Japán (Teshigahara Productions, Toho Film), 123 perc, ff., japán

Rendező: Hiroshi Teshigahara

Producer: Kiichi Ichikawa, Tadashi Ono

Egy férfi bandukol a végtelen homoksivatagban... kezében bot, szemén napszemüveg. Később kiderül, hogy rovarokat gyűjt. Kimondottan egy bizonyos rovar felkutatására utazott ide ebbe a sivatagba... 

Na, de álljunk meg egy szóra...! Nem is tudtam, hogy Japánban van sivatag ?! ... Nincs is! Viszont Tottori mellett, a tengerparton van egy néhány négyzetkilométer nagyságú homokdűne, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy sivatag.

Szóval a férfi egész napját a végtelen homoktengerben tölti, és csak este kap észbe, hogy bizony jól eltelt az idő. Helybeliektől megkérdezi, hogy tudnak-e neki szállást javasolni a környéken. Tudnak. Egy homokgödörben épített faházban kap szállást egy egyedülálló nőtől.

 

Akkor még nem sejti, hogy ez a ház lesz az otthona elkövetkező életében. Már a vacsora közben a hölggyel való beszélgetés alatt is furcsa jeleket kap a férfi... például amikor fürdeni szeretne, a nő megkéri, hogy legyen türelemmel néhány napot, akkor fognak majd vizet kapni... A férfi nem tervez többnapos itt tartózkodást, ettől függetlenül a sokadik ilyen elszólás után is csak nevetve közli, hogy másnap ő már nem lesz itt. (Mekkorát téved!)

Aztán másnap, amikor indulna haza, megrökönyödve tapasztalja, hogy a függőlétra, - amin lemászott előző nap - már nem lóg a gödör magas falánál...

• 
• 
• 

A film első kétharmadában ebbe a homokba épített faházba szorul be az egész film, gyakorlatilag ezzel a két szereplővel. Ez nagyjából másfél óra, és talán furán hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem unalmas.

Inkább izgalmasan, feszülten nyomasztó. Be vagyunk szorulva ebbe a szűk faházba, ahol a fák közötti résen állandóan nyomakszik be a homok. Evéskor ernyőt akasztanak az asztal fölé, hogy ne lepje el az ételt is a homok. Alváskor ajánlatos meztelenül aludni, mert a ruha alatt bepálik a homok és homok-kiütést lehet kapni. (ez utóbbinak sejtésem szerint nincs sok valóság alapja) 

Jómagam már attól a gondolattól is igen kellemetlenül érzem magam, hogy napokig nem moshatnám le magamról a rám ragadt izzadtságot... hogy ezt még rám tapadt homok is terhelje, az kimondottan pánikra okot adó gondolatként villan a fejemben.

Ebben a másfél órában egyre csak azt érezzük, hogy a homok csak árad feltartóztathatatlanul befelé. Az éjszakák azzal telnek, hogy a házba és köré befurakodott futóhomokot összelapátolják.

De vajon mi értelme ennek az egész ittlétnek? Pontos választ nem kapunk rá. Annyit tudunk, hogy vizet csak akkor kapnak a falubeliektől, ha dolgoznak. De munkájuknak végülis semmi értelme. Akár Sziszifusz, amit az egyik nap elvégeznek, azt másnap elölről kezdhetik. Hiszen a homok nem fogy el, amennyit összelapátolnak, ugyanannyit másnapra behord a szél. 

A férfi lassan megadja magát. A falubeliek is azt várják tőle, hogy társa legyen az egyébként özvegy nőnek. Mint kiderül  nem ő az egyetlen akit így fogva tartanak.

Látjuk őket szerelmeskedni. 

Míg a pornó általában hidegen hagy engem, addig bizony az erotika ilyen magas fokon való művészi megjelenítése lebilincsel. Ráadásul komoly meglepetésként is ért, hiszen a hatvanas évek közepén még Európában sem volt túl gyakori a meztelen testek összefonódásának megjelenítése mainstream filmekben, nemhogy Amerikában. Japán jól láthatóan külön utakon jár ebben a tekintetben is.

• 
• 
• 

A film harmadik harmadában aztán újra kimozdulunk a veremből, de erről nem mondanék részleteket, hátha valaki most szeretné megnézni a filmet.

• 
• 
• 
• 
• 

Fantasztikus munka volt a veremben levő ház megjelenítése. Ahogy látjuk, hogy a homok állandó mozgásban van, mintha élő szervezetként venné körül a lakóteret. Igazán bravúros munka volt ennek a felvétele. Kis stábbal dolgoztak, hat hónapon keresztül.

A siker bizony nem maradt el. Két Oscarra is jelölték, amiből az egyik természetesen a legjobb idegen nyelvű film, a másik viszont a legjobb rendező kategóriája volt. Ez utóbbi rendkívül szokatlan jelölés egy nem Hollywoodi film esetén. Díjra nem sikerült váltani ezeket a jelöléseket, de Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját ez a film.

Hiroshi Teshigahara rendező egyébként Kobo Abe 1962-es regényét dolgozta fel. A film eredetileg 147 perces volt, Teshigahara azonban a nemzetközi piacra kicsit megrövidítette, 123 percesre vágta a filmet. Nekem az eredeti, hosszú változathoz volt szerencsém. Így értettem meg utólag, hogy miért volt - az amúgy szinkronizált filmnek - kb. 25 percnyi része, amihez nem volt szinkron, csak felirat. Mint ahogy az alábbi plakáton látszik, nálunk is bemutatták a filmet, bár kicsit megkésve, 1971-ben.

A végére hagytam az ínyencséget, az eredeti cím kibogarászását:

砂の女

Az első kandzsi a 砂 ,ami könnyen észrevehetően két alap kandzsiból van összerakva: 石 (kő) + 少 (apró, kevés) Értelemszerűen tehát aprókavicsként jelölik a homokot. Kiolvasni pedig "szuna"-ként kell.

A második írásjegy egy hiragana (ellentétben az előző kandzsitól, mely Kínából ered, a hiraganák valódi japán betűk): の kiejtve: "no" és az őt megelőző és követő szavak közötti kapcsolatot jelöli.

Végül egy egyszerű, kezdő japánosok által is általában ismert kandzsi: 女 a nő. (onna)

A három betűt összerakva: szuna-no-onna, azaz A Homok Asszonya.

 

USA (Puck), 29 perc, színes

Rendező: Kenneth Anger

Az underground címke számomra hovatovább szitokszóvá nemesedik, ha még sok ilyen filmet kell megnéznem az 1001-es listán haladva...

Van egy másik címke, ami jóindulattal "kísérleti"-nek nevezi az ilyen filmeket... Ezt kimondottan találónak tartom végülis... ha úgy vesszük, akkor a készítő tett egy kísérletet, hogy valamit alkosson, de nem jött össze neki, ezért kísérleti fázisban maradt a film... na de vegyük kicsit azért komolyabban a cikkírást:

A hatvanas évek Amerikájában Hollywood kifulladni látszott.

(Ugyanezt érzem egyébként ma is Hollywooddal kapcsolatban már legalább tíz-tizenöt éve. A szuperhős univerzumok (Marvel, DC) újabb és újabb megfilmesítésén túl mintha nem nagyon lenne már ötletük... Őszintén szólva jómagam két nagy kedvencemet Tarantinot és Scorseset is kifulladni érzem, de ha ebbe is belemennénk, akkor talán  túl messzire térnénk a tárgytól...  A torrentezés nyilván nem tett jót a filmiparnak, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jön valami nagy megújulás.)

A hatvanas években hanyatló Hollywood megújulására még várni kell, azt majd a Lucas, Spielberg, Coppola baráti kör és társaik hozzák el az évtized vége felé... addig leginkább a kontinens másik oldalán, a stúdió-rendszertől messzi keleti parton, New Yorkban jöttek elő újabb és újabb ifjú titánok... 

Ha a nézhetőbb harcosokat akarom említeni, akkor John Cassavetes a New York Árnyaival (1959) vagy Shirley Clark a The Cool World-el (1963) szerepelt a listán...

Ha a nézhetetleneket akarom sorolni, akkor Stan Brakhage-től a Kutya Csillag Ember (1962), Jack Smithtől a Lángoló Teremtmények (1963) illetve Ken Jacobstól a Blonde Cobra (1963) is felkerült a listára...

Ez utóbbi lista a most éppen tárgyalt filmmel bővül. Anger ugyan picit kilóg a sorból annyival, hogy ő maga Hollywoodban nevelkedett, és már 9 évesen 16mm-es kamerával tette meg első lépéseit a filmkészítés útvesztőjében... ezt a filmet viszont Brooklynban (New York) forgatta, tehát csatlakozott a keleti parti lázadókhoz, még ha magát a vágást később Hollywoodban csinálta is.

A filmben látható motoros banda tag Bruce Byron csillagjegye volt a skorpió, és ezért ezt lett a bandában a választott neve. A narratívát nemigen tartalmazó film kezdő képsorain ez a srác láthatóan fétisként imádott motorkerékpárjával szöszöl: fényesítgeti, ápolja, meghúzza a csavarokat...

Ha valami pozitívumot el tudok mondani erről a filmről, az az, hogy amellett, hogy se története nincs, se nem hangzik el egyetlen szó sem, végig remek zenék szólnak. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére jellemző, romantikusabb, lassabb rock&roll zenék... Ray Charles, Angels, Elvis... ez volt az egyetlen mentsváram, hogy a zene végig nagyon jó! De ez csak arra volt elég, hogy ne tépkedjem ki saját hajamat szálanként ez alatt a 29 perc alatt...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mindössze 29 perces film első 7 perce tehát azzal telt, hogy Skorpió csillogóra fényesítette kedvenc járművét, és felöltötte bőrszerkóját. Itt kezdett világossá válni, hogy ez a film bepillantást fog engedni a hatvanas évekbeli meleg szubkultúrába... 

• 
• 
• 

Jó sok James Dean és Marlon Brando utalás és poszter. Néhány képregényrészlet ölelkező fiúkról... Lucky Strike cigaretta... na meg egy csontváz valami köntösbe öltöztetve...

• 
• 
• 

Aztán amikor azt hiszem, hogy már semmin sem fogok meglepődni, akkor megjelenik Jézus Krisztus. Állítólag Kenneth Anger valamikor a film készítése során véletlenül kapott a postán egy hittanosok számára készült filmet "Utolsó Út Jeruzsálembe" címmel. Régi, virazsírozott (színezett fekete-fehér) némafilm. Valami hibás kézbesítés lehetett, biztosan nem ő rendelte magának...

Fogta és belevágta ebbe a filmbe Jézus jeleneteit váltakozva meztelen férfi alsótesttel illetve melegbáros tömegjelenettel...

Engem nem nagyon kavar fel az ilyesmi, de különösebben nem tudom értékelni azt, amiben semmi konkrét elképzelés nincsen azon túl, hogy értelmetlen, üres és polgárpukkasztó. Ezek önmagukban nem tesznek értékessé semmit.

Annak végképp nem láttam értelmét amikor a horogkereszt is elkezdett szerepet kapni a filmben. Itt nem tudok másra gondolni, mint, hogy Anger azt sem tudja, mint csinál... Azon sem csodálkoznék, ha nem is tudná pontosan mit jelent ez a jelkép a huszadik században...

Az egyetlen vicces a dologban, hogy a film New Yorki vetítésén kiszállt a rendőrég, mert az amerikai náci párt (nem viccelek!) tiltakozott, hogy a film megsérti az ő zászlójukat. Azt hiszem, hogy itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hogy mekkora az isten állatkertje, mert a rendőrök ez alapján le is tartóztatták a mozi igazgatóját... és akkor hol volt még Trump elnöksége.... 

