Franciaország (Anouchka, Aros, Carrosse, Parc), 90 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman, Raoul Lévy

Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a művészet fő sodrába csont nélkül bekerülnek időnként olyan kamu-egyéniségek, akik egy életen át el tudják hitetni magukról a közönségükkel, hogy egyéni látásmódjuk olyan mély tartalmat hordoz, amit csak a nagyon különleges kiválasztottak érthetnek teljes mélységükben. A többiek meg nem merik bevallani, hogy nem értenek semmit az egészből... 

Hát én bevallom... nem sok értelmét látom annak, hogy ez a film elkészült. Így voltam egyébként már a Hímnem, nőnem-mel is, azzal a különbséggel, hogy azon ránézésre is látszott, hogy egy viszonylag olcsó, kísérleti produkció. Emez viszont sokkal igéretesebbnek tűnt, hiszen drága nyersanyagra, színes szélesvásznú Eastmancolorra készült, tehát bizakodtam, hogy így talán Godard kénytelen volt olyan filmet készíteni, amit rajta kívül más is megnéz...

A végeredmény annyival lett szórakoztatóbb az előbb említett Hímnem, Nőnemnél, hogy maguk a felvételek, a képek általában szépek, igényesek. Bár a film középpontjában alapvetően különböző érdektelen nők voltak, a legkellemesebb pillanatok mégis különböző Párizsi építkezésekről készült felvételek voltak.

Az alábbi képen a rendező Godard a film egyetlen olyan szereplőjével, Marina Vladyval, akit tulajdonképpen főszereplőnek lehet nevezni - már, ha ennek a titulusnak ez esetben van létjogosultsága. Ha őket levennénk a képről, akkor kapnánk egy olyan tipikus Párizsi architektúrát bemutató kompozíciót (gyakrlan építkezéseket), mely ebben a filmben az egyes "nőközpontú jeleneteket" kötötte össze.

A film unalmasabb, embereket ábrázoló jeleneteiben többnyire hölgyek egymás közötti - teljesen érdektelen - kommunikációit látjuk, illetve riport-dokumentarista jelleggel a kamerába beszélnek magukról szintén teljesen érdektelen dolgokat. Például egymás után elmondják, hogy hánykor kelnek, hánykor reggeliznek, stb. 

Godard is tisztában van ezen jelenetek érdektelenségével, egy alkalommal például narrátorként így vezeti fel a soron következő hölgyet: "Íme a következő nő, akiről nem tudunk meg semmit". Az volt az érzésem, mintha tudatosan hülyének nézné Godard a nézőt... és közben röhögne a markába...

Önmagában az, hogy a filmnek nincs története, egyáltalán nem lenne baj. Újszerűsége és merészsége miatt izgalmas is lehetne 10-20 percig, vagy akár tovább is. A bajom ezzel a filmmel az, hogy az égvilágon nem vezet sehova. 

Nem kellene szükségszerűen unalmasnak lennie egy ilyen kísérletezésnek, de ez nagyon is az. A felvonultatott női karakterek semmi érdekessel nem szolgálnak. Nincs mélysége semminek. Nem történt több, mintha másfél órán keresztül belehallgattunk volna egy-egy éttermi beszélgetésbe, de nem találomra, hanem szigorúan a leginkább semmitmondókba....(Pont ugyanezt éreztem a Hímnem, Nőnemben is egyébként). 

Annyi kiderült számomra Godard-ról, hogy erősen Amerika-ellenes. (A Vietnami háború árnyékában ez végülis érthető). Az ebből kinövő, hamarosan nyilvánvalóvá váló maoizmusa már kevésbé megmagyarázható számomra. Ideje lenne elengedni Godard-ot. (Egyébként már csak egy filmje van a listán): Pedig volt néhány filmje, amit igencsak tudtam szeretni. Ilyenformán érzelmileg legközelebb a Megvetéshez kerültem.

Sokszor merült föl bennem a filmet végigszenvedve az a kérdés, hogy tényleg volt ember, aki fizetett azért, hogy ezt moziban végignézze? Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy jól befüvezett extrém cinephilek esetleg többet is beleláttak a filmbe, mint ami abba belekerült, de mivel ilyesmi tudatmódosító szerekkel nem élek, ezért kevesebb esélyem volt élvezni ezt az alkotást...

A film során állandóan visszatér Godard bizarr narrációja, melyet erőltetett suttógással kivitelezett ezúttal...

Előbbi gondolatom tükrében lehet, hogy a film legfontosabb mondanivalója volt ez a mondta:

Ha valamiért nem tudsz LSD-t szerezni, vegyél egy színes tévét...

Részemről a színes tévénél maradok, de azon is inkább más rendezők filmjeit nézném a jövőben. És ezúttal sajnos Marina Vlady sem tetszett....

Ezt a filmet egyébként párhuzamosan forgatta a Made in U.S.A.-val. (felosztva idejét délelőtt-délután mentén) Meg is látszik ezen a filmen egyébként, hogy nem volt különösebben erős koncepció azon túl, hogy vegyünk fel nőket, ahogy beszélnek. Vagy kérdezzünk tőlük hülyeségeket, amikre válaszolnak majd (talán) érdekeset, és ezeket összevágom építkezésekről készült érdekes felvételekkel, és az így kapott anyagra rásuttogom ami éppen eszembe jut.... Könyörgöm, jelentkezzen olyan valaki aki élvezni tudta ezt a filmet, és kommentben jól oktasson ki engem!

Magyarország (MAFILM), 105 perc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

A film plakátja - és néhány további fotó - alapján erősen tartottam attól, hogy egy nagyon unalmas, egy szűk, zárt cellában zajló kamaradrámát fogok végigszenvedni, ahol a négy vádlott az életről, bűnről és saját ártatlanságáról fog valamilyen emelkedett, inkább elméleti és filozófiai síkon zajló vitát folytatni... Mi sem állhatott volna ettől távolabb!!! Ehelyett egy olyan (akkoriban) modernnek számító elbeszélésmód alkalmazását csodálhattam meg, melynek köszönhetően úgy izgultam végig a másfél órás filmet, hogy egy percig sem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna az érdeklődésem! Hogy pontosan mi ez a speciális mód és szerkezet, arra visszatérek kicsit később, miután képbe helyezem magunkat a film cselekményével kapcsolatban.

1942-ben, az akkor már egy éve visszafoglalt Bácskában, Újvidék környékén (ma Szerbia) razziát tartott a helyi partizánok ellen a magyar csendőrség vállvetve a magyar katonasággal. A razzia végül túlmutatva az eredeti terveken véres etnikai leszámolássá fajult, melyben hozzávetőleg 3500 embert mészároltak le néhány nap alatt. Többségüket a Dunába lőtték. Mivel azokban a napokban rendkívűl hideg volt, a Duna fagyott, ezért léket robbantottak a jégbe, és azon keresztül tuszkolták a vízbe a halottakat. Az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt, de akadtak közöttük cigányok, sőt magyarok is.

Ime, a dunai kivégzés jeleneteinek egyik forgatási képe:

1942-es újvidéki vérengzésként vonult be a történelembe ez a néhány nap. Az eset azért egyedülálló a hasonló esztelen és értelmetlen háborús pusztítások között, mert meglepő módon a Horthy-rendszer már 1943-ban vizsgálatot indított ebben az ügyben, és 15 felelős ellen bírósági eljárás is indult! Tudomásom szerint a háború alatt egyetlen másik országban sem indult az adott kormányzat által indított vizsgálat lakossággal szembeni attrocitás miatt. Az más kérdés, hogy  - bár a fő felelősöket halálra ítélték - a büntetéseket nem lehetett végrehajtani, mivel időközben az elkövetők Németországba menekültek, ahol tettükért inkább dícséretben és védelemben részesültek. A háború után viszont ezeket a fő felelősöket a náci múltjával leszámolni igyekvő Németország kiadta Szerbiának, ahol egyes beszámolok szerint rendkívül kegyetlen módon végezték ki őket. 

A film jelenideje már 1946. Négy további, kisebb jelentőségű részvétellel gyanúsított katona várja tárgyalását egy közös cellában. Három különböző rangú tiszt, és egy legénységi állományú (tizedes) katona. 

