USA (Universal), 89 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Ross Hunter

Az Amerikai filmekkel valahogy mostanában nem érzem magam elkényeztetve. Az ötvenes évek elejének amerikai filmtermését nézve most már minden alkalommal kicsit félve ülök neki ezeknek az 1001-es könyv által kiválogatott  Hollywoodi filmeknek, és rendre csalódást is okoznak, szemben az európaikkal, melyek nagy része kifejezetten remek.

Elgondolkoztat, hogy vajon miért nem került fel több olasz, francia vagy mondjuk skandináv (hogy a magyarokról ne is beszéljünk) film a listára, ha Hollywood hanyatlása ennyire szembetűnő már az ötvenes évek közepén.

Douglas Sirk előző - A Szélbe Írva c. - filmjét látva kicsit bizonytalan voltam, hogy a rendező cinikusan használt egy olyan formátumot, ami a mai üres szappanoperákra hasonlít, vagy egyszerűen csak ezt tudta kihozni magából.

Ezt a filmet látva úgy tűnik, inkább az utóbbi. Ehhez képest az előbb említett film még nem is volt olyan rossz... Ha az a Dallas című sorozatra hajaz, akkor ez a Született Feleségek déd-nagymamája...

A történet néhány mondatban vázolható: A középkorú özvegyasszony (Jane Wyman) beleszeret a nála jóval fiatalabb kertészbe (Rock Hudson). Az érzelmek tiszták és kölcsönösek. Össze is szeretnének házasodni, ám a hölgy gyerekei és társasági köre mélységesen ellenzi, hogy egy sokkal fiatalabb, ráadásul más társadalmi rétegből való férfival házasodjon.

Mindez annyira mesterkélten és didaktikusan van előadva, hogy az számomra fájdalmas volt. A "tökéletes férfi" szinte zokszó nélkül tűri a gúnyolódó, megalázó megjegyzéseket, a nő ennek ellenére állandóan bizonytalankodik, depressziós, csalódott... Az özvegyet játszó Jane Wyman ekkor egyébként 38 éves volt, míg az ügyeletes sztár Rock Hudson 30. A film egyébként ennél talán kicsit nagyobb korkülönbséget sugall.

Bár engem ez az idősebb nő - fiatalabb férfi felállás különösebben nem hoz lázba, nyilván van a témáról mit beszélni, érdemes rávilágítani ezekre a problémákra, csak kár, hogy ilyen szájbarágós módon kísérli ezt a feladatot megtenni ez a film.

Például amikor az özvegyasszony felnőtt lánya mellékesen megjegyzi, hogy bizonyos kor után a szex illetlenség ... (tehát nem beszélni róla illetlenség, hanem megélni az...) meg, hogy a korral az emberek "szétesnek", és ezt főleg a nők fogadják el nehezen...

Nos ez olyan dialógus volt, ami nálam kiütötte a biztosítékot. Nem azért mert otromba dolgokat mondott a lány, hanem azért, mert nem volt valódi, hiteles ahogy mondta... 

Ha mindenképpen kellene olyasvalamit kiemelnem a filmből, ami tetszett... az a szép, szélesvásznú, színes Technicolor kép. Az ötvenes évek második felére lassan eljutunk oda, hogy a filmeknek nagyjából a fele színesben készül. Liberális Artúr oldalán van egy nagyon szemléletes grafikon a színes filmek arányáról az egyes évtizedekben. Itt jól látható, hogy a hatvanas években ez az arány meghaladta az 50%-ot, míg a hetvenes években a filmek túlnyomó része már színes lesz. 

Szóval a szép hegyvidéki, téli felvételek tényleg nagyon hívogatóak, de ez azért kevés ahhoz, hogy jó élményként gondoljak vissza erre a filmre. A jelek szerint viszont a korlátozott eszköztárral, de jó megjelenéssel rendelkező Rock Hudson és a szép színes kép elég újszerűen hatott a korabeli közönségnek, hogy a moziba csábítsa őket...

