Magyarország (MAFILM 4. Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Banovich Tamás

A film rendezőjével már találkozhattunk a 303-as lista filmjeit nézve, de akkor nem rendezőként. Jancsó Szegénylegények (1965) című filmjének látvány- és díszlettervezőjeként Banovich Tamás tervezte a nagyon ötletes "sánc"-ot (egy rendkívül ötletes épületet, mely meghatározó látványeleme a filmnek).

Banovichnak három önálló játékfilmje volt karrierje során, plusz egy közösen Szinetár Miklóssal. Az Ezek a fiatalok a három önálló közül a középső. Banovichnak nem kifejezetten a rendezői életműve a legfontosabb, látvány- és díszlettervezőként sokkal nagyobb sikereket ért el. (1970-es - utolsó - filmje után már csak ilyen jellegű munkákkal foglalkozott)

A korabeli kritika szinte egyöntetűen lehúzza a filmet. (És ezzel sajnos nagyrészt egyet kell értenem, fenntartva, hogy attól még ez egy igen szerethető film) 

Mi a baj vele? Keverednek műfajok, stílusok, remek színészek és amatőrök... és mindez felfedezhető koncepció nélkül...

A film időtartamának legalább a fele korabeli beat-zenekarok (főleg az Illés) "koncert"-felvételeiből állnak. (Azért teszem idézőjelbe a koncert szót, mert meg sem kísérel a rendező a koncert-hangást létrehozásával, a zenekarok az eredeti stúdió-felvételekre tátognak és játsszák azt, hogy élőben zenélnek) Az Illést, az Omegát és a Metrót látjuk feltűnni, mellettük a cuki 18 éves Zalatnay Cinit és bájos Kolos Zsuzsát... hm... Hogy ki Kolos Zsuzsa? Nos ez az egyik legjobb példája a fent említett keveredéseknek: Kolos Zsuzsa ugyanis Koncz Zsuzsa. Vajon mi indokolhatta, hogy ha mindenki más (pld. Bródy, Szörényi, Zorán, stb) saját néven szerepel, akkor ő fiktív nevet kapott? Nem tudom megmondani...

A sok amatőr színész (azaz a sok zenész) miatt leginkább a ma divatos (akkor még nem létező) scripted-realitykre hasonlít ez a film. Annak aki nem tudná, miről beszélek: ezek azok a sorozatok (pld Éjjel-nappal Budapest) melyek úgy tűnnek, mintha spontán alakulna bennük a történet, a valóságban azonban - legalább vázlatosan - előre megírt jeleneteket játszanak el amatőr színészek, többé-kevésbé spontán módon, saját szavaikkal. Ez a műfaj egyébként egész fogyasztható dolgokat is ki tud termelni magából. Ott van a baj, amikor - mint itt is - az amatőrök közé bekerül néhány igen nagy kaliberű színész. (pld. Kállai Ferenc, Berek Kati, Őze Lajos)... és az amatőrök hirtelen nagyon esetlennek és erőltetettnek tűnnek a profik mellett. Arra mondjuk kiváló ez a felállás, ha valaki demonstrálni akarja, hogy valójában mi a színművészet.  Csak figyelni kell az előbb említett színészóriások egy-egy gesztusát, és ettől fogva nincs miről beszélni... (Szöveget mindenki meg tud tanulni, de egy ilyen hátraforduláshoz már Berek Katinak kell lenni)

Meglepett, hogy amint a lenti képen is látható, Omega csak Kolos-Koncz kísérőjeként tűnik fel a filmben, saját dalt nem is játszanak. A képen Koncztól jobbra egyébként Kóbor János látható, aki ez idő tájt még ritmusgitározott is a zenekarban. (Évekkel később már kizárólag énekléssel foglalkozott.) Őszintén szólva csodálkoztam, hogy az Omega csak Koncz Zsuzsa kísérőjeként tűnik föl. Azt hittem, hogy itt valami szédületes rendezői csalásról van szó. Sosem voltam nagy Omega rajongó, ezért utána kellett néznem, és az Omega első nagy slégerei valóban a filmet követő évből származnak, és a valóságban tényleg rendszeresen kísérték Koncz Zsuzsát koncerteken. (Én meg voltam győződve, hogy Koncz Zsuzsa kifejezetten az Illéshez volt köthető.) 

Ha nem is sikerült igazán jó játékfilmet csinálnia Banovichnak, korlenyomatként feltétlenül érdekes! Élvezettel néztem, hogy milyen frizurát hordtak, és hogyan sminkelték magukat a bulizni járó fiatalok 1967-ben.

Attól függetlenül, hogy a dalok köré kanyarított történetről egyáltalán nem mondható el, hogy bármi koherens vagy értelmezhető kijön belőle, korrajzként szintén elfogadható valamennyire... Érdekes figyelni például, hogy mennyire máshogy beszéltek a fiatalok akkoriban. Szevasz-szal köszönnek még a lányok is. Ma már ezt a köszönés gyakorlatilag kihalt, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára. (Szia, hello, csá, esetleg szerbusz, - ha tegeződve kívánunk udvariasak lenni -, de szevaszt tényleg csak szökőévben hallani, és akkor is kizárólag attól a mai korosztálytól, aki ebben a filmben filmben fiatalként látható)

A másik kifogás a filmmel kapcsolatban az volt, - és ezzel is egyet kell értenem valamelyest -, hogy nagyon lightos, símulékony a dalválasztás. Mintha féltek volna megmutatni az igazán ütős Illés dalokat, amikből pedig néhány már ekkor is létezett (Pld. Még fáj minden Csók vagy az Utcán), helyettük olyan dalok voltak, melyek közül - bevallom - néhányat én sem ismertem. Itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ezek a dalok is remek dalok voltak, a Koncz Zsuzsa által énekelt Szőke Anni balladája például gyönyörű, kifejezetten remek. Összességében azonban úgy tűnt, mintha Banovich biztonsági játékot játszott volna, semmi olyan dalt nem tett bele, ami egy kicsit is "félreérthető" lett volna... 

Naná... aki 1956-ban belefutott az "Eltüsszentett birodalom" című mesefilmjével egy évtizedes betiltásba, az nyilván kétszer is meggondolja, hogy milyen dalokat válogat be a filmbe... és hát valljuk be, volt az Illésnek néhány dala, amit ha nagyon akarunk, lehetett már-már lázadásként is értékelni. A Még fáj minden csók például a Táncdalfesztiválon is kiverte a biztosítékot annak idején.

Magyarország (MAFILM - Stúdió I.), 106 perc, ff./színes, magyar

Rendező: Révész György

A mai Thália Színház (Nagymező utca 22-24.) épületében 1949-ben alapították meg az Ifjúsági Színházat, és 1952-ben hozzácsatolták kamaraszínházként a Paulay Ede u. 35. alatti Úttörő Színházat.. 1954-től Petőfi Színházzá és Jókai Színházzá keresztelték át a két műintézményt, fokozatosan megszüntetve azok ifjúsági jellegét. Az évtized vége felé a Petőfi főleg külföldi darabokat játszott, az annak kamara színházaként funkcionáló Jókai Színház pedig inkább magyarokat. (Remélem, eddig követhető volt...)

1960-ban a meglevő közös tárulat átkerült az addig kamaraként funkcionáló Jókaiba, és az új Petőfi egy teljesen modern koncepció alapján újjá szerveződött egy progresszív triumvirátus szellemi vezetése alatt:

Ungvári Tamás volt a vezető dramaturg, Szinetár Miklós a művészeti vezető, és Petrovics Emil a zenei vezető. Valami teljesen új típusú színház megvalósítását tűzték ki célul. Úgy sejtem, hogy ez az álom nem teljesen bontakozott ki, mivel 1962-ben Szinetárt már áthelyezték a Magyar Televízióhoz, és maga a Petőfi Színház pedig meg is szűnt 1964-ben. (A Nemzeti Színház működött itt két éven keresztül) Elég kusza sorsa volt tehát ennek a sínháznak, de most térjünk vissza az 1960-ban alapított progresszív Petőfi Színházhoz...

Olyan zenés színházat akart a fenti triumvirátus itt létrehozni, mely valami teljesen más, mint amit az utca túloldalán álló Operettszínház kínált (és többé kevésbé kínál ma is). Első bemutatójuk a Koldusopera volt, melyet tudomásom szerint korábban nem mutattak be Magyarországon. Közben azonban már egy saját zenés darab megvalósításán dolgoztak: a színház megbízásából Hubay Miklós író, Ránki György zeneszerző és Vas István költő megalkotta az Egy szerelem három éjszakája című musicalt. (A színházi előadás zenekarát Petrovics vezényelte)

Egészen pontosan musical tragedy-nek, azaz zenés drámának hívták az előadást, ahogy a zenei anyagból készült lemez borítóján is olvasható. (A hanglemezen Gábor Miklós narrációjával ültették történetbe az elhangzó dalokat). Ezt a darabot egyébként szokás az első magyar musicalnek nevezni. Jómagam bizonytalan vagyok az operett és a musical műfaji elhatárolásával kapcsolatban: véleményem szerint a tizenkilencedik század közepétől a huszadik százas első harmadáig írott könnyedebb dalműveket Európában operettnek hívták, Amerikában musicalnek. Később már Európában is musicalnek hívták az ezután írott hasonló műveket... (Ezzel nyilván az egészet a végletekig leegyszerűsítem, és sokan biztoss nem értenek velem egyet...) Ennyi, és nem sokkal több a különbség. Az más kérdés, hogy a zenei fejlődésben - mint általában a modernizációban - Amerika gyorsabban haladt, így náluk már jazz és egyéb könnyűzenei alapokra épültek a huszadik századi musicalek, amikor nálunk még ez messze nem volt divat. 

Vas Istvánról, a dalok/versek írójáról köztudott volt, hogy nagyon jó, vagy talán a legjobb barátja volt Radnóti Miklósnak. Vas túlélte a munkaszolgálatot, Radnóti sajnos nem. A történet központi figurája, Bálint (Tóth Benedek) valószínűleg kettejük személyiségéből lett összegyúrva. De azt mindenképpen megjegyezném, hogy Bálint alakja egyáltalán nem konkrétan Radnótit személyesíti meg, ahogy hibásan feltételezni láttam néhány helyen.

A második világháború vége felé járunk. Bálint katonai behívót kap. A részletekből nem derül ki pontosan, hogy munkaszolgálatról vagy sorkatonai behívóról van szó. Sárga csillag senkin nem látható a vagonban, és egyáltalán a filmben nem kerül elő a holocauszt. Kicsit el is vonatkoztat a történet a konkrét eseményektől, bármelyik háború bármelyik országában előfordulhat, hogy valakit behívnak katonai szolgálatra, annak akarata ellenére... a körülményekből, ahogy szállítják őket viszont akár arra is következtethetünk, hogy munkaszolgálatra viszik őket. Azért nem érdemel sok nyomozást a dolog, mert a történet szempontjából túl nagy jelentősége nincsen. Bálint a behívón szereplő napon végül megszökik a bevonulás elöl, három napig bujkál szerelmével, és másokkal, míg végül nem tudja elkerülni végzetét... Erről az utolsó három - bújkálva szabad, szerelmes - napról/és éjszakáról szól a történet.

Bálint szerelmét, Júliát a gyönyörű és érzékeny Venczel Vera játssza.

A történet több idősíkban játszódik, ami még nem tenné önmagában követhetetlenné a filmet, főleg, mivel a rendező segíti az időbeli orientációt azzal, hogy a jelenben - azaz a bevonult katonákat szállító vagonban - játszódó részek fekete-fehérek, a többi viszont színes. Menet közben rádöbbentem, hogy valószínűleg nem is az idősíkokat akarta megkülönböztetni a rendező a fekete fehér nyersanyag használatával, hanem talán a színek elvesztése a szabadság elvesztésének allegóriája volt... ugyanis miután találat éri a vonatot, és a történet visszatér Budapestre, már újra színesben látunk mindent, mint a korábbi jelenetekben...

A film színessel nyit, ugyanazzal a három karakterrel ("a három királyok"), akikkel majd zárni is fog... Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán és Darvas Iván játssza azt a három katonát, akik végigbohóckodják a frontot. Saját bevallásuk szerint egy gránát "megnyomta" őket, attól bolondok... cserébe mindent túlélnek. Bálint, aki a végzetes vagonban megismerkedik velük, rájuk bízza utolsó versét, hogy ők - mivel mindent túlélnek - vigyék azt haza, és mondják el azt otthon őrá váró szerelmének. A "három királyok" természetesen teljesítik is Bálint kívánságát, legalábbis amennyire tőlük telik...

Ahogy írtam, nem az idősíkok váltogatása miatt volt számomra nagyon nehezen, - néha egyáltalán nem - követhető a történet, hanem azért, mert szinte lázálomszerűen keverednek benne valós szálak fantáziákkal, szimbolikus mozzanatokkal. És nem nagyon kapunk kulcsot azzal kapcsolatban, hogy mikor mit látunk ezek közül... Ezért bevallom, én sokszor elvesztem menet közben... és ez bevallom zavart a film élvezetében. (Bevallom, ugyanez a problémám volt a Pesti Színházban most futó színpadra vitellel is)

Nem is kezdem sorolni, hogy mennyi színészlegendát látunk a filmben, mert akiket véletlenül kihagynék, azok is ugyanolyan hatalmas nevek lennének, mint a többiek... Érdekességként inkább megemlítek valakit, aki nem színész, mégis meghökkenve fedeztem fel egy statiszta szerepben: Szörényi Levente látható az egyik énekes jelenetben.

Ha már a dalokról esik szó: majdnem mindenhol úgy emlegetik a darabot/filmet, hogy tele van "fülbemászó dalokkal"... Nos... ez valószínűleg ízlés kérdése, de nekem nem nagyon másztak a fülembe ezek a dalok, kivéve egyet, az viszont nagyon is! Gramofonról szólva szűrődik ki valamelyik lakásból egy esti jelenetben: Isten veled, Budapest, te édes! Ez valóban gyönyörű, van benne valami igen félelmetes, bizarr szépség. Benne van az a fájdalom, hogy úgy köszönünk el otthonunktól, hogy tudjuk, soha nem térhetünk vissza...

Ez a dal viszont pont nem a progresszívek közül való. Tulajdonképpen ez az egyetlen dal, melyet a Petőfi színházzal szemben, az Operettszínházban is előadhatnának úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy nem egy hagyományos operettet hallgat.

Végezetül egy kérdés a kedves olvasóhoz. Valaki tudja esetleg, hogy a filmben (és az alábbi képen) látható tér (ahol Bálint valójában lakik) egy valóban létező tér-e, vagy esetleg a filmhez építették díszletnek? Annyira brutálisan embertelen hangulata van, hogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen tér létezzen ma, de ha igen, akkor szívesen felkeresném, hogy szembesüljek annak valós nyomasztó voltával. Egyébként ilyen teret legfeljebb az ötvenes-hatvanas években tudok Budapesten lakóövezetben elképzelni, de még akkor is inkább valamilyen börtön vagy gyárépületet sejtet, mint lakóépületet... (Mekkorát tévedtem! - Köszönöm a megfejtést Kaszabának!)

Szovjetunió (Moszfilm), 78 perc, színes, orosz

Rendező: Georgij Kropacsov, Konsztantyin Jersov)

Gogol azonos című története alapján készült Szovehetunió első horror filmje. A Hammer Films babérjaira akartak törni, és azt kell mondanom, hogy semmivel nem lett gyengébb az eredmény, mint a brit studió horrorjai esetén.

Mindenképpen horrornak kell neveznünk ezt a filmet, ha műfaji besorolást szeretnénk válkasztani, de azt azért le kell szögeznünk, hogy manapság a Disney Channel családbarát filmnjei között is minden bizonnyal találunk ennél  félelmetesebbeket. Mi tagadás, eljárt felette az idő... Ha másfél órás rettegésre vágyunk, akkor keressünk valami mást. Ha viszont filmtörténeti kurriózum is érdekel minket, akkor jó választás lehet ez a film.

A kültéri jeleneteket Ukrajnában forgatták, Kijivtől északra, Csernyihivben. A beltéri jelenetek viszont a moszkvai Moszfilm stúdiójában forogtak.

A film dialógusainak nagy része orosz, de az IMDB szerint ukrán mondatok is elhangzanak. Demonstratív módon (az aktuális helyzetben szimpátiámat kifejezendő) a fenti címben ukránul Вій-ként utaltam az eredeti címre, holott nyilvánvalóan oroszul is írhattam volna: Вий.

Az egyetemi félév végén a rektor hazabocsájtja a filozófia hallgatókat. Mi három barát útját követjük hazafelé. Ahogy beesteledik, próbálnak szállást találni. Egy vénasszony egyiküknek szállást ajánl, majd mielőtt az lehunyhatná szemét, a pajkos öreglány megkörnyékezi az ifjút. Itt jegyzem meg, hogy a vénasszonyt, - hogy még kellemetlenebb külsővel rendelkezzen - férfi színész játssza.

Az öregasszonyról hamar kiderül, hogy boszorkány. Seprűjével - és a fiatal filozófussal - repdes az ukrán éjszakában. Egészen addig, amig a magához térő fiú agyon nem üti... Az első fél óra még mesének is unalmas... de aztán elkezdődnek a bonyodalmak, amik valamennyire azért izgalmassá, de legalábbis érdekessé teszik a filmet. A fizikai bántalmazás után ugyanis az öregasszony gyönyörű fiatal lánnyá változik... de meghal...

Halála utolsó pillanataiban még el tudja mondani édesapjának a fiú nevét, és megkéri apját, hogy a fiú 3 éjjelen át imádkozzon érte. Természetesen a gazdag édesapa gondolkodás nélkül teljesíti az immár halott lánya utolsó kívánságát. Persze nem tudja, hogy mi az oka ennek a bizarr kérésnek, mindenesetre a vonakodó fiúnak vázolja két választási lehetőségét: Vagy teljesíti a lány utolsó kérését, és ezer aranyat kap jutalmul, vagy ha nem telejesíti, ezer korbácsütést kap, ami felér a halálos ítélettel...

