USA (Columbia), 106 perc, ff. angol

Rendező: Charles Vidor

Producer: Virginia Van Upp

Bár a film valódi főszereplője Glenn Ford, a film több plakátján is Rita Hayworth-öt tolták az előtérbe... mit előtérbe... senki mást nem mutatnak rajta kívül. Jó oka van ennek, hiszen Rita Hayworth kisugárzása szinte radioaktív. Állítólag Bogart azért nem vállalta el ennek a noirnak a férfi főszerepét, mert attól tartott, hogy mindenki csak Hayworth-öt bámulná a vásznon. Látva, hogy Ford-ot simán lehagyták a plakátról, lehet, hogy ennek a félelemnek volt is valós alapja...

Egyébként Ford egyáltalán nem rossz. Korábban egy filmjét sem láttam, és az első néhány percében valahogy esetlennek, másodosztálybelinek tűnt. És bár sehol sem éreztem rajta mondjuk Bogart-hoz hasonlítható karizmát (na jó... azért ez erős elvárás lenne) végül azért egyáltalán nem volt rossz.

Még mielőtt rátérnék a filmre magára... vessünk egy pillantást Rita Hayworth-re... Nem ugrik be róla valami/valaki? Nekem szinte az első megjelenésekor bevillant egy másik hölgy egy jóval későbbi filmből:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hát igen... A karakter megrajzolójának saját bevallása szerint nagyrészben Hayworth inspirálta Jessica Rabbit karakterét.

Hayworth tényleg elragadó, de egyvalami mégis hiányzott belőle: hiába fizette be a stúdió egy énektanárhoz, nem sikerült elfogadható szintre hozni az énektudását. Ezért hiába énekel el látszólag két dalt is remekül a filmben, valójában nem őt halljuk. A korabeli közönség ezt vagy észre sem vette, vagy szívesen megbocsájtotta neki, hiszen olyan sztriptízt mutatott be hosszú kesztyűjének levételével, ami felért bármely másik színésznő teljes levetkőzésével. 

Argentínában zajlik a történet nagy része, méghozzá egy illegális kaszinóban. A Ford által alakított Johnny Farrell csaló szerencsejátékosként keresi kenyerét, míg egy szép napon egy véletlen folytán összebarátkozik az említett kaszinó tulajdonosával, aki látva több területen is csillogó tehetségét felveszi a kaszinó vezetőjének. hm...

A film forgatókönyvét állítólag a forgatással párhuzamosan írták, azaz a film elején még senki nem tudta, hogy hova fog kifutni a dolog. Ennek - őszintén szólva - több helyen láttam is a nyomát. Helyenként bizony vannak olyan erőltetett fordulatok, amik feltehetőleg erre az előre átgondolatlanságra vezethetőek vissza. Nagyrészt azonban megbocsájthatóak ezek, kivéve a film végét, ami számomra fájdalmasan összecsapottnak és erőltetettnek tűnik. Kb annyira, mint a Lost lezárása, ahol annyira összekuszálták a szálakat, és olyan magasra helyezték a várakozásokat, hogy abból nem lehetett már jól kijönni. Itt is úgy zárták le a filmet, hogy az kimondottan csalódást okozott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennek a noirnak az esetében a laza bűnügyi szállal szemben sokkalnagyobb jelentősége van a femme fatale karakter kibontása. Na ebben Hayworth-re nyugodtan lehetett támaszkodni. Ha valamit, akkor ezt tökéletesen hozta. Szép kis szerelmi háromszöget látunk kibontakozni mindjárt a film kezdetén, és gyakorlatilag ez lesz a mozgatórugója a film összes cselekményének.

"Egyszer hű voltam valakihez,

és látja mi lett a dologból..." - mondja Gilda (Hayworth)

Hayworth femme fatale-ja érzésem szerint a legártatlanabb szemekkel nézne, ha férje egy másik férfival kapná rajta az ágyban, és a legőszintébb csodálkozással vegyítve hazudná, hogy a sötétben azt hitte ő az... Miközben ő maga legszívesebben talán megölné szerelmét mintsem azt mással lássa...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hayworth egyébként Orson Welles felesége volt ekkoriban, és, hogy talán a femme fatale karakter a való életben sem állt tőle teljesen távol, amit az is igazolhat, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt állítólag Glenn Forddal (is) megcsalta Welles-t, akivel pár éven belül el is váltak. Pletykálják, hogy a rendező, aki a stúdió kérésére próbálta kiküszöbölni a botrányos fejleményeket, bepoloskázta a sztárok öltözőit, hogy nyomon tudja követni a z esetleges nemkívánatos légyottokat.

Mivel a nézők imádták ezt a filmet, Hayworth és ügynöke sikeresen felsrófolta a színésznő bérezését az amúgy a kisebb stúdiók közé tartozó Columbiánál. Ettől kezdve ugyanis olyan szerződéseket kapott, melyek szerint részesedést kapott a filmes bevételek után. Ami egyáltalán nem volt megszokott ekkoriban. (És most is csak a legnagyobb sztárok tudják ezt kikövetelni maguknak)

• 
• 
• 
• 

És - mint az alábbi hirdetés mutatja - a film bevételei már akkoriban sem kizárólag a mozipénztárakban gyűltek. Az alábbi hirdetés jól illusztrálja, hogy a film kapcsán Hayworth-el milyen jól lehetett például Max Factor rúzsokat reklámozni.

A végére egy kis különlegesség. Van egy mellékszereplő, akinek az ízesen magyaros angolja már mérföldekről árasztja a magyar származást: Steven Geray, azaz Gyergyay István játssza azt az inast, aki akkor is simán leparasztozza Johnny karakterét, amikor az hatalmának csúcsára ér.

Kellemes meglepetés volt ez a film. A hangulat működött egészen a végéig, amit csak az a nagyon fülénél előrángatott befejezés tudott elrontani. 

A posztban igyekeztem kerülni a súlyosabb szpoilereket, a kommentekben azonban bárki bármit írjon, ennek megfelelően aki mostanában tervezi megnézni a filmet az javaslatom szerint csak utána kommenteljen!

USA ( RKO), 130 perc, ff., angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

"Ha csengőszót hallasz, egy angyal megkapta a szárnyait." - ilyen, és ehhez hasonlóan megható, a negédesség határát súroló momentumokkal bőségesen rendelkező filmről van szó, mely Amerikában a karácsonyi tévénézés egyik elmaradhatatlan tartozékává vált. 

Ennek egyik oka, hogy - bár a film több mint fele egy hosszú, több évtizedet felölelő visszatekintés, - a tulajdonképpeni jelenidő Karácsony estére esik, méghozzá egy gyönyörűen hófehér Karácsony estére.

Népszerűségének (főleg az USA-ban) prózai oka van, bár itt jegyzem meg, hogy bemutatásakor nagyon nem volt sikeres ez a film. Bár öt Oscar díjra jelölték, egyet sem nyert el. De ami ennél rosszabb: a közönség sem igazán szerette. Az egyik - a poszt írásakor is élő - gyerekszereplő is úgy emlékszik vissza, hogy nagyon csalódottak voltak mindannyian. Valamikor több, mint húsz évvel később a filmjogok - valamilyen technikai hiba folytán - közkinccsé váltak, azaz bárki ingyen vetíthette. Így a tévék - kihasználva ezt a lehetőséget - Karácsonyonként elkezdték sugározni ezt a filmet. A hetvenes évek közönsége már nagyon szerette, és az említett furcsa jogi szabályozás miatt az ünnepek környékén, ha az ember kapcsolgatott, jó eséllyel talált olyan csatornát, mely éppen ezt a filmet vetítette. Lassan a legközkedveltebb karácsonyi filmmé vált az USA-ban. (A mai napig is a legtöbb amerikai karácsonyi filmes rangsor első helyén áll)

• 
• 
• 
• 

Valamikor a 80-as években (azaz még gyerekkoromban) futott egy James Stewart sorozat a tévében, és ennek során ezt a filmet is vetítették. Maradandó emlékeket hagyott bennem, nagyon erős hatással volt rám. Aztán az évek során kiestek a részletek, arra emlékeztem csak, hogy a főszereplő (James Stewart) Karácsony este valamilyen okból a halál közelébe kerül, és egy angyal közreműködésével áttekinti az életét, majd valami megható befejezéssel zárul a történet. Érdekes módon meg voltam győződve, hogy az Élet Csodaszép tulajdonképpen a Christmas Carol  (Karácsonyi Ének) egyik feldolgozása. Pedig nem: a rendező Frank Capra (lásd az alábbi forgatási képeken kissé kopaszodó sötét hajjal) írta a forgatókönyvet néhány forgatókönyvíró segítségével, míg a Christmas Carol az angol Charles Dickens regénye, melyet egyébként többször is megfilmesítettek.

• 
• 
• 
• 
• 

A Jimmy Stewart által játszott George Bailey egy becsületes bankár, aki az említett szent ünnep estéjén olyan bajba kerül, amiből nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot. Az égieknek azonban más terveik vannak vele. Ezért leküldenek egy MOA-t (másodosztályú angyalt), hogy segítsen emberünkön. Ezt az angyalt pedig Clarence-nek hívják, aki 293 éves lesz a következő Májusban, és szegény nagyon vágyik arra, hogy szárnyakat kapjon végre. Ehhez persze meg kell dolgoznia, de Bailey megmentése pont megfelelő alkalom erre.És itt jön a film leghatásosabb része, amikor az életét eldobni vágyó Bailey-től, aki bánja, hogy egyáltalán megszületett, Clarence valóban elveszi az életét, de csak azért, hogy megmutassa, hogy mi lenne, ha tényleg nem született volna meg. És végigvezeti életének ismert helyein, ahol senki nem ismeri őt, mivel ebben az alternatív valóságban ő meg sem született. Kicsit a Vissza a Jövőben-re emlékeztetett ez a jelenetsor, bizonyos dolgok egészen máshogyan alakultak a Bailey nélküli valóságban. És ezzel sikerül rádöbbentenie az elkeseredett embert, hogy pillanatnyi balszerencsétlensége ellenére milyen fontos szerepe van mások életében. 

- De hol vannak a házak?

- Nem voltál itt, hogy felépítsd őket... 

A poszt elején említett csengőszó egyébként többször is megszólal a filmben, és mi már bölcsen tudjuk, hogy ez minden esetben azt jelenti, hogy egy angyal megkapta a szárnyát.  

Igazán szívmelengető filmecskéről van szó, egy igazi felnőtteknek szóló mese ez, tökéletes választás lehet egy Karácsony esti filmnézéshez. 

• 
• 
• 
• 
• 

Nagy-Britania (The Archers), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: George R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Hollywoodot megszégyenítő díszletek között forgatta a Powell-Pressburger páros ezt az újabb Technicolor filmet. Nem túlzás a díszlet ilyenfokú dicsérete. A film nagy része a Himalája lábainál játszódik. (Ennek a félelmetes hegységnek a lábát úgy kell értelmezni persze, hogy ez a helyszín is kétszer magasabban van, mint Magyarország legmagasabb pontja.) Szóval ezt a hegyi környezetet úgy teremtették meg kizárólag stúdió díszletekkel, hogy én végig meg voltam győződve arról, hogy valódi helyszínen forgott a film. De ez még semmi! Jó néhány odavalósi emigráns miután megnézte a filmet, szintén azt hitte, hogy eredeti helyszínen készültek a felvételek. És ez már komoly elismerés szerintem!

- mondta Powell, és egyetértek, ez pont egy ilyen film. Nem mintha nem lenne cselekmény, de a látvány messze háttérbe szorítja a történetet. Kapott is az operatőr érte Oscart és Golden Globe-ot is. (Akkoriban még nem csak egyetlen - a külföldi filmeknek szánt - kategóriában, hanem bármely kategóriában bármely ország filmjénekoda lehetett ítélni egy szobrot... elviekben. Érdekes egyébként, hogy milyen kevés amerikai színes filmet látunk a listán, míg az angolok meg látszólag ontják magukból a Technicolort... 

A film egyik legkomolyabb erőssége tehát annak vizuális esztétikája: mind a környezet, mind a jelmezek látványa lenyűgöző.

• 
• 
• 

A szemet kápráztató technicolor persze már önmagában megalapozza a látványt. Mint minden esetben, most is figyelmeztetem az olvasót, hogy bár ez a film teljes egészében színes, a werk-fotók többsége - akkori szokás szerint - fekete-fehér. És mivel a posztok illusztrálásakor a fotókat erősen preferálom a filmből kivett képkockákkal szemben, ilyen esetekben magyarázkodnom kell, hogy a gyönyörűen fényképezett színes filmnél miért fekete-fehér képek láthatóak. Hát ezért...

A film fontosabb szereplői közül egyetlen igazi ázsiai színész volt, az alábbi képeken látható közülük kettő...

• 
• 
• 

 ... azaz... itt is sikerült csúnyán átverniük engem, hiszen a képen látható indiai lány és a herceg közül az egyik igazi ázsiai csak, a másik olyan remek átalakítás eredménye, hogy soha nem jöttem volna rá, hogy kit is takar az álca. Szóval a herceg az igazi, ő az 1942-es Dzsungel Könyvében Mauglit alakító Sabu. Az indiai alsóbb kasztba tartozó lányt viszont az a Jean Simmons alakítja, akit nemrég láthattam a Szép Remények-ben, és még a színésznő neve láttán is sokáig kellett nézegetnem az arcát, hogy fölismerjem. Íme a két kép, mindkettőn ugyanaz a színésznő látható (felsőn ebből a filmből, az alsón a Szép Remények Estellájaként):

• 
• 

Ez a Kanchi nevű indiai lány egyébként minden érzékiséggel fűtött megjelenésekor a Káma Szutrát juttatta az eszembe.  És nem is ez az egyetlen oka annak, hogy a film nézése során állandóan ott motoszkált bennem, hogy ez a film a 60-as években megszülető, un. nunsploitation (B-kategóriás erotikus apácafilmek) egyik nagyon korai  őse lehet. És hiába hessegettem el magamban ezt a szentségtörő gondolatot, egyre inkább olyan végkifejlet felé haladtunk, amivel csak erősödött ez a gyanúm. Itt jegyzem meg mellékesen, hogy az USA-ban bemutatott változatban a "legjobb" részeket simán kivágták, hiszen a szabadság földjén már ekkor is nagyon erős cenzúra működött, és még a megnyirbált változat is egészen vad indulatokat keltett a prűd, keresztény, erkölcsvédő csoportokban.

• 
• 
• 
• 
• 

Aki ezek után megnézi a filmet, az valószínűleg nem fogja érteni, hogy mi is ütötte ki ennyire a biztosítékot, hiszen mai szemmel nézve semmi olyan nincs benne, ami mondjuk egy 12-es karikánál erősebb besorolást érdemelne. Ki kellett vágni például azt, amikor egy apáca bekattan, és miután átöltözött világi ruhába, kirúzsozza magát (főleg a közeliben mutatott rúzsozás volt necces)...

A fenti képnek egyébként rejtett bája, hogy a jobb oldali hölgy a rendező ex-e (Deborah Kerr), míg a baloldali Kathleen Byron (az apáca-projectet elhagyni készülő nővér) pedig a rendező aktuális nője volt, ami akkor válhatott felettébb bizarrá, amikor az egyik utolsó jelenetben az egyik meg akarja ölni a másikat...

Ha már itt tartunk, az említett nővér megbolondulásánál... ez a kép valami pazar... nem csak az elmebajt mutatja, de véleményem szerint a robbanásra kész szexuális frusztráció minden idegfeszültsége ott van ezekben a szemekben... én butus egyébként azt hittem, hogy ezeket a szuper-közeli képeket majd a "Volt egyszer egy Vadnyugat" környékén kezdik el alkalmazni... hát nagyot tévedtem... jó, igaz, ott a széles képarány még látványosabban hozza ki a szemeket...

Azzal az idézettel kezdtem, melyben a rendező kifejti, hogy ez a film inkább a látványa, mint a története miatt volt izgalmas. De azért néhány szóban, hogy mégis valami támpontot kapjunk: A fiatal Clodagh nővér (Deborah Kerr) azt a megbízást kapja, hogy a Himalája lábainál álló Mopu palotát - mely korábban háremként is funkcionált - egy nővérekből toborzott kis csapattal vegye át, hozzon létre ott egy iskolát és egy kórházat. Eleinte úgy tűnik, hogy működni fog a dolog, de az egyetlen angol férfi, aki arrafelé tevékenykedik - előre figyelmezteti őket, hogy hosszútávon nem fognak tudni sem a számukra idegen körülményekkel, sem az idegen emberekkel boldogulni.

Az alábbi forgatási fotókon külön felhívnám a figyelmet a hatalmas propellerre. A hegyi palota környékén a filmben említett módon állandóan fúj a szél. Ennek megfelelően a propeller a szelet helyettesítette a stúdióban, ennek köszönhető, hogy az apácák ruhája mindig szálldos a levegőben, hozzájárulva a gyönyörű látványhoz.

• 
• 
• 
• 
• 

Talán nem túl nagy spoiler, hogy végül a férfinak lesz igaza, és a nővérek kénytelenek elhagyni a vidéket. Ennek az elvonulást bemutató záró jelenetnek azért volt akkoriban egészen különös hangulata, mert csak hónapok kérdése volt már, és az angolok kénytelenek voltak ugyanígy teljesen kivonulni a függetlenségét visszaszerző Indiából.

USA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Ingrid Bergman Casablanca-beli alakítása annyira megigézett engem, hogy azóta is minden listán szereplő filmjét nagy várakozásokkal nézem. Eddig azonban egyik alkalommal sem éreztem ugyanazt, mint annál a bizonyos filmnél.

Cary Grant-et már régóta szerettem volna valami komolyabb szerepben, nem csak azokban az üres komédiákban látni, amikben kétségtelenül nyerő sármja mellett túl sok hozzáadott értéket nem láttam tőle. 

Hitchcock neve is már-már garanciát jelent a kellemesen feszült izgalmakra. A pufók rendező ezúttal rákapcsolódott az ekkor divatba jövő náci háborús bűnösökkel kapcsolatos tematikára (ld. még pl Az Óra Körbejár). De végig olyan érzésem volt, hogy a náci-vadászat ebben az esetben nem volt több marketing-fogásnál, hiszen érzésem szerint ha kihúzunk mindent, ami ezzel kapcsolatos a filmben, talán észre sem lehetne venni.

Az amerikai titkosszolgálat egyik ügynöke Devlin (Cary Grant) egy volt háborús bűnös lányát Alicet (Ingrid Bergman) használja fel, hogy egy Brazíliában szerveződő volt háborús bűnösökből álló csoport titkát kiderítse. Alice motivációja talán az egyetlen, ahol valamennyire jelentősége van ennek a nácis vonalnak. Hiszen neki olyan erős lelkiismeret-furdalása van apja bűnei miatt, hogy feltehetően a volt nácik elleni nyomozással próbál ezen az érzésén könnyíteni.

• 
• 
• 
• 
• 

 Felvetődik persze a kérdés, hogy az ember felelőssé tehető-e szülei vétkeiért (az én válaszom nyilvánvalóan az, hogy nem), Alice azonban apja múltjának terhe miatt vállalkozik olyan feladatra, amit egyébként feltehetően nem vett volna a vállára: A célszemély bizalmába kell férkőznie, sőt - mint kiderül - feleségül is kell hozzá mennie annak ellenére, hogy időközben egymásba szeretnek az őt irányító ügynökkel - Devinnel. A "célszemélyt" alakító Claude Rains a Casablanca rendőr-kapitánya óta több filmben is remekül alakított. Benne még egyszer sem csalódtam, ezúttal is remek volt. Gátlástalan bűnözőt alakít, és érdekes színfoltja a filmnek, hogy egy ponton még vele is rokonszenvezni tudunk...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy olyan jelenet volt, ahol a Hitchcock-féle suspense (feszültség fenntartás) tökéletesen működött: anélkül, hogy lelőném a poént, a boros-pincés jelenetre gondolok... ezentúl azonban hiányoltam a kémfilmekre általában jellemző izgalmakat. 

• 
• 
• 

Sokkal erőteljesebb volt a filmben a romantikus vonal - mely meglepő módon inkább hozott feszültséget, mint a kém-vonal. Hiszen mi okozhat több feszültséget annál a szituációnál, hogy a nő szerelme megbízásából hozzámegy egy másik férfihoz, hogy kémkedjen utána. A nő annyira jól játssza a rábízott szerepet, hogy megbízója - azaz szerelme - is elkezd féltékenykedni... 

Ezzel a filmmel kapcsolatban a legtöbbet emlegetett jelenet egy bizonyos csókolózós jelenet, melynek különlegessége az volt, hogy hosszasan csókolózott benne Bergman és Grant annak ellenére, hogy az akkoriban érvényben levő Hayes-kódex előírása szerint egy csók legfeljebb 3 mp-ig tarthatott a vásznon. Na persze, ha 3 másodpercenként megszakították a csókot, majd mindjárt újrakezdték, azzal a cenzorok már nem tudtak mit kezdeni...

• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és Bergman előző filmje, az Elbűvölve nagyon sikeres volt, így nem csoda, hogy ezúttal nagyon jó összhangban tudtak együtt dolgozni. Ingrid és Cary pedig legendásan jó barátok lettek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül egy kb 30 évvel későbbi tévéfelvétel. Valószínűleg az tudja igazán értékelni ezt a pár pillanatot, aki látta a filmet. Van ugyanis egy kulcs, melynek nagy jelentősége van. Nem véletlen, hogy a poszteren is látható ez a kulcs (lásd balra fent a poszt elején). Nos, ezt a kulcsot Cary Grant ellopta a forgatás után. Egyszerűen eltette emlékbe. Majd kb. tíz év múlva egyik találkozásuk alkalmával odaadta Ingrid Bergmannak, mondván őrizte tíz évig, most őrizze tovább ő. Közel húsz év múlva egy életmű-díj átadón (mely természetesen Hitchocknak szólt) Bergman előveszi ezt a kulcsot. Parádés és megható jelenet.

Nagy Britannia (Cineguild), 114 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Anthony Havelock-Allan, Ronald Neame

David Lean rendező Késői Találkozás című filmjével levett a lábamról nemrég. Ez most egy egészen más jellegű film. Akkoriban még kevés volt az olyan rendező, akiknek a stílusára egyből rá lehetett ismerni, mint mondjuk ma Tarantino, Scorsese vagy kicsit korábban a mi Jancsónk esetén... Na jó, Hitchcock elég jellegzetes volt, de ő volt inkább a kivétel...

Dickens egyik késői regényét filmesítette meg Lean, melyben több fura, némely esetben kifejezetten karikírozott karakter is megjelenik.

Kedvencem - és a leginkább eltúlzott figura - : Miss Havisham, a csalódott vénkisasszony, aki egy szellemkastélyban - egy már-már meseszerű kísértetkastélyban - él tolókocsijába szegezve. Jó néhány évvel ezelőtt ebben - az akkor még - pompás villában készülődött esküvőjére, ám a vőlegény az esküvő napján lelépett. Abban a pillanatban Miss Havisham számára megállt az idő. Ugyanabban a menyasszonyi ruhában él azóta is, az  órák ugyanazt az időt mutatják, mint ami akkor volt. Minden, ami az esküvőre elő volt készítve, ugyanúgy van ott, mint akkor... illetve pontosítok... az ételeken... és a tortán... hát... hogy is mondjam... az idő vasfoga otthagyta a nyomát... minden szétrohadt...

• 
• 
• 

És, hogy valami célja is legyen ennek a kissé megrekedt életnek... örökbefogadott egy gyönyörű lányt, hogy rajta keresztül, őt felhasználva bosszút állhasson a férfiakon. Ez a hölgy Estella, és fontos szerepe jut neki a történetben.

• 
• 
• 
• 

A főszereplő ezúttal is - mint Dickens-nél más esetben is néhányszor - egy árva fiú - Pip - és az ö sorsát követhetjük végig ebben a közel 2 órában. A film első felében gyerekként, majd fiatalemberként.
A színészválasztás kicsit hasra-ütés szerűnek tűnik. Leginkább a két legfontosabb szereplő esetében: a húsz év körüli Pip-et ugyanis a 38 éves John Mills játssza... A szerep és az azt játszó színész között ekkora korkülönbség számomra végig zavaróan hatott. A másik - talán kevésbé bosszantó - a gyermek Estella és a húszas éveiben járó változat között még véletlenül sem találok semmi hasonlóságot. Oké, hogy a filmben nem lehet eltéveszteni, mert kimondják a nevét.. de azért ne már...

• 
• 
• 
• 

A már-már vicces Miss Havisham vonal csak egy mellékszála a kalandos történetvezetésű filmnek, melyben vannak egészen horrorisztikus részek is, ami csak azért meglepő, mert idáig meggyőződésem volt, hogy Dickens elsősorban ifjúsági regényeket írt... ez a film viszont érzésem szerint nem kifejezetten gyermekeknek való ... 

Az első jelenet, melyben egy szökött fegyenc üldözi a kis Pip-et egy temetőben, nos az már-már a korszak horrorfilmjeit idézi... A szökött fegyenc is érdekes - és mellesleg fontos - karakter, de róla túl sokat nem tudnék mesélni anélkül, hogy a történet fordulatait le ne lőjem... Elég annyi, hogy kifejezetten eseménydús történetről van szó, mely néhány váratlan fordulat után megnyugtató egészként áll össze végül.

• 
• 
• 
• 
• 

A húszéves Pip legjobb barátját az az Alec Guinness alakítja, aki nekem már csak Ben Kenobi marad, hiába remekelt ő sok másik filmben, és hiába tudom, hogy mennyire bosszantotta, ha sokkal nagyobbra tartott szerepei helyett a Csillagok Háborúját említették vele kapcsolatban.

• 
• 
• 

Még egy érdekesség a végére: Ezt a regényt többször is megfilmesítették, és nem is ez volt az első a sorban. 1917-ben készült már egy azóta elveszett némafilmes változat, és 1934-ben a hollywoodi Universal stúdió is készített belőle filmet. 1974-ben Michael York főszereplésével, majd 1998-ban többek között Gwyneth Paltrow és Rober De Niro szereplésével is megcsinálták. De még messze nincs vége a sornak, mert 1999-ban és 2012-ben is készítettek belőle az angolok egy-egy feldolgozást, utóbbiban többek között Ralph Fiennes.is szerepel. És akkor még nem beszéltünk a tévés feldolgozásokról, melyek közül az 1989-es azért különösen érdekes, mert abban az itt fiatal lányként Estellát alakító Jean Simmons az öreg Miss Havishan-t játssza...

Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

• 
• 
• 
• 
• 

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

• 
• 
• 

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

• 
• 
• 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•