USA (Fox), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Rossen

Producer: Robert Rossen

Kifejezetten kedvelem az olyan filmeket, melyek valamilyen szubkultúrába vezetnek be, olyanba, amiben amúgy a való életben nagy eséllyel soha nem merülnék el. Akkor vannak igazán jól megcsinálva ezek a filmek, ha a lehető legautentikusabb minden.

Ilyen volt például a Pókerarcok (1998). Annak az autentikusságát azért tudom igazolni, mivel abban a miliőben volt szerencsém elmerülni egy rövid időre, és bátran lehet mondani arról a filmről, hogy elég pontosan elkapta azt az atmoszférát, ami ezt a pókeres világot jellemzi. Egyetlen jelentős különbség, hogy a film Amerikájában a játék teljesen illegális kártyaklubokban zajlott, míg itthon legális - az arra engedélyt szerző - termekben.

Ebben a filmben a hatvanas évek biliárd termeinek világában merülhetünk el. Azt nem mondhatom, hogy soha életemben nem biliárdoztam, de a szenvedélynek olyan fokára nem jutottam, mint ami a filmben látható, hogy mondjuk pénzben, fogadás miatt - gyakorlatilag megélhetésből - játsszak. 

A filmbeli "svindler", azaz csaló pedig pont ezt teszi. Egyébként itt jegyzem meg, hogy kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért tekintik csalónak azt aki a teremben eljátssza, hogy nem egy nagy ász, majd amikor kihívják pénzes játékra, akkor kiderül, hogy az ország egyik legjobbja. Ez persze nem egy "korrekt eljárás", de ezért eltörni valakinek mindkét hüvelykujját kicsit erősnek érzem...

Márpedig szegény Fast Eddie-vel (Paul Newman) ez is megtörténik egyszer.

Mert hát a hatvanas évek biliárdtermeinek (véletlenül sem írok biliárd-szalont) világa ilyen sötéten füstös... kicsit az bűnöző alvilág szagával átitatott...  Még véletlenül sincsenek rajta ablakok, legalábbis olyanok nem, amiken ki is lehet látni. (az alábbi lobby-cardok kézzel színezett, a film maga fekete-fehér)

A helyszínek nagy része annyira autentikus, hogy a legtöbb jelenetet nem Hollywoodban vették fel, hanem átköltöztek New Yorkba. Valamelyik biliárdos jelenetet például az akkoriban híres Ames Pool Hallban vettek fel. (lásd az alábbi képen)

Ahhoz, hogy a megfelelő hangulatot átéljük, nagyon jó segítséget nyújt a film során rengetegszer felcsendülő jazz-zene. Majdnem biztos, hogy ez szólt akkoriban is ezekben a termekben a rádióból vagy lemezjátszóról.

Paul Newmanről nem tudtam - vagy csak elfelejtettem - hogy maga is a New York-i Actors Studios-ban tanulta a színészmesterséget. Ez persze önmagában még nem garancia arra, hogy valaki tényleg jó színész, de arra mindenképpen utal, hogy a színészetről mindenképpen többet gondol, mint, hogy kihasználva a jó alkati adottságokat és a nőket igéző kék szemeit, tudja, mikor kell megnyerően belemosolyogni a kamerába.

Paul Newman így is megbolondította a nőket, de ebből a filmből is azonnal kiderül, hogy - nem mellesleg - remek színész. Hálás dolog egy részeget előadni - már ha megvan a színésznek a kellő tehetsége - de Newmanről mindenképpen elmondható hogy zseniális részeg.

A filmben ott van még George C. Scott (Paul Newman balján ül), aki az Egy Gyilkosság Anatómiájában is káprázatos volt mint ügyész. Itt is az. Olyan szponzort játszik, aki a megélhetési biliárdozók mögött áll pénzzel, jutalékot leszedve finanszírozza azok játékát, fogadásait.

Barátsága, - pontosabban szólva lojalitása - addig tart, amig nyerő vagy. Ha vesztesz, nincs szüksége rád.Fast Eddie mellett csak egyetlen hozzá hasonlítható színvonalú játékos van, aki feleheti vele a versenyt: Minnesota Fats (Jackie Gleason). Ellentétben Newmannel, (aki a film előtt állítólag soha nem biliárdozott, és a forgatás előtt berakatott egy biliárd asztalt a nappalijába, hogy állandóan gyakorolhasson) Gleason kimondottan jó játékos volt, talán ezért is választották erre a szerepre. 

