USA (Fox), 108 perc, ff., angol

Rendező: Anatole Litvak

Producer: Robert Bassier, Anatole Litvak, Darryl F. Zanuck

Kellemetlen élmény volt számomra ez a film, melynek nagy része egy zárt pszichiátriai intézetben zajlik, és meglehetősen realista képet fest az akkori kezelési módszerekről. Ezzel semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a film, sőt... de nagyon nyomasztó...

Virginia Cunningham (Olivia de Havilland) - aki közel tíz évvel az Elfújta a Szél után még mindig szép - egy pontosan nem meghatározott elmebetegségben szenved sokrétű tünetekkel: alvászavarok, paranoia, emlékezetkiesés, belső hangok... ezek egyenként is szörnyen hangzanak, így együtt pedig...

Mint említettem, a film meglehetősen valóságos képet igyekszik adni nemcsak az elmebetegségek természetéről, de a korabeli kezelési módszerekről is, melyek rettenetesnek tűntek, de hozzáteszem, hogy az elmegyógyintézetek zárt világában félő, hogy ma is olyan dolgok történnek, amiket valószínűleg nem szeretnének, ha látnánk... legalábbis a néha-néha kitudódó szörnyűségek alapján erre merek következtetni.

A fenti - sajnos nem túl jó minőségű - fotóval szeretném illusztrálni a film címének jelentését. A kép középpontjában egyébként Havilland látható felfelé néző tekintettel. Az elmegyógyintézetnek különböző részei vannak. Az egyes betegeket állapotuk szerint sorolják be az egyes részlegekre. Az 1-es részlegen vannak azok, akik várhatóan hamarosan távoznak. Nekik saját szobácskájuk van, már-már szálloda jellegű szolgáltatásban van részük. A skála túloldalán van a teljesen reménytelenek és kezelhetetlenek részlege, akik valószínűleg soha nem fogják elhagyni az intézetet, és akik kezelésébe nem is fektetnek már különösebb energiát. Egy nagy teremben vannak ömlesztve a katatón állapotban levők, a rögeszmések, az ön- és közveszélyesek... Ezt hívja Virginia kígyóveremnek, hiszen úgy tekeregnek egymás hegyén-hátán a betegek, mint a verembe zsúfolt kígyók. Egy remek megoldással a kamera elkezd felemelkedni, és hirtelen a kórházi osztály falai is egy verem falainak tűnnek.

Talán ez az egyik leglátványosabb megoldás, de emellett látható több más remek vizuális ötlet. Helyenként olyan érzésem volt, mintha egy vérbeli Hitchcock filmet látnék. Ha nem tudtam volna előre, hogy ez egy Anatole Litvak nevű rendező által készített film, akkor sokáig azt gondoltam volna, hogy ez bizony egy Hitchcock film. Utólag visszagondolva - de ez csak a legvégén válik teljesen egyértelművé - egy dolog szól csak ellene: ez nem egy bűnügyi film. Nincs gyilkosság. De a hangulat szinte végig olyan feszült, hogy akár bűnügyi irányba is elmehetett volna.

Az intézet egyik orvosa valamiért külön elkezd foglalkozni Virginiával. Talán ez az egyetlen kissé homályos mozzanat. Számomra nem válik egyértelművé, hogy Dr Kick miért kezeli külön Virginiát a többi betegtől. Mindenesetre a kezdeti elektrosokk terápia helyett pszichoanalízisbe kezdenek, szépen lassan feltárják a betegség gyökereit. Naná, hogy különböző gyerekkori traumák összessége vezetett a betegség kialakulásához, aminek puszta felismerése gyakorlatilag gyógyulást hoz... Bárcsak az életben is ilyen egyszerűen menne...

Nos igen... elektrosokk terápia... rongy a szájba, lefogják a beteget, és árammal "stimulálják" az agyat. Egyébként ma is használatban van ez a kezelési módszer, de elvileg nagyon szigorúan szabályozva: kirárólag a döntésképes beteg beleegyezésével, altatásban. A filmben - és feltehetően akkoriban a valóságban is - viszont orvosi előírásra, a beteg akarata ellenére használják ezt a módszert éber állapotban... Szegény betegek úgy álltak sorban kezelésre várva, mint a marhák a vágóhídon... 

A stáb egyébként hosszú hónapokig járta az elmegyógyintézeteket, hogy tapasztalatot gyűjtsenek a filmhez. Maga a Mary Jane Ward által írt könyv is, mely a forgatókönyv alapjául szolgált egy olyan nő írása, aki átélt egy több hónapos elmegyógyintézeti kezelést. Havilland is belevetette magát a témába, állítólag ő maga is eljárt több beteg pszichoterápiáját megfigyelni. A film során több jelenetet is egy kaliforniai intézetben vettek fel, tehát a díszlet is meglehetősen autentikusnak mondható. 

A film egyik legnagyobb pozitívumaként szokták említeni, hogy túlzásoktól mentesen, realisztikusan bánik ezzel a meglehetősen kényes témával. Talán ennek is köszönhető, hogy 6 Oscar jelölést is kapott. (legjobb film, női főszereplő, rendező, zene, hang, forgatókönyv) A legjobb hangnak járó technikai díjat meg is nyerte.

• 
• 
• 
• 

Minden Olivia de Havilland szereplésével készült filmnél jelezni fogom - amíg tehetem - ,hogy a színésznő immár 102 évesen még mindig él, sőt nemrég még egy bírósági pereskedésbe is belement, mert bántónak érezte, hogy a Feud című sorozatban káromkodó, pletykás nőnek mutatják be, aki húgát (Joan Fontaine-t) lekurvázza, Frank Sinatra alkoholizmusát kineveti, stb... A bíróság nem neki adott igazat.

Belegondolva... talán engem is bosszantana, ha egy tévésorozatban látom, hogy én vagyok az egyik karakter, és a képernyőn olyan dolgokat mondok, amit a valóságban esetleg soha nem mondtam volna...

 

USA (Warner Bros.), 80 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Sidney Bernstein

Ez a film Hitchcock első színes rendezése (a werk-fotók szokás szerint fekete-fehérek), de elsősorban nem emiatt különleges ez a film, hanem hosszú snittjei miatt. Már a filmkészítés hőskorában felfedezték, hogy nézőpontok (illetve plánok, kameramozgások, stb.) közötti vágásokkal különböző hatásokat lehet elérni. Ezek a vágások annyira a film részévé váltak, hogy az ember szinte észre sem veszi őket.

Nos, ebben a filmben azzal kísérletezett a mester, hogy szinte egyáltalán nem vágott. Azért csak szinte, mert az egyes filmtekercsek maximális hossza akkoriban nagyjából tíz perc volt, ami behatárolta az egyben leforgatható jelenetek hosszát is. A két tekercs közötti átmenetet az esetek felében úgy oldotta meg, hogy a kamera ráközelít valamire, ami betölti (és elsötétíti) a teljes képernyőt - például valakinek a hátára), majd a következő tekercs ugyanerről a hátról kezdődik. Az esetek másik felében egyszerű vágást helyezett el. De mivel ekkorra már annyira rááll az ember agya arra, hogy az egész film egyetlen képfolyam vágások nélkül, hogy hacsak nem kifejezetten vágás után vadászik az ember, fel sem tűnik az öt valódi vágás. Tényleg olyan, mintha valaki kamerával a kezében real-time közvetítene egy gyilkosságot és az azt követő valamivel több, mint egy óra eseményeit. Néha olyan érzésem is volt, mintha láthatatlan szemlélődőként ott lennék a szobában és mindig a legérdekesebb eseménynél hallgatózom. A kamera darabos mozgásán nem is igen próbálnak meg finomítani sínekkel vagy egyéb technikai megoldásokkal. Az események lekövetésekor, amikor a kamera elmozdul az egyik helyszínről a szoba egy másik sarkába, még ringatózik is a kép az operatőr lépései miatt. A sok mozgás miatt a díszletet mozgatni kellett, az éppen nem látszó falakat sok esetben arrébb kellett tolni, hogy helye legyen a kamerának.

A film elején tanúi lehetünk egy gyilkosságnak, mely már-már a kéjgyilkosság határait súrolja. Egy minden valószínűség szerint meleg férfipár (közös lakásban laknak, egy hálószobában) egy kötéllel megfojt egy harmadik férfit, minden különösebb ok nélkül, élvezetből...