• 
• 
• 

Hogy ezeknek az eszement "underground" filmeknek mi keresnivalójuk az 1001-es listán, azt nem tudom megmondani... de elkészítésükre egyetlen lehetséges magyarázatot találok...

Az LSD az USÁ-ban az ötvenes évek végén terjedt el (előtte a felfedezője fiókjában hevert a szer leírása), és 1966-ig tiltás hiányában gyakorlatilag legális volt. Amit olvasok erről a szerről, az nagy vonalakban hasonlít ezeknek a filmeknek a hangulatára. Részemről jól megvagyok nélkülük... pedig szeretem a különleges filmeket...

Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)

• 
• 
• 

USA, 45 perc, ff.

Rendező: Jack Smith

Az ehhez hasonló filmeknél kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon jó útikalauzt választottam-e magam mellé a filmtörténelmet bejáró túrámhoz az "1001 Film..." című könyv személyében...

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy belemennék a részletekbe, vastag betűvel felhívom a figyelmet arra a tényre, amit a megfelelő címkével is jeleztem, hogy ez a poszt bizony szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Maga a filmkritikus, aki megírta a könyv eme filmről szóló kis bekezdését is úgy említi, mint "az underground filmművészet legnagyobb botrányköve". És... hát... valószínűleg semmi túlzás nincs ebben.... illetőleg bevallom, az underground világában meglehetősen idegenül mozgok, azt azonban felfedezni vélem, hogy a mozgalom elsődleges eszköze maga a megbotránkoztatás, tehát az efféle film talán olyan nagyon nem is voltak ritkák, legfeljebb nagy részük nem maradt fenn az utókor számára...

Engem egyéként nem könnyű megbotránkoztatni. Tényleg! Nem is hinném, hogy a megbotránkozás lenne a megfelelő szó arra, amit éreztem a film első néhány percében (azért írok néhány percet, mert idővel hozzászoktam a látványhoz) hanem inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy önként vállalt feladatként majd valami értelmeset szeretnék írni erről a filmről is... Meglátjuk, hogy fog-e sikerülni...

A kedves olvasó nagyon nagy valószínűséggel nem találkozott ezzel a filmmel (hagyományos mozikban illetve videotékákban legalábbis biztosan nem) és már egész biztosan nagyon kíváncsi, hogy mi lehet ez az egészen különlegesnek hangzó film...

Nos, pár másodperces  animált gifekkel próbálom illusztrálni azt amit szavakkal nem tudnék jól visszaadni. Ha azt írom, hogy az egyik szereplő a kép felső szélén lóbálja a himbilimbijét, biztos senki nem akarná elhinni. Pedig igaz...

De ha valaki nem hinne a szemének, tudok mutatni hasonló képkockákat közelebbről is, itt a himbilimbi után egy kis erőszakolós koreográfia is megjelenik: 

A csúcspont a film középtáján található. Nem biztos, hogy jól értelmezem a látottakat, de mintha földrengés támadna (ezt sejteti a lezúduló vakolat is), ám az orgia zavartalanul folyik tovább:

Ilyen, és ehhez hasonló montázsokból tevődik össze ez a szürreális 43 perc.

Már előre láttam egyébként, hogy a Kutya Csillag Ember és a Blonde Cobra után újabb kegyetlen tortúra vár rám, de kicsit megnyugodtam, hogy ez a film sem hosszabb 43 percesnél. Négy-öt perc után azonban elfogott a pánik, vajon hogy fogom ezt kibírni? Ezt a pánikot erősítette, hogy a képminőség rettenetes, gyakorlatilag az 1910-es évek némafilmes hagyatékára emlékeztető. Szemcsés, néhol egészen fakó, az első néhány fura képkockánál nem is voltam benne biztos, hogy valóban egy lankadt fütyköst látok-e a képen... Ez a rossz képminőség nem olyan meglepő, hiszen 16 mm-es filmre forgatták. Gondolom az volt épp kéznél, arra volt pénzük. (Innét kezdve már nem a filmből kivett anim gifekkel illusztrálok, hanem a forgatás során készült fotókkal)

Fura módon a film kb. felétől kezdtem kicsit akklimatizálódni a látottakhoz, kezdtem elengedni magam. Ebben talán segített, hogy a kísérőzenék is egyre kellemesebbek lettek, talán kicsit el is zsibbadtam... mindenesetre már nem fájt, hogy ezt kell néznem, megbékéltem a sorssal...