• 
• 
• 
• 

USA (Warner Bros), 197 perc, Warnercolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Henry Ginsberg, George Stevens

James Dean utolsó filmje ez. Halálos kimenetelű autó balesete előtt mindössze egy héttel vette fel a legutolsó jelenetet. Néhány szükséges utószinkronhoz így is mást adta végül a hangot.

Mindössze három főszerepet kapott Dean rövid karrierje során, és szerintem itt messze nem nyújtott olyan felejthetetlen alakítást, mint a Haragban a Világgal során. Ezt nem is nevezném igazán főszerepnek, amolyan fontos mellékszereplőként jelenik meg inkább ebben a filmben.

Több helyen is western-nek láttam titulálni ezt a filmet, ám aki klasszikus westernre számít, az jókorát fog csalódni. Ugyanis nem a klasszikus western korszakban játszódik, hanem nagyrészt a huszadik század első felében. Bár a Texas-i pusztaság tulajdonképpen tényleg tipikus western díszlet, de ettől még ez a műfaj számomra valami egész mást jelenet.

Ez sokkal inkább egy borzasztóan terjengős, három és egynegyed órásra nyújtott családtörténet, mely - korát jelentősen meghaladva - végső soron a rasszizmus ellen tiltakozik. Sokáig nem világos, hogy mire megy ki a játék, mert a fiatal pár (Liz Taylor és Rock Hudson) egymásra találása után egy jó darabig csak helyenként kerül képbe a Mexikóiak szegénysége és hátrányos helyzete. Az utolsó fél órában éleződik csak ki igazán erre a kérdésre a film.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film vontatott lassúságához képest meglepő rendezői eszköz, hogy időnként hatalmasakat ugrunk az időben. Hajlamos a film unalmas részleteken hosszasan elidőzni, majd hirtelen azt vesszük észre, hogy a nemrég összeismerkedett pár már házas. Időnként vissza is tekertem a filmben, helyenként arra gyanakodtam, hogy esetleg bebólintottam, és azért estek ki részek, de minden alkalommal rá kellett jönni, hogy ezek vagy már nem fértek be ebbe a gigantikus terjedelembe, vagy tudatos rendezői döntés volt, hogy bizonyos korszakonként egy határozott ugrást végzünk, és kicsit agyalni kell, hogy milyen fontos eseményekről maradtunk le...

• 
• 
• 

A film címe (Óriás/Giant) is elgondolkoztató. A hossza valóban gigantikus, de feltételezem, hogy ennél mélyebb értelmet kell keresnünk. A film egyébként az azonos című Edna Ferber regény alapján készült. Ferber ismert volt erős női karakterek köré épülő történeteiről, melyben az említett szereplőt valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér.

Ez a családtörténet a fent említett fiatalok megismerkedésétől unokáik gyermekkoráig tart, durván ötven évet ölel fel. Látjuk, hogy hogy alakul át a Texasi gigantikus farm egy olaj-lelőhellyé, melyet a tahó Jett Rink (James Dean) fedez fel, aki csöves kis senkiből multimilliárdos, gigantikusan nagy tahóvá válik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Dean-be állítólag többször is beletörött a rendező bicskája. Nem nagyon lehetett instruálni ugyanis... Megvolt a maga elképzelése a szerepről, és nem nagyon szerette, ha ebbe beleszóltak. Néhány manírt a rendező fölöslegesnek tartott, ám ezekről véletlenül sem lehetett Dean-t lebeszélni. Olyan is volt, hogy 3 napig állt a forgatás, mert nem tudtak zöld ágra vergődni.

A férfi főszereplő Rock Hudson sem tartotta túl nagyra a Dean (vagy akár Marlon Brando) által képviselt vonalat, (melyet szokás method actingnek nevezni), Liz Taylor viszont nagyon szimpatizált az ifjú titánnal. A férfi balesete utáni napokban borzasztóan letargikus állapotban volt.

A kültéri jeleneteket egyébként Texasban vették fel. Autentikus tehát a helyszín. A filmben sokszor feltűnő épület viszont már nem annyira. Csak az az oldalfal került felépítésre, amit látunk, melyet néhány telefon-kábel oszlophoz rögzítettek.

USA (Paramount), 120 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Herbert Coleman

Egyike annak az 5 elveszett Hitchcock filmnek, amik valójában megvoltak ugyan, csak évtizedeken keresztül nemigen lehetett őket megnézni.

A ravasz rendező ugyanis felvásárolta ennek az öt filmnek a jogait, és soha, semmilyen bemutatásukat nem engedélyezte. Bátrabb titkos filmklubok, ha valahogy szert tudtak tenni egy poros kópiára, akkor esetleg a legnagyobb hallgatás mellett levetítették őket, de Hitchcock sem filmszínházaknak sem tévéknek nem engedélyezte a vetítésüket. Ennek az egésznek egy rendkívül racionális oka volt ez az öt film olyan különlegességgé vált így, hogy amikor meghalt, és szándékainak megfelelően lányára szálltak a filmek jogai, akkor a szerencsés örökös olyan áron tudta újra forgalomba hozni a filmeket (1984-ben), hogy sokan megirigyelték.

Jellegzetes Hitchcock film ez is, mint a mester műveinek a többsége. Sőt, erről még azt is el lehet mondani, hogy ez egy korábbi, 1934-es Hitchcock film remake-je, azaz önmagát dolgozta fel újra, kicsit több, mint két évtizeddel később. Az első változatot egy tehetséges amatőr munkájának tartotta, emezt pedig már egy érett profiénak. Mégis - furcsa módon - az első változatot kedvelte jobban.

• 
• 
• 
• 
• 

Az édesapát James Stewart alakítja. És bár én nem vagyok Stewart kifejezett rajongója, ebben a filmben kimondottan tetszett az alakítása. Valahogy most nem éreztem azt a modorosságot, ami annyira zavarni szokott a játékában. 

• 
• 
• 

Az aggódó édesanya pedig Doris Day. Az ő hangja valószínűleg mindenki számára ismerősen cseng, aki valaha is hallotta a Que Sera, Sera című számot, amivel kapcsolatban két izgalmas dolgot is sikerült felfedeznem:

Az első, hogy ezt a dalt konkrétan ehhez a filmhez, tehát Doris Day számára írták, aki mellesleg eleinte nem nagyon szimpatizált ezzel a számmal, túlságosan gyerekdalosnak érezte.

A második dolog, amit szintén csak most tudtam meg ezzel az általam igen jól ismert számmal kapcsolatban, hogy a Que Sera, Sera egyik újlatin nyelven sem igazán tökéletes. Nyelvtanilag ez nem egy helyes mondat vagy kifejezés, nagyjából mintha magyarul azt mondanánk,  "Hogy lesz, lesz".

Ez annál is inkább meglepő, mivel ez a nagyon is új-latinosan hangzó mondást valójában évszázadok óta használják angol nyelvterületen a "Lesz, ahogy lesz" kifejezésére. Mint ahogy most megtudtam, semelyik másik nyelvbe nem épült bele ebben a formában, nem használják ugyanígy, csak az angolban. Ez egy blöff... spanyolul helyesen így szólna: "Lo que será, será"

Doris Dayt viszont ez egyáltalán nem zavarja, gyönyörűen énekli a történet szempontjából is nagy jelentőséggel bíró dalt: 

Jól működik a film, van benne néhány igazi Hitchcock-os, kellemes csavar. És persze a feszültség csak egyre nő, ahogy tudjuk, hogy közelítünk ahhoz az időponthoz, amikor a gyilkosság végrehajtásának az ideje elő van írva, mert tudjuk, hogy ezután a gyerek élete is veszélyben lesz, hiszen csak addig van rá szükségük a gyilkosoknak, amíg a végrehajtás előtt túszként fel tudják használni

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Albert Zugsmith

A film nyitó képsorain egy láthatóan részeg férfi érkezik luxus sportautójával egy villához. Egy másik férfi elhúzza egy hálószoba függönyét és szemével követi a részeg férfi útját, mögötte egy barna hajú hölgy fekszik az ágyban. A részeg férfi bemegy a házba. A nyitva hagyott ajtón szürreális mennyiségű avart hord be az orkán erejű szél a fényűző épület aulájába... (hogy a címszereplő szél jelenlétét tovább fokozzuk, a The Four Aces fiúkvartett eközben szomorkásan énekli a Written on the Wind balladát).

Egy szőke hölgy izgatottan szalad le a lépcsőn, hogy a részeg férfi után lopózzon. Kívülről látjuk az épületet, amikor egy lövést hallunk. Nem sokkal később egy férfi távoli alakját látjuk kijönni a házból, pisztollyal a kezében, majd hamarosan összeesik. Még visszatér a kép a hálószobában levő barna hajú hölgyre (Lauren Bacall) aki már az ablaknál áll, és hamarosan ő is összeesik...

A kamera ráközelít az asztalon levő naptárra, ahol ügyes trükkel a naptár visszalapoz több, mint egy évet... ami sejtésem szerint számunkra nézőknek azt jelenti, hogy az előbbi képsorokra magyarázatot fogunk kapni, és jó esetben a film vége felé újra látni fogjuk ezt a jelenetet immár úgy, hogy minden mozzanat értelmet nyer.

Sejtésem ezúttal tökéletesen beigazolódott. Megismerjük a film négy főszereplőjét, két hölgyet és két urat, látjuk, hogy mi történt velük a nyitó jelenetet megelőző egy évben, és újranézzük ezt a bizonyos kezdő képsort kicsit bővebben, úgy, hogy tényleg minden értelmet nyer.

Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...

Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.

Lauren Bacall férje (Humphrey Bogart, akinek kb. egy évvel vagyunk ekkor a halála előtt) megjegyezte, hogy ez a film nem igazán tetszett neki, javasolta Bacall-nak, hogy ilyen vacakokba ne nagyon szerepeljen többet. Amellett, hogy mellesleg osztom Bogart véleményét, egyik visszaemlékezésében Bacall megjegyezte, hogy ő sem volt elájulva a filmtől, csak azért vállalta el, hogy Rock Hudsonnal dolgozhasson. Ekkoriban egyébként Rock Hudson volt a film igazi húzóneve.A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt...  
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...

A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.

Ami sokkal jobban meglepett, bár régi filmeken talán már láttam ilyesmit, hogy Kyle simán felrohan egy felszállás előtt álló repülőgépre, és lehozza onnét Lucy-t... hahaha... ilyesmi ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beszállókártya nélkül csak úgy ki-be mászkáljon egy menetrend szerinti gépen...

Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.

Szép kis autó, nem? 
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához:

"I'm going to have a baby!" - amit úgy értelmeztem, hogy férjének terméketlenségétől függetlenül neki akkor is gyereke lesz! ... gondoltam, hogy ha nem a férjtől, akkor majd Mitch-től... de ez a szál végül nem került részletes kibontásra, holott ez lett volna az egyetlen szál, ami valódi izgalmat hozott volna a filmbe...

Ezen úgy léptünk át, hogy nem is kapunk igazi magyarázatot arra, hogy miért is lett végül terhes Lucy...

...végül maradt a kiszámíthatóság...

USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, Patrick Ford, C.V. Whitney

Az 1001-es könyv nem fél ezt a filmet minden idők legjobb western filmjének titulálni. Bátor kijelentés. Nem beszélve arról, hogy ez a megtisztelő cím nálam minden vitán felül A Volt Egyszer egy Vadnyugaté. Hogy az csak egy spagettiwestern? Akkor is...

Én még azzal is vitába szállnék, hogy ez lenne a legjobb amerikai western, bár nyilvánvaló, hogy egy igazi amerikainak egész mást jelenthet ez a film, mint nekem kívülállóknak. Egy amerikainak John Wayne maga az Isten, az általa játszott karakter az igazi amerikai keményfiú, - bár már kicsit benne jár a korban - szívből gyűlöli az indiánokat, simán kezet emel egy nőre.. és úgy általában egy nagyon idegesítő, öntelt fazon... olyan igazi amerikai... 

• 
• 
• 

Ethan Edwards (Wayne) tehát gyűlöli az indiánokat. Ekkoriban a filmeknek még nem kellett politikailag korrektnek lenni. Más szempontokból persze igen: szex, homoszexualitás és hasonló dolgok Hollywoodban még tiltott dolgok voltak, de a rasszizmus ekkor még nem volt elítélendő, simán belefért például, hogy egy halott kommancs indián szemeit a főszereplő bosszúból szétlövi (mondjuk ki, hullát gyaláz) mert gyűlöli őket. Edwards indiángyűlöletének eredete a filmben nincsen pontosan kifejtve, de éles szemű rajongóknak köszönhetően megvan a magyarázat. Az egyik jelenetben látszik édesanyjának sírfelirata, amiből kiderül, hogy szegényt a kommancsok ölték meg. Szerintem azok, akik először nézik a filmet, biztosan nem veszik észre ezt az utalást, mert csak 1-2 képkockányira látszik, aztán eltakarja a kis Debbie, aki ide bújik el a támadó indiánok elől... Természetesen én is csak azért tudom, mert utánaolvastam.

A gonoszok indiánok lemészárolják a családot - Ethan Edwards bátyjának családját, - és elrabolják a két lányt. További rejtett utalásokat lehet találni állítólag arra, hogy a gyermekek tulajdonképpen nem is Ethan bátyjáé, mert valószínűleg annak felesége megcsalta őt Ethannel, így feltehetően a két kislány is Ethan gyermeke, de ez már-már belemagyarázás, még akkor is, ha ezt maga John Wayne fejtette ki néhány évvel később... Igazából csak hármuk viselkedéséből, elejtett félrenézésekből lehet látni, hogy ez mondjuk akár így is lehetett... 

• 
• 
• 
• 
• 

Karcos jellemű főhősünk néhány önkéntes segítővel nekiáll a lányok felkutatásának, ami egy 5 éven át tartó road trip szerű kutatásba torkollik. Hála a technicolor film szépségének sokszor csodálhatjuk meg a Monument Valley végtelen vöröslő homoksivatagját, ahol a forgatás alatt néha az 50 fokot is elérte a hőség. Öt év alatt persze nagyon nagy területet bejár a csoport, de mi szinte végig a Monument Valleyban látjuk őket, a jellegzetes sziklák mindig más oldalról látszanak...

üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.

A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!

Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:

5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.

A kislány megformálása azért is érdekes, mert a 10 éves Debbie-t Lana Wood játssza (ő az akit feljebb a sírfeliratnál láttunk elbújni), aki annak a Natalie Wood-nak a húga, aki a 15 éves Debbie-t játssza. Az idősebb testvér (Natalie) egyébként ekkor még gimnazista volt, és visszaemlékezések szerint nem egyszer okozott kisebb felfordulást, amikor suli után John Wayne ugrott el érte az iskolához, hogy átvigye a stúdióba felvenni egy jelenetet. Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 

Az Amerikaiak kedvence által megszemélyesített Ethan azonban meg sem akarja menteni a lányt, amikor az úgy nyilatkozik, hogy az indiánok az ő népe. Attól kezdve a lány is ellenséggé válik, és őt is meg akarja ölni, ahogy minden kommancsot...

• 
• 
• 

Nagy vonalakban az egész filmet elmeséltem már, csak a befejezés maradt nyitott... mivel nem szeretek teljesen elspoilerezni egy filmet, aki megnézni tervezi, azt kérem, hogy ne olvasson tovább a japán poszter alatt

Nos... látom mindenki itt maradt...

A záró jelenetet mindenképpen meg szeretném mutatni, mert ezzel kapcsolatban Godard mondta valahol, hogy bármennyire is megvetette Wayne-t annak jobboldali nézetei miatt, akárhányszor meglátja ennek a filmnek a végén, ahogy Debbie-t felemeli, mindent megbocsájt neki...

És bevallom, engem is bármennyire idegesít úgy általában Wayne... ezzel a jelenettel kapcsolatban én is úgy vagyok, mint Godard...

USA (MGM), 99 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Fred M. Wilcox

Producer: Nicholas Nayfack

Ez a tetszetős poszter kicsit már a hatvanas évek exploitation cinema plakátjait idézik, melyek a B filmekből növik ki majd magukat, és mely filmek posztereinek gyakran volt felróható, hogy olyan jelenetet ábrázolt, ami magában a filmben nem is látható.

Nos, mindjárt az elején hadd szögezzem le, hogy a Tiltott Bolygó messze nem B-film. Bár eredetileg annak indult állítólag, de kinőtte magát az előkészületek során. Hatalmas költségvetéssel készülhetett, ráadásul Eastmancolor és Cinemascope szélesvásznú filmre.

Mindezek ellenére a poszteren látható jelenet valóban nem látható a filmben. Bár egy férfit valóban cipel a film egyik jelenetben a robot, a képen is látható szőke hölgyet, aki a film egyetlen női szereplője soha nem tartja "kezében"

Ha már a robotnál tartunk, nevezzük nevén: ő Robby, a robot. Aki komolyabban érdeklődik a tudományos-fantasztikum világa iránt, az jó eséllyel tisztában van azzal, hogy néhány évvel a film elkészítése előtt (1950-ben) jelent meg Isaac Asimov Robot-sorozatának első része: Én, a Robot című novelláskötete, melyben nagy jelentősége van a Robotika három alaptörvényének. Ezek közül az első:

Ez alapján szinte biztos vagyok benne, hogy a film forgatókönyvírójára hatással volt Asimov, hiszen szinte szóról szóra elhangzik, hogy Robby többek között eszerint a szabály szerint lett programozva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Robby-t egyébként egy Robert (!) Kinoshita nevű designer tervezte, aki ezelőtt a munka előtt mellesleg mosógépeket tervezett... 125.000 USA dollárba került az elkészítése, ami igencsak magas költség volt akkoriban.

Na, de még mielőtt belemennék a további részletekbe: miről szól ez a film?

A C-57D jelű csillaghajó (igazából egy repülő csészealj, haha) az Altair IV nevű bolygóra tart, hogy egy húsz évvel korábbi expedíció eltűnt legénységét felkutassa. Még a hetvenes évek végén is - ha bolygóközi űrutazásról, esetleg UFO-król volt szó, nagyon sokszor repülő csészealjakkal utaztak, úgyhogy nem lepett meg, hogy ebben az 50-es évekbeli filmben is ilyesféle járgánnyal közlekednek, ráadásul a fény sebességénél is gyorsabban. Ekkoriban ugyan már évtizedek óta ismert volt Einstein relativitáselmélete, ami alapján ez kizárt, de ezzel most ne foglalkozzunk. 

Egy kicsit kellemetlen lassulás után az űrhajó a tervek szerint megérkezik a célállomáshoz, ahol sikerül is felvenni a rádiókapcsolatot az expedíció egy volt tagjával (Morbius), aki többször is udvariasan felszólítja a csapatot, hogy saját érdekükben ne szálljanak le a bolygóra, forduljanak vissza. Ám ennek nyilvánvalóan nem tesznek eleget, hiszen akkor nem lenne film...

Morbius professzor a korábbi expedíció egyetlen túlélője, és azért próbálja távol tartani az őket kereső csapatot, mert fél attól, hogy ők is arra a sorsra jutnak, mint korábban saját kollégái, akik szép sorra egyesével szörnyű halált haltak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Adams parancsnok (Leslie Nielsen) által vezetett csapatot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyesmitől megijedjenek. Így hát Morbius kénytelen-kelletlen vendégül látja őket, bemutatja nekik a bolygót, az általa alkotott robotot és a lányát, aki már ezen a bolygón született. Így nem is véletlen, hogy apja a bolygóról nevezte el: Altaira Morbiusnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Természetesen a jövevények tömegesen szeretnek bele az ártatlan lányba, akit egyesek nem átallanak olyasmivel szédíteni, hogy a csókolózás a Földön a legtermészetesebb dolog minden férfi és nő között, és ennek gyakorlása elengedhetetlen az egészség megőrzéséhez. Az - itt még - komoly szerepben megjelenő Leslie Nielsen figurája egyenesen megrökönyödik, amikor Altaira számon kéri őt, hogy miért nem csókolja meg, ahogy azt minden más férfi teszi vele...

Altaira egyébként jellemzően olyan rövid egybe-ruhában van, hogy ha ennél is rövidebb lenne, akkor már trikónak kellene hívni. Jól áll neki, de szokatlan ilyesmi egy a ötvenes évekbeli filmben. Mint ahogy az is szokatlan - de mindenképpen kellemes - látványt nyújt, hogy a film túlnyomó részében mezítláb látható. 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem csinálok titkot abból, hogy borzasztóan tetszett ez a film. Nyilván egy hatalmas adag nosztalgia faktor is szerepet játszott ebben az én esetemben. Hiszen én McLane  parancsnokkal és az ő Orion űrhajójával ismerkedtem meg a sci-fivel, és bár az a tévésorozat tíz évvel a Tiltott Bolygó után készült, látványvilágában nagyon sok a hasonlóság.

A bolygón látható belsőépítészeti megoldások kifejezetten izgalmasnak hatnak... pont olyan, mint amilyennek a huszadik század második felében a távoli jövő futurisztikus építészetét képzeltük... nekem nagyon bejön! (nyilván itt is hatalmas szerepe van a nosztalgiának)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ami szintén nagyon jellemző az ennek a filmnek a nyomán kialakuló sci-fi dömpingre az a speciális zene... Illetve zenének nevezni kicsit merész dolog, maradjunk annyiban, hogy kicsit fura, kísérteties, elektronikus hangszínek egymásutánja... dallam, illetve ritmus nemigen fedezhető fel, csak az az igen mesterséges gépi hang, ami egészen különleges hangulatot varázsol. Emlékeim szerint a hetvenes - nyolcvanas évek sci-fi magyar tévéjátékainak egy részében is ilyesmi volt hallható...

Említettem a Földről érkező expedíció tagjait, továbbá említettem az Altair IV két ember és egy humanoid lakóját. Rajtuk kívül él a bolygón néhány állat, és egy láthatatlan szörny... Mint kiderül majd - és talán ez az utolsó információ, amivel nem spoilerezem el teljesen a filmet - a szörny láthatatlan, de brutálisan erős és agresszív...

Nagyon látványos megoldást találtak a készítők arra, hogy mégis valahogy ábrázolni tudják a láthatatlant: Amikor az űrhajósok lézerrel és elektromos kerítéssel próbálják megállítani, akkor mindezek kirajzolódnak a testén, és egy látványos körvonalát kapjuk az említett erőszakos szörnynek...

Jó, van egy kis rajzfilmes hatása a dolognak, ami persze nem véletlen, hiszen Walt Disney adta kölcsön az egyik animátorát az effekt elkészítéséhez... de nekem rettenetesen tetszik... Ötletes, meg kell hagyni!

A film végére természetesen tisztázódik minden, teljesen logikus, racionális történetté áll össze a dolog. Olyan igazi, klasszikusan tudományos-fantasztikus, agyat is megmozgató dolog lesz belőle, amit mondjuk egy Asimov-rajongó is biztosan értékelni tud, de egy Marvel-rajongó, kortárs fantasztikumokon nevelkedett fiatalnak egészen biztosan túl lassú, és persze rettenetesen elmaradott látványvilágú ez a film.

Én imádtam...

Készült hozzá egy évvel később egy B filmes folytatás "The Invisible Boy" címmel, melyben a Földre lehozott Robby robot az egyik főszereplő...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•