Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

Nagy-Britannia (Horizon-Romulus), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Huston

Producer: Sam Spiegel és John Woolf

Afrika Királynője - fenségesen csengő neve ellenére - egy vén, rozoga kis vontatóhajó. Szinte az egész film ezen a rozsdától majdnem széteső járművön zajlik, melynek mindössze két utasa van... sokkal többen nem is férnének el rajta.

A Hollywoodi Sam Spiegel részéről a Brit székhelyű Horizon films, valamint a brit John és Joshua Woolf testvérek által irányított Romulus films együttműködéséből született ez a film.

Korda Sándor figyelmeztette a Woolf testvéreket: "Két öreg hajózik fel alá egy Afrikai folyón... ugyan, már... kit fog ez érdekelni? Bele fogtok bukni..."

Nem hallgattak rá, és jól tették, mert nemcsak szerethető, de pénzügyileg is sikeres film lett belőle, köszönhetően részben a két főszereplő remek összhangjának, de talán még inkább a túlnyomó részben eredeti - Afrikai - helyszínen való forgatásnak. És ez utóbbi egyáltalán nem volt magától értetődő akkoriban. Szerettek a lehető legkényelmesebb és legjobban kontrollálható módon a Hollywoodi stúdiók által épített díszletek között forgatni. Ha ezt a filmet egy amcsi stúdió készíti, akkor szerintem nem is mentek volna el emiatt a ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak, gyerekkoromban Zaire-nak, a forgatás idejében pedig éppen Belga Kongónak nevezett egyenlítő környéki országba leforgatni ezt a filmet. A körülmények a vártnál is rosszabbak voltak. Mérges kígyók, krokodilok, skorpiók és különböző trópusi fertőző betegségek nehezítették a stáb életét. Beszámolók szerint a forgatás alatt alig volt olyan, aki ne lett volna beteg. Állítólag a rendező Huston és Humphrey Bogart úszta meg különösebb nyavalya nélkül, amit szerintük annak köszönhettek, hogy gyakorlatilag folyamatosan gin-t vedeltek, ezzel a vérük alkoholtartalma olyan magas lett, hogy bármi, ami megcsípte őket azonnal szörnyethalt. 

Bogart-ot elkísérte párja, Lauren Bacall is, aki ugyan nem szerepet a filmben, de állítólag komoly önkéntes szerepet vállalt a sérültek és betegek ellátásában. Főzött, mosott, kisegítette a stábot ahol tudta, Katherine Hepburn-nel is életre szóló barátságot kötöttek az Afrikában töltött időszak alatt.

De ha valaki igazán jó kedvre akart derülni, akkor az amerikai producert, Sam Spiegelt kellett megkeresnie szemével, és, hogy miért, azt szerintem nem kell különösebben magyarázni, elég megnézni ezt a képet. (Spiegel a jobboldali, ha valakinek kétsége lenne)

Nem az összes jelenetet forgatták egyébként Afrikában. Ami valamiért többlet kockázatot rejtett - krokodilok vagy nagy sodrású folyómedrek esetén, azokat zöld-hátteres megoldással vették fel. Még egy gyerek is kiszúrja ezeket a jeleneteket, annyira elütnek a valódiaktól.

Afrikai trópusi tájainak egzotikus szépsége persze a Technicolor-nak köszönhetően jelenik meg igazán szépen a képernyőn (vásznon). Mint minden esetben - most is hangsúlyozom, hogy ekkoriban még fekete-fehér werk-fotókat készítettek akkor is, ha maga a film már színes nyersanyagra készült. Nemcsak Afrika szépsége, de Hepburn szeplői is itt tárulkoztak fel igazán. Fekete-fehérben nem tűnt föl nekem, hogy ennyire szeplős a hölgy. Nem csak az arcán, de szinte mindenütt. Róla írja minden forrás, hogy - szinte egyedüliként - imádta Afrikát... jó az utolsó napokban már ő is hazakívánkozott, de eleinte ámulatba ejtette a különleges trópusa flóra.

