Franciaország (CICC, Fida, Filmtel, TC), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Raymond Borderie, Eugéne Lépicier

Melville több műfaj irányába tett kísérlete után, a Bob Nagyban Játszik - 1956 sikerét követően túlnyomórészt gengszterfilmeket készített. Előbb Belmondohoz volt hűséges, majd átpártolt Alain Delonhoz, aki ennek a filmnek is a főszereplője.

Melville mindig kalapot viselt, ráadásul amerikai stílusú Stetson kalapot. Nagy rajongója volt ugyanis az amerikai kultúrának. Valójában Jean-Pierre Grumbach néven született, és állítólag a második világháború alatt a francia ellenállás tagjaként vette fel a Melville álnevet az amerikai író, költő Herman Melville-től kölcsönözve. Később ezt a nevet megtartotta rendezői művésznévként is.

Nem beszélnek túl sokat ebben a filmben. Az első párbeszéd nagyjából a tizedik perc környékén hangzik el, és végig olyan érzése van az embernek, hogy a rendező csak akkor alkalmaz dialógusokat, ha nagyon muszáj. Persze egyszerű indokkal is magyarázható ez a szövegtakarékosság: a főszereplő magányos hősként a film nagy részében egyedül látható, és nem amolyan magában beszélő típus (mint mondjuk én). 

A kép is kifejezetten hideg, sötét tónusú. A meleg színek hiányoznak. Ezt a rendező elsősorban nem optikai megoldásokkal (pld szűrőkkel) érte el, hanem egyszerűen csak olyan tárgyakat szerepeltetett a színen, amelyek nem meleg színűek. Talán még Delon kék szeme is hozzájárul ehhez az összképhez.

Mindezeknek  köszönhetően a már letűnt idők amerikai film noir-jainak hangulata köszönt vissza a vásznon. Gátlástalan zsaruk, zenés éjszakai lokálok, gyilkosságok, és viszonzatlan, önzetlen szerelem...

Eme viszonzatlannak tűnő szerelem - melynek múltjáról, eredetéről semmi nem derül ki - elszenvedője egy gyönyörű nő. És az őt alakító színésznőt mellesleg Nathalie Delonnak hívják.

Nathalie és Alain 1964-től 1968-ig voltak együtt. A hölgy eredetileg fotómodell volt, és erős a gyanúm, hogy elsősorban Alain Delonnak köszönheti, hogy ezzel a filmmel színésznőként is debütálhatott. Később aztán több filmben is szerepelt, melyből néhányat én is láttam, és nem éreztem, hogy rendkívül esztétikus megjelenésén túl más is indokolta volna filmes karrierjét.

Delon egy bérgyilkost alakít. Egy érzelmektől teljesen mentes férfit, aki megfelelő összegért bárkit különösebb szívfájdalom nélkül meggyilkol. 

Egy ilyen küldetés végrehajtásával kezdődik a film. Delon karaktere nem fektet túl nagy hangsúlyt a küldetés titkosságára, több szemtanú is látja őt távozni a tett helyszínéről. Bár nagyon szilárd alibit biztosít számára a fent említett szőke szépség, mégis a rendőrség látókörébe kerül. Leginkább kalapja miatt. (Ugyanis egy kalapos férfit láttak távozni a szemtanúk)

Az ügy nyomozója nemes egyszerűséggel elrendeli, hogy a rendőrök minden kerületből állítsanak elő 20-20 kalapos embert, hogy a szemtanúk elé állíthassák őket felismertetésre... és hát bérgyilkosunkat bizony néhány szemtanú felismeri... de a masszív alibije miatt mégis kénytelenek őt szabadon engedni.

Igen ám, de ekkor már a megbízók is elbizonytalanodnak: mi van, ha a rendőrök azért engedték ki a végrehajtójukat, mert az együttműködik a nyomozókkal? Két tűz közé szorult hát Delon karaktere: tudja, hogy a rendőrség megfigyeli, de a volt megbízók is döntést hoztak kiiktatásáról.