A hullát a szoba közepén levő hatalmas ládába rejtik, aminek a tetején megterítenek, és így várják a hamarosan partira érkező vendégeket, akikben egy közös van: mindegyikük ismeri a ládában rejtőző hullát...ott van köztük  édesapja, menyasszonya, menyasszonyának korábbi vőlegénye... elég bizarr? Oltárszerű koporsójáról úgy falatoznak, hogy nem is sejtik, mit tartalmaz a láda...

A tökéletes gyilkosság motívuma nem csak Hitchcock számára, de sok más bűnügyi szerző számára izgalmas téma. Itt most azzal tetézik a gyilkosok a dolgot, hogy nem csak simán meg akarják úszni a gyilkosságot, ezt úgy akarják megtenni, hogy ott van a szobában elrejtve a hulla. Legalábbis egyikük elképesztően kiélvezi a helyzetet, szinte ő maga feszíti egyre tovább és tovább a húrt.

A film legnagyobb sztárja kétségtelenül James Stewart, aki a két gyilkosnak és szegény hullának is tanára volt. Életfilozófiája szerint bizonyos kiválasztott embereknek joguk van megölni az alacsonyabb rendű többség tagjait. Igen ám, de mi van, amikor elkezdi sejteni, hogy tanítványai esetleg valóban eszerint az elmélet szerint jártak el?

• 
• 
• 
• 

A filmhez készült egy trailer (reklámfilm), mely Hitchcock-tól megszokott módon nem kifejezetten a filmből kivágott jeleneteket tartalmaz, hanem egy előzményt, amikor a halott fiú még élt, és menyasszonyával beszélget egy padon a Central parkban. Aki teheti, annak javaslom, hogy a film után nézze meg a trailert, úgy sokkal különlegesebb a hatása..

A menyasszony (Joan Chandler)  kifejezetten tetszett - igaz, szinte minden szereplő jó volt! - utánanéztem, ez volt második, és egyben utolsó mozifilmje. Ezután már csak tévésorozatokban szerepelt 55 éves korában bekövetkezett haláláig.

A Kötél egyike a rajongók által 5 elveszett Hitchcock filmnek nevezett csomagnak, melyek több, mint egy évtizeden keresztül sem moziban sem tévében nem voltak láthatóak. A mester ugyanis visszavásárolta ennek az öt filmnek (Kötél, Hátsó ablak, Bajok Harryvel, A férfi, aki túl keveset tudott, Vertigo) a forgalmazói jogait, és azt a lányára hagyta örökségül. Nyilván így, hogy ilyen sokáig nem voltak láthatóak ezek a filmek, különösen felment a jogok értéke. Apja halála után a hölgy jó áron el is adta a jogokat a Universal-nak, így természetesen újra láthatóak a filmek. Így most érdekes módon a film elején először a Universal animációja látható, amit a Warner logója követ. Nem túl gyakori párosítás..

USA (Charles K, Feldman group, Monterey), 133 perc, ff. angol

Rendező: Howard Wawks, Arthur Rosson

Producer: Charles K, Feldman, Howard Hawks

A western filmek eredendően amerikaiak voltak. Már a némafilmes korszakban is szép számmal készültek filmek ebben a műfajban (lásd mindjárt a Nagy Vonatrablást), de az első igazán jelentős alkotások a 30-as évek végén készültek. A hangosfilm korszak elején a western filmek népszerűsége erősen visszaesett, de az 1939-es Hatosfogat óriási sikere elindította a westernek másodvirágzását, és mellékesen eme film főszereplőjét John Wayne-t is híressé és népszerűvé tette.

Zárójelben kell megjegyeznem, hogy bármennyire is elvitathatatlanul az amerikaiaké ez a műfaj, ha westernről beszélünk, nekem mégis a 60-as évek spagetti westernjei (élükön a Volt egyszer egy Vadnyugattal) jutnak eszembe. Na meg persze a Hét Mesterlövész, ami viszont szintén amerikai...

Amerika hőskorában, amikor a nyugat (west) még lakatlan (legalábbis a betelepülők által lakatlan) terület volt, Frontier-nek hívták azt a keleti területeket körülölelő sávot, melyet a kormányzat jelölt ki, ahol szabad volt a földfoglalás. Ezek a területek többnyire - még - indiánok által lakott részek voltak, akik nyilván nem nézték jó szemmel amikor a telepesek elfoglalták az általuk használt területeket. A Frontier sávja évről évre nyugat felé tolódott, újabb és újabb területeket elhódítva az indiánoktól, míg 1890-ben el nem értek teljesen nyugatra a Csendes-óceánig, ami azt jelentette, hogy elfogytak a szabad területek, véget ért Amerika (legalábbis az USA területének) felosztása.

• 
• 
• 
• 

John Dunson (John Wayne) is a Frontier sávban foglal magának birtokot, ahol néhány szarvasmarhát tenyésztve 14 év alatt egy 10.000 marhából álló állományt hoz létre nevelt fiával Matthew-val (Montgomery Clift) és társukkal Groot-tal, aki szégyen szemre  még műfogsorát is elveszti kártyán. Ráadásul egy indián nyeri el ezt a fogsort, akinek tökéletesen csillogó fehér fogai vannak, és egyáltalán nincs szüksége arra a műfogsorra, így nagy kegyesen étkezések során kölcsönadja azt a fogsort Groot számára.

A klasszikus amerikai westernekben az indiánok jellemzően gyilkos vademberek, akik a vadnyugat legfőbb veszélyét jelentik. Itt azonban feltűnik az előbb említett asszimilálódott indián is, és menet közben az is kiderül, hogy a legrettegettebb indiánok a környéken a kommancsok. (Hol vagyunk még a hetvenes évek NDK indiánfilmektől, ahol a telepes kontra indián szembenállásban az indiánok a jók... - lásd Winnetou)

Eltelik tehát 14 év, és a néhány marhából álló csorda tízezresre duzzadt - köszönhetően Dunson-ék szakértelmének és kemény munkájának. Viszont a polgárháború okozta válság miatt délen a marhák eladhatatlanok. Ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjanak velük, el kell hajtaniuk őket a legközelebbi helyre, ahol pályaudvar van, ahonnét a kereskedők az államok vágóhídjaira tudják őket szállítani. A legközelebbi ilyen hely kb ezer mérföldnyire, Missouriban van. A tízezer marhával naponta jó, ha 10 mérföldet lehet haladni, azaz alsó hangon is egy 3-4 hónapos menetelésről beszélünk. Ráadásul a tízezres csorda hajtásához emberek is kellenek. Dunson toboroz tehát a marhahajtáshoz egy szedett-vetett bandát.

A film nagy része ennek a menetelésnek a kalandos története.

• 
• 
• 

A hosszú menetelés során az emberek fegyelme természetesen folyamatosan csökken, Dunson kénytelen egyre keményebb eszközöket bevetni a rend fenntartásához. És, ha kemény eszközök bevetéséről van szó, akkor Dunsont nem ismer könyörületet, egyáltalán nem válogatós. Ha valaki megsérti az érdekeit, akkor az kegyetlen büntetésre számíthat. Ő maga a törvény, és aki az ellen vét, azt nem habozik lelőni. Mintha a Bounty hajóskapitányát látnánk a tenger helyett a prérin.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film fő konfliktusa - ahogy persze várható is - Dunson és nevelt fia, Matthew között fog kialakulni. Dunson egyre kegyetlenebbé válik, és ez láthatóan nem tetszik fiának, még ha szó nélkül teljesíti is minden parancsát. Ám elérkezik egy pont, amikor számára is betelik a pohár: A kemény és egyre embertelenebb körülmények elöl elszökő három ember közül a két élve elfogottat pisztoly általi kivégzés helyett megalázó módon felakasztani akarja Dunson. És itt elszakad a cérna Matthew-nál, nevelőapja ellen fordul. Dunson-t és a néhány mellette kitartó embert lefegyverezve maguk mögött hagyva maguk terelik tovább a csordát Missouri-ig. 

