Brazília (Mapa) 106 perc, ff., portugál
Rendező: Glauber Rocha
Producer: Luiz Carlos Barreto, Carlos Diegues, Raymundo Wanderley Reis, Glauber Rocha, Zelito Viana
Nehezen élvezhető film ez, nehezen is követhető, és úgy általában elmondható, hogy nem pontosan értem, mit akart ezzel Rocha... nem tudom, mit akart vele mondani, illetve mi járhatott a fejében...
A Filmvilág című folyóirat szerzője, aki a film itthoni - 1979-es - bemutatása kor látta moziban, izgalmasan írja le, ahogy egy extrém túlsúlyos (így feltehetően apnoés) hölgy a film első percében hangos horkolásba kezdett, amit a felébresztési kísérletekkel csak néhány másodpercre lehetett megszakítani. Végül a jegyszedővel vezettették ki a nézők gúnyos kacaja közepette. Miután ezen a nézők kiszórakozták magukat, a filmen magán már csak unottan ücsörögtek, majd szép sorban kiszállingóztak a teremből. Csak az újságíró maradt bent, és egy fiatal pár, akiknek mindegy volt, hogy mit vetítenek, csak viszonylag sötétben lehessenek...
Őszintén szólva, tökéletesen megértem a távozókat, és bevallom, hogy ezúttal csak azért néztem végig ezt a filmet, mert még az 1001-es kirándulás legelején megfogadtam, hogy mind az ezeregy filmet meg fogom nézni az elejétől a végéig!
Egy Eldorado nevű fiktív dél-amerikai országban vagyunk, ahol az emberek nagyon szeretnek forradalmat játszani. Ez mondjuk a fejlődő országokkal kapcsolatban nem mondható különösebben meglepő megállapításnak. (egyébként milyen korrekt ez a "fejlődő ország" kifejezés is... Amikor először ovastam valahol gyerekkoromban, azt hittem, hogy az valami dícséret, hogy egy ország fejlődő... aztán rájöttem, hogy ez pont azt jelenti, hogy még jócskán van mit fejlődnie...) Bár ez a film Eldorádóban játszódik, ne felejtsük el, hogy Brazíliában néhány évvel a film készítése előtt 1964 ben vette át a katonai vezetés a hatalmat a reformista Goulart elnöktől. Tehát nyilván aktuális üzenete/áthallása is volt a filmnek, aminek nagy része mai szemmel valószínűleg már kevéssé értelmezhető. (Rocha rövid időre letartóztatásba is került 1965-ben valami tüntetésen való részvétel miatt)
Szóval ebben a filmben látjuk ahogy az egyik politikai oldal megpuccsolja a másikat, letartóztatják vagy éppen kivégzik egymást... A film központi karaktere egy Paolo Martins nevű költő és agitátor (az alábbi képen középen), aki maga is hol egyik, hol másik oldalhoz csapódik, attól fűggően, hogy melyik oldal vezetőjét látja pillanatnyilag alkalmasabbnak hazája vezetésére... (Megjegyzem, csak egy nagyon naív lánglelkű anarchista gondolhatta komolyan a hatvanas években még mindig, hogy a politikusok azért választják ezt a szakmát, hogy a nép/ország javára tevékenykedjenek.) Természetesen mindkét politikai oldal a népre hivatkozik, és abban is tökéletesen hasonlítanak egymásra, hogy igéreteiket hatalomra kerülve már nemigen tartják be. (Ez mondjuk nem dél-amerikai sajátosság)
A filmet nézve sokszor úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna vagy ötven évet a némafilmek túljátszott világába, ahol minden kicsit el van túlozva, talán ellensúlyozandó a hang hiányát. Itt viszont van hang, és beszéd is bőven, bár legtöbbször nem konvencionális párbeszédeket látunk, hanem inkább amolyan magasztos szózatokat. Viszont nem mindig világos, hogy a szereplők egymáshoz szólnak, magukhoz, esetleg közvetlenül a nézőt kívánják megszólítani...
A szerkesztés is igen fura. Nem világos minden esetben, hogy éppen melyik idősíkban járunk, és ebben az esetben az volt az érzésem, hogy ez nem volt kifejezetten szándékos törekvése a rendezőnek. Sok volt a szimbolikus elem, jelenet, melyeknek értelmezése határozottan meghaladta képességeimet... Elképzelhető, hogy a szürreális zavarodottság nagyrészt szándékops is volt, hiszen a film már a katonai rezsimben készült, - és talán nem feltétlenül az adott rezsimet támogatandó.Diktatúrákban pedig néha nem árt két- vagy többértelműen, zavarosan fogalmazni, ha azt akarjuk, hogy életben maradjunk... Így aztán mindenki azt ért ki belőle, amit akar.... Nem igaz?
Ez az ötödik brazil film a listán, és ez kicsit elszomorít, hiszen, ha jól látom, még talán ha lesz két további, és azok is majd csak a kétezres évekből jönnek... Előzetesen Brazíliától sokkal élettel telibb, vidámabb filmeket vártam, és a Fekete Orfeusszal pont be is talált nálam (igaz, az valójában egy francia rendező által készített brazil film volt) utána csupa lehangoló, fura film következett, melyek hol jobban, hol kevésbé tetszettek.
Rocha maga is így jellemzi a cinema novo mozgalom alkotásait: "Szomorú, rút filmek... sikoltó, kétségbeesett filmek, ahol nem mindig győz az értelem"
Ha Rocha filmjei közül kell választani, akkor a listán korábban szerepelt az Isten és Ördög a Nap Földjén (1964) címűt inkább ajánlom, mint ezt. Akinek az bejön, esetleg próbálkozzon ezzel is....
Rocha egyébként 1971-ben végül jobbnak látta elhagyni az országot. A katonai diktatúra elöl országról országra vándorolt, helyét keresve. Spanyolország, Chile, majd Franciaország után a portugál riviérán telepedett le egy időre. Csak 1981-ben tért haza, élete utolsó napjaira. Egy tüdőgyulladás kezelésével kapcsolatban szállították Rióba Lisszabonból... de már nem tudtak rajta segíteni.
