Dánia (Palladium), 126 perc, ff., dán
Rendező: Carl Theodor Dreyer
Producer: Carl Theodor Dreyer, Erik Nielsen, Tage Nielsen
Nem könnyen emészthető ez a film. Türelem és kitartás kell hozzá, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megszállott filmrajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki így a 21. században végignézzen egy ilyen nagyon lassú, és nagyon nem látványos filmet. (Ez utóbbi megállapításom talán félreérthető lehet, hiszen maguk a képek nagyon szépen megkomponáltak, de inkább festményszerűen statikusak, ami a mai vibráló klipekhez szokott szemnek elképesztően lassúnak és unalmasnak hathat.)
De aki a film 126 percéből két órának bizalmat ad, az az utolsó 6 percben bőven megkapja a kárpótlást. És ezt úgy kell leírnom, hogy sajnos megint elkövettem azt a hibát, hogy előzetesen utánaolvastam a filmnek, és gyakorlatilag lelőttem magamnak azt, amiről ebben a posztban szigorúan nem fogom lerántani a leplet (azaz a befejezést).
Kaj Munk református pap és drámaíró műve alapján készült ez a film. Munk 1925-ben írta ezt a drámát, és 1932-ben mutatták be Koppenhágában. Dreyer már ekkor elkezdte tervezgetni, hogy hogyan csinálna ebből filmet, de elég sokáig nem volt erre lehetősége. Közben 1943-ban a svéd Gustaf Molander elkészítette a maga filmes feldolgozását. (Ha hinni lehet az IMDB-s értékeléseknek, akkor az sem sikerült túl rosszul.) Végül 1955-ben Carl Theodor Dreyer számára is elérkezett az idő, hogy elkészíthesse a maga verzióját.
Egy özvegyember három fiával él egy háztartásban. Egyik fia már házas, van egy lánygyermekük, és újabb gyermeket várnak. A másik fiú szerelmes, de a leánykéréssel akadályba ütközik, mert a lány családjával apróbb vallási ellentétben vannak. (A lány apja valami szektát alapított, pontos részletekbe nem megy bele a film).
A harmadik fiú Johannes - aki a film plakátján is van, és aki külsőleg nagyon emlékeztet Jézusra - nos, ő megbolondult. Azt hiszi. hogy ő Jézus. Zavarosan beszél, időnként feltehetően epilepsziás rohamoktól rosszul lesz...
A család háziasszonya, az özvegyember menye, valóban terhes volt a film forgatásakor. De ez még nem minden. A forgatás alatt megszült. Beleegyezett, hogy a szülőszobában fölvegyék a vajúdás hangjait, és ezt a felvételt fölhasználták a filmben a vajúdás szomszéd szobából átszűrődő hangjaként. 
A baba farfekvéses, hiába az orvosi segítség, az anya és kis gyermeke is meghal a komplikáció következtében.
Mindezt a bolond gyerek - aki Jézusnak képzeli magát - megjósolta az unokának, de egyúttal meg is nyugtatja, hogy, ha a többiek engedik neki (!) akkor ő föltámasztja az anyját.
Az őrült Johannes beszéde magán viseli az elborult elméjű önjelölt megváltók szokásos jellemzőit. Lassan, pátosszal beszél, néha értelmetlenül, összefüggések nélkül... Ám a kislány minden feltétel nélkül bízik benne.
A kislány még akkor sem esik kétségbe, amikor a ravatalon el kell köszönnie halott édesanyjától.
Dreyerrel a Jeanne D'Arc (1928) és a Vámpír (1932) kapcsán találkoztunk. Régi motoros volt tehát, és azt kell mondanom, hogy stílusán nagyon meglátszik az "old school" történetmesélés: leginkább totálok láthatóak, és azok is hosszú snitteken. Jelenet közben vágás alig látható. A kamera öreges nyugalommal időzik a cselekményen, esetenként elmozdul, követi szobán belül az események folyását, de vágás csak akkor van, amikor helyszínt váltunk. Ez egyrészt megköveteli, hogy figyelmünket kordában tartsuk, másrészt olyan érzetet kelt, mintha valóban egy színházi előadást látnánk.
Azt javaslom, hogy tényleg csak az kezdjen bele Dreyer utolsó előtti filmjébe, aki nem retten el a lassan , színpadias stílusban csordogáló filmtől, de aki megteszi, az a végén furcsa, de kellemes, melegséggel eltöltő élményben fog részesülni... ezt szinte garantálhatom...
És nem szabad utánaolvasni, kommenteket is csak saját felelősségre, mert a kommentekre nálam soha nincsen spoiler-tilalom!
USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol
Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol
Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.
Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 
Magyarország (Mafilm), 92 perc, ff., magyar
Törőcsik Mari játékmódját kiemeli partnere, a fiatalon (27 évesen) öngyilkossá lett Soós Imre sokkal színpadiasabb, a harmincas évekbeli magyar filmekből ismerős gesztusokat felmutató stílusa.
Bár a film zenéjét Ránki György szerezte, aki több más film mellett ebben is remek dolgokat alkotott, számomra ebből a filmből a legemlékezetesebb mégis egy magyar nóta, mely többször is felhangzik a film folyamán: a Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út...
Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia
Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.
A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.
Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...
A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...
USA (MGM), 82 perc, Eastmancolor, angol