Néhány fordulat bizony erőltetett... (a rendőrök például azért állítják elő egy kártyapartiról, mert elismeri, hogy övé a fogason látható kalap, és azt is, hogy pont a gyilkosság ideje után érkezett a játékba)... Legalább egy gyenge próbálkozást tehetett volna arra, hogy végig ott volt. Ha a kártyapartnerek feldobják (ami szerintem kizárt) akkor is pont ugyanott tart, hogy beviszik gyanusítottnak...

Ettől föggetlenül végig megvan a kellő feszültség, jó ez a film noir-os hangulat. Egész kis nosztalgiám lett a 10-20 évvel ezelőtti különleges stílusú divatos bűnügyi filmekhez.

Franciaország (Les Films Copernic, Comacico, Lira Films, Cinecidi), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Nehéz dolgom lenne, ha arra vállalkoznék, hogy nagy vonalakban leírjam, hogy miről is szól ez a film. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy Godardnak szándékában állt, hogy szóljon valamiről ez a film. Ha kicsit felületesen nézzük, akkor akár olyan illúziónk is lehet, hogy egy történet zajlik szemünk előtt, ám, ha jobban odafigyelünk, rájövünk, hogy jól be vagyunk csapva...

Beszámolhatnék ugyan arról, hogy egy Roland nevű férfi (Jean Yanne) és egy Corinne nevű nő (Mireille Darc) felkerekednek megszerezni a nő haldokló apja utáni örökséget... Útjuk során számos nehézséggel néznek szembe, többek között látjuk, ahogy a francia vidék szinte apokaliptikus helyszínné válik.

Szeretem amúgy a road movie-kat, és elsőre azt hittem, hogy itt is valami ilyesmiről van szó...

De mielőtt folytatnám, íme egy kis ízelítő a már említett apokaliptikus képekből (és aki látta a filmet, annak az emlékezetében talán ezek a képek maradnak meg legintenzívebben, és itt hívom fel a figyelmet, hogy az alábbi képek nem egyetlen baleset képei, hanem hőseink gyakorlatilag állandóan ilyen balesetek mellett haladnak el). Erős a gyanúm egyébként, hogy ezekkel Godard a marxista, maoista ellenállást próbálta terrorakciókra hangolni, de erre majd később térjünk vissza. 

A pár későn érkezik a nő szüleihez, apja addigra már meghal, anyjának pedig esze ágában sincs lányával megosztani az örökséget. Így hát megölik szerencsétlen szülőt....  de szinte gondolkozás nélkül....

És ha így elmondva túlságosan épkézláb és kerek lenne a történet, akkor még elmondom, hogy útban hazafelé egy hippikből álló "felszabadító front" (igen, nem elírás!) elrabolja őket. Ez a társaság lopásból és kannibalizmusból tartja fenn magát.

És itt álljunk meg egy szusszra....

Mert a film messze nem ilyen kerek és értelmes, mint ahogy ezt idáig leírtam. Godard erős késztetést érzett, hogy ne csak a kapitalista elnyomás ellen harcoljon, hanem a (filmes) ábrázolás "polgári felfogása" ellen is. És ez tökéletesen sikerülni látszik utóbbi filmjeivel. Legalábbis számomra szinte tökéletesen nézhetetlennek bizonyulnak...  Van ellemző, aki elegánsan poszt-modern fekete-komédiának cimkézi ezt a filmet. Mások egyszerűen csak szatírának... én rosszindulatúan egyszerűen katyvasznak.