Már a négy vádlottat alakító színészek névsora is parádés: (balról jobbra) Szirtes Ádám, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szilágyi Tibor. Mellettük olyan további nagyok fordulnak meg kisebb-nagyobb szerepekben, mint a gyönyörű Bara Margit, Vass Éva illetve Szemes Mari. Vagy mondjuk Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula... de abba is hagyom a felsorolást, mert egy igencsak hosszú bekezdést is betelítenének még azok a nagy nevek is, akik csak pár másodperces néma szerepre ugrottak be.

1946-ban vagyunk tehát, és a négy vádlott beszélgetni kezd cellájában arról a bizonyos három hideg napról, melybe mindegyikük úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen semmi alantas szándékuk nem volt, és végülis parancsra cselekedtek. Sőt, némelyikükről idővel kiderül - vagy legalábbis így emlékeznek vissza - ,hogy akit tudtak, - ha éppen nem esett túl nehezükre - próbáltak meg is menteni. 

Mitől olyan izgalmas és különleges a filmnek az elbeszélés módja? Négy ember különbözőképpen élte meg azt a néhány napot. Mindegyikük csak egy szeletét látta annak ami ott történt, egyikük sem ismeri a teljes igazságot. Az egyes beszámolók nem csak a szereplők szájából hangzanak el, de képileg is megjelennek. Sőt, sokszor visszaugrunk ugyanahhoz az eseményhez, amit már láttunk más elmeséléséből, de ezúttal egy további szereplő szemszögéből látjuk, és így néhány dolog egészen más jelentőséget kap.

A fenti képen látható nőt például az egyik szereplő szemszögéből látjuk egy lövés miatt meghalni. Sok ilyesmit látunk háborús filmekben. Mivel még az arcát sem igen látjuk, egy lesz a film (és a háború) ártatlan halottai közül... Utána viszont egy másik szereplő szemszögéből elmesélt történetben az illető hölgyet még látjuk amikor él, és segít megmenteni egy csomó embert. Így viszont már egészen más, bizarr jelentőséget kap, amikor elindul hazafelé, és pontosan tudjuk, hogy éppen halála felé siet.

Nagyon jól ábrázolja a film a háború embertelenségét, azt, hogy adott esetben a puszta szerencsén, illetve egy - éppen az adott helyzetben diszponáló - ember ad hoc döntésén múlik egy élet....

Nagyon jól illusztrálja ezt a Darvas Iván által megszemélyesített karakter monológja is, melyben elmeséli, hogy nem tudta, mitévő legyen az előtte felsorakoztatott tömeg elszámoltatásával kapcsolatban. Még azt sem tudta, hogy arrafelé kötelező volt-e valamilyen személyazonosító irat magával hordása az embereknek:

"Akinél van írás jobbra álljon, akinél nincs, az balra!" - utasítja az embereket hangosan...

... majd közben így emlékezik vissza: "... nem volt különösebb jelentősége ennek a jobb és balnak, de magam is éreztem, hogy ebben a pillanatban élet-halál urai vagyunk. Pedig még nem is tudtam, hogy mit fogok határozni a két csoporttal..."

értjük ezt? Lehet, hogy az irat nélkülieket halálba küldi, mert megteheti. De lehet, hogy csak hazaküldi őket az irataikért... és ez az igazán félelmetes! A teljhatalmú parancsnok balra küld, vagy jobba... nem tudod, hogy melyik az, amelyik az életet jelentheti neked... és itt derült csak ki, hogy nem lehetsz elég okos, hiszen még ő maga sem tudja, aki a döntést meghozza a sorsodról, hogy hogyan fog határozni...

Nem csak a vérengzés részleteit rakjuk ki a vádlottak elmesélte mozaikokból, de maguknak a vádlottaknak a személyes sorsa, egyeseknek a tragédiája is kirajzolódik a kirakósból, ráadásul az egyes szereplők csak most jutnak hozzá a másik három által elmesélt információkhoz... (Attól most tekintsünk el, hogy nyilvánvaló nyomozástechnikai baklövés egy cellában tartani az esetlegesen összebeszélő tanúkat).

Ezt a filmet 1968-ban beválasztottak a Budapesti Tizenkettőbe, mely a legjobb tizenkét magyar filmet volt hivatott csokorba szedni. Tökéletes választás! Az utóbbi idők egyik legintenzívebb film-élményét kaptam ettől az alkotástól!

Magyarország (MAFILM), 89 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első trilógiájának ez a második filmje. Ezt a trilógiát legszembetűnőbben Bálint András személye köti össze, a rendező alteregójaként. Ez rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a filmek erősen életrajzi ihletésűek. Ez persze nem azt jelenti, hogy Szabó saját élete történetét meséli el, de sok valós életrajzi elem felismerhető bennük.

Ez esetben például az apa karaktere (Gábor Miklós) teljesen megfeleltethető Szabó valós édesapjának, aki orvosként dolgozott, és szinte a háború végével egy időben - természetes halállal - hunyt el.

Míg a trilógia első filmje a felnőtté válás - az iskolapadból a "valós életbe" történő kikerülés - gyönyörű balladája, ezúttal a mítikus apa-képtől való elszakadás történetét meséli el Szabó. A film első felében a 10 év körüli kisfiú (Erdély Dániel) szemszögéből, majd a film második felében a már fiatal felnőtt (Bálint András) nézőpontjából. Az apától való elszakadás jelentősége abban rejlik, hogy a fiú a kora gyermekkorában elveszített apát egy misztikus, valójában csak a képzeletében létező apa képével pótolja. Számára az édesapa nem csak, hogy nem halt meg (külföldön van), de tulajdonképpen az ország hőseként ünnepli a felvonuló tömeg is. Mi nézők is az ő szemszögéből látjuk, ahogy a Május 1-i felvonulók az Apa fényképét ábrázoló táblákkal vonulnak.

Holott a fiú a valóságban olyan fiatalon elvesztette édesapját, hogy őszinte elmondása szerint igazából összesen három emléke van róla. Egyik ilyen emléke a karóra, melyet édesapjától örökölt. Szabóra nagyon jellemző visszatérő motívum válik az órából is: egyik születésnapja alkalmából édesanyja (a leírhatatlanul bájos Tolnay Klári) engedélyével "hosszas könyörgésre délután hordhatja apa óráját... de felhúzni nem szabad!"...

A Bálint András szájából elhangzó narráció furcsasága - ahogy az Álmodozások kora esetében is volt, - hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Édesapa felépített emléke folyamatosan változik, függően a környezet vélt vagy valós elvárásaitól. A kommunista hatalomátvétel után például nyilasokkal harcoló hőssé, vagy partizánná válik. De adott esetben kollegák és betegek által egyformán csodált orvosként látjuk a fiú képzeletében.

Szabó István iránti tiszteletem a Napfény Íze (1999) megtekintése után alakult ki, mely véleményem szerint a filmtörténelem TOP10-es listáján egészen biztosan helyet érdemel. Abban a filmben csakúgy, mint ebben és az Álmodozások Korában (1964) van egy jelenet az 1956-os forradalomról, és ezeket nagyon költőien köti össze, hogy mindhárom esetben Beethoven Egmont nyitányának rendkívül dinamikus motívuma csendül fel.

Ezzel sokan voltak így akkoriban... ugyanúgy elképzelhetetlennek tűnt előzetesen a második világháború véres embertelensége, mint ahogy néhány éve valószínűleg senkiben nem merült volna fel komolyan, hogy Hitler után kevesebb, mint száz évvel egy újabb degenerált vezér jelentkezik arra, hogy értelmetlen pusztítást végezzen Európában. Mi most jórészt ugyanazt gondoljuk, mint dr Takó a második világháború előtt, azaz, hogy "itt nem lesz úgyse semmi baj"... hát reméljük, hogy mi szerencsésebbek leszünk, mint amaz a generáció...

