USA (MGM), 82 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: John Sturges

Producer: Herman Hoffman, Dore Schary

Nem sokkal vagyunk a második világháború után. A Southern Pacific szerelvénye lassít a Black Rock nevű kisváros vasútállomásánál. Az állomásfőnök tanácstalanul nézi a lassító szerelvényt. Olyasmi történik, amit az elmúlt négy évben nem láttak a városka lakói:

Megáll a vonat ezen az állomáson, és egy ember száll le róla. Egy idegen. (Spencer Tracy)

Egyik keze hiányzik...

Minden nagyon titokzatos. A város - mely talán, ha 10 fából ácsolt házból áll - összes lakója furcsán méregeti a jövevényt. Kérdezgetik, hogy mi járatban van, és amint megtudják, látszik, hogy látogatásának oka nagyon nem tetszik nekik...

"Itt valami szörnyűséges dolog történt, amit közös erővel próbálnak leplezni..."

A félkarú háborús veterán viszonylag hamar rájön, hogy bizony beletenyerelt valamibe, amibe nem szabadott volna, de őt nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Pedig a furcsaságok egyre csak szaporodnak...

Nincs szabad telefonvonal... nincs jármű, amivel elhagyhatná a várost, szállást sem egykönnyen talál... Egyre nyomasztóbbnak és különösnek tűnik ez a város.

És ahogy sejteni is lehet, egy gyilkosság, - és ahogy majd kiderül, egy rasszista indítékú gyilkosság - áll a dolgok mögött. Viszonylag ritkán hallani róla, de az USA történelmére nem csak a behurcolt afrikai rabszolgák, és azok leszármazottainak alsóbbrendű állampolgárként való kezelése vet erős árnyékot - ld. például Rosa Parks esetét, akit 1955-ben (tehét ennek a filmnek a moziba kerülésének évében!) Alabama államban letartóztattak, mert nem adta át a helyét a buszon egy fehér férfinak(!). Ennél is ritkábban esik szó a japánok elleni - Pearl Harbor lebombázását követő - gyűlöletről, melynek következtében a japán származású amerikai (!) állampolgárokat - tehát még egyszer leírom: azokat az amerikaiakat, akik japán származásúak voltak -  internálótáborokba zárták. A származásuk alapján. Ez az emberi jogokat szeretettel hangoztató USA-ban történt nagyjából 75 éve. 

Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a történetből, ennek a filmnek a létrejötte - mely ezeknek a táboroknak a bezárása után 10 évvel született - valószínűleg részben ennek a 20. századi USA-ban elkövetett embertelenség miatti  lelkiismeret furdalásnak köszönhető.

A 80 percnél alig hosszabb játékidő B-filmes kivitelezésre enged következtetni, és talán ez nem is áll olyan távol a valóságtól, a költségvetés sem volt túl magas, bár 1 millió dollárjával nem is volt azért tipikusan B-filmes. A szereplők között (Spencer Tracy mellett) azért akad néhány igen jól hangzó név, akik szinte mindegyike a korszak jellegzetesen örök mellékszereplői. A következő három szereplőben az a közös, hogy mindhárman szerepelni fognak a Piszkos Tizenkettő (1967) című igen közismert filmben.

A fenti képen, és az alábbi forgatási fotón látható magas, szemüveges színész Robert Ryan, a város legfőbb hangadója, az erős ember.

Aztán ott van a másik örök mellékszereplő Ernest Borgnine, akivel kapcsolatban mindjárt magyarázkodásra is kényszerülök, hiszen, ugyanebben az évben, a nemsokára sorra kerülő Marty című filmben olyannyira főszerepet kapott, hogy azzal még Oscar díjat is nyert.

És végül itt van még Lee Marvin is, akinek itt még mindig nem olyan hófehér a haja, mint amilyennek a Piszkos Tizenkettő-ben gyerekkoromban megismertem.

Spencer Tracy nagyon jól hozza ezt a karaktert. Fafejűen megállíthatatlan. Kemény, kitartó, és olyan igazi amerikai talpig becsületes polgár, akire akár az életemet is rábíznám. 

A forgatás Lone Pine (Kalifornia) környékén zajlott, mely egyébként jellegzetes western helyszín, a szinte érintetlen sziklás-sivatagos táj miatt.

Sok érdekes forgatási fotót sikerült találnom erről a filmről, melyek szokás szerint fekete-fehérek, annak ellenére, hogy a film maga Eastmancolor (színes), és Metroscope (szélesvásznú).

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

India (Nyugat-Bengáli Kormánya), 126 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001 Film listájának. A lista filmjeinek a végignézése nélkül valószínűleg soha nem került volna a kezeim közé egy ilyen 1955-ös fekete-fehér indiai film, melynek a története ráadásul igen lassan csordogál, szomorkás a végkicsengése. Mindezek ellenére ez egy gyönyörű alkotás.

A film Nyugat-Bengáliában készült. Erről az Indiai tag-köztársaságról annyit érdemes tudni, hogy India keleti részén helyezkedik el. Azért a nyugat előtag, mert az India szétszakadása előtti nagy Bengál nyugati része Indiához került, keleti (muszlim többségű) része pedig az Indiát két oldalról közrefogó Pakisztáné lett. Később Pakisztán keleti része önállósult, így a korábbi Bengál keleti fele (Kelet-Pakisztán) ma Banglades néven ismert. De mi most térjünk vissza az Indiában maradt Nyugat-Bengál-hoz. Bengáli nyelven beszélnek, mely csak egy, - ráadásul nem is legelterjedtebb - az indiai nyelvek közül. 

Írásuk balról jobba halad, és jellemzője (bár ez több Indiai nyelvre is jellemző) a nyomtatott írásnál látható felső vízszintes vonal, mely szinte minden betűnél jelen van, a szavaknál az egybeírt betűk úgy néznek ki, mintha erre a vonalra lennének felaggatva az egyes írásjegyek. Kézírásnál ez a felső vonal nem annyira karakteres (lásd a poszteren).

প   থে   র  পাঁঁ   চা   লী                            পথের পাঁঁচালী

PA         TE    RA  -  PÁ    CSÁ     LI

Szó szerint azt jelenti, hogy:  A kis út dala.

Csak érdekességképpen erről az írásrendszerről:

A cím utolsó betűje a ল (la) mássalhangzóból a ী (i korrekciós magánhangzó) hozzáírásával válik লী karakterré, azaz li-ként olvasandóvá.

 

Ebben a filmben az egyik legkülönlegesebb, hogy szinte mindenki kezdő volt a szakmájában. A rendezőnek (a fenti képen ő néz a kamerába) ez az első filmje. Az operatőr (Szubrata Mitra - a képen balra) ez előtt a film előtt nem dolgozott kamerával, az hírlik róla, hogy még csak a kezében sem fogott mozgófilmes kamerát. Fotográfusként volt csak köze a fényképezéshez.

A színészek nagy része - mintha csak egy tipikus olasz neorealista filmről beszélnénk - szintén amatőr volt. Az egyik legerősebb szereplő, a film tulajdonképpeni főszereplője, a tizenéves Durgát alakító Uma Das Gupta például ezen a filmen kívül semmi másban nem látható.

Az amatőr szereplők mindegyikének játéka olyan természetes, hogy nehéz eldönteni, ez vajon az ő tehetségüket dícséri, vagy a rendező Raj ilyen bámulatosan erős játékot hozott ki belőlük. A film teljesen mentes az amatőr színészekre olyannyira jellemző eltúlzott, erőltetett gesztusoktól. Talán erre is utalhatott a Vittorio De Sica forgatókönyvírója, Cesare Zavattini, amikor ezt mondta a filmről: "Végre egy neorealista film, amilyet az olaszok nem tudtak készíteni"

Ez a film Raj Apu-trilógiájának része, és gyorsan jelzem, hogy Apu itt egy kisfiú neve, akinek személye összeköti a trilógia darabjait. Apu életének különböző szakaszait mutatja be, természetesen különböző életkorú szereplőkkel. A kisfiú itt még szöveggel alig rendelkező mellékszereplő, ám a megható zárójelenetben Raj már előrevetíti, hogy fontos szerepet szán neki a későbbiekben.

• 
• 
• 

Emberi kérdésekkel foglalkozik a film - bár ezzel a kijelentéssel félő, hogy sok potenciális nézőt elijesztek... Maradjunk annyiban, hogy bár több tragédia is szegélyezi az "utat", a film szépségét maga az út adja. Ha átadjuk magunkat ebben a szinte elhagyatott faluban zajló élet lassú csordogálásának, akkor észrevesszük, hogy tökéletesen rá lehet hangolódni erre a lassú tempóra, és az előzetesen viszonylag hosszúnak tűnő több, mint két órás játékidő végén az lehet az érzésünk, hogy bizony még néztük volna. Vigasztalt, hogy a trilógia másik két része is rajta van az 1001-es listán, tehát hamarosan láthatom azokat is.

Jóleső érzés nézni ezt a miénktől annyira különböző világot, ahol nem evőeszközzel, hanem kézzel esznek. Ahol nincsenek székek, mindenki a földön ül. Ahol az egykor feltehetően díszes épületek romjai között egy szegény család él. Édesanya, az ő kisfia Apu, nagylánya Durga, és a vénséges vén nagynéni (Indir) élnek így együtt.Lehet, hogy az általam látott, 50-es években készült amerikai filmek összessége is kellett ahhoz, hogy ez a film szinte az első perctől a markában tartott és többet el sem engedett. Ebben bizonyára szintén nagy szerepe van a Criterion Collection-nek is, akik ezt a filmet (a trilógia másik két tagjával együtt) 2015-ben gyönyörűen felújították. Gyakorlatilag olyan minőségben láthatjuk, mint a korabeli nézők.

Ja, a zenét Ravi Shankar szerezte és játszotta a filmhez. Ő mondjuk nem az amatőrök táborát erősítette...

USA (Samuel Goldwyn Productions), 150 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Joseph L Mankiewicz

Producer: Samuel Goldwyn

Az itt, balra látható poszter valószínűleg a töredékét villantja fel csak annak, amilyen szürreális élmény elé néz, aki ezt a filmet megtekinti.

Igen, a bal szélen az ott az (igazi!) "Keresztapa" fiatalabb kiadása, azaz Marlon Brando maga. Nem véletlen, hogy - annak ellenére, hogy Brando nyilván rengeteg jobb-rosszabb filmben játszott élete folyamán - fiatal "Keresztapának" titulálom, hiszen itt fiatal maffiózót alakít, aminek megformálásában fellelhető egy-egy, a későbbi nagy moziban látható öreg "keresztapás" manírja. (és ezt a szót itt nem feltétlenül rossz értelemben gondolom)

Brando csak a 23. percben tűnik fel először, és egészen eddig a pillanatig nézegettem a címet, a videó hosszát, hogy nincs-e valami hiba a gépezetben, hiszen olyan látványvilág tárult a szemem elé, amire Brando címszereplésével nagyon nem számítottam! Egy Broadway musical. Jó, jó... Frank Sinatra neve alapján akár várható is lett volna, de Sinatra sem feltétlenül csak énekes szerepekben volt látható, sőt... lásd Most és Mindörökké... Aztán még itt van az általam nagyon kedvelt Jean Simmons (Angyalarc, Fekete Nárcisz, Szép Remények), aki szintén nem nevezhető énekes színésznek.... A negyedik címszereplő Vivian Blaine, őt bevallom nem ismertem, és nem is volt rám túl jó hatással. Karrierjének nagyobb részét inkább tévésorozatokban töltötte.

 Szóval 22 percen át egyre nagyobb bizonytalansággal bámultam ezt a mozit, hiszen a stúdióban felépített tipikusan Broadway musicales díszletben a szereplők időnként dalra fakadtak, időnként táncoltak, és jellemzően viccesek próbáltak lenni. Ebben a közegben Brando - a Vágy Villamosa illetve a Rakparton - sztárja valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnt, még csak-szöveges szerepben is.

De amit addig kizárnak tartottam, az a 23. percben bekövetkezett, és ehhez foghatót akkor éreztem utoljára, amikor valaki - mint Éva az almát a paradicsomban Ádámnak - figyelmembe ajánlotta a Star Wars Holiday Special-t aminek létezését méltán, teljes joggal próbálja - nemcsak a Lucasfilm, hanem - a jobb érzésű Star Wars rajongók is elfelejteni, írmagját is kitörölni az Univerzumból.

Brando ugyanis nemcsak énekel, de táncol is! (Ha ezt a képet sikerül megemészteni, akkor haladjunk tovább)

A Macsók és Macák (ez a cím is... na...) 1950 és 1953 között futott a Broadway-en, és ekkoriban, ha elérte egy musical az 1200-as előadásszámot, akkor megérett arra, hogy filmet is készítsenek belőle.

Sinatra pályázott a főszerepre, ám valamiért a stúdió és a rendező Brando-t nézte ki, és szerezte meg a főszerepre. Sinatra elvileg csak egy mellékszerepet kapott, amiért igencsak duzzogott, szerintem ok nélkül, mert a kedvéért annyira felduzzasztották ezt a mellékszerepet, hogy gyakorlatilag Brando-éval egyenértékűvé vált.

Brando megpróbált vele összebarátkozni az első forgatási napon. Mivel tisztában volt azzal, hogy énekesi képessége messze elmarad Sinatra-tól, és talán jófejségből is is, felvetette, hogy esetleg naponta összejöhetnének gyakorolni ezt a dolgot. Ám Sinatra simán elhajtotta azzal, hogy őt nem érdekli ez a method acting-es szarság...utalva Brando színjátszó módszerére... A két férfi főszereplő kapcsolata tehát mindjárt a forgatás elején megfeneklett és állítólag a forgatás végéig jeleneten kívül csak közvetítők útján érintkeztek.

Egy közös jelenetükben, mely alatt Sinatrának jókedvűen sajttortát kellett ennie - Brando állítólag direkt mindig elrontotta a saját szövegét, hogy újra kelljen venni. Ezt annyiszor megtette, hogy Sinatra rosszul lett a sok sajttortától, és abba kellett hagyni aznapra a forgatást. Másnap Brando megkegyelmezett, és elsőre fölvették rendesen.

Mindketten olasz maffiózókat alakítanak a filmben. Vidám musicalről lévén szó a legdurvább, ami történik, egy-egy jobb-egyenes, és jó adag tiltott szerencsejáték.

Sky Masterson (Brando) fogadásból összejön egy misszionárius hölggyel (Jean Simmons). Románcuk úgy indul, hogy mindketten érdekből közelednek a másik felé, de aztán persze rájönnek, hogy az érzelmek is belobbantak.

• 
• 
• 
• 

A film legjobb jelenete (stúdióban felépített) Havannában játszódik. Ekkor már azt sem érdekelt, hogy Brando mit művel a karrierjével. Ez egy szerethető, vicces néhány perc volt.

Úgy kerültek egyébként Havannába, hogy a maffiózó, oda hívta vacsorázni a hölgyet - ma kb. 4 óra a repülőút egy irányba. Kicsit eszementebb ötlet, mint mondjuk Bécsbe kiautózni egy tányérról lelógó Bécsi szeletért a Figlmüllerbe, és utána rögtön hazajönni. De mondjuk többek között az ilyen eszement ötletek teszik érdekessé az életet, és tényleg ez a jelenet volt az, ami miatt érdemes volt megnézni a filmet. Brando az alábbi animgif-en nem Jean Simmons-szal táncol, ebből volt egy kis "konfliktus" is, a misszionárius hölgy megmutatta, hogy neki is van jobbegyenese...Miközben Brando és Simmons karakterei egyre közelebb kerültek egymáshoz, addig Sinatra és párja egyre távolodni tűntek. A két külön szálon mozgó páros történetét egyébként szinte csak a maffia-vonal tartotta össze, alig volt átjárás a két szál között.

Sinatra párja egyébként revütáncos nő, aminek az volt a legfontosabb előnye, hogy így több zenés számot lehetett belezsúfolni a filmbe. A tánckar egyébként kimondottan szexi. 

• 
• 
• 

Ahogy említettem, Brando nem volt énekes, hiába járt a film kedvéért tanárokhoz, a stúdióban felvett anyagból a hangmérnökök úgy vágták össze használhatóra az anyagot, hogy a nagyon sokszori nekifutásból összeillesztgették azokat a részeket (néha csak 1-2 szónyit) amik használhatóak voltak. Az eredmény így elfogadható egyébként. Simmons énekhangjára kevésbé szoktak kitérni, holott szerintem ő sem brillírozik a dalokkal,  hangja helyenként kifejezetten bántó.

CinemaScope-os szélesvásznú egyébként a film. Ennek az a lényege egyébként, hogy ugyanolyan 35mm-es filmre forgatták, mint az akkor (még) szabványosnak számító 4:3-ast, de egy lencse segítségével összetorzítotték a képet. Így a megszokott nyersanyagra a megszokott felvevővel dolgozhattak. 

Emellett egyébként két másik módszerrel kísérleteztek még ez idő tájt. A CineRama igencsak nehézkes volt, három egymással szinkronba hozott normál kamerával rögzítették a képet, és három vetítővel vetítették azokat egymás mellé a moziban. Egyrészt az illesztés nem volt tökéletes. Másrészt, ha valamelyik lejátszónál valami hiba lépett fel (középkorúak emlékezhetnek, hogy ez viszonylag gyakran előfordult amikor még valódi filmről ment a vetítés) akkor normál esetben kis hibaelhárítás után a mozigépész újraindította a lejátszást ott, ahol abbahagyta. Ha azonban a három lejátszó egyike megakadt, akkor a szinkronizálás csak úgy volt kivitelezhető, ha az adott tekercseket visszatekercselték, és elölről kezdték őket lejátszani. Ettől végképp nehézkessé és végső soron sikertelenné vált ez a formátum.

A harmadik szélesvásznú formátum a VistaVision volt, ahol a film vízszintesen mozgott, így a kép szélessége a film hosszirányában jelentkezett.

A tévé előretörésének a moziba járó közönség nem csak a szélesvásznú filmek számának megnövekedését köszönheti, hanem a színes filmek arányának ugrásszerű megnövekedését is. Eleinte a Technicolor volt a mindent-vivő , de az ötvenes években már sorra jöttek az újabb fejlesztések, mint pld. A KODAK a maga Eastmancolor-jával, amivel ez a film is készült. Ez a korszerűbb módszer idővel kiszorítja a Technicolor-t, és minden stúdió saját elnevezésével utal rá: Metrocolor, Warnercolor, Columbiacolor...

USA (Paramount), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: Frank Tashin

Producer: Paul Nathan, Hal B. Wallis

Nevük nem cseng olyan ismerősen, mint mondjuk a Stan és Pan párosé, de a negyvenes-ötvenes években a Dean Martin - Jerry Lewis páros neve nagyjából garanciát jelentett egy önfeledt másfél órás szórakozásra.

Először 1946-ban álltak össze, hogy éjszakai mulatókban adják elő vicces, zenés számaikat, melyek részben improvizációra alapultak. Néhány tévés szerep után 1949-ben szerződést kötött velük a Paramount-os Hal B. Wallis producer, és  összesen 17 filmet készítettek 1956-ig a stúdió számára. 

Párosuk jellegzetessége, hogy két teljesen különböző karaktert játszanak. A mindig komolyabb, romantikus, énekesként is kiváló olasz származású Dean Martin (született: Dino Paul Crocetti) belefáradt, hogy nem tud kilépni ebből a skatulyából, minden filmben szinte ugyanazt a szerepet kellett eljátszania.

Sokat kellett törnöm a fejemet, hogy honnét olyan ismerős, hogyha eddig egyetlen Martin & Lewis filmet sem láttam... az IMDB segítségét kellett igénybe vennem, ahol természetesen hamar sikerült kiderítenem, hogy leginkább az első Airport film pilótájaként vésődött az emlékezetembe.

A páros másik tagja Jerry Lewis, akinek viszont szinte egyetlen komolyan vehető pillanata sincsen. Ahogy megszólal, olyan mintha Donald Kacsát hallanánk, esetlensége már-már Chaplin figuráját juttatja helyenként az eszünkbe.

• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc jelenetem tőle, amikor - szegénységük miatt - egy szem babot fogyaszt el olyan jó étvággyal és lelkesedéssel, mintha egy hatalmas, szaftos steak lenne a tányérján.

Ha kizárólag rá épülne a film, talán zavaró lenne ez a harsány esetlenség, ez a végletekig eltúlzott kelekótyaság, de mivel rendszerint ott van mellette a komoly, és inkább intellektuális humort forszírozó Dean Martin, a két különböző stílus összességében egy nagyon kellemes, ma is fogyasztható könnyed komédiát hoz létre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több irányból is kísérletet tesz meghódításunkra ez a film. A humoron és az időnkénti dalra fakadáson túl a szinte elmaradhatatlan romantikus vonal is megjelenik. Persze mindkét főszereplő férfi kap egy nőt maga mellé. Sőt! Dean Martin hármat is, igaz közülük ketten - igen ismert nevek - emitt csak mellékszereplők. 

Az egyik ilyen - szinte csak perceket és pár mondatot kapó  - hölgy az ekkor még inkább modellként illetve bulvárhősként ismert Anita Ekberg volt. Néhány év múlva, Fellini Dolce Vita-jában kapja meg majd legismertebb szerepét.

• 
• 
• 
• 

Egy leheletnyivel erősebb mellékszerepet kapott a magyar származású Gábor Éva (Gábor Zsazsa nővére). Ő egy magyarokból álló kémszervezet ügynöke - és ezzel a komédia, musical és romantikus vonalak mellé - egy igencsak váratlan húzással, szinte a semmiből - besorolódik a kémfilm zsánere is a film utolsó fél órájában.

A két főszereplő valódi partnerei a filmben Dorothy Malone és Shirley MacLaine. Előbbi egy Bat Lady (Denevérlány) képregény rajzolója, míg utóbbi az ő modellje. Az alábbi képekből hamar kiderül, hogy ki kivel került párba. Aki nem ismeri a hölgyeket, annak segítek azzal, hogy Shirley MacLaine a kis cuki rövid hajú barna.

• 
• 
• 
• 

A Bat Lady képregényes vonal azért is érdekes, mert a filmben irtózatos mennyiségű kellék képregény látható, amiben ez a fiktív Bat Lady szerepel. Ő nem összetévesztendő a DC Universe-es Batwoman-nel. Az eltérő név persze nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen jogvita a dologból. A filmben látható képregényeket - amik tényleg meg lettek rajzolva rendesen! - feltehetően emiatt a jogvita miatt mind egy szálig meg kellett semmisíteni. Néhány évvel ezelőtt előkerült belőle néhány oldal, de a teljes anyag egyelőre nem fellelhető, pedig gyűjtők biztosan sok pénzt adnának érte

• 
• 
• 
• 

A sztoriba nem hiszem, hogy érdemes belemenni. Tulajdonképpen kicsit gondban is lennék, ha össze kellene szednem néhány mondatban, hogy miről szól a történet. Ez esetben szerintem ne is akarjunk belemenni... Kicsit zavaros, kicsit összevissza, és őszintén szólva ezúttal sem értem pontosan, hogy hogyan verekedte be magát ez a film az 1001 legjobb közé, de bevallom, hogy ezúttal átengedve magam a guilty pleasure-nek, a bűnős élvezetnek, nagyon jól tudtam szórakozni a Martin & Lewis páros kedves, pop-art-os díszletekkel teli komédiáján, és egyedül azt sajnáltam, hogy csak most, közös karrierjük vége felé csatlakoztunk be hozzájuk. 

• 
• 
• 
• 

Ez a film egyébként nem csak gyönyörűen szép Technicolor színekkel rendelkezik, hanem VistaVision szélesvásznú is. Itt jegyzem meg szokásom szerint, hogy a poszthoz stage-fotókat, - azaz a forgatás során fotográfusok által készített fényképeket - használtam, amik az ekkori szokásoknak megfelelően jellemzően fekete-fehérek annak ellenére, hogy a film "ragyogóan" színes, mint ahogy ezen az anim-gifen is látható.

 

USA (The International Union of Mine, Mill and Smelter Workers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Herbert J. Biberman

Producer: Adolfo Barela, Sonja Dahl,Biberman, Paul Jarrico

Ezzel a filmmel búcsúztatom 1954-et, de egy pillanatra sem merül föl bennem, hogy a film bármelyik szereplőjével vagy alkotójával találkozni fogok az 1955-ös Oscar gála felvételét nézve, melyet ilyenkor - egy adott év lezárásakor - rendre megnézek. 

Ez a film ugyanis nem került mozikba amerikában. Legalábbis egészen 1965-ig. Európában állítólag vetítették. A kommunista blokkban szinte biztosan. Tekintettel arra, hogy a filmet gyakorlatilag kommunista meggyőződésük miatt feketelistázott alkotók (rendező, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző) készítették, nem az a fő kérdés, hogy miért nem került mozikba, hanem, hogy egyáltalán hogy tudott létrejönni?

Amerikai színészek gyakorlatilag szóba sem jöhettek, hiszen ki merte volna feláldozni karrierjét egy film miatt? Jobb híján néhány Mexikói színésszel, néhány (már feketelistázott) amerikaival, és amolyan neorealista módon sok-sok bányásszal kiegészítve állították össze a szereplők listáját.

Jónéhány olyan statiszta-mellékszereplő látható így a filmben azok közül a szakszervezeti tagok közül, akik a film történetének alapját adó 1951-es sztrájkban is részt vettek. 

Persze a Mexikói színészeknek is volt vesztenivalójuk. Rosaura Revueltast például, - aki a női főszerepet játszotta - kiutasították az USA-bol, több amerikai filmben nem is szerepelt. No, nem mintha amúgy nagyon kapkodtak volna érte, hiszen angolja hallhatóan nagyon erős mexikói akcentussal volt terhelt, mint a szereplők többségének úgyszintén.

• 
• 
• 

Magának a filmnek az elkészítése is különleges biztonsági intézkedések közepette kellett, hogy folyjon. A készítők féltek a szabotázs-akcióktól. A filmet éjszaka, titokban hívták elő, cím nélküli dobozokban tárolták. Így is volt, hogy forgatási helyszínt kellett változtatniuk, mert halálos fenmyegetést kaptak a helybeliektől.

Egy kommunista propagandafilm megtekintése mindig előrevetíti, hogy egy idegtépő, csigalassúsággal tellő másfél órát kell végigszenvedni, és azt kell mondanom, hogy a valóság az előzetes félelmeimet is felűlmúlta. Helyenként mintha harminc évet utaztunk volna vissza az időben. Néha a némafilmes korszak didaktikus eszközeit láttam újra. Még azt is megkockáztatom, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ha a hatóságok moziba engedték volna ezt a filmet az ötvenes években, akkor lett volna olyan nézősereg, amely megtöltötte volna a termeket ezzel a filmmel.

Japán (Daiiei), 125 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

A nyolcadik század végén kezdődő japán Heian-korba repít vissza minket ennek a filmnek a története. A korszak névadója Heian város, mai nevén Kiotó. Ide tette át Japán fővárosát a császár 794-ben, és ez csak 1868-ban változik meg újra, amikor majd Tokyo lesz az új főváros.

A közel négyszáz éves korszaknak az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a császár helyett többnyire a Fudzsivara család gyakorolta a hatalmat. Fokozatosan, nem kevés ármánykodással és cselszövéssel kezükbe vették a tényleges irányítást. Beházasodtak a császári családba, a császárokat sokszor viszonylag fiatalon rávették, hogy korukra hivatkozva lépjenek vissza utódjaik javára a hatalomtól, és a - még gyermek - utódok helyett viszont közülük (Fudzsivarák közül) jelöltettek ki valakit régensnek. Idővel olyan szervezetté vált a Fudzsivarák árnyék-hatalma, hogy a császári család már nem volt képes ellentmondani nekik. 

A tényleges hatalomtól megfosztott uralkodói család természetesen valamivel el kellett, hogy foglalja magát. Mivel az előzőkből adódik, hogy ez az elfoglaltság nem az ország irányítása volt, kézenfekvő, hogy a művészetek élvezetével múlatták drága idejüket a császári udvar tagjai. Ennek köszönhető a sok kimagasló - főleg irodalmi - műalkotás létrejötte ebben az időszakban.

Emellett ennek a korszaknak köszönhető a japán írésjegyek (Hiraganák és Katakanák)  létrejötte is. Eddig a japánoknak nem volt saját írásuk, a kínai betűkészletet használták az íráshoz. Ám, mivel a japán és a kínai nyelvek nagyon eltérőek egymástól, a kínai betűk nem voltak maradéktalanul alkalmasak a japán nyelv leírására. Talán ez is az oka, hogy hivatalos és emelkedett, művészi színvonaló szövegekre inkább a kínai nyelvet használták, ahogy Európa jelentős részén ekkoriban a latint vagy a görögöt. 

Ebben a korszakban a császári udvarnak bőven volt ideje ilyesmivel bíbelődni, ráadásul külkapcsolataikban is befelé fordultak, nem küldtek kínába sem követeket, így a kínai nyelv használatától is próbáltak eltekinteni. Ezért kidolgoztak maguknak két új betűkészletet is, amivel a többezer kínai betüt helyettesíteni tudták. 

Az egyik ilyen a - nőiesen ívelt - hiragana volt (felső), a másik a férfias, szinte kardvágásokat utánzó katakana (alsó) A dolog érdekessége, hogy mindkettőből 46 van, és tökéletesen párba állíthatóak. Az alábbi két betű például az "A" hangzót írja le hiraganával illetve katakanával.

Mindkettő betűkészlet könnyen megtanulható 1-2 nap alatt, és a japán nyelv tökéletesen leírható lenne akár kizárólag az egyik használatával is. A Japánok mégsem ezt teszik. Ugyanis ami leírható a kínai kandzsikkal, azt a mai napig azzal kell leírni. Hiraganákat csak arra szokás használni, amihez nincs kandzsi (például ragozás, vagy olyan szavak, amik újabban keletkeztek) Katakanát pedig a külföldi szavak átírása esetén használják, vagy ha valamit ki akarnak emelni, mint ahogy mi a dőlt betűkkel tesszük. Ezekkel az új betűkkel már nem volt akadálya a japán irodalmi művek pontos lejegyzésének. 

Ezeknek az új betűknek a birtokában szinte megmagyarázhatatlan, hogy a Japánok miért ragaszkodnak a mai napig a többezer kínai betű használatához, melyeknek megtanulása több év kemény gyakorlásának az eredménye. A fenti mozi-poszteren látható nagy piros cím mindegyike ilyen kínai kandzsi. Az egyes piros betük mellett jobbra kis zöldes árnyalatú apró hiraganákkal a gyengébbek (gyerekek) kedvéért oda van írva, hogy hogy kell a nagy kandzsikat kiolvasni. (szán-sou-da-juu). 

A Heian-kornak volt néhány kevésbé humanista termése is. Ekkoriban jött létre a rabszolgák osztálya, mely főleg elszegényedett parasztokból, nemfizető adósokból és elítélt bűnözőkből állt. 

Mizugucsi filmjeinek témája legtöbbször az elesettek és az elmaradottak melletti kiállásról, hányattatott sorsukra való figyelem felhívásáról szól. Ennek a lassan csordogáló filmnek a kiindulópontja, hogy egy kegyvesztett és száműzött kormányzó családja emberrablók áldozatául esik. Az anyától elrabolják két gyermekét, azokat rabszolgának adják, az anya pedig prostitúcra kényszerül.

A film címét adó Szansó uraság az a kegyetlen császári tiszttatró, akinek a két kis rabszolgát eladják. Ő az, akinél a gyermekek sanyarú körülmények között felnevelkednek. Lépten-nyomon érdekes morális kérdésekbe botlunk a film megtekintése során: Például bűnös-e aki parancsra kínoz másik embert? Tudnak-e mit kezdeni a felszabadított elnyomottak a hirtelen jött szabadsággal? Van-e értelme valakinek eldobnia saját életét, ha azzal más valakiét megmentheti?

• 
• 
• 
• 

A drámai fordulatokban is gazdag történetet Mijagava Kazuo szépen megkomponált, gyakran mozgó kamerával készült képei teszik vizuálisan is gazdaggá. Mizugocsi egyike volt azoknak a japán rendezőknek, akiknek alkotásait Európában is értékelték: A Velencei filmfesztiválon Ezüst Oroszlán díjjal értékelték rendezői munkáját. Magyarországon viszonlag ismeretlen maradt. Először 1983-ban lehetett hallani róla, amikor a tévében egy 6 részes Mizugocsi sorozatban mutatták be legfontosabb filmjeit, közöttük ezt is.

• 
• 
• 
•