Az amúgy sem teljesen koherens, kissé abszurd, és mindenképpen vértől tocsogó képekbe néha beékelődnek hosszú perceken át tartó politikai nyilatkozatok, mint például azok,  melyeket olyan szereplő mond el, aki nincs is színen, helyette egy másik szereplőt látunk, aki ezalatt szendvicset majszol teli pofával. Itt hangzik el többek között, hogy az elnyomottnak milyenfajta ellenálláshoz van joga... és közben flashback jelleggel újra végignézzük az apokaliptikus képsorokat, így már más értelmezést adva azoknak: számomra így már azt sugallva, hogy nem holmi közönséges autóbalesetek képeit láttuk, hanem az ellenállási mozgalom terrorjának eredményét... melyet Godard célszerűnek és elfogadhatónak tart. (Itt jegyzem meg, hogy aki az "USA általi elnyomás" elöl Mao Ce-Tung felé fordul, akinek durva becslés szerint 50 millió ember köszönheti halálát... nos, az a Godard számomra nem veendő túl komolyan)

Godard-tól már jól megszokott - amúgy kifejezetten esztétikus, látványos - feliratok is megszakítják a jeleneteket.

Maga a film egyébként kifejezetten látványos. Ebben a tekintetben legalább nem távolodik el teljesen az általa megvetett "polgári felfogás"-tól.

A film egyik legismertebb jelenete szintén kimondottan izgalmas képi élmény, sőt rekord is volt a maga idejében. Egy 300 méteres kocsis kameramozgatást látunk az út mellett felépített sínen. Ebből itt most csak  pár másodpercet látunk, de aki végignézi a közel tíz perces (!) snittet, az lát itt mindent felborult autóktól kezdve, állatokon át az útttesten sakkozó emberekig... na és persze sok vért...

Láttam már olyan zavaros filmet, mely végül csodák-csodájára csak összeállt valamivé... és láttam olyat is, mely nem állt össze ugyan, de mégis jól esett nézni valami miatt...

Ebben a filmben voltak helyenként igen kreatív megoldások, mégsem mondom azt, hogy összességében jó élményként maradt meg bennem. Sok-sok referencia van a filmben, melynek értelmezéséhez szerintem még 1967-ben is polihisztornak kellett lenni, azóta pedig eltelt 55 év, és az akkor széles körben ismert események, divathullámok, problémák jó részére senki sem emlékszik már.

Mondjuk a francia forradalom szereplőit én is ismerem nagyjából... találkozunk például Saint-Just-szel (Jean-Pierre Léaud)... de hogy hogyan keveredett történetünkbe, azt senki se kérdezze tőlem...

A sok vérről és erőszakról már meséltem... Látjuk egy disznó leölését, egy baromfi fejének levágását... ma már nyilván hatalmas botrány lenne ezen jelenetekből...

Aztán látjuk egy lány élve felgyújtását főszereplőink által... Amikor Corrine elgondolkozik azon, hogy talán nem lett volna joguk felgyújtani egy "filozófust" (!!!), akkor Roland azzal védekezik, hogy a lány amúgy is csak egy kitalált karaktere volt a filmnek... 

Én szeretem az abszurdot, a szürreálist, de ehhez a filmhez kevés voltam sajnos...

Hm... hát én nem bánom, hogy ezzel a filmmel elbúcsúztunk Godardtól... nagyon eltávolodtunk egymástól....

Franciaország (Madeleine, Parc), 120 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy 

Producer: Mag Bodard, Gilbert de Goldschmidt

A Cherbourgh-i Esernyőknél még azzal próbálkozott Jacques Demy, hogy operaszerűen, a teljes film alatt énekeljenek a szereplők. Még a párbeszédeket is kizárólag énekelve adták elő. Ezzel mintegy megreformálni kívánva a musical műfaját, ahol eddig (és később is) sokkal jellemzőbb, hogy a cselekmény inkább prózában halad, és időnként a szereplők megállnak énekelni és táncolni.

A Rochefort-i Kisasszonyokkal Demy egy lépést hátrált ez ügyben, amennyiben itt a 3-5 perces dalokat 1-2 percnyi próza megszakítja. A zene továbbra is erős túlsúlyban, de nem viselik már azt a terhet magukon, hogy a cselekmény egészét rajtuk keresztül közlik a szereplők.