Történetre vagy bármi narratívára természetesen nem szabad számítani, önmagában ezzel azonban nekem az égvilágon semmi bajom nem lenne.

Nem az a bajom egyébként ezekkel a pöcsrázásokkal és hasonló dolgokkal, hogy kiveri nálam a biztosítékot, hanem az, hogy olcsó és a megbotránkoztatni vágyás mellett - úgy érzem - nincs mögötte semmi.

Valószínűleg az 1960-as évek New York-i underground közösségében kellett volna élni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azt a filmet. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban - a hatvanas évek elején - a pornófilmek gyártása még igen korlátozott volt. Az évtized elején az európai pornófilmesek is még csak épp hogy bontogatták szárnyaikat, Amerikában azonban még obszcénnek, és büntetőtörvénykönyvbe ütközőnek minősültek az ilyen filmek. Ezzel arra a fontos tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor ezt a filmet bemutatták, akkor simán benne volt a pakliban, hogy az embereket beviszik emiatt a rendőrségre, és ez a beszámolók szerint a valóságban többször meg is történt. Egyfajta fiatalos tiltakozás is volt tehát ennek a filmnek az elkészítése és a bemutatása.

Szokás szerint próbálok minden filmnek utánaolvasni. Előzetesen azt hittem, hogy nem nagyon fogok találni erről az alkotásról semmit, ám legnagyobb meglepetésemre a Filmvilág egyik szerzőjében hatalmas Jack Smith (ő a rendező) rajongóra akadtam. Az illetőnek volt szerencséje ezt a filmet New Yorkban a rendező által szervezett vetítésen megnézni. Próbáltam magamat is elképzelni egy ilyen underground klubban, körülöttem transzvesztiták, betépett alternatív művészek, ki tudja, lehet, hogy én is élveztem volna.

Az egyik cikkben azzal próbálják a filmet védeni, hogy az átlag kritikus morális terén ugyan kívül esik ez az alkotás, viszont ezt a művet az esztétikai térben kell vizsgálni, és az elemző szerint ebben a gyönyörű térben mozog Smith filmje is. Nos nekem morális problémám az égvilágon semmi nincsen vele, pont az esztétikai szempontok alapján vagyok elégedetlen ezzel a művel. 

Úgy általában - az általam teljesen ismeretlen - Jack Smith képességeiről kezdett egészen lehangoló véleményem kialakulni, amikor is egészen véletlenül megtaláltam Smith néhány fotográfiáját, és ebben a pillanatban hirtelen egészen megváltozott róla a véleményem. Ezek a képek ugyanis gyönyörűek, legalábbis az én értékrendem szerint.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek bizony nézegetésre és a bennük való gyönyörködésre kifejezettan alkalmas képek! Ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Ebből viszont azt a további következtetést vontam le, hogy elképzelhető, hogy a film szűk keresztmetszete számomra nem a tartalmi elemei voltak, hanem az igen gyenge minőségű nyersanyag. Talán, ha a film minősége megközelíti ezeknek a fotóknak a minőségét, akkor lehet, hogy abban is meglátom azt az esztétikumot, amire a Filmvilágban olvasható elemző cikke felhívja a figyelmet...

Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.

Olaszország (Galatea Film, Jolly Film), 87 perc, ff., olasz

Rendező: Mario Bava

Producer: Massimo de Rita

Mussolini idejében, a harmincas évektől kezdve Olaszországban tilos volt horror filmet készíteni vagy bemutatni (a meztelenség is tiltott volt), így ez a műfaj kifejezetten újdonság volt az olaszok számára. 