A fiú egy filmforgatáson vesz részt statisztaként, ahol először a sárga csillagot viselő zsidók menetében kap szerepet, de a rendező utasítására átsorolják a nyilasokat alakító szereplők közé.  És ez a mozzanat igazán elgondolkoztathatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora szerepe van a szerencsének életünk alakulásában... tulajdonképpen sokszor a vak szerencse dönti el, hogy üldözők vagy üldözöttek leszünk egy válság közepette.

Ezt követi a film számomra legerősebb jelenete, mely során a fiú szerelme Anni (Sólyom Katalin) egy hosszabb, megszakítatlan monológban meséli el saját zsidóságával való kapcsolatát. A második világháború ebből a szempontból perdöntő változást hozott minden zsidó életében. Addig saját zsidósága tulajdonképpen mellékes magánügye volt mindenkinek, azután azonban aki megtagadja zsidóságát akár érezheti úgy is, hogy a náci haláltáborokban elpusztított ősei emlékét tagadja meg.

Anni hatására kezd a fiú rájönni, hogy tulajdonképpen ő egy krónikus hazudozó. Anninak vallja be először, hogy amit apjáról felépített, az végülis egy nagy hazugság. Apja teljesen átlagos volt, semmi kiemelkedő. Amikor visszamegy apja szülővárosába, akkor látjuk, hogy emléke már megkopott, alig-alig emlkeznek édesapjára a volt barátok, ismerősök...

Végül az Álmodozások korához hasonlóan egy rendkívül szimbolikus lezárást kap ez a film is:

És itt valóban, szimbolikusan is megtörénik a felnötté válás pillanata, hiszen meglátjuk, ahogy a fiú megvalósítja ezt az átúszást, és immár nem édesapja általa elképzetét hőstetteivel próbál elismerést nyerni a környezetétől.

Az Apa számomra kicsit nehezebben emészhető, mint a trilógia első filmje volt. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a korán elvesztett szülő problematikájával szerencsére nekem nem kellett azonosulnom. Így ez a film egy olyan motívumot vitt végig, amit én nehezebben tudtam átérezni, szemben az Álmodozások kora élményeivel (első szerelmek, első munkahelyek, stb.) melyeket gyakorlatilag minden felnőtté váló ember megtapasztal.

Ezt a filmet 1968-ban beválasztották a legjobb magyar filmeket tartalmazó Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben ez a magasfokú elismerés újra megillette a filmet, hiszen az Új Budapest Tizenkettőbe is beszavazták.

Magyarország (MAFILM), 96 + 85 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Az 1965-ben bemutatott A Kőszívű Ember Fiai elsöprő közönségsikere után nem volt kérdés, hogy Várkonyi azonnal kapja a következő hasonló megbízást egy újabb Jókai-filmre. Pontosabban ezúttal kettőre... 

Tulajdonképpen simán lehet a kettőt egyben kezelni (mint ahogy a 303 magyar filmes könyv teszi is), hiszen a korabeli kritika is "iker-filmek"-ként hivatkozik rájuk. Egyszerre is forgatták őket, és ha nem tévedek, a moziban egymás után - talán egy jeggyel is? - mutatták be őket. Emlékeim szerint a tévében viszont egymást követő napokon mentek az esti fő műsoridőben (legalábbis a nyolcvanas évekből van ilyen emlékem). A két cím alatt való megvalósítást nyilvánvalóan az indokolta, hogy Jókai is két külön regényként írta meg őket, mégha a két történet igen szorosan össze is függ.

A Kárpáthy Zoltán külsős téli jeleneteit 1966 februárjában forgatták, a két film egyéb jeleneteit pedig ugyanennek az évnek a nyarán. 1966 decemberében pedig be is mutatták őket a mozikban.

Az alábbi képen Hildebrand István operatőr magyaráz a szemüveges Várkonyi Zoltánnak, akitől közvetlenül jobbra Kovács István (Kárpáthy Zoltán szerepében) látható. 

Amellett, hogy a már említett közönségsiker igen erősen Várkonyi mellett szólt, mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy a kritikai visszhang akkoriban nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől, és mivel a 2007-ben megjelent igen színvonalas "A magyar filmtörténet képeskönyve" című kiadás ezeket a filmeket meg sem említi, elképzelhetőnek tartom, hogy a mai kritikusok sem tartják túl nagyra ezeket...

A Kőszívű ember fiait nem szíveltem különösebben, viszont most az Egy Magyar Nábob megtekintése közben rájöttem, hogy ezeket a Jókai-filmeket nem szabad túl komolyan venni, ha esélyt akarunk adni annak, hogy egy kicsit is élvezzük. (Elárulom, az Egy Magyar Nábobot nagyon élveztem, a folytatást már kevésbé)...

Ezek színes, szagos, nagyformátumú mesék (!!!) felnőtteknek.  Nem szabad fennakadni a sok-sok igen erőltetett dramaturgiai megoldáson...Vagy engedjük, hogy úszunk az árral, vagy hagyjuk inkább az egészet. Engem például könnyen fel tudna bosszantani - ha hagynám - az olyasfajta történeti csavar, hogy Szentirmai gróf minden magyarázat nélkül hideg szívvel elküldi családjától a 18 éves korát betöltő Zoltánt, csak, hogy megkímélje az édesanyja hűtlenségét bizonyítani próbáló "pör" lelki megpróbáltatásaitól. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ha egy család, ahol 18 éven át szeretetben felneveltek, egyik napról a másikra hideg szívvel, és minden magyarázat nélkül megszabadul tőlem, az százszorakkora traumát okoz, mintha tudomásom van egy olyan perről, ami nyilvánvalóan alávaló hazugságokra épül. Remélem nem követtem el túl nagy szentségtörést, hogy kifejezem elégedetlenségemet az ilyen megoldásokkal szemben. Jókainál ezekből sosincs hiány.

1822-ben kezdődik a történet. Valahol az alföldön egy esős latyakos éjszaka ugyanabba a kocsmába sodorja az élet a dúsgazdag "nábobot": Jancsi urat, tisztességes nevén báró Kárpáthy Jánost (Bessenyei Ferenc) és külhonba szakadt távoli rokonát báró Abellino Karpathy-t (Darvas Iván), született Kárpáthy Bálintot, aki pont azért jött haza, mert előbb említett gazdag rokonának tévesen halálhírét keltették, és váratlan örökségét szerette volna felmarkolni...

A film talán legemlékezetesebb jelenete az eső elől a fogadóba elsőként betérő, idősödő Kárpáthy János rögtönzött vigaszsága, a teljesen gátlástalan, magának mindent megengedő nábob tombolása... ahogy aprópénzt dobál az őt körülsereglő cigánylányoknak, hogy azt felszedegetve azok szoknyája alá nézhessen, majd ahogy leparancsolja legszebbjükről, Sáráról a pruszlikot, hogy megcsodálhassa meztelen kebleit. 

Sárát, a vad táncot lejtő cigánylányt egyébként az akkor 25 éves Medveczky Ilona alakítja, és ha valaki azt mondja, hogy neki voltak 1966-ban Magyarországon a legformásabb keblei, hát én készséggel elhiszem neki... (aki erről maga is meg akar bizonyosodni, az kénytelen megnézni a filmet, mert nem találtam fotót arról a bizonyos pillanatról.)

Pont a legemelkedettebb (vagy legkényesebb?) pillanatban lép be az ajtón Abellino, és viszonylag hamar tisztázódik, hogy a halottnak hitt gazdag rokon bizony nem csak, hogy él, de feltűnően tele is van energiával...

Szó szót követ, először barátságos a hangulat, de egy otromba elszólás miatt Jancsi úr éktelen haragra gerjed. Feloszlatja a bulit, felgyújtja a fogadót (a tulajdonosokat gazdagon kártalanítja eme tettéért), és ezzel elkezdődik a két Kárpáthy egész filmen keresztül tartó ellenségeskedése. Abellino ugyanis nem hajlandó lemondani a várható örökségről. És mivel Jánosnak nincsen sem felesége, sem utódja, sőt más rokona sincs, aki szóba jöhetne örökösként, Abellino reménykedése megalapozottnak tűnik...

Végül Jancsi úr csak túljár majd Abellino eszén, de addig is, megismerkedünk a reformkor hangulatával, főleg a Párizsba költözött nemességgel, akiknek Magyarország nem volt elég választékos fényűző szórakozásukhoz... Sokan így verték el összes pénzüket (lásd Abellino), miközben hangos társadalmi életet éltek, és legfőképpen üzték-hajtották a különböző divatos helyeken előforduló szebbnél szebb fiatal hölgyeket. 

(A párizsi jeleneteket egyébként Székesfehérvár belvárosában forgatták)

Ahogy Jókainál megszokhattuk: az egyes motívumokat újságcikkekből illetve egyéb mendemondákból ollózta össze történetei számára. Amiket látunk, azok tehát vagy megtörténtek, vagy így megtörténhettek volna. 

A valóságban is történt például olyasmi, hogy egy férfi szerelmével üldözte az egyik egzotikus fellépőt. (itt Chataquela-t Tordai Teri alakítja) Az eredeti történet szerint egyébként a férfinak annyit sikerült realizálni álmaiból, hogy minden nap kivette azt a szobát (és ágyat), melyben a művésznő előző éjjel aludt. 

Filmünkben a hősszerelmes Szentirmay Rudolf grófot Latinovits Zoltán alakítja, aki elnéző felesége (Ruttkai Éva) mellett több hölgybe is szerelmes a történet során (bár egyik esetben sem jár sikerel). A sors közel sodorja például a gyönyörű Mayer Fannyhoz is (Pap Éva), akinek viszont szintén más sorsot szán az élet. Latinovits és Ruttkai köztudomásúan az életben is egy párt alkottak ekkoriban. Ennek fényében külön érdekes figyelni közös jeleneteiket.

A pozsonyi országgyűlés ideje alatt a nemesség átköltözik Prágába (az akkori magyar törvényhozás városába), így a történet szála is ott folytatódik. Újabb hölgyeket ismerünk meg, további intrikák, ügyeskedések...

Szerteágazó tehát a történet, mégsem olyan nehezen követhető, mint a "Kőszívű Ember" esetében. Áthatja az egész filmet egy nagyon finom, diszkrét erotika, amolyan 12+ -os... 

A Kárpáthy Zoltán 18 évvel az előző film vége után veszi fel a fonalat. Az akkor megszülető Zoltán, Jancsi úr (a nábob) fia ekkor tölti be 18. évét. Szerelmét az ekkoriban még főiskolás Venczel Vera alakítja.

A fősodor nem sokat változott abban a tekintetben, hogy továbbra is a gátlástalan Abellino próbálja megszerezni a Kárpáthy vagyont, immár azzal a trükkel, hogy megpróbálja bíróság előtt bizonyítani, hogy Kárpáthy Zoltán bizony nem Kárpáthy János vérszerinti leszármazottja. Magyarul tanúkkal próbálja igazolni, hogy Zoltán anyja megcsalta Jánost, így vérszerinti törvényes örökös hiányában mégiscsak Abellinot illetné a vagyon. Ezen a szálon egyébként az Abellino rafinált ügyvédjeként szerepet is bevállaló Várkonyi fergetegeset alakít. Persze sok mást is felsorolhatnék, szinte a legkisebb szerepre is jut egy-egy színészóriás...Mintha mindenki (vagy majdnem mindenki) benne lett volna a filmben, aki akkoriban számított.

Több, mint tíz perccel rövidebb film ez a második, mégis kicsit hosszabbnak, lassabbnak éreztem az elsőhöz képest. Kevésbé eseménydús, főleg az intrikákra kihegyezett jeleneteiből kétségtelenül a dunai árvíz emelkedett ki látványos megvalósításával. 

Ezeket a felvételeket egyébként valahol Kőbányán egy mélyedésben készítették. Díszletházakat és szobrokat építettek a helyszínen, majd elárasztották vízzel a mélyedést. Az egyik díszletépületet úgy alkották meg, hogy a tetőn ülő statisztákkal látványosan beomlott a víztől instabillá váló épület tetőszerkezete.

Zárásul egy kedvcsináló újságkivágás valamelyik korabeli színes magazinból:

Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...