Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.

USA (Allied Artists), 100 perc, ff., angol

Rendező: Phil Karlson

Producer: Samuel Bischoff, David Diamond

Végignézve a filmet az az érzésem, hogy az itthoni, - a kilencvenes évekre jellemző szervezett bűnözők által - robbantásokkal és gyilkos leszámolásokkal fenntartott közhangulat nagyon hasonló lehetett, mint az ötvenes évek Amerikájának néhány városában. 

Ez a film ugyanis egy valódi város - az Alabamai Phenix City - valóságban is létező, bűnszervezete által fenntartott krízishelyzetét dolgozza fel, méghozzá igencsak realisztikusan, már-már hatásvadász módon. Ez utóbbit azért merem kijelenteni, mert bár többnyire valós események kerülnek bemutatásra, a készítők a kellő hatás eléréséhez olyan brutális jelenetet is beletettek, ami valójában nem történt meg: ilyen például egy fekete-bőrű kislány meggyilkolása, és tetemének egy illető háza előtt, egy autóból való kihajítása, mintegy "figyelmeztetésként" a maffia részéről. 

Ezúttal úgy kezdtem bele a film megtekintésébe, hogy egyáltalán nem olvastam előzetesen utána, ezért furcsa, és kicsit félrevezető volt, hogy - még mielőtt meglátnánk a főcímet - egy 13 perces interjú-összeállítással kezdődik a film. Bevallom, azt hittem, hogy egy ügyes kis ál-dokumentumfilmet látok, de mint utólag kiderült, itt valós személyeket, a város valódi lakóit láthatjuk, akik a maffia által okozott gyötrelmekről nyilatkoznak.

Ahogy az lenni szokott, a nagyrészt szerencsejátékból és prostitúcióból élő bűnszervezet minden eszközt bevetett, ha arról volt szó, hogy a saját érdekeit kellett megvédenie. Egy bizonyos Albert Patterson azzal jelentkezett be az államügyészi választásra, hogy rendbe teszi a közbiztonságot, felszámolja a bűnszervezetet. Miután megnyerte az Demokrata-párti előválasztást - tekintettel arra, hogy a szavazók túlnyomó többsége Demokrata párti volt, biztosra lehetett venni, hogy ő lesz az államügyész. A gátlástalan bűnözők ezért még a választások előtt a nyílt utcán lelőtték. Ez nagy butaság volt részükről, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban, az általános közfelháborodásnak engedve az Amerikai kormány bevezényelte  a hadsereget, statáriumot rendeltek el, és felszámolták a teljes bűnszervezetet. A film készítésekor a kemény-fiúk egy része még bírósági ítéletére várt, annyira friss volt ez a történet. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a meggyilkolt ügyész fia (John Patterson), sikerrel vette át a jelöltséget, és meg is választották államügyésznek, majd később kormányzónak is. Ehhez a kampányhoz sikerrel használt fel részleteket ebből a filmből.

 A gonosz csak akkor győzedelmeskedik, ha a jó emberek nem tesznek semmit.

Igen, egy amerikai filmben nem érhet minket váratlanul ilyen, és ehhez hasonló "komoly mondanivaló". De akadt azért szellemes "megmondás" is: "Szerencsejáték az, ahol a nyerés a játékos szerencséjén múlik, Phenixben nincs szerencsejáték, mert soha egy játékosnak sincs szerencséje" - mondja valaki válaszul arra, hogy be kellene tiltani a szerencsejátékot.

A klubban, ahol a "nem-nyerőgépek" üzemelnek, természetesen gondoskodnak arról a szervezők, hogy az idejüket ott töltők, a pénzüket a játékon kívül is jó hatékonysággal költsék.

A fekete kislány esetén kívül van még néhány apróság, amiben a film kicsit csavart az igazságon. Itt például a Patterson-ék a hátrányos helyzetű feketék pártfogói, az igazi Patterson azonban nem csak abban versengett a republikánus riválisával, hogy melyiküket válasszák meg, hanem abban is, hogy kettejük közül ki a nagyobb "négergyűlölő". 

Szokatlanul indult a film, és meghökkentő brutalitásával tovább fokozta a várakozásaimat, valahogy mégis csalódást éreztem a végén. Amikor az erőszakot már nem lehetett hova fokozni, úgy éreztem, kiüresedett az egész...

USA (Warner Bros.), 111 perc, Warnercolor, angol

Rendező: Nicholas Ray

Producer: David Weisbart

Még általános iskolás koromból emlékszem (ez még a nyolcvanas években volt), hogy a lányok körében divat volt James Dean-es pólót viselni. Arra már nem emlékszem, hogy ezek a pólók esetleg nyugati importok voltak, vagy szemfülesebb hazai "maszek" ruhagyártók készítették őket, esetleg mindezek az emlékek inkább külföldi ifjúsági magazinok (BRAVO , Popcorn) képeiből maradtak csak bennem... Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy még ha a nagyon fiatalon elhunyt Dean-nek volt is egyfajta kultusza, konkrét filmet tőle szerintem senki nem látott az ismerőseim közül.

Túl sok lehetősége sajnos nincs is az embernek, ha James Dean filmet akar nézni. Mindössze három ilyen akad. Ezek előtt csak statiszta- és jelentéktelen mellékszerepei voltak, ezek után következett be az a bizonyos halálos autó-balesete. Első filmje az Édentől Keletre (1955) volt, amivel hirtelen olyan sztár lett, hogy eme poszt alapjául szolgáló Rebel Without a Cause eredetileg standard képarányú és fekete-fehér, B-filmnek szánt produkcióját a Warner hirtelen előléptette "prémium" termékké, és az Eastmancolor színes film Warner stúdióbeli fantázianévvel ellátott nyersanyagára, azaz Warnercolorra forgatták, megspékelve CinemaScope szélesvásznú formátummal.

Mivel a stage fotók szinte kizárólag fekete-fehérek, - hogy a kedves olvasó elhiggye nekem, hogy szép színes a film, íme egy pár másodperces részlet:

A rendező miatt - akinek eddig csak a Johnny Guitar című rettenetét láttam - nem voltak túlzottan magas elvárásaim... szerencsére csalódnom kellett, mert egyáltalán nem volt rossz ez a film.

Mellékesen jegyzem meg, hogy köszönhetően a színes, szélesvásznú kivitelezésnek, 1955-re eljutottunk oda, hogy a filmek jó része ugyanolyan szép (vagy bizonyos szempontból még szebb), mint a ma készülő filmek többsége.

James Deannel kapcsolatban is volt egy olyan félelmem, hogy valami bájgúnárt kell majd megismernem benne, de hát ez is nagy tévedésnek bizonyult. Tényleg remek színész, és ennek a fényében kicsit átértelmeződik Brando nagyon lenéző nyilatkozata Dean-ről (melyből a Vágy Villamosa posztban idéztem). Mindketten hasonló stílusú, energiától duzzadó, realista stílusú lázadó alkatok voltak, el tudom képzelni, hogy Brando a konkurenciát látta Dean-ben, és inkább féltékenység volt a lenéző szavai mögött...

A film három kulcsszereplője három gimnazista diákot játszik. Közülük James Dean az egyetlen túlkoros, 24 évesen határeset, hogy elhiszem neki, hogy gimnazista... talán inkább többszörösen bukott gimnazista... A lány (Natalie Wood) 16 évesen játszotta ezt a szerepet, érdekes módon nekem ő is kicsit idősebbnek tűnik, ennek oka valószínűleg a felnőttes frizura és smink. Hármuk közül egyedül a Sal Mineo által játszott Plato tűnik annyinak, amennyi a szerepe szerint is valójában volt (16 éves).

Itt említem meg, hogy mindhármuknak tragikus sors adatott. James Dean még ennek a filmnek a megjelenése előtt egy hónappal elhunyt egy autó balesetben, éppen egy gyorsulási versenyre tartott.

Natalie Wood rejtélyes körülmények között megfulladt a Csendes Óceánban. 1981-es halálának a körülményei tisztázatlanok, időről időre felröppen, hogy a rendőrség újra megnyitotta az aktákat. Utoljára 2018-ban írtak arról a lapok, hogy a Los Angelesi rendőrség esetleg a még mindig élő férjet fogja meggyanúsítani. Ugyanis Wood halála előtt volt valami komolyabb összeszólalkozás közöttük, és Natalie Wood testén külsérelmi nyomokat is találtak. A jachton, - amiről az úszni nem tudó színésznő valahogy a vízbe esett - egyébként tartózkodott egy harmadik ember is, Christopher Walken, aki, mint tudjuk  még szintén él, és állítólag közte és a színésznő között is több volt barátságnál, ami akár okozhatott némi konfliktust a három ember között...  Ennyi év távlatából persze szinte reménytelen megtalálni a gyilkost, hacsak az nem tesz beismerő vallomást. 

A harmadik szereplő sem ágyban, párnák között halt meg. Sal Mineo-t a lakása melletti utcán szúrták szíven amikor hazafelé tartott egy színházi próbáról. Az ő gyilkosa ismert.

A film első negyed órája után elkezdett motoszkálni bennem az az érzés, hogy ezt a világot már ismerem valahonnan. A gimnazista bandák vetélkedése, az őket kísérő lányok csapata, a hajviseletük, és a Dean-en látható piros dzseki stílusa is valahonnan nagyon ismerős volt. Aztán jött ez az autóversenyes jelenet, és itt azonnal leesett...

Van, akinek eszébe jut valami erről a jelenetről?

Nem lehetett nem észrevenni, hogy a Grease-es autóverseny - ha nem is tekintjük koppintásnak - minimum egy tiszteletadás ennek a filmnek.

Belemagyarázásnak is tűnhet, de akárhányszor láttam a Grease autóversenyének eme startját, mindig volt bennem egy olyan érzés, mintha ennek kellene lenni valahol valami előzményének...

Ugyanaz a világ tehát, ám egész más hangulat. Míg a Grease egy szinte elejétől a végéig önfeledt szórakozást nyújtó klasszikus, addig ez a film sokkal borongósabb, helyenként kifejezetten nyomasztó, tragikus elemekkel átszőtt.