A zenét egyébként ugyanaz a remek Michel Legrand szerezte, aki az Cherbourgh-i Esernyők komponistája is volt. Gyönyörű melódiákat szerez, mégis furcsa, hogy egyik sem igazán maradt meg a fülemben. Nincs egy olyan dal sem a filmben, amelyikre konkrétan azt tudnám mondani, hogy "Na, az milyen nagyszerű volt!"

Egyébként ugyanezt az egész filmre is rá tudom húzni: öröm, boldogság, önfeledt vidámság a köbön, mégsem tudok egyetlen katartikus, vagy akárcsak különösebben kiemelkedő jelenetet megnevezni. Hacsak nem azt, hogy a 45. percben egyszer csak minden előzmény nélkül váratlanul megjelenik Gene Kelly.

Na erre ki számított egy francia filmben a hatvanas évekből?

Itt van persze Catherine Deneuve és Françoise Dorléac, aki Deneuve egy évvel idősebb nővére, aki nem sokkal (3 hónappal) ennek a filmnek az elkészítése után halálos autóbalesetet szenvedett. Pont, amikor maga is a világhír kapujában állt. Dorléac egyébként a filmben Deneuve karakterének ikertestvérét játszotta.

Hallgatni és nézni is nagyon kellemes ezt a filmet. Még akkor is, ha az elsődleges hatásokon túl semmi mélyebbre nem számíthatunk. Ezalatt azt értem, hogy a kellemesen vibráló, harmonikus színkavalkád és a táncosok könnyedsége az, amire itt élményként számíthatunk. Tulajdonképpen olyan, mintha ellátogatnánk az Operettszínházba. 

A színészválogatásnál az énektudásnak nem volt túl nagy jelentősége, hiszen tudomásom szerint az énekhangot majdnem mindenkinél profi énekesekre bízták. Micsoda csalás! Ez számomra illúzióromboló. Két esetben tudtam ezt csak megbocsájtani: a My Fair Ladynél, ahol évtizedek után tudtam csak meg, hogy nem Audrey Hepburn énekel, és az eredeti István a Királynál, ahol gyerekkoromban úgy éreztem, hogy Varga Miklós hangja jobban illik Pelsőczyhez, mint az ő sajátja.

A tánctudásra viszont figyeltek! Könnyű kiszúrni a stábban a West Side Storyból ismerős George Chakirist, (balra) aki abban a filmben is elsősorban táncolt, nem emlékszem, hogy énekelt volna. (legalábbis szólót nem)

A sztorira részletesen nem térnék ki. Leginkább azért mert nincs jelentősége. Rochefortba érkezik egy utazó karneváli társulat. Felépítik színpadukat, közben néhányan szerelmet találnak a városban, majd továbbmennek. Ennél ne is várjunk semmi többet....

Ha élvezni akarjuk ezt a filmet, csak engedjük el magunkat a látványnak és a zenének, és próbáljuk elhinni, hogy létezik, vagy létezett, vagy mondjuk inkább létezhetne egy olyan város, ahol a színek ennyire harmonizálnak mindennel és mindenkivel...

Ezzel a filmmel elbúcsúzunk Jaques Demytől...

Franciaország (Five Film, Paris Film Production), 101 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Henri Baum, Raymond Hakim, Robert Hakim

Bár a magyar címet ez esetben kimondottan szépnek tartom, a francia eredeti cím kicsit összetettebb tartalmat hordoz. Franciául a "nap szépe - belle de jour" ugyanis egy magyarban törpe hajnalkának nevezett növényt jelöl, mely nappal nyitja virágját. Ezzel szemben az "éjszaka szépe - belle de nuit" kurtizánt is jelent.

Ha valami hasonló jelentéssel bíró szópárt szeretnénk találni a magyarban, akkor talán a "nappali pillangó - éjszakai pillangó" környékén lenne érdemes keresgélni, ez utóbbi ugyanis tudvalevőleg szintén az örömlányok - nagyon elegáns és romantikus - bár manapság egyre kevésbé használatos szinonimája.

Séverine (Catherine Deneuve) egy Pierre nevű orvos felesége. Láthatóan jómódban élnek. Mégis, igen hamar világossá válik, hogy kapcsolatukban valami nagyon nincsen rendben. A nő szereti férjét, ám szexuálisan teljesen elzárkózik irányába. Valószínűleg soha nem volt közöttük semmi testi, kapcsolatuk kizárólag lelki. A férfi türelmesen várja, hogy a nő félelme felengedjen iránta, ezért talán feltételezhetjük, hogy részéről teljesen önzetlen szeretetről van szó. 

Viszonylag hamar világossá válik, hogy nem ez az önzetlen, tiszta odaadás az, amire Séverinnek szüksége van. Ez a fajta szeretet őt hidegen hagyja. Mi több, pont ez az, ami megbénítja a nőt. Neki arra lenne szüksége, hogy egy férfi megalázza, kiszolgáltatottá tegye, sőt, egyenesen arra, hogy fájdalmat okozzon neki.

Ezt azokból az álmokból, illetve álmodozásokból tudjuk meg, melyek időnként úgy szakítják meg a valóságot, hogy legtöbbször csak utólag - de még akkor sem teljes bizonyossággal - tudjuk meg, hogy egy adott jelenet csak Séverine képzeletében zajlott le.

Kétszer láttam ezt a filmet, egyszer fiatalon, - vagy harminc éve, - egyszer meg most, ahogy sorra került a listán. Amikor fiatalon láttam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy léteznek olyan nők a Földön, akiknél ekkora disszonancia van a külső és a belső között. Magyarul megfogalmazva, látszatra szűzies teremtmények, belül azonban elementáris szexuális vágyakozás lappang a külső szemlélő számára elképzelhetetlen perverziók irányába. (És itt a perverzió szót semmi esetre sem elítélő vagy negatív értelemben használom, csupán olyan szexuális érdeklődésekre értem, melyek nagyban eltérnek a "mainstreamtől") Meg voltam győződve, hogy a film létrejöttének egyetlen célja az volt, hogy különböző "perverz" szituációkat mutathasson be. Egyszerűbben fogalmazva, szimpla exploitation cinemaként tekintettem rá.

Ma már egész más a véleményem. Az elmúlt harminc év tapasztalata alapján mondhatom, hogy több ilyen nő van, mint az ember sejtené... Nevezetesen, akik vágynak az alárendeltségre, kiszolgáltatottságra, megaláztatásra. Legalábbis szexuális téren. De mivel a társadalom meglehetősen elitéli, és devianciának tekinti eme vágyakat, legtöbben egész életükben magukban tartják és elnyomják ezeket.

Séverin egy olyan nő, aki - bár nyiltan nem vállalja ezeket a vágyakat - mégis módot talál, hogy megélhesse ezeket.

A nő tehát egy nap úgy dönt, hogy elszegődik prostituáltnak. Felkeres egy olyan magánlakást, ahol egy hölgy (egy madame) ilyen szolgáltatásokra kínál hölgyeket urak számára. Mivel csak koradélután tud férje elől titokban ide szökni, ezért a madama a "nap szépe" nevet adja neki. Innen tehát a film címe.

És Séverinenek itt, ebben a "kupiban" sikerül végre életében először kiteljesednie. Végre megvalósítja álmait. Ráadásul elmondása szerint ezzel férjéhez való viszonya is reményt keltővé válik... legalábbis azzal kecsegteti a férfit, hogy úgy érzi, kezdenek feloldódni gátlásai. A férj angyali türelemmel kivár... bár még az is lehet, hogy neki is megfelelt így. Talán ő pedig aszexuális? Teljes bizonyossággal semmire nem fogjuk megkapni a választ. Nincsenek is biztos válaszok. Maga Buñuel mondta egy helyen, hogy ő sem tudja mindenre a választ, szerinte nem is kell mindenre válasz. Mindenki döntse el magának. Mint ahogy a kissé nyomasztó befejezés sem teljesen egyértelmű...