Hírlik, hogy a forgatás alatt egyszer fogadásból játszott egy partit Newman ellen, aki feltehetőleg annyira átélte a szerepet, hogy elhitte, a való életben is egy szinten van kollegájával biliárdban. Természetesen Gleason nyert. Newman természetesen kifizette a fogadás tétjét, ötven dollárt. De, hogy kicsit bosszantsa ellenfelét, csupa egycentessel fizetett, azaz Gleason a nyerésnek köszönhetően gazdagabb lett 5000 egycentessel.

És, hogy az egyértelműen férfiak által uralt színtér mellett egy nő is szerepet kaphasson, főszereplőnk megismerkedik egy nővel is: ő Piper Laurie. Ő volt számomra a film egyetlen gyengébb pontja. A hölgy itt a filmben erősen alkoholista, vélhetően depressziótól is szenvedő nő, aki Eddie-vel van, de nem látszik rajtuk, hogy bármi közös hosszútávú céljuk lenne azon túl, hogy egymással vannak.

"Itt vagyunk ebben a szobában... sose beszélgetünk, csak iszunk és szeretkezünk... Mi lesz, ha elfogy a pénzünk, Eddie?" - kérdezi a nő szerelmét. Látszik, hogy ennek nem lesz jó vége. Már az elején látszik.

Hát igen, ha csak iszunk és szeretkezünk, akkor abból előbb utóbb nem sül ki semmi jó... de ami ebben a mondatban igazán megdöbbentő, hogy pár évvel ezelőtt még biztosan nem mondhatott volna ilyet egy színésznő egy amerikai mozifilmben. EZ a mondat egészen biztosan elhasalt volna a cenzúra-bizottság előtt... Házasságon kívül szeretkezni??? Nem ilyen a prűd Amerikában elképzelhetetlen volt az ötvenes években...

A szép képi világhoz biztosan sokat tett a szélesvásznú formátum, ami ekkoriban még inkább ettől eltérő műfajokban volt megszokott: musicalekben és nagy filmeposzokban alap volt, de itt megmutatkozik, hogy mennyivel jobban kihasználható, mint a kissé suta 4x3-as formátum.

Jó film volt, és nagyon emlékezetes film lehetett volna, köszönhetően a három férfi főszereplő remek alakításának, és a füstös hatvanas évek sötét hangulatának jól eltalált ábrázolása miatt. Maga a történet egy kicsit sablonos, alig volt olyan fordulat, ami ne tűnt volna pontosan kiszámíthatónak. Ha egy kicsit meglepett volna a forgatókönyvíró, na akkor lehetett volna igazán jó ez a film...

USA (Jurow-Shepherd), 115 perc, Technicolor, angol

Rendező: Blake Edwards

Producer: Martin Jurow és Richard Shepherd

Amikor 1998-ban -.későbbi feleségemmel - először New Yorkban jártunk, a sok "kötelező" közül az egyik az volt, hogy a Tiffany's-nál reggelizzünk. El is mentünk, és csalódottan kellett tudomásul vennünk, hogy minden további nélkül nézegethetjük a drága ékszereket, de reggelizni nemigen fogunk tudni a boltban. 

És most, hogy életemben először láttam ezt a filmet, végre értem, hogy mi a magyarázat: A gyönyörű Audrey Hepburn a film elején egy taxiból kiszállva egyszerűen a "Tiffany's" kirakatait nézegetve fogyasztja el reggelijét. Tehát az at itt nem azt jelenti, hogy konkrétan a boltban reggelizett, hanem csak azt, hogy a boltnál. 

Gondolom, sok csalódott turistát kellett erről már felvilágosítaniuk az eladóknak, aminek következtében 2017 óta már a Tiffany's épületében, - a negyedik emeleten ugyan, de - lehet reggelizni. (Megjegyzem, hogy a poszt írása idején az egész üzlet éppen felújítás alatt áll, így a kávézó is átmenetileg zárva tart, újranyitás 2021-ben várható)

De azért szeretném megmutatni, hogy nem volt teljesen alaptalan a félreértés, hiszen a film promo fotói között szerepel jó néhány, amin Hepburn látszólag a boltban reggelizik. Na ez az, ami a valóságban nincsen. És a filmben sincs!