• 
• 
• 
• 
• 

Indiánok és egy gyönyörű nő (Joanne Dru) is szegélyezik útjukat...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És van egy fiatal férfi karakter, akiben vélhetően sokkal több volt, mint ami végül megvalósult. Cherry Valance (John Ireland) ugyanolyan mesterlövész, mint a már bemutatott Matthew. Kettejük rivalizálását remekül felépíti a film eleje, majd Cherry karaktere simán ellaposodik, szinte eltűnik a film végére. A rendező ezt utólag azzal indokolta, hogy Ireland alkoholproblémái miatt nem tudta megvalósítani az eredeti elképzelést, azonban más beszámolók szerint inkább arról lehetett szó, hogy mindketten Joanne Dru kegyeiért szálltak versenybe, és végül Ireland lett a győztes, amit Hawks azzal igyekezett megbosszulni, hogy Ireland szerepét teljesen eljelentéktelenítette a filmben.

• 
• 
• 

A két fiatal konfliktusának a bemutatásában érzésem szerint elég nagy potenciál volt, nagy kicsinyességre vall, ha valóban féltékenység miatt tért el Hawks a film eredeti történetvezetésétől.

Természetesen a hátrahagyott Dunson végül utoléri a renegátokat, de a nagy találkozás elszpoilerezésétől már igyekszem tartózkodni a posztban, természetesen a kommentek - mint mindig - lehetnek szpoileresek.

Amit felettébb hiányolok a filmben, azok a színek. Nagyon sok szépen filmezett jelenetet látok a marhák vonulásától az indiántámadásokig. Milyen szép lehetett volna, ha mindezt színesben mutatják meg... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kína (Wenhua Film Company), 94 perc, ff. mandarin

Rendező: Fei Mu

Ennek a filmnek a megnézése közben kellett rájönnöm, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve az amerikai filmekkel, melyek közül a legtöbb értékes alkotást mára már gyönyörűen restaurálták, nagyjából olyan minőségben nézhetjük őket, mint a korabeli nézők annak idején.

Ezen a hetven éves alkotáson viszont igencsak meglátszik annak hajlott kora. 

Ez a film még éppen, hogy az 1949-es Mao Ce-tung féle kommunista hatalomátvétel előtt készült a Wenhua filmvállalatnál. Ez a kis stúdió alacsony költségvetésű, progresszív művészfilmeket gyártott, melyben gyakori motívumok voltak a humanizmus, feminizmus, és hasonló akkor újszerűnek számító izmusok. 

A stúdió filmjei közül jelenleg a Tavasz egy Kisvárosban-t emlegetik a "legkiemelkedőbb mestermunká"-nak komolyabb filmes oldalak. Hát, filmtörténeti szempontból kénytelen vagyok ezt elfogadni, de mai szemmel nem nevezhető kifejezetten élvezhető filmnek. Rendszeresen a húszas évek némafilmjei jutottak róla az eszembe, nem mintha ez némafilm lenne, de több jelenetben - leginkább a feleség narrációja alatt - hiányzott minden egyéb hang vagy zörej. Egyébként talán emiatt, ezek a - feleség monológjait tartalmazó - jelenetek voltak a leghatásosabbak. A történetvezetés didaktikussága, és a színészek teátrális kifejezésmódja voltak azonban az igazi okok, amiért úgy éreztem, hogy visszarepültem legalább húsz-harminc évet a filmtörténelemben.

A feleség-narrátor egyénként érdekes kettősséget mutat jelen esetben, mert bár nem lép ki szerepéből, azaz mindig a saját nézőpontjából beszél, mégis olyan dolgokról és érzésekről is beszámol, amit ő maga, mint feleség nem tudhatott. 

Mielőtt egy egész kicsit belemélyednék a filmbe - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy ne bontsam ki az eredeti kínai cím jelentését. Emlékeztetőül: sok kínai nyelv van, ezek közül a mandarin és a kantoni a két legjelentősebb. Ez a film mandarin nyelven beszél. Írásból kétféle van, de ez független a nyelvektől: A kommunista "nagy" Kínában Mao-ék kitalálták, hogy egyszerűsítik az írásjeleket, hogy ezzel is megkönnyítsék az írás-tudás elterjedését. Nekünk európaiaknak ezek az egyszerűsített (modernizált) betűk nagyjából ugyanannyira bonyolultak első ránézésre, mint hagyományos társaik, és amúgy is 1948-ban még csak tervezgették a létrehozását, úgyhogy most ezt zárójelbe is tehetjük, csak érdekességképpen írtam. Kína-szerte akkor még mindenki a most tradicionális kínainak nevezett betűkkel írt.