A kupiban ugyanis egy kifejezetten gusztustalan bűnöző beleszeret Séverinebe, és úgy tűnik, hogy a nő is pont őbenne találja a legnagyobb szexuális izgalmat. Igen ám, de mi van, ha ez a titkos kapcsolat elhatalmasodik, és ki akar törni a titkos délutáni idősávból? Mi lesz, ha a bűnöző kilesi a nőt, és egyszer csak megjelenik a biztonságosnak remélt családi fészekben, hogy teljes egészében magának követelje a nőt?

A drámai végkifejlet természetesen elkerülhetetlen...

Buñuel egyébként pornográfiának nevezte valahol ezt a filmet, és szűzies erotikának. A pornográf cimkével egyébként nem értek egyet, de természetesen saját jogon úgy címkézi Buñuel a filmjeit, ahogy akarja. Mindenesetre én nem látom ebben a filmben a pornográfiára jellemző célzatos nemi vágykeltést, sőt, bár tartalmilag több nemi aktus is szerepel a történetben, konkrétan maga az aktus sosem látható. A "szűzies erotika" viszont lényegre tapintóan és érdekesen fogja meg a film lényegét.

(Az alábbi képen balra Buñuel látható)

Catherine Deneuvenek volt néhány jelenete, ahol némi betekintést enged a kamera meztelen testének látványába... Többnyire fátylak vagy egyéb elemek teszik eme látványt sejtelmessé és visszafogottá. Utólag mégis úgy érezte a színésznő, hogy valamivel többet mutatott a kamera, mint amennyit előzetesen ígértek neki. Egy jelenetben ugyanis hátulról szinte teljes valójában megcsodálhatjuk szőkesége fedetlen bájait. Talán ez volt az, ami több volt számára a kelleténél. Ettől függetlenül Deneuve pár év múlva újra forgatott Buñuellel, tehát feltehetően nem okozott ez akkora törést az életében, hogy tüske maradjon benne.

1967 január közepén azt írja a Filmvilág erről a készülő produkcióról, hogy Buñuel ezt szánja búcsúfilmjének. Azt a megjegyzést tette még a rendező, hogy esetleg Mexikóban csinál majd még egy-két kisfilmet, kis költésgvetéssel, családias hangulatban... ehhez képest mi már tudjuk, hogy még további öt hatalmas filmet készített Európában.

USA (Hombre Productions), 111 perc., DeLuxe Color. angol

Rendező: Martin Ritt

Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt

Martin Ritt két filmjével képviselteti magát ezen az 1001-es listán. A Hud - 1963 egy kifejezetten nyomasztó film volt, melyet szokás anti- vagy neo-westernnek is nevezni. Ezek ellen tiltakoztam annál a filmnél (mondván amaz egyáltalán nem volt western), itt viszont tökéletes besorolásnak érzem mindkettőt.

Anti-western, vagy még hétköznapibban mondhatnánk ellen-westernnek is, amennyiben a film ellene megy a megszokott klasszikus western kliséknek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a főhős (Paul Newman) nem túl szimpatikus. Nem kifejezetten gonosz vagy ellenszenves, de maradjunk csak annyiban, hogy egy lelketlen, magának való pokróc. Talán főhős helyett itt is helytálló lehet az "ellen-" előtag használata, igazi anti-hőst alakít Newman. 

John Russelt (Paul Newman) gyerekkorában elrabolták az apacsok, és sajátjukként nevelték fel. (Állítólag ilyen a valóságban is történt, sőt, egy ilyen valós gyermekről készült képet láthatunk a film legvégén, mely a fiatal Russelt kívánja ábrázolni). Elég idősen rabolták el ahhoz, hogy eredeti identitását is megőrizze. Láthatóan tökéletesen megérteti magát a fehérekkel, sőt, amikor egy srác a városból fölmegy hozzájuk a hegyekbe, és értesíti arról, hogy megörökölte elhunyt apja vagyonát (egy aranyóra és egy fogadó), gond nélkül visszavedlik "cowboy"-ruhába...

Ahhoz, hogy megkapja jussát, Arizonából Új-Mexikóba kell utaznia. Ehhez egy hatosfogatot vesz igénybe más utasok társaságában. És itt rögtön egy érdekes (ellen-)párhuzam villan fel, hiszen ki ne emlékezne a Hatosfogat - 1939 című filmre, ahol nagyon hasonló volt a kiinduló szituáció. Közel harminc év telt el, és az amerikai közélet változására nagyon jellemző, hogy akkoriban még portyázó indiánok ellen kellett védeni a kocsit, most pedig pont egy apacsnak (is) tekinthető férfi van az utasok között, akiket ezúttal mexikói haramiák fosztanak ki.

Harminc év alatt a Hatosfogatban megjelenő arctalan, alapértelmezetten gonosz indiánokból támogatásra szoruló elesett emberek csoportja vált tehát. (És még csak a hatvanas évek vége felé járunk, akkoriban ez még igencsak haladónak gondolatnak számított!)

A fogat legidősebb utasa egy olyan indián-ügynök, aki az elnyomott, rezervátumokba szorított népet kihasználva hatalmas pénzeket tesz zsebre. Erre a nagy összegre próbálja rátenni a kezét a gátlástalan rablóbanda. Elveszik a pénzt, és a lovakat, hogy még véletlenül se tudják utolérni őket.

A banditák önteltségének köszönhetően hallgatag anti-hősünk visszaszerzi a pénzt, és lelő közülük néhányat. A maradék viszont túszként fogva tartja az indián-ügynök feleségét. Anti-hősünket ez természetesen egyáltalán nem hatja meg, részben talán azért, mert az említett feleség az út korábbi - nyugodtabb - szakaszában udvariasan megkérte őt, hogy ne bent üljön az utasokkal, mert számára kellemetlen, hogy egy indiánnal kell osztozkodnia a szűk helyiségen. Másrészről anti-hősünk úgy érzi, hogy az immár tulajdonosától elkerült összeg nála van a legjobb helyen, és azt legjobb szándéka szerint majd visszajutattja, annak jogos tulajdonosaihoz, a kisemmizett apacsokhoz.

"Ha csak olyanokon segítenénk, aki megérdemli, az egész világ pokolra jutna"

- hangzik el ez a valóban elgondolkodtató mondat a kocsi vezetőjének szájából, amikor felmerül a kérdés, hogy anti-hősünk vajon segíteni kíván-e a társaság már említett nem túl szimpatikus párjának...

És itt jegyzem meg, hogy a film második felére a látványos road movie-ból egy statikus, róka-fogta csuka szituáció alakul ki: az utasoknál a pénz, de ló híján nem sok esélyük van kijutni a sivatagból a rablók által eltorlaszolt úton, a rablók viszont víz nélkül kikötözik az indiánügynök feleségét az arizonai tűző napon. Órái így nyilvánvalóan meg vannak  számlálva. Látszólag egyik fél sem kíván engedni: kérdés, hogy kinek fogy el előbb a türelme, az ereje....

Láthatóan remek stílusérzéke volt a film forgatókönyv-írójának, hiszen a legfeszültebb pillanatban eme költői párbeszéddel ajándékoz meg minket. Ez a mélység legalábbis szokatlan lenne egy klasszikus westernben, de ahogy említettem, itt inkább ellen-westernről beszélhetünk:

- Isten látja ezt! Egész életünkben erre kell gondolnunk! Legalábis ezzel ijesztgettek gyerekkoromban.

- Ne féljen, Mr Mendez! Isten nincs.

- Akkor talán bennünk sincs?

- Sehol sincs.

- Akkor semmi sincs?

- Semmi.

- Biztos ebben? Semmi mennyei jutalom?

- Legalább magunknak ne hazudjunk! 

- No és pokol? Akkor pokol sincs?

- ... De igen... Pokol van...

Még, ha be is vallom, hogy maga a film nem került különösebben közel hozzám, ez a párbeszéd azóta is a fejemben zakatol. Önmagában emiatt érdemes volt megnézni a filmet. A korabeli nézők viszont -velem ellentétben - imádták, ami sejtésem szerint részben Newmannek és néhány további remek színésznek volt köszönhető, részben pedig a már említett, - akkoriban igen liberálisnak számító, és újszerű - indiánok mellett kiálló nézőpontja miatt.

Természetesen nem árulom el, hogy mi lesz a szituáció megoldása - már, ha lesz egyáltalán megoldás ...

A film külső jeleneteit gyakorlatilag valós helyszíneken, az arizonai sivatagban forgatták. Ezzel kapcsolatban számomra örök kérdés, hogy ha egyértelműen fontos eleme a történetnek a sivatag gyilkos (!) forrósága, akkor vajon miért vannak a szereplők a tűző napon is nyakig begombolt ingben, zakóban/mellényben és nyakkendőben (!) ?

Nézzük meg az alábbi kép középső alakját: ing, nyakkendő, mellény és zakó....leizzadok, ha belegondolok... (a kalap nyilván indokolt lehet a nap miatt) És szinte minden westernben ezt látom...

A képre tovább nézve eszembe jut, hogy még nem beszéltem a film egyik valódi pozitív alakjáról, Jessieről (Diane CIlento), aki kedvességével és önzetlenségével ellensúlyozza anti-hősünk ridegségét a filmben. Őt nevezhetném a mellékszerepben levő főhősnek.

USA (Canyon), 13 perc, ff., angol

Rendező: Bruce Conner

Producer: Bruce Conner

Íme egy újabb underground/avantgarde film, melynek létjogosultságát ezen az 1001-es listán kénytelen vagyok megkérdőjelezni. 

Egyetlen pozitívuma az alkotásnak, hogy csak 13 perc hosszú, azaz viszonylag könnyen elviselhető...

A John F Kennedy elleni merénylet mélyen megrázta Amerikát, nem csoda, hogy több film is feldolgozza ezt a tragikus eseményt. Bruce Conner állítólag egy amatőr super8-as kamerával vett fel a tévéjéből jeleneteket, részben az említett gyilkosság élő közvetítéséből, részben sok másból. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, pld az 1993-as moszkvai krízis élő közvetítéseiből vettem fel sok mindent, igaz én már VHS-sel tettem mindezt)

A rövidfilm közvetlenül a halálos lövés előtt pár másodperccel indít, amikor a Kennedyéket szállító nyitott autó elgördül a kamera előtt. Majd a lövés pillanatában elsötétül a képernyő, felvillan pár képkockára a FINISH felirat, majd két percen keresztül fehér villódzó képet látunk, miközben a tévériporter közvetíti a döbbenetes pillanatokat. Mint ahogy sejthető, az első percekben még nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is történt.

A percekig látható fehér villódzó kép már önmagában kiverte nálam a biztosítékot, nem sokon múlt, hogy előhozza a remélhetőleg nem létező epilepsziámat.

Ezután a rendező tovább terhelte idegrendszeremet azzal a fogással, (melyet mindig is roppant idegesítőnek tartottam), hogs pár képkockányi képsorokat játszik újra meg újra ismételve.

Aztán a nyolcadik perctől kicsit élvezhetőbbé válik az utolsó öt perc: Megy tovább az élő adás riporterének hangos beszámolója, de immár mindenféle képsor keveredik főlé: egy bikaviadal, tévé reklámok, atomrobbanás, tüntetés, stb...

Ahogy többször megjegyeztem az avantgarde kapcsán: az ilyen alkotásokat nem sorolom szűken a művészet kategóriájába, egyszerűen többnek érzem a véletlenszerűséget a végeredmény létrejöttében, mint a művészi alkotóerőt. Mi hát, ha nem műalkotás? Átverés, kérem szépen.