Egyébként nem mondható kifejezetten ritkának, hogy egy filmet olyan fotóanyaggal promózzanak, ami abban nem is igen szerepel. De alapvetően B-filmeknél, exploitation filmeknél tapasztaltam inkább ezt a jelenséget.

A Tiffany's-nál történő reggelizés így néz ki igazából a film elején:

Truman Capote 1958-as regénye alapján készült a film, és azt is lehet tudni, hogy amikor megvették tőle a megfilmesítés jogát, akkor ő kifejezetten Marilyn Monroe-t szerette volna látni a főszerepben. Monroe színészmesterség tanára azonban lebeszélte őt erről a szerepről, mondván nem tenne jót karrierjének, ha egy "kurvát" alakítana... 

Audrey Hepburnnek szerencsére nem derogált ez a szerep. És gyorsan hozzá is kell tennem, hogy természetesen a filmben kicsit alakítani kellett a történeten. Az ugyanis elképzelhetetlen lett volna, - még a hatvanas évek elején is - Hollywoodban, hogy a pozitív főhős egy prostituált legyen. Maradjunk hát annyiban, hogy a Hepburn által alakított Holly Golighty mai szóval élve eszkortozik. Azaz olyan férfiakkal tölti az idejét, akikkel amúgy nem tenné ezt, ha nem lenne annyi pénzük. És ebből nem is csinál túl nagy titkot. New Yorkban elegánsabb helyeken a mai napig is külön személyzet nyomkodja a szappant a mellékhelységben, akiknek illik egy kis jattot odacsúsztatni ezért a szolgáltatásért. Hollyt úgy honorálják a gáláns urak a kellemes társaságért, hogy amikor a mellékhelységbe megy, - és nyilván úrhölgyként nincs nála pénz, - akkor 50 dollárost adnak neki, hogy azzal jattoljon a mosdónál. Ő persze nyilván nem azzal jattol... Gazdag körökben ilyen elegánsan megy az eszkortozás után járó fizetés ...

A film nem egészen az, mint aminek első látásra mutatja magát. Nem egy teljesen üres romantikus komédia. Annál azért kicsit több van benne. De tény, hogy Audrey Hepburn sugárzó egyénisége uralja a vásznat a film szinte minden pillanatában. 

Mellette Paul, Holly szomszédja, a szintén kitartott író (George Peppard) nem nyújtott számomra többet, mint egy korrekt másodhegedűst. Brando-hoz és James Deanhez hasonlóan Peppard is a method acting híve volt. Ez a film volt számára az igazi kiugrás, amivel szélesebb körben is ismertté vált, ám hosszútávon nem tudta megtartani ezt a népszerűséget.

Audrey Hepburn-ről tudni lehet, hogy bármilyen jó is a My Fair Lady-ben, abban a filmben nem ő énekel, mivel a hangja nem volt elég képzett ahhoz, hogy elénekelje azokat a számokat. Ez viszont messze nem jelenti azt, hogy ne lett volna szép, nagyon kellemes énekhangja. Viszonylag szűk volt az a hangterjedelem, amit szépen ki tudott énekelni, de ebben a korlátozott intervallumban bizony nagyon kellemes hallgatni. 

Henry Mancini kifejezetten Hepburn számára írta ezt a dalt, figyelembe véve az ő képességeit. Inspirálva szépségétől. Nemcsak Hepburn hangja szép, de ez a szomorkás dal is andalítóan gyönyörű...

Az első tesztvetítések után a forgalmazó Paramount egyik fejese ki akarta vetetni ezt a dalt a filmből, de Hepburn tiltakozása sikeres volt, és benne maradt. Ennek köszönhető, hogy legjobb eredeti filmzenével Oscar szobrot vitt haza a film.

Volt viszont egy dolog a filmben, amivel egyébként is ki lehet idegelni engem: Ma már nagyon nem divat, sőt dühödt tiltakozások kezdődnének, ha ilyen történne: Mickey Rooney egy idegesítő japán figurát alakított. Nekem ezzel az a legnagyobb bajom, hogy ez a figura nem japánnak néz ki, hanem értelmi fogyatékosnak. Ugyanolyan bosszantó, mint Yen Tábornok Keserű Teájában a kínainak sminkelt tábornok volt...