És ez a három éjszaka, amit a fiú a sírban fekvő szépséges halott lánynal tölt egy félelmetes templomban, nos ez a film tulajdonképpeni csúcspontja. Itt a rendezők az általuk elérhető minden filmes trükköt felhasználtak, hogy a halálából éjszaka felkelő lányt minél félelmetesebbé varázsolják.

És itt tényleg a filmes trükkük legszélesebb palettájára számíthatunk: Milyen ötletes például ez a vérré változó könnycsepp a halott lány arcán!

Legkedvesebb jelenetemről sajnos nem találtam ANIMGIF-et. Abban igen szellemesen, pantomimes megoldással érzékeltetik, ahogy a lány nem tud áthatolni a fiú által a földre krétával húzott körön. (Feltételezem, hogy ez a körrajzolás valami közismert boszorkányellenes trükk lehet.) Egyszerűen bájos az a jelenet. Ahogy bájos tulajdonléppen a többi is. Semmi olyan nincsen, ami egy 10-13 éves gyermek számára különösebben félelmetes lenne. 

Mellesleg, ha valakit ez a kérdés foglalkoztatott, nem tartom különösebben jelentősnek ahhoz, hogy ne mondjam el: Vij egy szörny, aki a tempolomi virasztás hanrmadik napján jelenik meg további szörnyek kíséretében....ő is inkább vicces, mint félelmetes. Hogy is ne nevetnénk ki egy olyan szörnyeteget, aki lelógó fülei miatt nem lát, csak akkor, ha szörny-kollégái felemelik azokat ...

Csehszlovákia (Barrandov), 92 perc, ff., cseh

Rendező: Jiří Menzel

Producer: Zdenek Oves

Az 1001-es lista első cseh új hullámos filmjénél rögtön megjegyzem, hogy akárcsak a francia új hullámnál, itt sem arról van szó, hogy valami egységes új stílus alakult volna ki. Egyszerűen előlépett egy új generáció, mely gyökeresen máshogy, más felfogással dolgozott, mint az őket megelőzők.

Csehszlovákiában a hatvanas évek első fele a reformok jegyében telt, és ez kedvezett a (közel) cenzúramentes filmkészítésnek. Mielőtt 1968-ban a ruszkik (és velük szégyen-szemre mi is) tankjainkkal bevonultunk, virágozni kezdett a filmművészet, amire a a világ közvéleménye is felkapta a fejét. E film esetében egy Oscar-díj is járt ennek elismeréséül! (Legjobb küldöldi filmként)

Jiří Menzel első nagyjátékfilmének forgatókönyvét Bohumil Hrabal első könyve alapján - az íróval szorosan együttműködve - írta.

A film túlnyomó része egy poros kis Prága melletti vasútállomáson zajlik. A kisváros nevét azért érdemes megemlíteni (Lodenice), mert egy valódi, ma is működő állomás látható a filmben. Aki tehát adózni szeretne a film emlékének, akár meg is látogathatja a helyszínt, sőt ahogy a fenti képeken látható, még egy múzeumot is működtetnek a film rajongói számára.

Nagyon kedves kis film ez, még azzal együtt is, hogy a második világháború utolsó telében járunk. A film vége felé egész komoly szerep jut a náciknak, mégis azt mondanám, hogy ez nem egy háborús film, sokkal inkább éreztem a felnőtté válás (coming of age) egyik szépen sikerült ábrázolásának.

A film központi figurája Milos, aki szemünk  láttára szerel fel mint a vasútállomás újdonsült forgalmistája. Nem akármilyen élmény egy fiatalember számára, amikor először öltheti magára az egyenruhát. Hamar szerelembe is esik Másával a kalauzlánnyal. Milos férfivé válásának legkomolyabb akadálya, hogy első adandó alkalommal, amikor Másával közelebbi kapcsolatba kerülhetne, sajnos felsül az ágyban. Ezt leplezendő - jobb ötlet híján - úgy csinál, mintha ő nem akarná a dolgot, és az így keletkező félreértés bizony majdnem végzetessé válik a fiú életében. 

Amellett, hogy a felnőtté válás rögös útját követjük, természetesen megismerkedünk az állomás többi dolgozójával is. A kövér állomásfőnök például leginkább galambjaival foglalkozik, és persze irigykedve útálkozik, amikor kollégái szép és fiatal nőkkel töltik munkaidejük egy részét...

Kedvencem mindenképpen az alábbi képen is látható szemüveges Hubička volt (a magyarban átnevezték Tapicskára), aki rutinosan vitte ágyba az állomáson unatközó fiatal hölgyeket.

Neki köszönhető a film talán leginkább ikonikus jelenete is, ama bizonyos pecsételős, melyben a nemi hormonoktól magát visszafogni nem tudó távírász lány combját és fenekét pecsételi tele Hubička... A jelenet báját az okozza, hogy erotikája mellett még kedvesen vicces is. És akkor még nem beszéltünk kettejük rövid románcának utóéletéről, mely további vicces pillanatokat okoz a nézőnek.

Valószínűleg nem szánták viccesnek, nekem mégis nagyon humorosan hatott, amikor a nácikkal kollaboráló tanácsos időnként megjelent az állomáson, mindig egy Tatra 15/52-es modellel érkezett.

Ennek a gépkocsinak az volt a különlegessége, hogy sínen közlekedett! Amolyan fából vaskarika módjára. Direkt utánanéztem: ez a modell kifejezetten vasúti közlekedésre készült, olyan kerekei vannak, ami csak erre teszi alkalmassá. Összesen 58 példány készült belőle. Nem pontosan értem, hogy mi indokolja egy ilyen jármű létrehozását. A vasút lényege, hogy egy - alapvetően minden más szárazföldi járműnél nagyobb méretű - szerelvény a kötött pálya előnyeit hasznáva akadálymentesen közlekedhessen. Az autónak viszont nincsen szüksége ezekre az előnyökre, ezért nem nagyon találok indokot arra, hogy miért kényszerítjük erre a kötött pályára... Valószínűleg ez magyarázza, hogy ez a modell ilyen limitált példányszámban készült, és azóta sem láttam még ilyet vasúti síneken száguldozni. Egy kedves hozzáértő olvasó rávilágított, hogy milyen butaságokat írtam erről a járgányról. Aki az én sületlenségeim helyett komolyabb információt szeretne olvasni, annak javaslom, hogy a komment szekcióban keresgéljen, tényleg sok érdekes dolog van benne!

A film humora nem harsány, talán éppen emiatt olyan szerethető.. emellett valószínűsítem, hogy jónéhány fiatal, aki Milossal egy cipőben járt, ebből a filmből tanúlta meg, hogy az ejaculacio praecox (korai magömlés) kezelésére a legjobb, ha szex közben a focira gondol az ember, illetve mindenesetre javasolt az is, hogy az első  szexuális tapasztalatot egy nála idősebb, rutinosabb hölgytől szerezze az ifjú férfi....

Brazília (Mapa) 106 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Carlos Barreto, Carlos Diegues, Raymundo Wanderley Reis, Glauber Rocha, Zelito Viana

Nehezen élvezhető film ez, nehezen is követhető, és úgy általában elmondható, hogy nem pontosan értem, mit akart ezzel Rocha... nem tudom, mit akart vele mondani, illetve mi járhatott a fejében...

A Filmvilág című folyóirat szerzője, aki a film itthoni - 1979-es - bemutatása kor látta moziban, izgalmasan írja le, ahogy egy extrém túlsúlyos (így feltehetően apnoés) hölgy a film első percében hangos horkolásba kezdett, amit a felébresztési kísérletekkel csak néhány másodpercre lehetett megszakítani. Végül a jegyszedővel vezettették ki a nézők gúnyos kacaja közepette. Miután ezen a nézők kiszórakozták magukat, a filmen magán már csak unottan ücsörögtek, majd szép sorban kiszállingóztak a teremből. Csak az újságíró maradt bent, és egy fiatal pár, akiknek mindegy volt, hogy mit vetítenek, csak viszonylag sötétben lehessenek...

Őszintén szólva, tökéletesen megértem a távozókat, és bevallom, hogy ezúttal csak azért néztem végig ezt a filmet, mert még az 1001-es kirándulás legelején megfogadtam, hogy mind az ezeregy filmet meg fogom nézni az elejétől a végéig!

Egy Eldorado nevű fiktív dél-amerikai országban vagyunk, ahol az emberek nagyon szeretnek forradalmat játszani. Ez mondjuk a fejlődő országokkal kapcsolatban nem mondható különösebben meglepő megállapításnak. (egyébként milyen korrekt ez a "fejlődő ország" kifejezés is... Amikor először ovastam valahol gyerekkoromban, azt hittem, hogy az valami dícséret, hogy egy ország fejlődő... aztán rájöttem, hogy ez pont azt jelenti, hogy még jócskán van mit fejlődnie...) Bár ez a film Eldorádóban játszódik, ne felejtsük el, hogy Brazíliában néhány évvel a film készítése előtt 1964 ben vette át a katonai vezetés a hatalmat a reformista Goulart elnöktől. Tehát nyilván aktuális üzenete/áthallása is volt a filmnek, aminek nagy része mai szemmel valószínűleg már kevéssé értelmezhető. (Rocha rövid időre letartóztatásba is került 1965-ben valami tüntetésen való részvétel miatt)

