Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

• 
• 
• 
• 
• 

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 118 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat és George Stevens

Ennek a blognak a sajátossága miatt - azaz, hogy végignézem az "1001 film ..." című könyv összes filmjét, és mindegyikről írok egy bejegyzést - óhatatlanul is íródik olyan poszt, amiben olyan filmről vagyok kénytelen írni, mely egyáltalán nem tetszett. 

Hát ez a film most valami ilyesmi... És számomra igazi talány, hogy mitől lehet ilyen népszerű. Például Woody Allen egyik kedvenceként említi valahol. Holott egyáltalán nem vicces. Se nem izgalmas. Ha nagyon összeszedem magam, akkor egy olyan momentumot tudok összeszedni, amit igazán említésre méltónak tartok: Ha nem is biztos, hogy ez volt az első, de mindenképpen az elsők között volt, melyben a meglőtt férfiakat feldönti a pisztolygolyó lendülete. Korábban jellemző volt, hogy ha valaki találatot kap, az csak összerezzent, majd lassú haláltusával összerogyott. A második világháborúban sokan láttak eltalálni valakit, és a töltény lendülete bizony leterítette az embereket. Úgyhogy kitalálták, hogy egy vékony huzallal hátrarántják az áldozatot, hogy élethű legyen az esése. Az időzítés még kicsit döcögős, de látványosnak látványos.

Van benne néhány haláleset ugyan, de ettől függetlenül kifejezetten családi mozi ez a western. Szemben mondjuk a Délidővel, ami az idegszálakat sokkal magasabb szinteken stimulálja.

Mint ahogy a kis mozgóképen is látszik, ez is egy színes western, ami miatt már előre féltem is. Az ekkoriban készült színes westernek közül egyre sem emlékszem, ami különösebben tetszett volna eddig. A gonosz állattenyésztő Ryker és emberei, élükön a bérgyilkos Wilsonnal áll szemben a farmerekkel, akiknek a földjeire a marhatenyésztő pályázik... El akarja kergetni őket. Wilson igazi karakter, arcán ott a gonoszság összes vonása. De igazán azért hírhedt, mert még soha nem lott nála gyorsabban senki. 

A jó farmerek vezetőjévé avanzsál Starrett az egyik farmer, aki feleségével és kisfiával befogadja a - film névadójaként - arra bóklászó Shane-t. A Shane-t játszó Alan Ladd-ban első ránézésre nincs meg az a karizma, ami mondjuk megvan Clint Eastwoodban, vagy Charles Bronsonban, vagy bármelyik népszerű western hősben. Második, és harmadik ránézésre since meg benne.. A film nagy részében csak szemlélője a körülötte zajló eseményeknek. Az hamar kiderül, hogy nagyon jól tud lőni, és mivel a konfliktusok során sem hajlandó pisztolyát használni, már előre lehet sejteni, hogy a film végén fogja csak elővenni, és akkor majd nagy bátran mindenkit lepuffant.

• 
• 
• 

A film gyerekszereplője, a Shane-t Istenként csodáló Joey annyira unta a hangzatos semmitmondó monológokat, hogy amikor ezeket felé intézték, akkor gyakran akasztotta ki a színészeket azzal a szokásával, hogy bandzsítással és nyelvnyújtogatással próbálta megakasztani a neki beszélő felnőttet. Őszintén szólva, megértem... néha fájdalmasan didaktikus és semmitmondó ez a film. Várom olyasvalaki kommentjét, akinek tetszik...

• 
• 
• 

Japán (Daiei Studios), 97 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

Mizoguchi feltehetően szerette a történeteket, hiszen listánkon szereplő előző filmje is egy történet: Az Utolsó Krizantém Története 1939-ből.

A film alapját egy 1776-os, megegyező című - 9 írásból álló - novelláskötet két novellája adja. A kötet mindegyik írása alapvetően misztikus, természetfölötti elemeket tartalmazó történet volt. 

És mielőtt belemennék a film taglalásába, nézzük meg, hogy miért félrevezető a film magyar címe, és egyébként az egyik amerikai címváltozat is (Tales of Ugetsu).

Szóval a helyzet, hogy a cím félig van csak lefordítva, így viszont úgy tűnik, mintha lenne egy Ugetsu nevű szereplő, és az ő történetét ismernénk meg. Nos nincsen ilyen nevű szereplő. 

雨月物語 - a cím csupa kanji, azaz szavakat jelképező (a kínaiból a japánba átvett) karakterből áll.