James Dean-re jellemző a fenti utolsó képen látható késes jelenetről olvasott visszaemlékezés: Állítólag ezt a jelenetet igazi késekkel vették fel, többször látható, ahogy a pengékkel megvágják egymást, az ingen látszik a vágás, de alatta valamilyen védőfelszerelés volt, amivel megvédték a színészek testét a sérülésektől. De a rendező egyszer észrevette, hogy a kés megvágta Dean fülét, és leállította a jelenetet, mire Dean állítólag őrjöngeni kezdett, hogy még egyszer ne merje a rendező leállítani a jelenetet, ha éppen átélésben van. Feltételezem, hogy a színész úgy gondolta, hogy ha a vágás különösebben zavarta volna, akkor ő úgyis leállítja a jelenetet, így viszont egy tökéletesre sikerült felvételt sikerült elrontania a túlzottan aggodalmaskodó rendezőnek.

A film egyébként szinte pontosan 24 óra történéseit mutatja be. James Dean hajnalban részegen fetreng a földön, beviszik a rendőrségre, majd ezt követően látjuk, ahogy megkezdi új iskolájában az első tanítási napot, ahol azonnal belekötnek az iskola "menő csávói", mely tragikus események sorozatát vonja maga után.

Jól indultál, csak rossz irányba...

- mondja valaki a világgal haragban álló fiúnak a filmben, és talán ezt vonatkoztathatjuk magára a színészre is, hiszen lázadó volt ő is, talán ez lett a végzete... nagy kár érte, biztos vagyok benne, hogy sok jó film állt volna még előtte, ha hosszabb életet kap a sorstól... Még találkozunk vele harmadik, és egyben utolsó filmjében a Giant-ben.

USA (Columbia), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: William Goetz

Sajnos továbbra sem tudom megkedvelni ezeket a klasszikus (amerikai) westerneket. Bezzeg a Sergio Leone-féke spaghetti westerneket mennyire szeretem... de azoknak még nem jött el az idejük... majd a hatvanas években...

Persze azért volt olyan amerikai western ami tetszett, például a Délidő, vagy a Hatosfogat... de egyikre sem mondanám, hogy tipikus amerikai westernek voltak... A Hatosfogat például inkább egy road movie, ami mellesleg a vadnyugaton játszódik... 

Ez az ötödik, és egyben utolsó közös westernje Anthony Mann rendezőnek és James Stewart főszereplőnek. Lett volna még folytatás, de a hatodik filmjük (Éjszakai Átkelés, 1957) előkészületei során összevesztek valamelyik mellékszereplő személyén, a rendező kiszállt a produkcióból, és többet szóba sem álltak egymással.

John Wayne mellett egyébként James Stewart a másik olyan gyakori western szereplő, akik - elnézést kérek, de - tenyérbemászó módon idegesítenek. Ők azok a tipikus keménynek mutatkozó figurák, akiknek az amcsik láttatni szeretik magukat, amolyan mindig jó oldalon álló, igazság harcosai...

A címadó férfi Laramie-ból tehát a James Stewart által játszott Will Lockhart. Laramie egy Wyomingi városka, ahonnét azért jött most ebbe a Coronado (Kalifornia) nevű másik városba Lockhart, hogy megtalálja öccse halálának felelősét. Öccse egy kocsival fegyvereket szállított. Sorozatlövővel végeztek velük, és elrabolták szállítmányukat.

Nem hiszem, hogy nagy poént lövök le azzal, hogy elárulom, hogy a film végére természetesen meglesz a felelős...

Bár a stage fotókból ez nem derül ki, de Technicolor nyersanyagra készült a film, amit megspékeltek a Cinemascope szélesvásznú formátummal, ezáltal a kép maga tényleg fenséges. A szép vadnyugati miliő - itt mexikói stílusú, nem pedig a westernekre jobban jellemző ácsolt faépületek adják a díszleteket - és a helyenként igen kreatív fényképezés legalább vizuálisan kielégíti az étvágyunkat. A már-már giccs-szerű megoldást is imádom, ahogy ellenfényben a lovasnak csak a körvonalai látszanak, és teljes pompájában csak a vörös köves sivatag és a vakítóan kék ég látszik. Elég sok helyen forgatták a filmet, Új-Mexikói és Arizonai helyszínek is fel vannak sorolva a helyszínek között...

Megtudhatjuk, hogy az apacsok az igazán veszélyes indiánok, és vannak barlanglakó fajták is, akik békében élnek a környező népekkel, beleértve a "fehér embereket" is. Nyilván semmi sem áll távolabb az ilyen leegyszerűsítés a valóságtól, de hát ez az ötvenes évek Amerikája, ahol a feketéknek még át kellett adniuk a fehéreknek a helyet a buszon... mit várjunk hát a filmjeiktől...

Az "1001-es" könyv 2004-es kiadásából dolgozom, és véleményem szerint indokoltan került ki azóta ez a film a legfrissebb kiadásokból, helyet adva az újabb filmtermésekből kikerülő utánpótlásnak...

USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...