Szóval ebben a filmben látjuk ahogy az egyik politikai oldal megpuccsolja a másikat, letartóztatják vagy éppen kivégzik egymást... A film központi karaktere egy Paolo Martins nevű költő és agitátor (az alábbi képen középen), aki maga is hol egyik, hol másik oldalhoz csapódik, attól fűggően, hogy melyik oldal vezetőjét látja pillanatnyilag alkalmasabbnak hazája vezetésére... (Megjegyzem, csak egy nagyon naív lánglelkű anarchista gondolhatta komolyan a hatvanas években még mindig, hogy a politikusok azért választják ezt a szakmát, hogy a nép/ország javára tevékenykedjenek.) Természetesen mindkét politikai oldal a népre hivatkozik, és abban is tökéletesen hasonlítanak egymásra, hogy igéreteiket hatalomra kerülve már nemigen tartják be. (Ez mondjuk nem dél-amerikai sajátosság)

A filmet nézve sokszor úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna vagy ötven évet a némafilmek túljátszott világába, ahol minden kicsit el van túlozva, talán ellensúlyozandó a hang hiányát. Itt viszont van hang, és beszéd is bőven, bár legtöbbször nem konvencionális párbeszédeket látunk, hanem inkább amolyan magasztos szózatokat. Viszont nem mindig világos, hogy a szereplők egymáshoz szólnak, magukhoz, esetleg közvetlenül a nézőt kívánják megszólítani...  

A szerkesztés is igen fura. Nem világos minden esetben, hogy éppen melyik idősíkban járunk, és ebben az esetben az volt az érzésem, hogy ez nem volt kifejezetten szándékos törekvése a rendezőnek. Sok volt a szimbolikus elem, jelenet, melyeknek értelmezése határozottan meghaladta képességeimet... Elképzelhető, hogy a szürreális zavarodottság nagyrészt szándékops is volt, hiszen a film már a katonai rezsimben készült, - és talán nem feltétlenül az adott rezsimet támogatandó.Diktatúrákban pedig néha nem árt két- vagy többértelműen, zavarosan fogalmazni, ha azt akarjuk, hogy életben maradjunk... Így aztán mindenki azt ért ki belőle, amit akar.... Nem igaz?

Ez az ötödik brazil film a listán, és ez kicsit elszomorít, hiszen, ha jól látom, még talán ha lesz két további, és azok is majd csak a kétezres évekből jönnek... Előzetesen Brazíliától sokkal élettel telibb, vidámabb filmeket vártam, és a Fekete Orfeusszal pont be is talált nálam (igaz, az valójában egy francia rendező által készített brazil film volt) utána csupa lehangoló, fura film következett, melyek hol jobban, hol kevésbé tetszettek.

Rocha maga is így jellemzi a cinema novo mozgalom alkotásait: "Szomorú, rút filmek... sikoltó, kétségbeesett filmek, ahol nem mindig győz az értelem"

Ha Rocha filmjei közül kell választani, akkor a listán korábban szerepelt az Isten és Ördög a Nap Földjén (1964) címűt inkább ajánlom, mint ezt. Akinek az bejön, esetleg próbálkozzon ezzel is....

Rocha egyébként 1971-ben végül jobbnak látta elhagyni az országot. A katonai diktatúra elöl országról országra vándorolt, helyét keresve. Spanyolország, Chile, majd Franciaország után a portugál riviérán telepedett le egy időre. Csak 1981-ben tért haza, élete utolsó napjaira. Egy tüdőgyulladás kezelésével kapcsolatban szállították Rióba Lisszabonból... de már nem tudtak rajta segíteni.

Csehszlovákia, Olaszország (Carlo Ponti Cine., Barrandov), 71 perc, Eastmancolor, cseh

Rendező: Milos Forman

Producer: Rudolf Hájek, Carlo Ponti

Forman és forgatókönyvíró kollégái a soron következő filmjükön dolgoztak egy vidéki kisvárosban, amikor valahogy elkeveredtek a helyi tűzoltó-egylet báljára. Ez a rendezvény annyira szürreális volt, hogy a művészek elhatározták, a következő filmjük csakis egy ilyen bálról szólhat. Félre is tették, amit addig megalkottak, és ez lett a munka új irányvonala.

Talán csak az tudja igazán (100%-osan) értékelni a film humorát, aki élt is a hatvanas években (ráadásul valamelyik komcsi országban), de azért többé-kevésbé a nem beavatottak számára is rendkívül szórakoztató ez az alkotás. Bár nekik úgy tűnhet, mintha minden a végletekig el lenne túlozva... pedig a valóság ehhez nagyon közel állt, épp, hogy csak kicsit kellett csavarintani rajta, hogy a filmben látható komédia jöjjön létre.

