USA (John Ford Productions, Paramount), 123 perc, ff., angol

Redező: John Ford

Producer: Willis Goldbeck

Vegyes érzéseim vannak John Forddal kapcsolatban. A korai filmek nagyon tetszettek tőle. A Hatosfogat szerintem a legjobb amerikai westernek egyike. Utána is készített néhány nagyon jó filmet. Aztán ráált a westernek sorozatgyártására, amik számomra már fantáziátlanok és unalmasak voltak. 

James Stewart-ot - már sokszor leírtam, kövessetek megérte - egyszerűen rossz színésznek tartom. Még akkor is, ha személyisége alapvetően szimpatikus. (Gyanúm szerint sikerének oka elsősorban ez a kellemes stílus). 

John Wayne-el kapcsolatban pont az ellenkező állásponton vagyok: Nem rossz színész, de pokolian antipatikus személyiség (legalábbis az én ízlésem szerint).

Minden adott volt tehát ahhoz (John Ford western, James Stewart és John Wayne), hogy ne várjak semmi jót ettől a filmtől... mégis pozitívan csalódtam!

Mindját az elején felhívom a figyelmet az egyik legbosszantóbb dologra a filmmel kapcsolatban, amit általában is a filmkészítés főbűnei között tartok számon: amikor az adott színész/színésznő a valós koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Ez alól kivétel a Grease, ahol 30-34 éves színésznők játszottak gimis csajokat, de ott valamiért belefért (nem tudom megindokolni, hogy miért). John Wayne itt 54, James Stewart 53 éves, és maguknál kb 20 évvel fiatalabb karaktereket játszanak. Stewart karaktere például most végezte el a jogi egyetemet, ügyvédként szeretne elhelyezkedni.

Nyugat felé költözik, hogy a megfelelő helyen hivatalt nyisson, ám útközben kirabolja őt, és nagyon összeveri Liberty Valance bandája.

Liberty Valance a környék rettegett gazembere, terrorizálja a lakosságot. Senki nem mer ellenállni neki. A marshall (kb rendőrfőnök) van a legjobban berezelve. Valance-t nem akárki játssza: Lee Marvin. Aki nagyon szerethető a Piszkos Tizenkettő tökéletes erkölcsű Reisman őrnagyjaként, de parádézik a romlott gengszter szerepében is. Liberty Valance két talpnyalója közül az egyik Lee Van Cleef. (a spagetti-western lesz majd igazán az ő korszaka)

• 
• 
• 

Bár a frissen végzett ügyvéd a rablás utáni verésbe majdnem belehal, végül mégis felépül, a közeli kisvárosban gondoskodnak róla. Cserébe éttermi kisegítőként igyekszik visszafizetni az ápolás költségeit. Végül ottragad a városban, és tanítani kezdi a sok írástudatlan polgárt. Gyorsan beilleszkedik közéjük.

John Wayne a városka pozitív keményfiúja. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki az időnként feltűnő Liberty Valance-nak vissza mer szólni. Nem akar ő fölösleges konfliktusba keveredni, de ha kell kiáll magáért. Ezzel a jellemzéssel valószínűleg túl nagy meglepetést nem okoztam, hiszen Wayne szinte mindegyik westernben ugyanezt a típust hozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy sejthető is, a konfliktus elkerülhetetlen lesz... Valance és haverjai addig terrorizálják a lakosságot, míg végül valakinek elege nem lesz, és ki mer állni ellene. A film beszédes címe előrevetíti, hogy valaki végül végezni fog vele. A két kézenfekvő jelölt persze a tökös John Wayne, illetve az okoskodó jogász, aki a törvényből levezetve formálna jogot Valance lepuffantására. Már csak tudni kellene használni a fegyverét...

• 
• 
• 

Hogy egy csipetnyi kis romantika is felvillanjon, egy egész lightos szerelmi háromszög is felvázolásra kerül. De tényleg csak skiccszerűen, érintőlegesen: az ügyvéd (Stewart) és a helyi keményfiú (Wayne) ugyanabba a nőbe szerelmes...

• 
• 
• 

Itt most nem kerül képernyőre az amerikai western szinte elmaradhatatlan díszlete, a Monument Valley, vörös sivatagával körülvéve. Sőt préri sincsen. Szinte mindent stúdióban vettek fel, ezúttal fekete-fehérben! Ez utóbbi volt a legfurcsább, hiszen ekkoriban a westernek már nagy számban készültek technicolor nyersanyagra. Ám ezúttal a Paramount szűkre szabta a büdzsét. Sem külsős forgatásra, sem színes nyersanyagra nem tellett Fordnak. Ezt kárpótoladnó íme egy színes fotó a film két legnagyobb sztárjával, közöttük John Ford rendezővel.

Érdekes, hogy a film végére Stewarttal kapcsolatban nem különösebben változtak az érzéseim, de John Wayne-t egy egész kicsit (na azért nagyon nem) megkedveltem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis már érteni vélem, hogy miért rajongott érte annyira sok amerikai.

USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

• 
• 
• 

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

• 
• 
• 
• 

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

• 
• 
• 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

• 
• 
• 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (M.C. Productions), 126 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: George Axelrod, John Frankenheimer és Howard W. Koch

Bár az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború ekkor már vagy 15 éve zajlott, most fognak csak begyűrűzni azok a filmek, ahol a hős amerikai katonák a fura, szinte egzotikus, de mindenképpen a végtelenségig embertelen szovjetek ellen harcolnak. A James Bond filmekben is majd szovjet lesz leggyakrabban a főellenség.

Hol is van a címben megjelölt Mandzsúria? Nagyrészt Kínában fekvő, de Észak-Koreába, Oroszországba és Mongóliába is benyúló régió. Nagyjából Vlagyivosztok magasságában terül el Észak-Koreától északra. (a térképen a sötétebb piros a szűkebb értelemben, a halványabb a tágabb értelemben vett Mandzsúria). Akkora nagy jelentősége nincs a történetben, hogy feltétlenül címadóvá váljon (egy jelenet játszódik itt a film elején), de marketing okokból kétségtelenül jó ötlet, hiszen titokzatossága miatt igen jól hangzik.

1952-ben a koreai háborúban a kommunisták elfognak egy délieket támogató amerikai csapatot, Mandzsúriába viszik őket, és egy egészen fantasztikus agymosást hajtanak végre rajtuk: fényhatások és drogok alkalmazásával belépnek a tudatalattijukba, és alvó ügynökökké transzformálják őket. Magát a beavatkozást szerencsére nem kísérli meg illusztrálni a film, csak említés szintjén hallunk róla.

Egy egészen szürreális jelenetben láthatjuk, ahogy az agymosás végeztével egy csoportos demonstráción kínaiak, koreaiak és szovjetek (azaz a gonosz kommunisták) közösen tanulmányozzák bizarr kísérletük eredményét. Míg az elvégzett agymosásról beszélgetnek, addig láthatjuk, hogy a bedrogozottnak tűnő amerikai katonák úgy érzékelik, mintha egy nőegylet előadásán ülnének, és virágtermesztésről hallgatnának egy rendkívül unalmas előadást. Szinte viccesen abszurd, ahogy vágásról vágásra látjuk a valóságot, majd az egyik katona szemszögéből a nőegyletet, és egy másik, színesbőrű katona szempontjából egy olyan nőegyletet, ahol minden nő színesbőrű.

A jelenet csúcspontján a lehető legtermészetesebben, minden érzelemtől mentesen lövi le az amerikai őrmester az egyik saját emberét a komcsik utasítására. A gonosz kísérlet tehát remekül sikerült a főpróba alapján. Jöhet az éles bevetés!

• 
• 
• 
• 
• 

Kicsit ugrunk az időben, látjuk, hogy az amerikai csapat hősként érkezik haza. Senki nem emlékszik a mandzsúriai kiruccanásra, mindegyik katona azokat a hőstetteket meséli, amiket odaát "betápláltak" a fejébe. Ám éjszakánként mindegyiküket különös rémálom gyötri, mintha így próbálna a tudatalatti előtörni... 

• 
• 
• 

Mint említettem, a művelet célja alvó ügynökök létrehozása. Ez pontosan azt jelenti, hogy egy bizonyos kiváltó effektusra a mit sem sejtő egyén szinte robottá válik, az előzetes parancsot hajtja végre gondolkozás nélkül, sőt, tudattalanul. Utólag nem is igen emlékeznek arra, hogy mit tettek.

Shaw őrmester (Laurence Harvey) esetében például a kiváltó effektus a fenti képeken is látható káró dáma. Érdemes megnézni, hogy a káró dáma arca mennyire hasonlít az édesanyját játszó Angela Lansbury-re.  Természetesen egy ilyen alvó ügynoknek a feladata nem kisebb, mint megölni egy fontos politikust, akinek a helyére majd a mandzsúriai elvetemült társaság jelöltje kerülhet. Ez tehát a cím pontos magyarázata anélkül, hogy a film minden fordulatát lelőném.

• 
• 
• 
• 
• 

A film legnagyobb sztárja az egyik agymosott katonát alakító Frank Sinatra. Akkora volt már az ázsiója, hogy a film kicsit több, mint kétmillió dolláros (nem eget rengetően nagy) költségvetésének több mint a fele csak Sinatra gázsija volt. A maradék jutott minden másra.

• 
• 
• 

Valamiért elég rossz lehetett ekkoriban Sinatra hírneve, de a rendező és a filmben szintén szereplő Janet Leigh is úgy nyilatkozott utólag, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott nekik a sztár, nagy élmény volt számukra vele dolgozni.

• 
• 
• 
• 

Kellemes színfolt volt a női mellékszereplők között a Shaw őrmester menyasszonyát alakító Leslie Parish, aki időnként rövid kitérőket tett a mozifilmek világába, karrierjének nagy részét azonban inkább tévésorozatokban töltötte. És szögezzük le, hogy a tévésorozatok ekkoriban még (!) messze elmaradtak a mozifilmek színvonalától szinte minden téren.

• 
• 
• 
• 
• 

Egy kicsit porosnak érzem ezt a filmet. Részben a komcsik (mint főellenség) miatt, részben az agymosás miatt, amiről feltehetően akkoriban sokan el is hitték, hogy ilyen precizitással lehet agymosást és programozást végezni egy nem együttműködő emberen...

Mindenesetre 2004-ben igyekeztek leporolni, és újra feldolgozták a történetet Denzel Washington főszereplésével. Aki esetleg látta, kommentben írja meg, hogy az milyen! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Pakula-Mulligan,Brentwood), 125 perc, ff., angol

Rendező: Robert Mulligan

Producer: Alan J. Pakula

A fotókon látható gyerekszereplők miatt első ránézésre úgy tűnhet, mintha ez esetleg egy ifjúsági-, vagy esetleg családi film lenne. A plakáton a fekete körben olvasható  NOT SUITABLE FOR CHILDREN felirat azonban gyorsan segítségünkre siet, nehogy gyerekekkel vágjunk bele a film megtekintésébe.

A piros cikcakkos szélű körben pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy ez a film egy Pulitzer-díjas könyv alapján készült. Egy Nelli Harper Lee nevű írónő 1958-ban kiadott könyvéről beszélünk, mely szinte azonnal bestseller lett, majd pár évre rá el is nyerte az említett díjat. Ami számomra kifejezetten érdekes, az nem elsősorban az, hogy ez volt az írónő legelső regénye, hanem az, hogy ezután soha nem írt semmit. Pontosabban belekezdett második művébe, de azt soha nem fejezte be. Pedig ideje lett volna rá bőven, hiszen 2016-ban, 89 évesen hunyt el.

Pulitzer-díja ellenére az utóbbi években egyre több amerikai iskolában kérdésessé válik a könyv megítélése. Ennek oka azonban semmi mással nem magyarázható, mint a hagyományos amerikai álszentséggel. Rasszizmussal vádolják a könyvet, feltételezhetően olyanok, akik semmit nem értenek belőle. Sokszor elhangzik benne a "nigger" szó bizonyos szereplők szájából, ám a könyv szellemisége nem is lehetne ennél egyértelműbben rasszizmus ellenes. Mondjuk, mintha a Kertész Imre által írt Sorstalanságot akarná megkérdőjelezni valaki azért, mert benne a nácik esetleg azt mondják valakire, hogy "büdös zsidó".

• 
• 
• 

A történet egy déli (alabamai) kitalált városkában zajlik az 1930-as években. A "déli" szó azonnal előrevetíti, hogy itt a színesbőrűek elnyomásban élnek. Ne felejtsük el, hogy ugyancsak Alabamában a valóságban még 1955-ben is letartóztattak egy Rosa Parks nevű színesbőrű hölgyet, mert a buszon a fehéreknek fenntartott helyre mert ülni.

Atticus Finch (Gregory Peck) nevű ügyvéd a tisztességes ember mintapéldánya. Nála tisztességesebbnek lenni lehetetlen. Azzal vívja ki fehér polgártársai ellenszenvét, hogy elvállalja egy színesbőrű védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megvert és megerőszakolt egy fehér lányt. A történetet Atticus lánya szemszögéből elmesélve halljuk. Ő - pontosabban felnőtt önmaga - a történet narrátora.

• 
• 
• 
• 
• 

A 9 éves Mary Badham tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Mellette egyébként a többi gyerekszereplő is teljesen természetesen játssza a rábízott szerepet. Badham nem véletlenül kapott Oscar jelölést ezért az első filmjéért. Ami furcsa viszont, hogy bár volt ezután két tévés, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon felhagyott a színészkedéssel. Meglepő, hogy ezek után 2005-ben és 2019-ben tért csak vissza egy-egy kisebb filmszerepben, talán nosztalgiából. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Mary Badham bátyja John Badham - sok más mellett - például a Szombat Esti Láz rendezője.

• 
• 
• 

A felnőtt lány narrátori mivolta azonnal sejteti, hogy az elbeszélő tulajdonképpen maga az írónő, aki egyébként nem titkolta, hogy sok helyen beleírta saját gyerekkori emlékeit a filmbe. Amikor a forgatáson felvették Gregory Peck-el az első jelenetet, meghatódottságában állítólag elsírta magát, mivel Peck szinte minden mozdulatában emlékeztette saját édesapjára, akiről az ügyvéd karakterét mintázta. (A képen Mary Badham a rendező Robert Mulligan nyakában)

A film közepénél indul az a tipikus amerikai tárgyalás, ami annyira jellegzetesen amerikai, hogy gyakorlatilag filmes műfajt teremtett. Azért írom, hogy tipikusan amerikai, hiszen az esküdtek (azaz laikusok) döntésén alapuló ítélet szinte kényszeríti az ügyvédeket (és persze a vádat képviselő ügyészeket is), hogy egy minél közérthetőbb és minél hatásosabb show keretében győzködjék a "zsűrit". (Az európai jogrendszerben, ahol jellemzően a bírók döntenek a bűnösségről, nincs erre feltétlenül szükség, hacsak nem a sajtó képviselői számára, elsősorban marketing okokból.) 

A film sikerének egyik oka talán az lehet, hogy a történet itt bátran szembemegy a sablonnal. És amikor azt gondolnánk, hogy pontosan tudjuk, mi következik, akkor csak nézünk bele a semmibe, és nem hisszük el, hogy ez megtörténhet...

Itt azonban nem bontom ki a részleteket, mert azzal meggyilkolnám a feketerigót  a feszültéget azok számára, akik ezután látják először. És ezen a ponton még nincs vége a filmnek. Robert Duval, akinek ez volt az egyik első filmes szerepe, - itt még szöveg nélkül - csak a film legvégén mutatja meg magát, és felbukkanása újabb csavart hoz a történetbe.

Zárásul csak annyit, hogy aki rasszistának bélyegzi ezt a művet akár könyv, akár film alakjában... az nem látja a fától az erdőt.

USA (Canyon Cinema)

Rendező: Stan Brakhage

Producer: Stan Brakhage

Nehezen szedem össze a gondolataimat ahhoz, hogy erről a filmről írjak.

Először is, egy művészettörténet előadás jut eszembe, ahol a mainstream-től kicsit eltérő gondolkodású előadó ama véleményének adott hangot, hogy a szürrealizmus, dadaizmus, avantgárd (ide sorolta Picassot vagy Dalít is) mind-mind általa úgynevezett "marketing művészet" kategóriájába sorolandó. Azaz véleménye szerint ezek nem művészetek, csak ügyes marketinggel a művelői elhitetik az emberek többségével, hogy művészetek.

Én akkor ezzel mélységesen nem értettem egyet, ám ezt a "filmet" elnézve kicsit pontosítani vagyok kénytelen az álláspontomat.

Előtte azonban néhány másodpercet tekintsünk meg a filmből:

Illetve még néhány másodpercet:

Azért hagyom kicsit hosszú lére ezeket a betekintőket, mert írnivalóm nem sok lesz vele kapcsolatban:

Hát igen...

Le szeretném szögezni, hogy a szürrealizmust az egyik legizgalmasabb műfajnak tartom. A Délután Szövevényei után szinte borzongtam, annyira tetszett, és azt a filmet sem lehet azzal vádolni, hogy mondjuk valami értelmezhető történettel kínálná meg a nézőt. Itt viszont kísérlet sem kerül arra, hogy valami értelmezhető dolgot lássunk... (félreértés ne essék, ezt az alkotást nem sorolnám a szürrealizmus ernyője alá)

Félek, hogy ha az ember úgy érzi, hogy egy művészeti végtermék olyan szinten van, amit nem tud értelmezni, az nem minden esetben jelenti azt, hogy a befogadóban van a hiba.

Egy nagy pozitívuma van ennek a filmnek: csak harminc perces! Én persze becsülettel végigszenvedtem, hiszen az 1001-es túra legelején szigorúan megfogadtam, hogy minden egyes filmet végig fogok nézni az elejétől a végéig.

Amikor a könyvben olvastam a filmről, és írták, hogy ebben az avantgárd filmben nem nagyon van narratíva, de egy ember a kutyájával próbál feljutni egy hegyre, akkor először azt hittem, hogy szokás szerint egy nagyon zanzásított tartalmat olvasok. De nem! Valóban néha feltűnik olyan képsor, ahol egy férfi és a kutyája egy havas hegyoldalban halad felfelé, de ezek is összemosódó, összevagdalt, zavaros anyagok.

Végig az volt a sejtésem, hogy remek szórakozást nyújthat ez a vibráló örökmozgó valami egy jól betépett néző számára... Feltételezem, hogy nekik hatalmas trip lehet.. de számomra, aki semmilyen tudatmódosító szerrel nem él, egyáltalán nem tűnt értékelhető alkotásnak...

A film rendezője Stan Brakhage az avantgárd filmes mozgalom nagyra becsült tagja volt, a Film története című könyvben külön jegyzetet kapott munkássága, úgyhogy a fentiek mellett zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagy valószínűséggel én látom rosszul a dolgot, és én "nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..."

Ezen a címen egyébként több rövidfilmet is készített Brakhage. Kis kavarodás is volt, amikor elkezdtem nézni...

Összesen öt kapcsolódó kisfilm van ezzel a címmel:

Dog Star Man Prelude - 1961

Dog Star Man I - 1962

Dog Star Man II - 1963

Dog Star Man III - 1964

Dog Star Man IV - 1964

Én véletlenül a Prelude-öt tettem be. De pár perc után elkezdtem fészkelődni, mert az előzetes olvasmányaim említették a hegyen felfelé tartó kutyát és embert, abban viszont 5 perc után sem láttam semmi értelmezhetőt, csak fényeket, vibrálásokat... A Prelude egyébként a rendező szándékai szerint azt a csukott szemes élményt próbálja leképezni, amikor különböző fénylő képződményeket látunk csukott szemmel. Én olyan szerencsés vagyok, hogy, ha ilyesmit akarok látni, akkor csak becsukom a szemem, úgyhogy pár perc után beraktam azt a részt, amelyet az 1001-es könyv igazából ajánlani szándékozott (az I.-es részt). Az sem volt sokkal különb élmény.

És Brakhage valószínűleg annyira beleszeretett ebbe a ciklusba, hogy az öt filmet összegyúrta, és korábban kivágott felvételekkel együtt egy darab négy és fél órás opust kreált belőlük The Art of Vision címmel. Hát... parádés lehet, de azt már csak a kifejezetten hardcore rajongóknak ajánlom.

Ja, valamit majdnem elfelejtettem. Teljes egészében némafilm. Ami azt jelenti, hogy még a régi némafilmeknél megszokott zenei aláfestés sincsen. Egyáltalán nincs hangsáv...

Szóval... visszatérve a marketing művészetekre.... attól még, hogy úgy érezzük egy alkotásról, hogy nem értjük, nem feltétlenül van benne mit érteni... jelen esetben végig az járt az eszemben, hogy ennek a rendezőnek a rajongói szerintem nagyon át lettek verve...

 

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

• 
• 
• 
• 

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

• 
• 
• 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

• 
• 
• 

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America