Majdnem elfelejtettem Hepburn mellett a film másik legfontosabb szereplőjét: Manhattan-t. Holly említi, hogy imádja New Yorkot, de láthatóan ezalatt elsősorban New York város Manhattan nevű központi részét érti, mely valóban rendkívüli. Amikor arra járok, mindig úgy érzem, mintha éppen a világ közepén lennék. Van aki utálja, én inkább Holly pártján állok ebben a kérdésben... megértem azokat, akik rajongani tudnak érte.

Mindenféléről írtam ezzel a filmmel kapcsolatban. Talán arról a legkevesebbet, hogy miről is szól... Ide is jól illik szerintem a mondás, hogy az út a fontos, nem a cél... Szinte borítékolható, hogy mi lesz a két kitartott (Holly és Paul) közös sorsa a film végére, ennél sokkal érdekesebb hogy miken mennek keresztül amíg odaérnek. Milyen meglepő pillanat például, amikor a lerészegedni vágyó Holly egy sztriptíz-klubba viszi el Pault, és bizony Holly nem tudja levenni a szemét az erotikusan táncoló fellépőről. Az eredeti regényben állítólag ennél sokkal erősebb biszexuális tartalom is olvasható, ám itt - tekintettel a Hollywoodi cenzúrára - ez is több, mint amire az ember előzetesen számított volna...

Egy másik emlékezetes történetszál is megmaradt bennem. Amikor hirtelen megjelenik egy Hollyhoz képest kicsit idős úr, azzal a szándékkal, hogy Holly-t, mint elkóborolt feleségét hazaviszi gyerekei mellé.. na az a szál, messze túlmutatott a romantikus komédiák szokványos kliséin... talán ez a jelenet árnyalta legjobban Holly karakterét.

Próbálom elképzelni, hogy milyen lett volna, ha ezt a filmet nem a bájos Audrey Hepburn játssza, hanem mondjuk a regény írója által kiszemelt Marilyn Monroe... de valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Ez a film annyira Hepburn, hogy még gondolatkísérletnek is rossz másban gondolkozni... Kérdem én... lehetne valaki ennél bájosabb?

USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...

JoggaUSA (Newton, NBI), 124 perc, Technicolor, angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: William Inge, Elia Kazan, Charles H. Maguire

Amerikára mindig is erőteljesen jellemző volt az álszent prüdéria. Sokkal jobban, mint mondjuk az erősen katolikus spanyolokra vagy olaszokra. És ez a rájuk annyira jellemző képmutatás úgy tűnik, hogy a mai napig megmaradt.

Lány: Anya! Olyan szörnyű ilyet érezni egy fiú iránt?

Anya: Rendes lány nem szokott.

Rendes lánynak nincsenek szexuális vágyai? Persze hogy vannak, csak nem beszélünk róla. Úgy csinálunk, mintha nem lenne. Ezt hívják elfojtásnak.

Szenvedélyről és elfojtásról szól ez a film.

Ha valaki megvetően gondol arra az anyára, aki a fenti választ adja lánya előbbi kérdésére, akkor íme a folytatás, hogy még jobban elborzadjunk:

LÁNY: De anya! Te soha nem éreztél ilyet Apa iránt?

ANYA: Apád hozzám sem ért, amíg össze nem házasodtunk. És azután is csak azért engedtem, mert a feleségnek muszáj. A nőknek nem olyan jó, mint a férfiaknak. Csupán azért engedik magukhoz a férjüket, hogy gyerekük lehessen.

Wooow... ez igazán kemény... És több, mint valószínű, hogy ennek a tipikus prűd amerikai édesanyának a szavai teljesen őszinték. 

A fiuknál nyilván akkor minden máshogy van, gondolhatnánk, de nem. Ott persze az apa beszél ilyen témákról a gyerekkel, és a fő motívum a "csak nehogy baj legyen", azaz nehogy házasság előtt gyerek legyen a kapcsolatból. A megértő apa persze elmagyarázza a fiának, hogy egy férfitől senki nem várja el, hogy megvárja az esküvőt.

Vannak a rendes lányok, és vannak a kurvák. Ha egy fiú nem bír magával, akkor arra ott vannak "azok a lányok", akiket szex után majd el lehet dobni.

A film címe egyébként egy William Wordsworth nevű - nálunk nem túl ismert - angol romantikus költő egyik versének (Óda) egyik félsora. Íme Ferencz Győző fordításában egy kis részlet:

Mit számít, hogy többé nem tündököl,

az a fény eltűnt a szemem elől,

         az óra vissza sose jő,

mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

(A kiemelt rész a film címét tartalmazza, nyilván nem ugyanabban a fordításban, mint a film címének a magyar változata.) Ha valaki ismeri a verset, akkor jobban érthető, hogy mi köze ennek az idézetnek ehhez a filmhez. Az elmúlt fiatalkornak állít emléket ez a vers, amikor a felnőttkor még valami fantasztikusan pompás, szinte elérhetetlen célnak tűnt. Mellesleg ezt a verset elemzik a diákok az egyik tanórán.

Beraktam még néhány színes fotót a film szerelmes párjáról, csak, hogy demonstráljam, hogy ez valóban egy színes film, de mint általában jellemző, a stage fotók nagy része most is fekete-fehér.

A másik dolog, amire fel kell hívnom a figyelmet, mert nagyon nem egyértelmű: a fiatalok itt tinédzserek, középiskolások. Engem kifejezetten zavarni szokott, amikor 15-16 éveseket 25-26 évesek játszanak. Körülbelül annyira összezavarja a figyelmemet, mint ha ellenkező neműekkel játszatnának egy adott szerepet. 

A Dienie-t játszó Natalie Wood ekkor 22 éves volt, a Bud szerepében debütáló Warren Beatty pedig 23. Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Warren Beatty és Shirley MacLaine testvérek! (Bizony, azok!)

Warren Beatty egyébként amellett, hogy igencsak jóképű volt, Marlon Brandohoz hasonlóan a New York-i Adler színész-stúdió növendéke volt. Itt jegyzem meg egyébként, hogy a film nagy részét New York környékén forgatták, ami önmagában még nem olyan nagy szó, ha a kültéri jelenetekről beszélünk, de ez esetben a stúdió-felvételek is New York-i (kelet-harlemi) stúdióban készültek. 

A Hollywood-i filmesek ellenpontjaként New York inkább a színházi élet központja Amerikában. A Cassavetes-el kapcsolatban említett off-Hollywood csoport is talán ugyanazért forgathatott New Yorkban, mint most Kazan, hogy demonstrálja Hollywooddal való szembenállását.

A történet szerint 1928-ban vagyunk valahol dél-Kansasban. A szerelmes fiatalok mindketten tartják magukat a poszt elején részletezett szülői jótanácsokhoz (na ez azért a fiataloknál viszonylag ritka, valljuk be!), ami szép lassan felőrli kapcsolatukat. Anélkül, hogy részleteznék minden fordulatot, annyit elárulhatok, hogy a film készítője vélhetően nagyon nem ért egyet a fent hangoztatott életelvekkel. 

Hogy a korábban említett szűz lány - kurva ellentét másik oldalát is megismerhessük, Bud húga, Ginny remekül demonstrálja ezt a szerepet. Az őt alakító Barbara Loden egyébként ekkor még másnak a felesége, de már a forgatás alatt összejöttek a rendező Kazan-nal. 

Nem csodálom, hogy Kazan fantáziát látott benne. Pazarul alakította a "közönséges cafkát". Néha úgy éreztem, hogy ellopja a show-t Natalie Woods elől. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy Natalie Woods ne lett volna jó! A szerep kedvéért még olyan, akkoriban igencsak szokatlan jeleneteket is elvállalt, ahol nyelves csókot kellett eljátszania Beatty-vel (állítólag ez volt Hollywood első nyelvese), vagy amikor a kádból kiszállva teljesen meztelenül megy végig a szobákon. Ez még akkor is teljesen Hayes-kód ellenes volt egyébként, ha a kamera végig hátulról vette... (az amerikai verzióból, ha jól tudom, ez a rész hiányzott is)

Nem mondom, hogy túlságosan közel állt a szívemhez a film és annak cselekménye. Egyrészt a nevetségesen sötét prüdéria már-már szürreálissá teszi a történetet, de amitől még kevésbé tűnt valóságosnak az egész, az volt, hogy a fiatalok ennyire hallgatnak szüleik intelmeire. Azért valljuk be, egy átlagos tini mindenki másra jobban hallgat, mint a szüleire... ezen talán nincs is miért szót fecsérelni...

Ettől függetlenül érdekes film volt, leginkább talán azért, mert egy újabb produkció próbálkozott a standard Hollywoodi iránytól való eltéréssel.... és persze a fentiek alapján az is kijelenthető, hogy egy újabb szöget sikerült beverni a Hayes-kódexet végre örökre lezáró koporsóba.

USA (Bryna), 196 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, Edward Lewis

Ahogy közeledtem a Spartacushoz az 1001-es listán, úgy nőtt a rettegésem, hiszen bevallom, ezek a kardozós-szandálos filmek ...hát... nem a szívem csücskei... Aztán amikor megláttam, hogy Stanley Kubrick rendezte, akkor azért felcsillant egy halvány reménysugár...

Eredetileg Anthony Mann rendezte volna a filmet, de a forgatás első néhány napja után Kirk Douglas (aki producerként ezt megtehette) lecserélte őt Kubrick-re. Douglas úgy érezte, hogy Mann túl simulékony volt, és a sok "arcoskodó" sztár mellett nem volt elég határozott... Pedig Douglas ezt várta volna tőle. Mann-től még amúgy sem láttam jó filmet, úgyhogy jómagam egyáltalán nem bánom ezt a döntést. 

Kubrick viszont nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "kottából" dolgozzon. Zavarta, hogy nem nagyon változtathatott a forgatókönyvön. A kivétel nélkül idealizált jellemű, fellázadt rabszolgák helyett a rómaiak intrikáira fókuszált volna jobban. Őt is az zavarta tehát, ami engem: valószerűtlenül mesebeli alakok, tévedhetetlen és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen jók (rabszolgák) a velejükig romlott gonoszok (rómaiak) ellen. Douglas munkakapcsolata így végül messze nem volt harmonikus Kubrick-al sem.

Később meg is bánta, hogy lecserélte Mann-t. Öt évvel később - talán jóvátételként - egy filmet csak azzal a feltétellel vállalt el, ha Mann lesz a rendező.

Douglasnak sikerült sztárokkal teletűzdelnie a filmet. Állítólag azt a trükköt vetette be, hogy külön forgatókönyvet íratott minden színésznek, akit be akart cserkészni... mindegyik verziónak az volt a lényege, hogy az adott sztárnak látszólag sokkal nagyobb szerepe volt a neki szóló forgatókönyvben, mint amekkora szerepe a valódi verzióban volt.  

Hogy csak a ma is ismertebb neveket említsem a sztárparádéból: Tony Curtis, Kirk Douglas, Jean Simmons, Laurence Olivier, Peter Ustinov, John Gavin...

Meg kell jegyeznem, hogy ezt a filmet most láttam először, de a 2010-es Spartacus sorozat első évadát láttam akkoriban, amikor Amerikában ment, és most meglepett, hogy mennyi hasonlóság volt a film első harmada és aközött az évad között... De miután utánanéztem, kiderült, hogy ennek a filmnek és a sorozatnak a forgatókönyve is alapvetően Howard Fast Spartacus című regénye alapján íródott, nem csoda hát, hogy hasonló szereplőkkel és fordulatokkal találkoztam mindkét esetben. (Itt jegyzem meg, hogy a történelmileg ismert tények nem minden esetben köszönnek vissza pontosan a vásznon. Ezt azonban nem különösebben rónám fel ezeknek az alkotásoknak.)

A film előbb említett első harmada tulajdonképpen a lázadás pillanatáig mutatja be Spartacus életének azt a szakaszát, amikor egy vidéki (Capuai) gladiátor-iskola tulajdonosa megvásárolja őt, mint rabszolgát, és kiképezi a harcra.

Miután a mellékszerepekre is igen jó színészek kerültek, talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy közülük kerültek ki a film legkellemesebb meglepetései. Itt van mindjárt az említett gladiátoriskola tulajdonosa: Batiatus. Peter Ustinov remek ebben a szerepben. 

Mellette a másik nagy meglepetés, a Crassust játszó, ezúttal zseniális Laurence Olivier. Vele kapcsolatban egy picit bizonytalan voltam eleinte, kicsit mintha megváltozott volna valami az arcán. Gondoltam, több év eltelt, mióta utolsó filmjében láttam, biztosan megöregedett. De aztán kiderült, hogy műorral szerepelt ebben a filmben, biztosan így akartak markánsabb arcot adni neki. A saját orra ennél tagadhatatlanul finomabb hatást kelt.

Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a cenzorok akkoriban kivágtak egy kb kétperces jelenetet, melyben fürdőzik, és egyik kedvenc rabszolgájával Antoniussal (Tony Curtis) beszélget gasztronómiai preferenciákról. Ezt a jelenetet később az 1991-ben készült restaurált változatba visszahelyezték néhány szintén kivágott brutálisabb harcjelenettel együtt. A dolog további érdekessége, hogy csak a film volt meg, de hozzá a hang már nem. Így utószinkront kellett készíteni. Tony Curtis ekkor még élt, vele nem volt gond, viszont Olivier ekkor már nem élt, az ő hangját Anthony Hopkins kölcsönözte.

Na és, hogy miért vágták ki akkoriban ezt a jelenetet? Crassus azt ecsetelte rabszolgájának, hogy ő bizony az osztrigát és a csigát is egyformán szereti... figyelem, egy kicsit el kell vonatkoztatni mégiscsak a gasztronómiától... szóval osztriga... csiga... a rabszolga mondta, hogy ő bizony csak az osztrigával került eddig közelebbi barátságba, és alátámasztandó, hogy ezen még gazdája kedvéért sem szeretne változtatni, a következő kínálkozó alkalommal meg is szökik. Feltételezem, megijedt Crassus csigájától... :)

Furcsa lehetett enélkül a jelenet nélkül látni, hogy az egyik pillanatban még hű szolga, aztán hirtelen megszökik... Mindenesetre a 60-as években még nem volt ilyen erős az LMBT lobby, sőt egyáltalán nem is létezett... ma már szinte kötelező ilyen vagy hasonló jelenetet beleszerkeszteni egy filmbe...

Van egy másik jelenet a filmben amit néhány forrás elveszettnek tekint, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy valójában el sem készült. Íme a fotók:

Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a készítőknek meg sem fordult a fejükben, hogy a filmbe meztelen jelenetet csempésszenek, hiszen erre 1960 Hollywoodjában zéró volt az esély. Ha az "osztrigás-csigás" jelenetet pusztán a szöveg sikamlóssága miatt kivetették, akkor egy meztelen jelenetnek nyilván semmi esélye nem volt. A fotókat viszont semmi sem tiltotta. Ki tilthatta volna meg, hogy újságokban mondjuk olyan fotóval cikkezzenek a filmről, ami abban valójában nem is látható. Van egyébként fürdőző jelenet a filmben, és Spartacus kedvese, Varinia (Jean Simmons) valóban teljesen meztelen benne, csak éppen soha nem látszik semmi "izgalmas" belőle. Nagyon kreatívan oldotta meg a rendező, hogy hozzon is ajándékot, meg ne is...

A díszlet egyébként pazar volt. Látható, hogy nem spóroltak vele. Remekül érvényesül a Technicolor szélesvásznú képeken. (az alábbiak fotók, nem a filmből kivett képek!)

A film végi végső nagy csatához állítólag közel tízezer statisztát alkalmaztak, akiknek egy jó része el is hullott a csata végére. Kubrick személyre szólóan minden hullát el kívánt rendezni. Nem ám csak úgy feküdjetek össze-vissza, pontos koreográfia szerint voltak halottak a statisztái. Ezt elősegítendő minden statiszta számot kapott, hogy könnyebben instruálható legyen. (Nyilván nem ismerte mind a tízezer embert név szerint a rendező)

Nem volt olyan rossz ez a film, mint amennyire féltem tőle. Valószínűleg ezt részben Kubrick-nak is köszönhető, aki viszont utólag nem tartott igényt erre a filmre. Nem számította az életműve részének, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen, ahol szinte alig kapott szabad kezet. Ő nem az a rendező volt, akinek megmondták, hogy mit csináljon, és úgy csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy mit keres az ő neve ennek a stáblistán, utólag sem nagyon értem, de legalább neki köszönhetően mondhatom, hogy helyenként nem is volt olyan rossz ez a film...

USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.