Nézzük tehát a fenti plakáton is olvasható címet:

小城之春

 小 - (xiao) ez az egyik olyan betű amelyet az elsők között szokás megtanulni egyszerűsége, és fontossága miatt: jelentése: kis, kicsi.

城 - (cseng) város

小城: könnyű összerakni tehát a két első betűt: kisváros

春: (csun) tavasz

之: (zi) ez pedig a megelőző és az ezt követő rész közötti szókapcsolatot jelöli, méghozzá egy ma már nem használatos, irodalmi formában.

Kiejtve tehát: xiao-cseng-zi-csun

Ha érzékeltetni akarnám ezt a régies formát, akkor talán Kisvárosi Kikelet lenne a legmegfelelőbb fordítása a címnek.

Pontosan öt szereplője van a filmnek, semmilyen más szereplő nem látszódik egyetlen pillanatra sem. Amin teljesen elképedtem, hogy ebből az öt emberből ketten még élnek!

A neveknek nincs túl nagy jelentősége ez esetben:

Van a férj (képen balra):beteges, depressziós...évek óta "nem látogatta meg felesége hálószobáját". - ennél szebben és szimbolikusabban talán nem is lehetne megfogalmazni kettejük elhidegülését.

Van a férj régi barátja (a képen jobbra), aki most hosszú távollét után meglátogatja a házaspárt. Mint hamarosan kiderül, hogy tíz éve, mielőtt elhagyta a kisvárost, a férj későbbi feleségébe volt szerelmes, aki még csak 16 éves volt akkor, szülei tiltása miatt így nem bonyolódhatott komolyabb kapcsolatba.

Van a  feleség: (a képen balra): aki láthatóan belefásult férjének önsajnálatába. Titokban még mindig fiatalkori szerelmét (azaz férjének jó barátját) szereti. Ő az egyik, aki jelenleg 96 éves, és egyébként Wei Wei az igazi neve.

A férjnek van egy kishúga (a képen jobbra): Ő 16 éves, és a "férj" vele próbálja összehozni barátját, akiről még csak nem is sejti, hogy az ő feleségébe szerelmes.

Van még egy mellékszereplő, az inas, ő jelenleg 100 éves és Shanghai-ban él. 

Annyira teátrális minden egyes mozzanat, hogy ennyi színpadiasságot még egy műkedvelő színjátszó klubban sem gyakran lehet látni. Valószínűsítem, hogy ennek elsősorban nem a színészek tehetsége (illetve annak hiánya) az oka, hanem inkább a kínai filmművészet akkori ízlésével, felfogásával indokolható elsősorban.

A feljebb vázolt alapfelállásból könnyen kikövetkeztethető, hogy az érzelmek kicsit összegabalyodnak, hogy aztán a film végére valami megnyugtató állapot szülessen...

 

USA (MGM), 78 perc, ff., angol

Rendező: Abraham Polonsky

Producer: Bob Roberts

Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.

Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.

Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.

Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...

Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat.  De még egy kicsit sem...

Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...

Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...

Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film... 

Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.

Ennyit a demokratikus Amerikáról...

Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Diana Productions), 99 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Fritz Lang, Walter Wanger

Fritz Lang nevét olvasva, - és közben látva a fotót az expresszionista filmekre emlékeztető torz perspektívájú ajtóval, - arra számítottam, hogy valami különleges, a 20-as évek jellegzetes német stílusára visszautaló, esetleg valami neo-expresszionista filmet fogok látni.

Csalódnom kellett, mert bár az ajtóknak - leginkább egy bizonyos ajtónak - fontos szerepe van a filmben, de az expresszionista látásmód alig jelenik meg egy jelenet erejéig, az ajtóról készült izgalmasnak ígérkező kép is feltehetően csak marketing célokat szolgált.

Ez az érdekes látásmód általában széles látószögű kamerával érhető el, ám az említett német expresszionista filmekben magát a díszletet építették ilyenre, mint ahogy ez az ajtót is jól láthatóan ilyen alakúra tervezték. Mégegyszer leszögezem, a filmben sajnos semmi ilyesmi nincsen.

Ami van helyette, az inkább az ekkoriban divatos film noir hangulat - mely csak részben jelent képi stílusjegyeket - és ebbe most belekeverednek egyéb műfaji elemek a melodrámától kezdve B-filmes horrorokig. Mindenből egy kicsi, és a végeredmény sajnos ilyen is lett... a film végén csak néztem, hogy a mester vajon mit is akart ebből kihozni? Mert hát Fritz Lang neve nagyon ígéretesen hangzott, hiszen a Metropolis, vagy az M - Egy Város Keresi a Gyilkost, olyan címek, amiket nem nagyon kell bemutatni a régi filmek kedvelőinek.

A film főszereplője Joan Bennett, aki ekkoriban már - politikailag inkorrekt leszek - túl volt azon a koron (38 éves volt), amikor még kifejezetten szexi és vonzó volt... Legalábbis bennem gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem sikerült keltenie. Nem voltam oda érte, de különösebben nem is zavart a jelenléte... Ez egyébként a film szinte összes szereplőjére jellemző sajnos.

Hogy mégis ilyen szerepet kapott, annak oka lehet akár az is, hogy férje (Walter Wanger) volt a film producere.

Az 1001 Film című könyv elemzése szerint ez a film "beteges kultuszdarab" és "nyíltan Szado-mazo" elemeket tartalmaz. Az első minősítést kicsit túlzónak érzem... mitől lenne beteges? Láttam már olyan filmet, amire én is írtam, hogy beteg... pld Az Ismeretlen, ez a film semmivel sem betegebb, mint a Universal bármelyik B filmes horrorja, nem is érzem különösebben kiemelkedőnek azok közül. (Ezt a filmet a Universal nem gyártotta, csak forgalmazta) Érdekesség, hogy a film egyik jelenetét ugyanabban a díszleterdőben forgatták, ahol a Universal Farkasemberes filmjét is néhány évvel azelőtt... A Szado-mazo elemeknek viszont a nyomát sem láttam, pedig több helyen is olvastam utalást erre... valószínűleg vak vagyok...

Az alapötlet egyébként nagyon biztató volt. Celia (Joan Bennett) furcsa vonzalmának utat engedve feleségül megy egy fura építészhez, akinek kedvenc hobbija, hogy olyan szobákat épít meg a lakásában, amik pontos megfelelői valamilyen korábbi, nők ellen férfiak által elkövetett gyilkosságnak. Hét ilyen szoba van a lakásban. Egy kivételével mindegyikbe bele lehet nézni, még társaságokat is - idegenvezetőként - végigkalauzol a szobákon a férfi. De a hetedik szoba tabu. Oda senki nem mehet be...

Gondolom ismerős egy kicsit... hát persze... a Kékszakállú herceg egyik újragondolása ez a film...

Ígéretes volt az ötlet, volt sok ígéretes elem, az egész azonban egy elhibázott lehetőségnek tűnik a végén. Legjobb példa talán az építész eltitkolt fia. Egészen izgalmasan felépítették a figurát. Egy darabig csak hallani lehetett róla, de Celia sokáig nem ismerhette meg, különböző ürügyekkel távol tartották tőle. Már azt hittem, hogy valami nyakörvvel a nyakában, vagy ketrecben fog előkerülni. Azt hittem, hogy a film egyik kulcsfigurája lesz. Majd egy olyan jelentéktelen figura hoztak ki belőle, hogy szinte bármilyen más irányba vitték volna, csak a film javára válhatott volna...

Valószínűleg az indokolatlanul magas elvárásaim miatt voltam ilyen csalódott, hiszen semmivel sem rosszabb film, mint a Universal bármelyik B-filmes horrorja. Na de, ahogy utánaolvasok, lehetett volna Fritz Langtól korábbi éveiből jobb filmek között is választani... Nem értem, hogy miért pont ezt sikerült tőle beválasztani ebből a korszakából... Na majd 1953-ban lesz még egy sansza, hogy javítson...

• 
• 
• 
• 
•