Bár én nem éltem a hatvanas években (a hetvenesben viszont már igen), gyerekkori emlékeimben még elevenen élnek az olyen elvtársak képei, mint amilyenekből ez a tűzoltó-egylet áll. Az emlékeimben szereplő elvtársak ont ugyanilyanok voltak. Állandóan cigarettáztak, mindig egyenruhában vagy öltönyben mondták a butánál butább indítványaikat....

Egy tűzoltó egylet tehát bált rendez nyugdíjazott vezetőjüknek. Már maga a szervezés is kidomborítja a komcsi kontraszelekció okozta - alkalmatlansággal párosuló - teszetosza okoskodást. Amikor mindenki mindent jobban tud a másiknál, és ennek összességében az eredménye egy elképesztően suta anarchia.

A bál szervezői három vonalon próbálják a bált megszervezni: Egyrészt a nyugdíjazott volt felettest megajándékozni valamivel. (Természetesen valami iszonyúan gagyi ajándékkal) Másrészt - ha már bál: mindenképpen lennie kell egy akkoriban kihagyhatatlan tombolának! Harmadrészt pedig, ha már a bálon fiatal lányok is vannak, akkor jó lenne egy szépségversenyt is szervezni... akkoriban még nem volt divat a Gulyás Marci-féle anti-"szexizmus-tárgyiasítós" baromság, így a fénykorukon már túljutott férfiak kvázi legálisan süröghettek fiatal lányok között úgy, hogy azok még akár úgy is érezhették, hogy mindez az ő érdekükben történik. A nyertes adhatja át a nyugalmazott öregúrnak az ajándékot. Micsoda megtiszteltetés...

Természetesen az említett ajándékozás - tombola - szépségverseny háromságból minden balul sül el, de a konkrét poénokat nyilván nem fogom lelőni..

Aki látta úgyis érti: Aki nem lopott, az vegyük úgy, hogy nem nyert!

Ha már tűzoltó-bálról van szó, akkor magától értetődően bónusz, ha véletlenül éppen egy tűzeset akad a környéken. Nos, ez a fordulat is valósággá válik, hangos örömujjongással adják közhírűl, hogy "Tűz van!!!" .... 

Azon persze már egyikünk sem csodálkozik, hogy a lelkes önkéntes tűzoltóknak még véletlenül sem sikerül eloltaniuk a tűzet. Ráadásul amikor ezt már kénytelenek be is látni, úgy döntenek, hogy akkor legalább a tűz szép látványában gyönyörködnek, míg szegény tulajdonos fájdalmasan lesz tanúja, ahogy minden vagyona odavész.

A film szereplőgárdájának nagy része amatőr színészekkel készült. Közülük többen állítólag valóban tűzoltók voltak.  Remekül alakítottak! Játékukból szinte nem volt megállapítható, hogy nem képzett színészek, maximum az adhatott okot a gyanúra, hogy rendkívül sok volt a hiányos fogazatú középkorú férfi, ami emlékeim szerint színészeknél még a keleti blokkban sem nagyon fordult elő.

Milos Formannak ez volt az utolsó Csehszlovákiában készült filmje. Ezután jött a Prágai Tavasz, majd hamarosan annak eltiprása is (melyben hazánk hadserege is szégyenteljes szerepet játszott). Ennek hatására Forman fogta magát, és az USÁ-ba emmigrált.

Nálunk 1968-ban ekészült a film magyar szinkronja, de a körülmények, és a rendszerkritikusnak is felfogható komédia miatt csak 1988-ban mutatták be először ezt a filmet. Csehszlovákiában még 1967-ben bemutatták. ELterjedt, hogy ott is betiltották, de más forrás szerint 1969-ben a tévében is vetítették... Egyébként nemhéz tetten érni a filmben egészen konkrét rendszer-kritikát. Ha szigorúan vesszük, akkor az egyes emberek böszmeségét és gátlástalanságát látjuk, de akik akkoriban éltek, azok pontosan tudják, hogy ez az egész mind a romlott rendszerből következett. Abba bele volt kódolva, hogy a dolgozó a munkahelyen lop, hiszen a munkahelyen található javaknak nincsen konkrét tulajdonosa, mint a kapitalista rendszerben, minden a "népé", azaz a lopás tulajdonképpen nem is volt bűn, mert végsősoron mindenki magától (a néptől) lopott, legalábbis így fogták föl.

Viszonylag rövid ez a film a maga 71 percével, de úgy éreztem, semmi nem maradt ki, pont olyan hosszú volt, amilyennek lennie kellett.