Ez a film viszont egy vérbeli exploitation, egy kegyetlen jeleneteket is tartalmazó horror. 

Itt álljunk meg egy percre! Mit is nevezünk exploitation (sajnos nincs jó magyar szó rá) filmnek? -  a wikipédián nagyon jól összefoglalják, ezért szó szerint idézem:

...olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit - más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek, olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilm-fesztiválokra általában nem nevezik be őket...

Nos ez a film szinte mindenben megfelel a fenti követelményeknek. Nincsen értékelhető színészi játék, a történetet jóindulattal sem tudtam komolyan venni... Itt jegyzem meg, hogy a sztori alapja egy Vij című Gogol kisregény, mely egy orosz népi legendát dolgoz fel... hát Istenem... akkor sem tudtam ráhangolódni...

Valamikor az 1600-as években indítunk egy moldáviai erdőben: Asa hercegnőt és Javutics herceget boszorkányság vádjával halálra ítélik. Haláluk előtt kegyetlen kínzásoknak vetik alá őket. A legkevesebb, hogy izzó vassal jelet égetnek a hölgy hátára (a fenti képen épp ez a jelenet látható), utána viszont egy vasálarcot szögelnek (!!!) az arcára. Nem elírás, ahogy a poszteren (és az alábbi képen is) látszik, az álarcból szögek állnak ki az arc felé, és így kalapálják rá azt az arcra. Ez a jelenet talán önmagában is megmagyarázza az exploitation - mint műfaj - jelentését. A történet szempontjából ugyanis nem igazán van jelentősége, elsősorban a borzongás kiváltását szolgálja. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én még sosem hallottam, hogy ilyen maszkok léteztek volna. Ránézésre is inkább tűnik japán szamuráj-maszknak, mint valami kelet-európai alkotásnak...

Mielőtt kivégeznék a boszorkánynak kiáltott Asa hercegnőt, az megátkozza saját családjának leszármazottait. (Már itt kicsit biceg számomra a történet... ennek vajon mi értelme?!)

Ugrunk kétszáz évet az időben. Az 1800-as években egy tudós és annak segédje Moldáviában utazva véletlenül az út mellett felfedezi egy földalatti sírkamrában a maszkkal leszögezett arcú halott hercegnőt. Leveszik róla az álarcot, és ezzel végzetes folyamatot indítanak útjára. A tudós és segédje pont annak a Katja hercegnőnek az édesapjánál szállnak meg, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Asa... (ugyanaz a Barbara Steele játssza) rögtön tudhatjuk tehát, hogy ők lesznek a hercegnő átkának elszenvedői. 

Nem megyek bele a részletekbe, könnyen kitalálható, hogy mindkét halott felkel, és elkezdik levadászni a szerencsétlen leszármazottakat, akik így maguk is ilyen élőhalott jellegű vámpírszerű lények lesznek. Előjön a vámpírtörténetekben megszokott kizárólagos éjszakai ébrenlét, a kereszt, mint a vámpírok ellenszere, a vámpírosra növesztett szemfogakat viszont ennél a filmnél el lehet felejteni...

Első ránézésre szinte "kísértetiesen" a 30-as és 40-es években készült Universal Studio által készített horrorfilmekre emlékeztet az egész. (ld. Frankenstein, Dracula, stb.) Ugyanolyan hátborzongató díszlet, ugyanolyan rém-mese szerű történet, az egyetlen komoly különbség, hogy ez a film tele volt tűzdelve igen erőszakos, már-már öncélúan brutális jelenetekkel. A vámpírok végleges megsemmisítése például ebben a filmben úgy hajtandó végre, hogy egy hosszú szúrós tárggyal keresztül kell döfni a bal szemet. Igen... ezt a módszert illusztrálja is a professzor úr...