雨- Az első karakter esőt jelent. Hát nem egy gyönyörű betű? Egyike a legkönnyebben megjegyezhetőknek, hiszen szinte egyértelműen látszik, ahogy kinézünk az ablakon, és látjuk a kissé ferdén hulló esőcseppeket. kiejtve itt: u

月 - Hold, vagy hónap, szövegkörnyezettől fűggően. Itt Hold. kiejtve: gecu

物語 - A 3. és 4. karakterről Az Utolsó Krizantém Történetéből már tudjuk, hogy történetet jelent, kiejtve - mono-gatari

A cím tehát kiejtve u-gecu-mono-gatari, és műfordításban valami olyasmit jelent, hogy A Holdfény és eső története.  Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a japán kultúrában a Hold-fény és az eső is misztikus szimbólumok, tehát az eredeti novelláskötet címeként a kilenc misztikus történetre utalnak ezek a jelképek.

Amikor 1954-ben New Yorkban először mozikba került a film, akkor Ugetsu néven futott, tehát a Rashomon-hoz hasonlóan úgy döntöttek, hogy inkább meghagyják az egzotikusan hangzó címet eredeti nyelven... és ezzel nekem nincs is semmi bajom. Később viszont, amikor a film New York-i sikere után Amerikában máshol is mozikba került, próbáltak valami értelmezhetőbb címet adni, de az Ugetsu-n már nem akartak változtatni, ezért az eredeti cím másik felét már lefordították, így lett belőle Tales of Ugetsu - azaz Ugetsu törénetei, ami jól hangzik, de igazából - ismerve a szó eredeti jelentését - kicsit értelmetlen. Magyarra meg már a történetek egyes számba került, így lett Ugetsu története, ami azt sugallja, mintha Ugetsu (angolos átírással) egy ember neve lenne...

Az Olaszok bezzeg le bírták fordítani: 

Most, hogy már tisztában vagyunk a film címének valódi jelentésével, nézzük, hogy miről is szól.

Az úgynevezett hadakozó fejedelemségek korában vagyunk, mely 1493-tól valamivel több, mint 100 évig (hozzávetőlegesen 1600-ig) tartott. Amíg mi Európaiak felfedeztük és meghódítottuk Amerikát, megkezdődött a reformáció, és többek között perdöntő csatát vesztettünk Mohácsnál, addig Japánban megdőlt a Császár és a tényleges központi irányítói hatalommal bíró Sógun ereje. A hozzávetőlegesen 250 tartomány kiskirályai folytonos hadakozásban álltak egymással ez alatt az időszak alatt. Gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság és a rendfenntartó hatalom. A rablásoknak, gyilkosságoknak gyakorlatilag semmi következménye nem volt. 

Ebben a véres időszakban játszódik film története. Gendzsuró a fazekas és barátja Tobei, - aki amellett, hogy a fazekas segítője, megszállottan szamuráj szeretne lenni - menekülni kényszerülnek feleségeikkel, mivel falujukat ellenséges szamurájok támadják meg és rabolják ki. 

Megszoktam, hogy vagy gyönyörű havazás, vagy hasonlóan szépen felvett esőnek lennie kell egy japán filmben. Nagyon szerették ezeket a természeti jelenségeket szépen bemutatni. Nos, itt a leghangulatosabban felvett jelenet egy csendes folyón való csónakkal történő menekülés, melynek különlegességét a mindent ellepő köd adja.

A ködből egyszer csak egy magányos hajós bukkan elő, aki haláltusája közben figyelmezteti őket, hogy vigyázzanak magukra, mert kalózok támadásától kell tartani arrafelé. Mivel a férfiak magukkal hozták gyönyörű portékáikat, folytatni akarták útjukat, hogy egy arra alkalmas helyen azokat el tudják adni. Feleségeiket, és gyereküket azonban hátrahagyják, kiteszik őket a parton, hogy megkíméljék őket a rájuk leselkedő veszélyektől.

Az útra kelők és az otthonmaradók sorsát felváltva követhetjük nyomon. Látni fogjuk, hogy míg a férfiaknak szerencséjük van, addig a nőkre brutális erőszak vár. 

És közben a történetbe egyre több helyen befurakodnak a túlvilágról visszajövő lelkek. Amit látunk, az nem mindig a valóság. Előfordul, hogy becsap minket a rendező - illetve ez értelmezés kérdése is lehet - a túlvilági erők. Mint a Hatodik Érzék című filmben, előfordul, hogy amit mi látunk, azt igazából nem mindenki látja.

Van, hogy egy házban történnek események, amiről kiderül, hogy az egy hónapja leégett. És látjuk, hogy valóban, a ház - ami az előbbi pillanatban még ott volt, igazából teljesen lepusztult. 

Így leírva talán zavaros. Nézve is kicsit csavaros a történet. Elképzelhető, hogy egy második megnézésre is szükség lenne ahhoz, hogy minden fordulat világossá váljon. 

