USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok: