USA (Fox), 104 perc, ff. angol
Rendező: Joseph L. Mankiewicz
Producer: Fred Kohlmar
Tudtam, hogy amerikai filmről van szó, mégis, eleinte többször is leállítottam, hogy ezt leellenőrizzem. Ugyanis annyira angol volt minden tekintetben, hogy azt hittem, valami elírásról van szó.
A gyönyörű főszereplő hölgyön (Gene Tierney) kívül ugyanis szinte mindenki vagy angol, vagy angol származású, de legalábbis nem amerikai. Vegyük például Rex Harrisont, akit lefogadok, hogy a legtöbben (engem is beleértve) a My Fair Lady Higgins professzoraként ismernek. Az ő Gregg kapitánya annyira színpadias, hogy néha olyan érzésem volt, hogy egy Shakespeare drámából maradt ott. Ráadásul hajóskapitány módjára kissé csúnyán kellett beszélnie, ezért minden mondatba bele kellett tuszkolni a "blasted" szót, ami mondjuk "átkozott" vagy "istenverte" jelentéssel bír ilyen esetben... Nyilván valódi csúnya szavakat ekkoriban nem engedett volna meg a Hollywoodi filmes cenzúra.
A Gene Tierney által alakított Mrs Lucy Muir éppen megözvegyült, és elhagyja elhunyt férjének családját, akiknél addig élt. Érdekes módon a megboldogult házastársról az egész film alatt soha egyetlen szó sem esik, és tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, mivel közös múltjuknak látszólag semmi érzelmi hatása nincsen a nőre Csak annyi látszik, hogy a volt férj hárpia nővérétől, és az anyóstól sürgősen menekülni akar...
Fel is keres egy ingatlanügynököt. Mivel kevéske jövedelme van csak volt férje üzletrészéből, olcsó lakást kell találnia. Az ingatlanügynöknél talál is egy megfelelőnek tűnőt, ám az mindenáron megpróbálja lebeszélni róla. Mrs Muir azonban ragaszkodik, hogy legalább megtekinthesse ezt az olcsó, de barátságosnak tűnő tengerparti házat, melynek már a neve is csalogató: Gull cottage, azaz Sirály-lak a neve, méghozzá egy Whitecliff-by-the-sea nevű helyen van, ami Fehér Szikla a Tenger Mellett nevet viselné, ha Magyarországon helyezkedne el (és lenne tengerünk)...
Nos, a lak valóban nagyon szép és barátságos, de mint kiderül, azért nem túl kelendő, mert egy korábban ott lakó hajóskapitány jár vissza kísérteni, aki nem veszi jó néven, ha más is beköltözik volt lakhelyére...
Ha a kísérteteknek (Rex Harrison) olyan jó dolguk van, mint ahogy ebben a filmben látjuk, akkor mostantól nem félek a haláltól. A szabályok szerint a kísértetet dönti el, hogy ki láthassa őt. Ha úgy is dönt, hogy valaki nem láthatja, attól még meg tudja érinteni, fel tudja lökni az illetőt. Bárkivel tud beszélgetni... szóval ezek szerint nem is olyan rossz dolog halottnak lenni...
Mrs Muir (akinek a neve keltául - vagyis gael-ül) tengert jelent, csak egy pillanatra ijed meg a kísértettől. Hamar összebarátkoznak, sőt a halott hajóskapitány lediktálja a hölgynek kalandos élettörténetét, hogy azt a hölgy egy könyvkiadóval kiadassa. Mellesleg - bár talán egyikük sem meri bevallani magnak - egymásba szeretnek...
Hát igen, ez nem egy félelmetes kísértethistória, inkább amolyan romantikus.... ám van egy bökkenő: a könyvkiadónál, akinél Mrs Muir a könyvet kiadatja, a hölgy megismerkedik egy rámenős fickóval (George Sanders), akivel elkezd találkozgatni. És vele is egymásba szeretnek... Nekem egyébként Sanders volt a kedvenc szereplőm...
És itt kezd igazán izgalmas lenni a dolog... a szerelmes kísértet ugyanis féltékeny lesz... és itt tartom magam ahhoz a szokásomhoz, hogy igazán nagyokat nem szeretnék spoilerezni a posztokban, úgyhogy nem mesélem tovább a történetet.
Összességében helyenként kicsit lassan csordogált a film, nem értettem, hova akar majd kifutni ez a szerelmi háromszög, a végére viszont odatettek nekünk egy könnyfakasztó befejezést, ami félek, sokaknak túl mézes-mázos lesz, nekem viszont pont ez hozta föl a filmet abból a kategóriából, hogy "Nem értem, hogy került fel a listára" oda, hogy "Na, oké, rendben".
Ha egy motívumot szeretnék kiemelni a filmből, ami igazán emlékezetes volt számomra, az egy egészen mellékes szál, mégis nagyon hatásos volt: A film fele táján valaki felvési Mrs. Muir lányának nevét egy a tengerparton levert öles fa cövekre. Ahogy telik múlik az idő mindig visszatérünk ehhez a cövekhez, és remekül látszik, ahogy az idő erodálja a fát, míg végül az utolsó jelenetnél (vagy 30 év múlva), amikor Mrs Muir már öreg és halálos beteg, azt látjuk, hogy víz és az idő vasfoga által megrongált cölöpöt viszi el a víz...