Nem csak a Hatodik érzék jutott eszembe még a filmről. A történet sokban emlékeztetett a mi János vitézünkre is. A teljes párhuzamot nem fedném fel, - tekintettel azokra akik esetleg megnézték a filmet - de a főszereplőbe - Gendzsuróba - is beleszeret egy nemesi származású, szépséges fiatal hölgy... Wakasa úrhölgy.

És a férfi belemegy a kalandba, holott tudja, hogy otthon felesége vár rá, akihez egyébként már régen visszamehetne, mivel sikerült jó áron eladni fazekas termékeit, azonban a csábításnak nem tud ellenállni... 

Wakasa úrhölgy arca szinte minden plakáton és fontosabb reklámképen rajta van. Rögtön feltűnik, hogy nincsen igazi szemöldöke, helyette egy furcsa, méretben jelentősen eltúlzott festett szemöldökpár van valahol a homloka közepén. Nos ez a történet időszakában a nemes hölgyek egyik ismertetőjele volt. Olyan státusszimbólum volt, mint mondjuk a rizsporos paróka Európában. 

• 
• 
• 
• 
• 

Hikimayu-nak hívták ezt a festett szemöldököt. A valódit leborotválták, és helyette jóval feljebb festékporral festettek egy másikat. Valószínűleg úgy alakult ki a dolog, hogy kínai hatásra divat volt fehér púderrel festeni az egész arcot (a világos bőr volt a divat). A fehér púder viszont nem mutatott jól a valódi szemöldökön, amit így inkább eltávolítottak, és festettek helyette egy már-már szimbolikusat. 

Ekkoriban volt egy másik divat is, amitől szerencsére a rendező megkímélt minket: a fogak feketére történő festése. Így nézett ki egy igazán nemes hölgy arca tehát akkoriban: világosra festett bőr, szimbolikus szemöldök a homlokon, és koromfekete fogak. Hát nem gyönyörű?

A különleges film bekerült az 1953-as Velencei filmfesztivál versenyfilmjei közé. A rendező emiatt életében először elhagyta Japán-t, hogy részt vehessen a versenyen. Akkoriban az Arany Oroszlánra nevezett filmek közül amelyek nem nyerték el a fődíjat, mindannyian megkapták az Ezüst Oroszlánt, amit ez a film is elnyert végül.

Olaszország (Junior Film, Italia Film, Sveva Film, S.G.C.), 82 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Vitaliano Brancati, Roberto Rossellini

Nagyon nyomasztó. Nem kicsit... Tényleg nagyon. És ezt még tetézi a film neorealista eseménytelensége. Egész rosszkedvű lettem tőle, holott az utolsó perc még akár feloldozást is adhatott volna...

Egy angol házaspár az autójával Nápoly felé tart. A férj Alex (George Sanders) munkamániás, de most úgy döntöttek, hogy a gyors repülőút helyett autóval utaznak a Nápoly mellett elhunyt Homer bácsi hagyatékával kapcsolatos ügyeket elintézni, hogy végre vakációzhasson egyet feleségével, Katherine-el (Ingrid Bergman), akivel elmondásuk szerint házasságuk alatt még nem nagyon voltak egy napig sem kettesben. 

Most itt az alkalom végre, és nem valami rózsásan alakulnak a dolgok. Úgy tűnik, elhidegültek egymástól. Türelmetlenek, feszültek, feltehetően unatkoznak egymás társaságában. 

A Nápoly melletti villa is szokatlan, számukra kényelmetlen körülményeket rejteget. A személyzet nem beszél angolul. Sőt, kora délután alszanak (!) - figyelem, Olaszországban nincsen szieszta. Ezt egy olasztól tudom. Szieszta csak Spanyolországban van! Olaszországban egyszerűen csak bezárnak a boltok, és az emberek ledőlnek pihenni. De ez nem szieszta! 

Eleinte megpróbálják élvezni a gyönyörű környezetbe épült villa kényelmét, de valahogy inkább mindketten külön utakon kezdenek járkálni. Amikor esténként társaságba mennek, ott is inkább külön érzik jól magukat. Persze láthatóan féltékenyek, ha észreveszik, hogy a másik udvarol/udvarolnak neki, de ahogy egyikük megbántva érzi magát, igyekszik ő is megbántani a másikat. Így persze egyre csak nő köztük a távolság.

Alex Capri-ra látogat, megismerkedik több nővel is, Katherine Nápoly környékét járja be idegenvezetőkkel. Megnézi a Vezuv füstölgő krátereit, egy Nápolyi múzeumot, végül férjével közösen Pompeii-t is meglátogatják, ahol egy - feltehetően - házaspár megkövesedett holtteste olyan hatással van rá, ami arra készteti, hogy átgondolja ezt az állapotot, ami férje és őközte kialakult.