Ezzel szemben Bogart az első pillanattól gyűlölte a helyszínt annak kényelmetlenségével, az örökös párával, meleggel és a különböző furcsa és veszélyes élőlényeivel. De megérte, hogy mégis elvállalta és végigcsinálta ezt a filmt, mert ezzel elnyerte élete egyetlen Oscar díját. (A képen Bogart a szobor átadójával, Claire Tervorral látható)

A film egy road movie-ba kevert screwball comedy. Előbbi műfaj a kedvenceim közé tartozik, utóbbitól - ha csak tehetem - tartózkodom. Rosát, az angol misszionárius nőt (Hepburn) és Charlie-t, a kanadai hajóskapitányt Afrikában éri az első világháború kitörése.  Miután a németek felgyújtják a bennszülött falut, ahol Rosa tevékenykedett, úgy döntenek Charlie-val, hogy nincs értelme tovább maradniuk, és, hogy távozásuk értelmet nyerjen, célul tűzik ki a Lujza nevű (angolul Louisa-nak hívják) német hadihajó elsüllyesztését. Ehhez csupán el kell hajózniuk ahhoz a tóhoz, amibe a falut átszelő folyó torkollik. Ez viszont egyenlő az öngyilkossággal. Nemcsak azért, mert egy németek megszállta erőd mellett kell elhajózniuk, hanem azért is, mert a folyó szakaszának egy része egyszerűen nem hajózható. Részben a vízesések, részben a helyenként előforduló alacsony meder miatt.

Némi kis kalandfilm jellege is van tehát e mozinak, de ez a szál szinte jelentéktelen a fősodorhoz képest. Ami miatt kellemes időtöltés végignézni ezt a filmet, az az, ahogy a folyón hajózva a két ellentétes személyiséget látjuk, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és visszafordíthatatlanul egymásba szeretnek. 

Végül egy érdekesség: Aki maga is szeretne a film címadóján, az African Queen-en hajózni, az megteheti. Kirándulást lehet tenni abban a hajóban, melyben maga Hepburn és Bogart is hajókázott Afrikában. Az Afrika Királynője ugyanis ma is üzemel Floridában, Key Largo-ban. A filmbeli állapotához képest szerencsére kicsit rendbe szedték.

USA (MGM), 112 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Arthur Hornblow Jr.

Ez az első film a listán Marilyn Monroe-val. Igaz, nem túl komoly szerepben... annyira nem komoly, hogy a plakátokra (lásd balra) akkoriban fel sem került a neve. A hölgy aki a háttérben látszik szintén nem ő, hanem Jean Hagen. Naná, az újra-megjelenéseken mindenkit leszorít a plakátról, és az ő neve van a legnagyobb betűkkel írva. (lásd jobbra).

Ekkoriban azonban még szinte senki nem ismerte. Pedig mindent megtett azért, hogy híres színésznő legyen. 

Én kicsit tartottam tőle. Gyerekkoromban egy Tony Curtis interjút olvastam az egyik magazinban, (talán Füles évkönyv?) melyet - ha jól emlékszem - egyik hazalátogatása során adott. Abban természetesen azt is megkérdezték tőle, hogy milyen volt a gyönyörű Monroe-val egy filmben játszani. Nem volt túl elragadtatott a válasz, olyan emlékeim vannak, hogy gusztustalannak és közönségesnek írta le a színésznőt, egy jó szót nem mondott róla. A gyermekkori emlékek meg olyanok, hogy elég mélyen megmaradnak az emberben, Monroe számomra azóta is egy gusztustalan, káromkodó nő, akire ezek után nem is voltam olyan nagyon kíváncsi. 

Szerencsére Monroe megjelenése inkább kellemes élményt hozott ebben a filmben. Szebb és még cukibb is, mint amilyennek a jól ismert képek alapján gondoltam. Előzetesen egyáltalán nem is számítottam arra, hogy Monroe szerepel ebben a filmben, nem is voltam benne biztos, hogy őt látom, talán azért, mert a jellegzetes koromfekete anyajegye ittle volt sminkelve.

A tökéletes bűntény gyakori eleme a noir filmeknek, és természetesen ezekbe a tökéletesnek tervezett "balhék"-ba azért mindig becsúszik valami egészen apró gikszer, amin végül elbukik az egész...

A frissen szabadult bűnöző tökéletes ékszerrablási tervével keresi fel egy "kollégáját". Az 500 ezer dolláros ékszerrabláshoz keres három embert. Egy mackóst - aki páncélszekrények feltörésében profi -, egy sofőrt és egy erős embert akire ilyen esetben bármikor szükség lehet.  A rabolt értékeken nem terveznek osztozni a bandával, az embereket fix bérért kívánják alkalmazni. Így viszont befektetőre lesz szükség, aki hajlandó 50 ezer dollárral megfinanszírozni a "szakemberek" bérét. 

Rendhagyó reklámképeket készítettek ehhez a filmhez, abban az értelemben legalábbis furcsák, hogy sok olyan fotó készült, melyen olyan szereplők láthatóak együtt, néha egészen sokat sejtető szituációban, akik a filmben soha nem is találkoznak. Ennek talán egyetlen értelmes magyarázata az lehet, ha ezeket a promó-képeket esetleg még a film forgatása előtt készítették, amikor a történet még csak körvonalazódott, és esetleg volt sansz a szereplők viszonyainak másféle alakulására is. A másik magyarázat, hogy a fotós csak úgy találomra csinált olyan képeket, aminek semmi köze nem volt a filmhez. Márpedig az alábbi kép valami ilyesminek tűnik, hiszen Monroe karaktere nem, hogy nem kavar bele a balra látható páros kapcsolatába, de soha egy pillanatra sem találkoznak.Érdekes, hogy Huston - a rendező - szinte semmi szerepet nem szán ebben a filmben a zenének. A főcím kap ugyan egy kísérőzenét, de azután csak a film vége felé egy diner-ben a jukebox-ból hallható zene szólal meg legközelebb. Egymás után kettő is. És micsoda jelenet. Megint, mintha egy Tarantino filmet látnék... Ebben a kulcsjelenetben, - mely önmagában megnézve nem árul el semmi lényegeset, - egy teljesen ismeretlen lány, - aki sem előtte sem utána nem látható a filmben - lopja el pár percre a show-t cuki táncával.

Visszatérve a film vezérmotívumára. Az utolsó "nagy melójára" készülő bűnöző végrehajtja a rablást. Végigkövetjük az akció végrehajtását, meg is van benne a kellő feszültség. De ami igazán érdekes, a résztvevők utóélete. Nagyon sok résztvevője van az ügynek: a végrehajtó legénységen kívül a hitelezők, a kitervelő, az orrgazda és persze igazán jó noir-tól megszokott módon kell lennie korrupt zsarunak is. (Miért, van másmilyen is?)

Kicsit rendhagyó módon egyik szereplőre sem merném igazán azt mondani, hogy a film főszereplője. A bűntény különböző résztvevői szinte egyenrangú szereplői a filmnek, és mindegyikük sorsét végigkövetjük a film végéig. Akadnak szimpatikusabbak és persze gyengébb jelleműek is, akik kevésbé nyerik el rokonszenvünket. Sorban hullanak el, míg végül csak egy két szeretni való figura marad, akinek a sorsáért drukkolhatunk...

USA (Warner), 126 perc, ff. angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blanke

Humphrey Bogart eddig minden általam látott filmjében nagyjából ugyanazt a magabiztos, hűvösen laza figurát hozta, ami tulajdonképpen a Bogart-i karakter lényege. Ezt szeretjük Bogartban. És ennek köszönhető, hogy minden eddigi filmjében én Bogart-ot magát - és nem az általa alakított figurát láttam a főszerepben, nagyjából úgy, mint ahogy gyerekkoromban Piedone filmnek hívtam minden Bud Spencer filmet, holott a négy Piedone filmen kívül rengeteg más filmje is volt a nagydarab közönség-kedvencnek, de azzal nem lehetett megvádolni, hogy különösebben árnyalni próbálta volna a hozzá kötődő figurát.

Ezúttal azonban kiderült, hogy Bogart képes más szerep eljátszására is, mint amit megszoktunk tőle. A sok fellelhető filmplakát közül nem véletlen, hogy ezúttal a dán gyártásút helyeztem el a fejlécnél. Az amerikai forgalmazók láthatóan nem merték felvállalni, hogy Bogart ezúttal nem az a jólfésült, frissen borotvált képű fazon, akihez a nézők hozzászokhattak. Itt bizony a film nagy részében igencsak lepukkant. .

A Mexikóban élő B Traven nevű író 1927-es regényéből (Der Schatz de Sierra Madre) készült a film forgatókönyve. A titokzatos Travenről a mai napig viszonylag keveset lehet tudni. Egész bizonyossággal még származása sem tisztázott. A B-ről is csak bizonyos források írják, hogy talán Bruno-t jelöl.

Néhányan feltételezik, hogy valamilyen nyomós oka lehetett személyazonosságának eltitkolására. Még kiadója kifejezett kérésére sem volt hajlandó fényképet kiadni magáról. Elképzelhető, hogy valamilyen korábbi ítélet elől kellett bujkálnia.

Mivel a film nagy részét valóban Mexikóban forgatta a stáb (ahogy a fenti képen is látható), Traven elküldte egy barátját Hal Croves-t a stáb mellé tanácsadónak. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ez a barát maga a titokzatos Traven lehetett, hiszen állítólag többször is elszólta magát: véletlenül egyes szám első személyben beszélt az íróval kapcsolatban, nem is egyszer. Nem csak a az ő jelenléte miatt volt hasznos, hogy Mexikóban forgattak, de a film hangulatára is jelentős mértékben rányomta a hangulatát a forró amerikai vidék látványa. Hat hónapon keresztül folytak a munkálatok.

Három Mexikóban tengő-lengő munkanélküli hajléktalan összeáll, hogy a hegyekben aranyásással próbálkozzanak. Hármuk közül egynek, az öreg Howard-nak személyes tapasztalata is van ebben a szakmában. Meggyőződése, hogy tudja, hol lehetne sok aranyat találni, ismeri is a csínját-bínját a szakmának, de nincs semmi pénze, hogy a szükséges szerszámokat, állatokat és a hosszú hónapokra szükséges egyéb dolgokat beszerezze. Hármuk álmodozásából valóság lesz, amikor egyikük véletlenül egy szép összeget nyer a lottón.

Semmi akadály nem áll tehát útjukba, belevágnak a vállalkozásba. És annyira emberi, annyira valóságos, hogy amikor valóban elkezd gyűlni az arany, akkor szép fokozatosan megváltozik a három ember viszonya. Minél több érték gyűlik össze a közösbe, annál bizalmatlanabbak egymással. Előbb-utóbb nem bírják a feszültséget, és inkább felosztják az aranyat, hogy mindenki vigyázzon csak a magáéra. Igen ám, de ahogy még tovább növekszik a kitermelt arany mennyisége egyre nő a paranoia... képesek lennének egymást is lelőni a csillapíthatatlan gyanútól vezérelve. Csak akkor áll helyre időlegesen a bizalom közöttük, amikor külső erők ellen kell összefogniuk. Hol egy negyedik aranyásó próbál csatlakozni hozzájuk, hol Mexikói banditák próbálják kirabolni őket. Ami miatt igazán jó ez a film, az az, hogy szinte egyik esetben sem a kiszámítható sémák szerint alakul a cselekmény.

Bár a legtöbb plakáton Bogart-tal próbálták eladni a filmet, és a trió másik két tagja mellékszereplőként volt feltüntetve a legtöbb helyen, én hármukat teljesen egyenrangú szereplőnek érzem. A rendező édesapja (Walter Huston) által alakított öreg Howard például a kedvencem volt, és nem csak az enyém. Apja és fia együtt kaptak Oscart ezúttal, rendezőként és legjobb férfi mellékszereplőként.

Azért is okozott maradandó élményt ez a remek film bennem, mert a rendező ezúttal sem óhajtott belesimulni a Hollywoodi sablonokba. Olyan befejezést készített a filmnek, ami nagyon nem tetszett a Warner vezetőinek, ám én megkockáztatom, hogy pont ennek köszönheti a kis aranyfigurát. És amit csak utólag vettem észre, - és ez sem kifejezetten szokványos: Nincs számba vehető női szereplője a filmnek. Talán a statisztériában igen, de még a mellékszereplők között sem emlékszem nőre. Hogy ebbe hogyan mehetett bele a Warner, meg nem tudom mondani... de tény, nem hiányzott menet közben, pedig jómagam kifejezetten szeretem, ha van egy szemnek tetsző hölgy a fontosabb szereplők között.

USA (U.S. Army), 33 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: John Huston, Frank Capra

Ez volt az az alkalom, amikor Hollywood a legközelebb került egy háborúhoz. John Huston, a Máltai Sólyom rendezője a második világháborúban haditudósítóként dolgozott, azaz valamennyire szakmájánál maradhatott a seregben is.

A 33 perces dokumentumfilm a Nápoly közelében lévő hegyi kisváros melletti csatát mutatja be, mely során az amerikai gyalogság kiszorította a környékről a németeket. A filmen olvasható felirat szerint a felvételek nagy része a valódi csatában készült, és csak néhány felvételt készítettek el utólag azért, hogy érthető legyen a cselekmény. Friss kutatások szerint azonban a stáb a csata után érkezett csak a helyszínre. 

John Huston mellett Frank Capra is érintett volt ebben a filmben produceri minőségben. Számára Leni Riefenstahl alkotásai (pl. Az Akarat Diadala) mutatták meg, hogy a film mennyire alkalmas harcra buzdításra. Készített is egy hétrészes sorozatot Why We Fight (Amiért Harcolunk) címmel, melyekhez német anyagokat ötvözött amerikai harci beszámolókkal, a Disney stúdió által készített animált térképekkel és narrátor értelmezésével alátámasztva. Ezeket a hadsereg újoncainak kötelező volt megnézni.

A film Mark Clark tábornoknak, az Olaszországban állomásozó amerikai csapatok vezetőjének a köszöntőjével kezdődik. Vannak szakmák, akiknek a képviselői csak idegesítően tudnak beszélni. A katonák, főleg a magas rangúak - személyiségükből adódóan - nagyon férfiasnak akarnak mutatkozni, ami elkötelezettségükkel ötvözve úgy látszik, hogy szükségszerűen egy monoton, erőltetett, minden hangsúlyozást nélkülöző beszédmódot eredményez. Náluk talán csak a rendőrök rosszabbak, akik sokszor még a nyelv alapvető használatával is küszködnek, miközben elképesztően szabatosan próbálnak fogalmazni.

A - szerencsére nem túl hosszú - ajánló után a narrátor (John Huston) bemutatja San Pietro-t. Ezután következik a leghosszabb, és számomra legunalmasabb rész, maga az ütközet bemutatása. Ismerteti a stratégiát, térképpel illusztrálja a szemben álló csapatok elhelyezkedését, mozgását. Hogy valódi csata közben készültek a képek vagy tényleg minden utólag készült... nem tudom eldönteni, és talán nincs is jelentősége. Látványos, és aki érdeklődik a harci stratégia iránt, annak biztosan érdekes is.

Bennem csak az motoszkált végig, hogy milyen szerencse, hogy eddigi életemet úgy tudtam leélni, hogy közvetlen környezetemben nem pusztított háború, nem kellett tankok elöl menekülni, szeretteimért aggódni. Akik meg szeretnek katonásat játszani azoknak nyitva állnak a toborzó irodák kapui, mehetnek külföldi háborúkba harcolni. 

A film végén azért csak sikerült elérzékenyülnöm, amikor bemutatták a rejtekhelyükről előbújó helyi lakosokat, ahogy előmerészkedtek a harcok végeztével. Látjuk az újjáépítés, az újrakezdés első lépéseit. Így néz ki San Petro manapság:

USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blake, Hal B. Wallis

Legtöbben ezt a filmet tekintik a film noir első képviselőjének. Még nem virágzott ki rajta ennek az izgalmas stílusnak az összes jegye, de már látszik, hogy elindult valami, ami meghatározó lesz az elkövetkező két évtizedben.

Brigid: Csak nem gondolja, hogy valami közöm volt a gyilkossághoz?
Sam: Miért... volt?
Brigid: Nem.
Sam: Akkor jó.

Ízlelgetem ezt a kis párbeszédet, és sokadszor olvasva egyre inkább azt érzem, hogy - mint egy kis kapszula - , ez a kis idézet a Máltai Sólyomból tartalmazza az film noir esszenciáját. Vagy csak azért tetszik ennyire, mert Bogart-ra olyan jellemző? Nem tudom... Mindenesetre ahányszor újraolvasom, elmosolyodom, pedig nincs is benne poén. Egyáltalán nem komédia ez a film, mégis többször nevettem fel rajta, mint egy screwball comedy-n. Ennek persze az is lehet az oka, hogy egy feszült hangulatba belehelyezett poén-bomba nagyobb hatással lehet, mint egy alapvetően vidám hangulatú filmben.

A vizuális stílusjegyek viszonylag könnyen összefoglalhatóak: Fokozott, látványos játék a fény-árnyék hatásokkal. Nem új dolog ez persze, láttunk már ilyesmit a német expresszionista filmeknél. Lásd Dr Caligari vagy mondjuk Nosferatu.

Jellemzőek még ezeknek a filmeknek a látványvilágára a nagyvárosi, rideg utcák, gyakran esőtől csillogó járdákkal. Bár megszokhattuk, hogy a harmincas években igyekeztek mindent stúdióban felvenni, a film noir szakít ezekkel a hagyományokkal, gyakran kimerészkednek valódi helyszínekre. Jelen filmnek is van egy-egy nyúlfarknyi jelenete San Francisco utcáin. 

És bár a film noir (magyarul fekete v. sötét film) elnevezés azt sugallná, hogy ebben a stílusban a képi világ az elsődleges, ez messze nem így van. Tartalmi stíluselemei legalább ennyire meghatározóak - erre utaltam a fenti kis idézettel kapcsolatban is.

Lássuk csak: 

1. Általában van egy magányos férfi főszereplő. Legjellemzőbb, hogy ez egy magándetektív, de nem feltétlenül. (Jelen filmben ez a figura a Humphrey Bogart által alakított Sam Spade)

2. Többnyire van egy (vagy több) fontos női szereplő, melyek gyökeresen szakítanak az eddigi hollywoodi romantikus nőideállal, és bár vonzóak, de alattomosak, veszélyesek, sőt gyakran életveszélyesek. Ebben a filmben két ilyen is van. A fajsúlyosabbat Mary Astor alakítja. Őt láthattuk az Élni vágyó Asszonyban egész más karaktert játszva.

3. Általában nyomasztó, sötétes a hangulat, de izgalmasan, nem melankolikusan. És emellett fontos még, hogy Hollywood-i gyökerei ellenére - meglepő módon - általában nincs happy end!

Bogart-tal a Játszd úja, Sam! című Woody Allen filmben ismerkedtem össze. Aki nem látta, annak érdemes elmondanom, hogy a kissé introvertált főszereplő, filmkritikus (Woody Allen) hatalmas Bogart rajongó. Ő a példaképe, még a jellegzetes felső-ajak felhúzását is próbálja imitálni. Nos, én gyerekként ebben a filmben találkoztam először Bogart alakjával. Sajátos, megnyerő karakter, jóképű - gondolom a nőknek is rettenetesen bejött, és nyilván a férfiak is könnyen azonosultak vele.

A film egy rejtélyes szobrocska (a Máltai Sólyom) körül zajlik. Többen is ennek a felbecsülhetetlen értékű kincsnek a megszerzésére hajtanak. Ebbe az ügybe keveredik bele a Bogart által alakított detektív. Csakhamar gyilkosságok kezdik összegabalyítani a szálakat. Még maga a detektív is gyanúba keveredik. Közben persze ahány nő megfordul körülötte, mindegyikről kiderül, hogy szerelmes belé. És ő természetesen ezt ki is használja, gátlásai nem nagyon vannak ez ügyben.

Van a filmnek egy szereplője, akit még nem említettem, pedig nagyon vártam már, hogy újra filmben láthassam. Nem okozott csalódást! Nagyon meglepett új megjelenésével, hiszen amikor utoljára láttam az M - Egy város keresi a gyilkost című filmjében, még száz kiló felett járhatott, most pedig cingár férfiként, szinte megfiatalodva kerül elénk. Ő a magyar származású Peter Lorre. 

Van néhány "hoppá" jelenet a filmben - olyan fordulatok, amikre egyáltalán nem számítottam. És bár ezek nem feltétlenül sorsdöntő fordulatok, de remek hangulatot adnak az amúgy is izgalmas filmhez. 

A film noir elnevezést majd 1946-ban adja egy francia újságíró ezeknek a filmeknek. Van tehát még ideje bontogatnia a szárnyát ennek a stílusnak. Az, hogy már az első képviselője ilyen remek, azt vetíti előre, hogy itt nagyon komoly dolgok előtt állunk. Mi jön még?!!