fiú bűnösségéről, addig a 8-as esküdtben kételyek vannak. Kéri, hogy mielőtt döntést hoznak, legalább vegyék végig még egyszer az ismert tényeket, és vizsgálják meg, hogy történhettek-e a dolgok úgy, ahogy azt a tanúk leírják...

És ahogy a 8-as esküdt sorra veszi az általa ellentmondásosnak ítélt részleteket, szép lassan, minden újraszámolásnál egyre többen szavaznak a fiú bűnössége ellen. Mert bizony ahogy az ügyész által feltárt tanúvallomásokat és bizonyítékokat összevetik, úgy a fiú bűnössége egyre inkább megkérdőjeleződik...

Fonda alakjának ellenpólusát, a fiút elítélő - egyre fogyatkozó - csoport szószólóját Lee J. Cobb játssza Fonda mellé illő zsenialitással. Lehengerlő alakja pitbullként lendül újra és újra támadásba. 

• 
• 
• 

Míg kezdetben e elsősorban felső perspektívából fotózott totál képekkel operál a rendező (Sidney Lumet), ahogy telik az idő, egyre nagyobb jelentőséget kap a bezártság miatt egyre csak szűkülő tér, és a kánikulától izzasztóan meleg tárgyaló okozta feszültség. Szinte valószínűtlen mértékben csurog az izzadtság az esküdtek nagy részén. Egyre közelebbi képeket kapunk, a film vége felé már olyan közeliket, hogy sokszor csak egy esküdtnek az arca látszik.

A film egyik érdekes húzása, hogy - bár az esküdtek végül döntést tudnak hozni - sosem tudjuk meg, hogy a fiú valójában bűnös volt-e. Nemcsak, hogy ezt nem tudjuk meg, de magát az ítélethirdetést sem látjuk, csak azt, ahogy az esküdtek (ki ilyen, ki olyan hangulatban) kiballagnak a bíróság épületéből...

Ez a film azon ritka művek egyike ahol előbb volt a filmes változat, és ebből készítettek sokszor színdarabot. Erre ugyanis tökéletesen alkalmas ez a film. A szinte egyetlen térben játszódó cselekmény tipikus kamara előadásnak való anyag. Én a Nemzetiben láttam egy igen jó előadást a 2010-es évek elején olyan nevekkel, mint Kulka, Sinkó, Blaskó, Bodrogi, Stohl, Szarvas József ... stb... te Atyaúristen, micsoda nevek kerültek itt egy színpadra...

 

USA (Paramount), 220 perc, Technicolor, angol

Rendező: Cecil B. DeMille

Producer: Cecil B. DeMille, Henry Wilcoxon

Kicsit meglepett, hogy korának egyik legnagyobbnak és emellett az egyik legsikeresebbnek is tartott, de a Hollywoodi filmművészetre mindenképpen komoly hatást gyakorló Cecil B. DeMille rendező életének eme utolsó filmjével szerepel csak ezen az 1001-es listán. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a film lett karrierjének legsikeresebb darabja, a mozirajongók talán ennek a filmnek a kapcsán ismerik leginkább.

DeMille egyébként szinte ugyanezt a filmet megcsinálta már 1923-ban némafilmként. Jó harminc évvel később úgy érezte, hogy érdemes újra elővenni a zsidó nép menekülésének történetét. Immár a lehető legmodernebb technológiákat alkalmazva. Technicolor színes alapanyaggal, a Paramount által fejlesztett VistaVision szélesvásznú formátumban. Persze ezekben nem merült ki a modern technológiák használata. Ma már nyilván nagyon elavultnak hat a trükkök egy része, de akkoriban valószínűleg ámult a közönség amikor Mózes kettéválasztotta a tengert, vagy botja vérré változtatta a Nílus vizét...

• 
• 
• 

Talán még akkor is nagyon enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy a Tízparancsolat gigaprodukció volt. Monumentalitásában nagyjából oda tehető, ahova az 1916-os Türelmetlenség.

Hozzávetőlegesen 14.000 statisztát alkalmaztak. Bár a jelenetek nagy részét (sok látszólag kültéri jelenetet is) stúdióban készítettek el, Egyiptomban is forgattak bizonyos jeleneteket.

Negyed óra híján négy órás lett ez a film. Az 1923-as is több, mint két óra volt, de ez a közel négyórás időtartam jól tükrözi a film monumentalitását. De a legárulkodóbb jele a különleges produkcióra való törekvésnek, hogy a szokásos Paramount logót is lecserélték ez esetben egy olyanra, melyben a szokásos hófedte hegycsúcsokat ezúttal egy Sínai-hegyre emlékeztető csúcsra cserélték:

• 
• 
• 
• 
• 

A film készítésének idejében egyébként DeMille (74 évesen) a legidősebb Hollywoodi rendező volt. A forgatás alatt pont át is esett valamilyen szívrohamon, amit néhány nap lábadozás után próbált is elfelejteni. Nem volt hajlandó emiatt félretenni a forgatást. 1959-es halálát egyébként szívelégtelenség okozta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a film szinte mindenben megjeleníti azt, amit egy képes biblia illusztrációja szokott. Semmiképpen nem hat igazán valóságosnak egy percig sem. A legnevetségesebb a Charlton Heston által megformált Mózes alakja. Szakálla és parókája (főleg az időskori) szinte parodisztikusnak hat. Színészi megformálása nem hordozott semmi mást, csak teátrális fennköltséget. Ezt egyébként nem feltétlenül a színész hibájának érzem.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Eme teatralitástól szinte semmiben nem különbözik a fáraót alakító orosz származású Yul Brynner játéka sem. Lefogadnám egyébként, hogy őt legtöbben A Hét Mesterlövészből ismerik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tulajdonképpen egy színész volt, akinél igazán élvezhető színészi játékot láttam. Ő a zsidókat (és Mózest) eláruló Dathan-t alakító Edward G. Robinson volt. Az ő játékát élmény volt figyelni.

A több jelentős női mellékszereplő közül senki nem volt, aki különösebben kiemelkedett volna a többiek közül. Bevallom, néhányuk megkülönböztetése is gondot okozott a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az utolsó jelenetben éreztem valami olyasmit, amire rá lehet fogni, hogy elkapott a film hangulata: az orgia jelenet során éreztem ilyesmit.

Az egyiptomi hét csapást követően Mózes vezetésével kezdetét veszi a negyvenéves sivatagi vándorlás a Sínai-félszigeten. Az egyik állomásnál, míg a mindenható hívására Mózes hosszabb időt tölt a Sínai hegyen, ahol Izrael istene átadja neki a tízparancsolatot, a magára hagyott nép elfordul tőle, aranyborjút öntenek, hogy azt tiszteljék istenükként. és vad orgiába kezdenek.

Ezt az orgiát három héten keresztül vették fel. Azért volt viszonylag bonyolult a koncepció, mert a fiatal közönség részvételére is számítottak az előadásokon, ezért valódi orgiának még a nyoma sem jelenhetett meg a vásznon. Viszont, ha minden necces dolgot elhagytak a jelenetből, akkor inkább viccesnek tűnt az egész. Végül nagy nehezen összehoztak egy viszonylag látványos jelenetet.

• 
• 
• 

EnnekUSA (MGM, Sol C. Siegel Productions), 107 perc, Technicolor, angol

Rendező: Charles Walters

Producer: Sol C. Siegel

Írhatnám, hogy ugyanezt a történetet már egyszer láthattuk a Philadelphiai Történet című 1940-es filmben, hiszen ez tulajdonképpen ugyanannak a sztorinak a musicales feldolgozása, de rájöttem, hogy ebben az esetben történetről beszélni nagyon erős túlzás.

Az eredeti filmben Katharine Hepburnnek többek között Cary Grant és Jimmy Stewart csapta a szelet, ebben a változatban pedig Grace Kelly alakítja az esküvőjének előestéjén elbizonytalanodó menyasszonyt, és a jellegtelen vőlegénye mellett Frank Sinatra és Bing Crosby kerül közelebbi kapcsolatba a szőke szépséggel.

Az említett alaptörténet tényleg annyira semmitmondó, hogy nagy bajban lennék, ha akár csak néhány mondatban össze kellene foglalnom, hogy mi is zajlik a filmben. Valószínűleg azért nem is értem, az összefüggéseket, mert olyannyira gyermeteg, hogy  racionalitásnak nyoma sincsen, viszont nem elég szürreális ahhoz, hogy a másik végletbe tolva izgalmassá váljon.

Ennek ellenére most egyáltalán nem éreztem kellemetlenül fárasztónak ezt a filmet. Nem volt olyan nyomasztó érzés, mint amikor egy végtelenül üres film borzasztóan mélynek akar látszani.

Ez a film pontosan az, aminek elsőre is tűnik: egy habkönnyű bő másfél óra, néhány ötvenes évekbeli jazz nótával megfűszerezve. Egy pillanatig nem tűnt többnek a forgatókönyv egy fércműnél, mégsem éreztem, hogy mindjárt a falat kaparom.

Bár egyik szám sem olyan, ami különösebben ismert lenne a huszonegyedik században, mégis különleges élmény a fiatal Frank Sinatrát, vagy a középkorú Bing Crosbyt énekelni hallani, hogy Satchmo-ról azaz Louis Armstrongról ne is beszéljünk...  Armstrong egyébként önmagát alakítja.

• 
• 
• 

Ha pedig nem hatott volna meg, hogy efféle hatalmas könnyűzenei klasszikusokat nézhetek és hallgathatok, akkor még mindig ott lett volna a szépséges Grace Kelly, akinek a szereplése azért különleges itt, mert ez volt számára az utolsó, ezután többet nem filmezett. Ekkor már a Monacói herceg menyasszonya volt, és a film bemutatóján már mint hercegné vett részt. 

• 
• 
• 
• 
• 

Grace Kelly egyébként nem feltétlenül volt az a hideg szépség, amilyennek a vásznon sokszor tűnik. Gyakran voltak kalandjai filmforgatások során partnereivel. Mondják, hogy a házas Gary Coopert is elcsábította a High Noon forgatása során, de néhány évvel később az itt is szereplő Bing Crosby is elcsábult szépségének, akit talán Marlon Brando ütött ki a nyeregből. Szóval Kellyben feltehetően sok szeretet lakozott, és ezt a szeretetet nem habozott másokkal is megosztani...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sokan úgy tartják, hogy a herceg és Grace Kelly házassága inkább volt egy marketing fogás az uralkodó részéről, mint egy romantikus kapcsolat beteljesülése. Mindenesetre hercegnéként már nem forgatott több filmet, így tőle is elbúcsúzunk a továbbiakban...

USA (Fox), 95 perc, DeLux Color, angol

Rendező: Nicholas Ray

Producer: James Mason

Az Amit Megenged az Élet című filmről szóló posztomban már sajnálattal említettem, hogy egyre több nyomát látom Hollywood hanyatlásának az ötvenes évek második felében. Azután jött két film (A Testrablók Támadása és a Tévedés), ami igencsak okot adott a reményre, de ennek a mostani filmnek szinte az elejétől az harsogott a fejemben, hogy Hollywoodnak buknia kell. Itt már tényleg csak az fog segíteni. Jöjjön Lucas, Coppola, Spielberg, De Palma és a sok remek rendező, hogy végre tömegesen jöjjenek újra a nézhető, remek amerikai filmek... jöjjön el az az átmeneti korszak újra Hollywoodban, amikor nagy dolgok születnek újra, amikor tehetséges rendezők megvalósítják álmaikat, ezzel örömet okozva nekünk... 

Addig meg jöjjön a francia új-hullám, azzal csak kibekkelem valahogy .... 

Az általam egyébként nagyon kedvelt James Mason úgy döntött, hogy kipróbálja magát producerként is, amellett, hogy a film főszerepét is ő játszotta. Ez volt az egyetlen ilyen irányú próbálkozása, hamar elvették a kedvét a producerkedéstől az amerikai kritikusok, akik nagyon lesújtó véleménnyel voltak a filmről. Ezt még talán le tudta volna nyelni, ha a közönség körében sikeres, de ezt a vigaszt sem kaphatta meg. Furcsa módon a film későbbi sikere Európából indult, ráadásul a francia új hullám nagy arcai (Godardék) írtak róla áradozó kritikákat...

Amikor megláttam, hogy Nicholas Ray rendezte a filmet, rögtön felsejlett bennem az 1001-es lista végignézésének egyik, - már-már számomra is mitikusan megpróbáltatásokkal teli - emléke, a Johnny Guitar, aminek a gondolatától is hosszas tikkelésbe kezdek... Igaz, Ray-től láttam két másik filmet is, melyek egyáltalán nem voltak rosszak (Haragban a Világgal és a Magányos Helyen)... Kíváncsi voltam hát, hogy a Johnny Guitar egyszeri mellényúlás volt-e...

Az az érzésem, hogy nem...

A fenti kis animGIF-en látható a filmnek az az egy momentuma, amikor elismerően csettintettem magamban... ezzel ezt a kis meglepetést le is lőttem azok számára, akik esetleg megnézték volna... elnézést...

A kisfiú keresgél apja fiókjában, és megtalálja azt a gyógyszert, amit apja szed, de amint látható, azon nyomban le is bukott.. Na de miért is keresgéli ezt a gyógyszert???

A James Mason által játszott családfő - mintaapa és mintaférj - tanítóként dolgozik nappal, és, hogy el tudja tartani a családot, munka után még másodállást is vállal egy taxivállalat központjában. Egyre gyakrabban érez váratlanul, rohamszerűen támadó erős fájdalmakat a mellkasa tájékán. Egy rosszullét után nem lehet tovább halogatni, elmegy kivizsgálásra.A diagnózis világos: egy Polyarteritis nodosa nevű, ismeretlen eredetű, viszonylag ritka autoimmun betegségben szenved, mely az artériákat károsítja, gyulladásokat okozva bennük. A verdikt egyértelmű: 1 éven belül várhatóan bele fog halni, hacsak nem veti magát alá egy viszonylag újfajta kezelésnek.

Néhány évvel korábban megosztott Nobel díjat is kapott három biológus a kortizon hormon kutatásáért. Ennek a hormonnak a szervezetbe juttatásával, - mely egyébként bizonyos mennyiségben természetes módon is keletkezik a mellékvesében - kordában tartható lenne ez a betegség. A kortizon gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatással is rendelkezik, de negatív mellékhatásai miatt csak a legvégső esetben szokás alkalmazni.

Hősünk természetesen vállalja a kezelést. A kórházban elvégzik a szer beállítását, szervezete jól reagál, így hazatérhet, ahol tabletta formájában kell szednie a pontosan meghatározott adagot élete végéig. A férfi azonban rájön, hogy a szer hatására kifejezetten jól érzi magát, ezért saját hatáskörben emel is az adagon. Ettől még jobban felpörög, elkezd arrogánsan, agresszíven viselkedni, ami saját magának nem tűnik fel, a család életét azonban tönkreteszi.

Tudja mindenki körülötte, hogy a gyógyszer okozza, hogy a férfi teljesen kifordult önmagából (azt persze nem, hogy ez az emelt adagnak köszönhető). Tudják, hogy vagy a gyógyszer, vagy a halál, ezért ameddig lehet próbálják elfogadni a férfi zsarnokoskodását... ami azonban egyszer csak átlép egy bizonyos határt... kezd veszélyes lenni környezetére és magára is... az alábbi képen egyébként a mellékszerepben feltűnő Walter Mathauval verekszik Mason, aki a család barátjaként mindig ott terem, ha valami baj van.

Számomra azért volt szinte teljesen élvezhetetlen a film, mert borzasztóan szájbarágós és hiteltelen volt, ami egyébként nagyjából egységesen elmondható a korszak összes hollywoodi melodrámájáról, amiből mostanában kijutott jó néhány... 

A film megjelenésekor nemcsak a színes szélesvásznú formátum volt viszonylag újszerű, de a drogként függőséget okozó kortizon is olyan tudományos nóvumnak számított, mint mondjuk a század végén a klónozás. 

Fura módon James Mason a Cinemascope (szélesvásznú) formátumban látta a film bukásának okát... hát... akkor inkább tényleg jó, hogy nem producerkedett többet...

• 
• 
• 

 

USA (Warner), 106 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Herbert Coleman és Alfred Hitchcock

Szokatlan film ez Hitchcocktól, és merőben más, mint a listán néggyel ezelőtti, A Férfi, aki túl sokat tudott című krimi. Szinte mindenben szöges ellentéte annak.

Ez fekete-fehér (és nagyon jól áll neki!), amaz Technicolor nyersanyagra készült.

Ebben Henry Fonda a főszereplő, akit a Volt egyszer egy Vadnyugat-beli alakítása miatt imádok, ellenben a másik film főszereplőjével James Stewart-tal, akit általában nem kedvelek, még ha abban a filmben nem volt különösebben zavaró. (A két színész egyébként nagyon jó barátságban volt egymással)

De a legnagyobb különbség talán az, amire a rendező, aki a film elején egy ügyes, ellenfényes beállításban, körvonalai alapján is felismerhetően besétál a nagy-totál középpontjába és ezt a bevezetőt mondja:

Alfred Hitchcock vagyok. Ezidáig sokféle feszültséget keltő filmet forgattam. De most egy merőben más filmet tekintsenek meg! Abban különbözik, hogy ez egy utolsó szóig igaz történet. Sőt, olyan elemeket tartalmaz, melyek furcsábbá teszik, mint a többi, melyet csupán a fantázia hozott létre.

Hitchcock szerette kicsit túlpörgetni a marketinggépezetet, ezért nem dőltem be azonnal a promónak, és a film vége előtt nem is néztem utána, hogy valóban megtörtént esettel van-e dolgunk, de a film megtekintése alatt már látszott, hogy a szemét rendőröktől kezdve az igazságszolgáltatási gépezet kérlelhetetlen kegyetlenségéig minden pontosan úgy működött, mint a valóságban. Azaz teljesen mindegy volt, hogy ez a történet mennyire valóságos (mint kiderült, gyakorlatilag teljesen), ugyanezek a dolgok nap-mint nap megtörténnek a világ bármelyik országában, sőt, ami a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen megtörténhet szinte bárkivel.

Fonda azért volt tökéletes választás erre a szerepre, mert nála becsületesebb arcú színészt nem tudnék mondani. Nem kis dilemmát okoz a mai napig, hogy bár Fonda karaktere (Frank) a Volt egyszer egy vadnyugatban többek között legyilkoltat egy egész családot gyerekestül, én mégis szomorú voltam, amikor a film végső, nagy összecsapásában elnyerte méltó büntetését. Fonda egyszerre tudta megformálni Frank-ben a velejéig gonosz bandavezért, és halála pillanatában az esendő embert... Szóval itt, ahol arról lesz szó, hogy az ártatlan kisember bekerül az (i)gazságszolgáltatás kegyetlen fogaskerekei közé, tökéletesnek bizonyult. Kár, hogy más Hitchcock filmben nem látható Fonda.

Felesége betegségének kezeléséhez (Amerikában akkor sem volt, ma sincs alanyi jogon járó általános egészségügyi ellátás) Manny Balestrero (Fonda) kénytelen kölcsönhöz folyamodni. Amikor a pénzintézet ablakánál várakozik, egy rossz mozdulatnak, és alkatbeli hasonlóságának következtében összekeveri valaki több korábbi rablás elkövetőjével. 

A zsaruk nyilván 95%-ban bűnözőkkel foglalkoznak, akik szintén többnyire ugyanúgy ártatlannak vallják magukat, mint azok, akik tényleg ártatlanok, node ez a rutin oda vezet, hogy ezek a nyomozók az ártatlanokat is hajlamosak magát mentegető bűnösként kezelni. Szegény Manny épp munkájából tart haza a családhoz, a házának kapujában fogják el a rendőrök. Látja ugyan az ablakon keresztül feleségét, de köszönni neki, értesíteni, hogy késve fog hazaérni, már nem engedik, mondván, csak egy pár perces rutinvizsgálatról van szó... de mi már persze sejtjük, hogy várhatóan jó darabig nem fogják viszont látni egymást....

És ekkor következnek a rendőri gépezet legaljasabb trükkjei. Számukra a feladat - mint sokan tudjuk - elsősorban nem az igazság kiderítése, hanem az elkövető elfogása... az sem olyan baj, ha nem az igazi elkövető, csak valaki legyen, hogy javítsunk a statisztikán...

A jó zsaru - rossz zsaru felállás csak az egyike azoknak az aljas rendőr-technikáknak, amikkel még az ártatlan embereket is idővel úgy meg lehet törni, hogy az ember elkezd kételkedni a saját ártatlanságában is...

Aki ártatlan, annak nem kell tőlünk félnie

... mondja a jó zsaru szerepét játszó rendőr, de mi látjuk, hogy egyre nagyobb bajba kerül főhősünk. A rendőrök szedik elő sorra azokat a rablási eseteket ahol a gyanúsítotthoz hasonló testalkatú elkövetők voltak, és szembesítéskor - bár a szemtanúk meglehetősen bizonytalanok,- ha a rendőrök sejtetik velük, hogy ez bizony valószínűleg az elkövető, akkor akár hajlamosak eskü alatt is vallani, hogy felismerték benne a bűnöst...

Szorul a hurok kedves Balestero, jó, ha felkötöd a gatyádat!

Nem fogom persze lelőni a teljes történetet, mert - mint kiderül - a valóság ezúttal tényleg izgalmasabb végkifejletet hoz néhány kitalált történetnél...

Amennyire utánaolvastam, a szokásos, valódi történetek Hollywood-i megfilmesítésekhez képest, (melyek legtöbbjénél a valóság csak a történet vázát szokta adni) úgy néz ki, hogy ezúttal szinte a legkisebb részletekbe menően hű a film a valósághoz. 

Annyira, hogy a börtönös jelenetet ugyanabban a börtönben vette fel Hitchcock, ahol az igazi Balestrero-t is rabosították. Ezúttal azonban nem ürítették ki az egész szárnyat, mint az Egy halálraítélt megszökött forgatásánál, így fordulhatott elő, hogy állítólag az eredeti változatban (én többek között Mécs Károly szinkronjával láttam) a börtönös jelenetben a háttérből hallatszik, hogy valaki kérdezi Henry (Fondát), hogy miért hozták be... Nyilván látták, hogy forgatás van, de viccesnek érezte az illető, hogy a színészt eredeti nevén szólítja meg... Hitchcock pedig benne hagyta a filmben ezt a tréfát...

A film végén kapunk egy jó kis tárgyalásos részt is, ahol volt egy pont, amihez elkél egy kis magyarázat az amerikai jogban nem túl járatos néző számára. A tárgyalás folyamán az egyik esküdt elkövet egy technikai hibát - félbeszakítja a védőügyvéd tanúkihallgatását egy ingerült, kéretlen bekiabálással. Ezzel a hibával diszkvalifikálja magát esküdti minőségéből, új esküdt kell, és a tárgyalást elölről kell kezdeni. Ennek látszólag időhúzás jellegű szerepe van csak, ám amint kiderül majd, perdöntő jelentőségű fontossága lesz...

Nem szabad szokványos Hitchcock filmre számítani, mert nemhogy gyilkosság, de még csak hulla sincsen ebben a filmben. Maguk az említett rablások is - bár fegyveresek - egyik sem végződik semmilyen sebesüléssel, tehát - bár bűnügyi történetről van szó - és végig hisszük, hogy a vádlott ártatlan, a lényeg a gépezet bemutatásán van, mely beszippantja az embert, és ha úgy akarja, bárkiből bűnöst tud gyártani...

USA (Walter Wanger Productions), 80 perc, ff., angol

Rendező: Don Siegel

Producer: Walter Wanger

Amikor már sokadik alkalommal állok fel csalódottan az ötvenes évek közepén nagy költségvetéssel készült, sztárokkal forgatott, de igencsak lagymatag Hollywood-i filmek megtekintése után, akkor szerencsére mindig jön egy olyan film, ami visszaadja a reményt.

Bár formailag valóban Hollywood-i ez a film, nem a nagy stúdiók egyikében (Fox, Paramount, Warner) készült, még csak nem is a kisebbek közül valamelyiknél (Universal, Columbia), hanem egy teljesen független produkciós cégnél, ami azé a Walter Wanger-é volt, aki 1939 és 1945 között egy kisebb megszakítással annak a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának az elnöke volt, amely a jól ismert Oscar díjakat osztja.

A 80 perces időtartamon, és a sztárok teljes hiányán már előre sejthető, hogy a stúdió csak B filmes reményekkel vágott bele ennek a filmnek a készítésébe. Mégis sokkal több kellemes percet okozott, mint az 1955-56-os évek többi Hollywoodi termése (leszámítva a remek  A Tiltott Bolygót)

A fenti fotót nézve kicsit felderenghetnek későbbi korok zombis, élő-halottas üldözései, amikor a magára maradt embert, vagy párost a legizgalmasabb jelenetben már egy egész városnyi élőhalott veszi üldözőbe. Nos, itt a kis stúdiónak nem volt költségvetése egy városnyi élőhalott ábrázolására, ettől egy fázissal még hátrébb vagyunk az időben, de a végeredmény ettől még ugyanolyan izgalmas.

A főszereplő orvos (Kevin McCarthy) egy konferenciáról a hazatérve azt tapasztalja, hogy egyre több furcsa eset fordul elő a városban. Különböző emberek panaszkodnak, hogy egy-egy rokonuk, ismerősük, bár látszólag semmit sem változtak, mintha nem azok lennének akik eddig.... például egy kisfiú, aki menekül édesanyja elől, sírva panaszolja, hogy aki az édesanyjának tűnik, az valójában nem az, csak úgy néz ki. És egyre több ilyen eset fordul elő... Ez a furcsa, járvány-szerűen terjedő valami hamarosan az orvosunk ismerősi körében is felüti a fejét...

Hamarosan kiderül, hogy valahonnét testek kerülnek elő, amik eleinte még viszonylag arctalanok, de néhány nap alatt felveszik egy-egy ember pontos mását, és ezután - a feltételezések szerint - átveszik életüket, emlékeiket és gondolataikat is. De mégsem teljesen ugyanazok az emberek lesznek, inkább valami zombiszerű lényekre hasonlítanak. Legfontosabb ismertetőjelük, hogy ezek az utánzatok nemigen mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, jó, ha tudja, hogy nem szabad a pánik jeleit mutatni.

Na és honnét kerülnek elő ezek a bábszerű formából kialakuló emberszerű lények? Hát az égből hulló magokból kikelt növények gubóiban teremnek... Jó ez így kicsit erősen hangzik, elismerem, de a filmben - bár elsőre kicsit viccesnek tűnhet - működik a dolog.

Az fenti képen látható, hosszúra nyúlt gigantikus kelbimbó szerű gumóból bújnak ki a még szinte alaktalan bábok. Egy ilyen báb kibújása látszik az alábbi képen a földön:

A speciális effektekre állítólag mindössze 15.000 USA dollárt költöttek, ami még akkoriban is egészen kis összegnek számított egy Hollywoodi filmes költségvetésben. Itt jegyzem meg, hogy az egész filmet nagyjából három hét alatt leforgatták. Egy átlagos film leforgatása általában inkább néhány hónapig szokott tartani.

A főszerepet Kevin McCarthy játssza, szerintem nem rosszul. Jól áll neki ez a noir-os stílus, ami ezt a filmet áthatja. Nem szokták kifejezetten film noir-nak titulálni, én mégis inkább éreztem benne azt a tipikus noir-os hangulatot (persze, kinek mit jelent a noir-os hangulat?!), mint sok más, hivatalosan noir-ként elkönyvelt filmben.

Kevin McCarthy megkapta azt a megtiszteltetést, (amit én mindig nagyon kedves gesztusnak érzek), hogy egy kisebb mellék-szereppel megajándékozták az 1978-as remake-ben, mely Donald Sutherland és Jeff Goldblum nevéhez kötődik, és amely 7,4-es IMDB pontszámával feltételezhetően szintén remekül sikerült. (aki látta, írjon róla kommentben).