Maga a téma elgondolkoztató, sajnos Rossellinivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Örültem, amikor előzetesen olvastam, hogy ezúttal eltávolodott a politikától, de annyira hideg és nyomasztó ez a stílus, hogy állandóan azon kaptam magam a film nézése közben, hogy máshol járnak a gondolataim...

Sanders egy visszaemlékezésében hosszasan írt ennek a filmnek a forgatásáról. Talán élete egyik legrosszabb élményének tartotta ezt a munkát. Állítólag szerette a rendező korábbi filmjeit, ezért vállalta el ezt a szerepet, de ő úgy látta, hogy a forgatás alatt Rossellini-t jobban érdekelte a búvárkodás, mint maga a filmforgatás...

Hogy egy kicsit árnyaljunk a képen íme egy fotó, ahol Rossellini éppen feleségét, Bergman-t instruálja.

Franciaország (Cady Films, Specta Films), 88 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Fred Orain

Mintha egy hangos némafilmet látnánk.

Vannak ugyan zörejek, sőt, esetenként még párbeszédek is vannak, azok jelentősége mégis szinte elenyésző. Cselekménye is alig van a filmnek, inkább egy életképet látunk, mely hol vicces, hol nem vicces, de mindenképpen jóleső érzés átengedni magunkat a látványnak, elutazni Hulot úrral együtt erre a Bretagne-i tengerparti nyaralóhelyre, hogy kicsit magunkba szívjuk a sós tenger illatát, a nyári forróságot.

Hulot úr alakja szinte azonnal Mr Bean-re emlékeztetett, melyet részben igazolni látszik, hogy Rowan Atkinson egy interjúban említette, hogy eme film ihlette a Mr Bean nyaral című 2007-es filmet. Én nem csodálkoznék, ha a teljes Mr Bean karakter alapötlete innét származna.

Maga a rendező Tati alakítja a csetlő-botló karaktert. Chaplin figurájához hasonlóan gyakorlatilag ő az egyetlen, akinek ilyen végletesen karikatúra-szerű jellege van. Az összes szereplőre igaz, hogy a mindennapos életből ellesett, - túlzóan ábrázolt - karakterek, de közel sem olyan mértékig elrugaszkodottak a valóságtól, mint Hulot.

Mint említettem, a film során nem történik szinte semmi a kifejezés klasszikus értelmében. Hulot úr megérkezik a szállodába, okoz némely zűrzavart, melyen esetenként jókat nevetünk, majd amikor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsztak az irányítása alól, akkor jobbnak látja távozni.

Őszintén szólva, - a Mr Bean-es filmekkel ellentétben - nekem pont Hulot úr figurája volt a leggyengébb láncszem. Nem volt rossz, vagy zavaró, de a mellékszereplők karakterei érdekesebbek tűntek számomra, talán mert annyira közel álltak az ilyen nyaraláson valóban megtalálható "embertípusokhoz".

Ott volt például a szép skandináv típusú szőkeség "Leia hercegnős" frizurájával (Nathalie Pascaud), aki vonzó fiatalságával Hulot úr mellett az összes fiatal vagy idős, nős illetve nőtlen férfi érdeklődését kiváltotta. Csak ebben a filmben láthatjuk a színésznőt.

• 
• 
• 

Vagy az idős házaspár, akik folyton valahol tébláboltak. A férfi mindig néhány lépéssel az örökmozgó asszony mögött. Mindent megfigyelnek, mindenhol ott vannak. De nem csak a karakterek figyelemre méltóak. Ott van az észak-Francia tengerpart, szép homokos strandjával, csíkos napozó-sátraival, öltöző-kabinjaival...

• 
• 
• 

Tati sokszor hozzányúlt a filmhez. Még 25 évvel az elkészülte után is újravágta. Megpróbálta kicsit feszesebbre venni. Az eredeti 114 percesből 1978-ra 88 perces maradt. Feltehetően ez az a változat, ami legjobban megfelelt a rendező elképzelésének. Ezt a Tati által készített legvégső változatoát újították fel végül 2009-ben. Én ezt a változatot láttam, és úgy érzem, minden, ami ennél hosszabb, talán jogosan lett eltávolítva belőle. Így egy kellemes másfél órát okoz az embernek.

A strandot, ahol a filmet forgatták, ma Hulot úr strandjának hívják. Sainte-Marie-sur-Mer a nyaralóhely neve, és még szobrot is állítottak Hulot úrról a szálloda mellé, ahol a film nagy részét forgatták.

 

USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

• 
• 
• 

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még egy igazán kellemes meglepetés: Lee Marvin, akit lefogadok, hogy ősz hajjal ismer igazán a világ, méghozzá legtöbben feltehetően a Piszkos 12-ből...

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

• 
• 
• 
• 
• 

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását.