USA (The International Union of Mine, Mill and Smelter Workers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Herbert J. Biberman

Producer: Adolfo Barela, Sonja Dahl,Biberman, Paul Jarrico

Ezzel a filmmel búcsúztatom 1954-et, de egy pillanatra sem merül föl bennem, hogy a film bármelyik szereplőjével vagy alkotójával találkozni fogok az 1955-ös Oscar gála felvételét nézve, melyet ilyenkor - egy adott év lezárásakor - rendre megnézek. 

Ez a film ugyanis nem került mozikba amerikában. Legalábbis egészen 1965-ig. Európában állítólag vetítették. A kommunista blokkban szinte biztosan. Tekintettel arra, hogy a filmet gyakorlatilag kommunista meggyőződésük miatt feketelistázott alkotók (rendező, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző) készítették, nem az a fő kérdés, hogy miért nem került mozikba, hanem, hogy egyáltalán hogy tudott létrejönni?

Amerikai színészek gyakorlatilag szóba sem jöhettek, hiszen ki merte volna feláldozni karrierjét egy film miatt? Jobb híján néhány Mexikói színésszel, néhány (már feketelistázott) amerikaival, és amolyan neorealista módon sok-sok bányásszal kiegészítve állították össze a szereplők listáját.

Jónéhány olyan statiszta-mellékszereplő látható így a filmben azok közül a szakszervezeti tagok közül, akik a film történetének alapját adó 1951-es sztrájkban is részt vettek. 

Persze a Mexikói színészeknek is volt vesztenivalójuk. Rosaura Revueltast például, - aki a női főszerepet játszotta - kiutasították az USA-bol, több amerikai filmben nem is szerepelt. No, nem mintha amúgy nagyon kapkodtak volna érte, hiszen angolja hallhatóan nagyon erős mexikói akcentussal volt terhelt, mint a szereplők többségének úgyszintén.

• 
• 
• 

Magának a filmnek az elkészítése is különleges biztonsági intézkedések közepette kellett, hogy folyjon. A készítők féltek a szabotázs-akcióktól. A filmet éjszaka, titokban hívták elő, cím nélküli dobozokban tárolták. Így is volt, hogy forgatási helyszínt kellett változtatniuk, mert halálos fenmyegetést kaptak a helybeliektől.

Egy kommunista propagandafilm megtekintése mindig előrevetíti, hogy egy idegtépő, csigalassúsággal tellő másfél órát kell végigszenvedni, és azt kell mondanom, hogy a valóság az előzetes félelmeimet is felűlmúlta. Helyenként mintha harminc évet utaztunk volna vissza az időben. Néha a némafilmes korszak didaktikus eszközeit láttam újra. Még azt is megkockáztatom, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ha a hatóságok moziba engedték volna ezt a filmet az ötvenes években, akkor lett volna olyan nézősereg, amely megtöltötte volna a termeket ezzel a filmmel.