Így néz ki Barbara Steele, amikor felkel kétszáz éves álmából, megszabadulván a szöges maszktól...

Barbara Steele egyébként az angliai Rank Charm School nevű iskolát végezte el, ahol jó kiállású, szép fiatalokból próbáltak sztárokat faragni, több kevesebb sikerrel. Steele az iskola elvégzése után sem kapott komolyabb szerepet Angliában, valahogy Olaszországba keveredett, és itt talált rá Mario Bava rendező.

Semmiképpen nem színészi kvalitásai tették alkalmassá erre a szerepre, hanem különleges arcberendezése, melyet sokan tartanak egyszerre igen szépnek és félelmetesnek. 

• 
• 
• 
• 
• 

Mindenesetre ebben a filmben akkora sikere volt, hogy állandó, visszatérő főszereplője lett a 60-as és 70-es évek olasz exploitation filmjeinek. 

Ez a film volt Mario Bava első rendezése (ő eredetileg operatőr volt), Barbara Steele-nek pedig első főszerepe. Talán ennek a tapasztalatlanságnak is volt köszönhető, hogy ketten állítólag nemigen jöttek ki egymással a forgatás alatt. Steele nem ismerte a pontos forgatókönyvet, attól félt, hogy a rendező majd le akarja vetkőztetni valamelyik jelenetben, nem tetszett neki a paróka sem, amit ráadtak (nekem sem), egyszóval napi szinten ment a cirkusz, sokszor nem is volt hajlandó megjelenni a felvételhez...

Bavának operatőrként jó érzéke volt a hangulat képi megteremtéséhez. Tulajdonképpen ez az egy dolog ebben a filmben, amiről elismerően tudok szólni. Remekül teremt hangulatot a fénnyel, a különleges, titkos folyosókat félhomályos kazamatákat ábrázoló díszlettel.... 

Érdekes módon nem Olaszországban lett igazán sikeres ez a film. Az olasz jegybevétel nagyjából arra volt jó, hogy nullszaldósra hozza a költségeket. Meglepő módon a film akkor lett igazán sikeres, amikor az AIP nevű amerikai forgalmazó megvette a jogokat. Kicsit átpofozták, másik zenét tettek alá, újraszinkronizálták, mert bár Bava-ék megcsinálták az angol szinkront, az szinte érthetetlen volt, mivel a legtöbb olasz színész nem beszélt jól angolul...

Amerikában új címet is kapott a film Black Sunday (Fekete Vasárnap), ami kicsit eltávolodik a tartalomtól... Egyébként ez egy tipikusan exploitation mozis fogás... mindent szabad, ha az a jegybevételeket növeli... Vasárnapról szó sincs a filmben, de biztos valakinek tetszett ez a misztikusan hangzó cím: Fekete Vasárnap. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyasmi legyen egy exploitation film plakátján, ami nincs is a filmben... Az alábbi plakát például két olyan sikító nőt ábrázol, akik még csak nem is hasonlítanak senkire a filmből... koponyára sem emlékszem egyik jelenetből sem...

De nézzük például az osztrák/német filmcímet: Die Stunde, wenn Drakula kommt - Az óra, amikor eljött Drakula ... nyilván mondanom sem kell, hogy Drakulának a neve sem hangzik el a filmben...

Angliában egyébként 1968-ig be sem engedik mutatni ezt a filmet a sok brutális jelenet miatt...

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak az alkotásoknak, amiket ha gyerekkoromban láttam volna, amikor még sokkal érzékenyebb voltam az ilyen rettenetes képsorokra, - no meg amikor még ez a látványvilág nem volt ennyire elavult - valószínűleg én is sokkal jobb filmnek tartanám ezt a B-filmes horrort, és most nem nézném le ennyire...

Zárásul jegyzem meg, hogy egyébként semmi bajom az exploitationnel! Kíváncsian várom, hogy hány érettebb, jobban kidolgozott példányával fogunk találkozni az 1001 film végignézése során.