USA (Walter Wanger Productions), 80 perc, ff., angol

Rendező: Don Siegel

Producer: Walter Wanger

Amikor már sokadik alkalommal állok fel csalódottan az ötvenes évek közepén nagy költségvetéssel készült, sztárokkal forgatott, de igencsak lagymatag Hollywood-i filmek megtekintése után, akkor szerencsére mindig jön egy olyan film, ami visszaadja a reményt.

Bár formailag valóban Hollywood-i ez a film, nem a nagy stúdiók egyikében (Fox, Paramount, Warner) készült, még csak nem is a kisebbek közül valamelyiknél (Universal, Columbia), hanem egy teljesen független produkciós cégnél, ami azé a Walter Wanger-é volt, aki 1939 és 1945 között egy kisebb megszakítással annak a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának az elnöke volt, amely a jól ismert Oscar díjakat osztja.

A 80 perces időtartamon, és a sztárok teljes hiányán már előre sejthető, hogy a stúdió csak B filmes reményekkel vágott bele ennek a filmnek a készítésébe. Mégis sokkal több kellemes percet okozott, mint az 1955-56-os évek többi Hollywoodi termése (leszámítva a remek  A Tiltott Bolygót)

A fenti fotót nézve kicsit felderenghetnek későbbi korok zombis, élő-halottas üldözései, amikor a magára maradt embert, vagy párost a legizgalmasabb jelenetben már egy egész városnyi élőhalott veszi üldözőbe. Nos, itt a kis stúdiónak nem volt költségvetése egy városnyi élőhalott ábrázolására, ettől egy fázissal még hátrébb vagyunk az időben, de a végeredmény ettől még ugyanolyan izgalmas.

A főszereplő orvos (Kevin McCarthy) egy konferenciáról a hazatérve azt tapasztalja, hogy egyre több furcsa eset fordul elő a városban. Különböző emberek panaszkodnak, hogy egy-egy rokonuk, ismerősük, bár látszólag semmit sem változtak, mintha nem azok lennének akik eddig.... például egy kisfiú, aki menekül édesanyja elől, sírva panaszolja, hogy aki az édesanyjának tűnik, az valójában nem az, csak úgy néz ki. És egyre több ilyen eset fordul elő... Ez a furcsa, járvány-szerűen terjedő valami hamarosan az orvosunk ismerősi körében is felüti a fejét...

Hamarosan kiderül, hogy valahonnét testek kerülnek elő, amik eleinte még viszonylag arctalanok, de néhány nap alatt felveszik egy-egy ember pontos mását, és ezután - a feltételezések szerint - átveszik életüket, emlékeiket és gondolataikat is. De mégsem teljesen ugyanazok az emberek lesznek, inkább valami zombiszerű lényekre hasonlítanak. Legfontosabb ismertetőjelük, hogy ezek az utánzatok nemigen mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, jó, ha tudja, hogy nem szabad a pánik jeleit mutatni.

Na és honnét kerülnek elő ezek a bábszerű formából kialakuló emberszerű lények? Hát az égből hulló magokból kikelt növények gubóiban teremnek... Jó ez így kicsit erősen hangzik, elismerem, de a filmben - bár elsőre kicsit viccesnek tűnhet - működik a dolog.

Az fenti képen látható, hosszúra nyúlt gigantikus kelbimbó szerű gumóból bújnak ki a még szinte alaktalan bábok. Egy ilyen báb kibújása látszik az alábbi képen a földön:

A speciális effektekre állítólag mindössze 15.000 USA dollárt költöttek, ami még akkoriban is egészen kis összegnek számított egy Hollywoodi filmes költségvetésben. Itt jegyzem meg, hogy az egész filmet nagyjából három hét alatt leforgatták. Egy átlagos film leforgatása általában inkább néhány hónapig szokott tartani.

A főszerepet Kevin McCarthy játssza, szerintem nem rosszul. Jól áll neki ez a noir-os stílus, ami ezt a filmet áthatja. Nem szokták kifejezetten film noir-nak titulálni, én mégis inkább éreztem benne azt a tipikus noir-os hangulatot (persze, kinek mit jelent a noir-os hangulat?!), mint sok más, hivatalosan noir-ként elkönyvelt filmben.

Kevin McCarthy megkapta azt a megtiszteltetést, (amit én mindig nagyon kedves gesztusnak érzek), hogy egy kisebb mellék-szereppel megajándékozták az 1978-as remake-ben, mely Donald Sutherland és Jeff Goldblum nevéhez kötődik, és amely 7,4-es IMDB pontszámával feltételezhetően szintén remekül sikerült. (aki látta, írjon róla kommentben).

USA (Universal), 89 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Ross Hunter

Az Amerikai filmekkel valahogy mostanában nem érzem magam elkényeztetve. Az ötvenes évek elejének amerikai filmtermését nézve most már minden alkalommal kicsit félve ülök neki ezeknek az 1001-es könyv által kiválogatott  Hollywoodi filmeknek, és rendre csalódást is okoznak, szemben az európaikkal, melyek nagy része kifejezetten remek.

Elgondolkoztat, hogy vajon miért nem került fel több olasz, francia vagy mondjuk skandináv (hogy a magyarokról ne is beszéljünk) film a listára, ha Hollywood hanyatlása ennyire szembetűnő már az ötvenes évek közepén.

Douglas Sirk előző - A Szélbe Írva c. - filmjét látva kicsit bizonytalan voltam, hogy a rendező cinikusan használt egy olyan formátumot, ami a mai üres szappanoperákra hasonlít, vagy egyszerűen csak ezt tudta kihozni magából.

Ezt a filmet látva úgy tűnik, inkább az utóbbi. Ehhez képest az előbb említett film még nem is volt olyan rossz... Ha az a Dallas című sorozatra hajaz, akkor ez a Született Feleségek déd-nagymamája...

A történet néhány mondatban vázolható: A középkorú özvegyasszony (Jane Wyman) beleszeret a nála jóval fiatalabb kertészbe (Rock Hudson). Az érzelmek tiszták és kölcsönösek. Össze is szeretnének házasodni, ám a hölgy gyerekei és társasági köre mélységesen ellenzi, hogy egy sokkal fiatalabb, ráadásul más társadalmi rétegből való férfival házasodjon.

Mindez annyira mesterkélten és didaktikusan van előadva, hogy az számomra fájdalmas volt. A "tökéletes férfi" szinte zokszó nélkül tűri a gúnyolódó, megalázó megjegyzéseket, a nő ennek ellenére állandóan bizonytalankodik, depressziós, csalódott... Az özvegyet játszó Jane Wyman ekkor egyébként 38 éves volt, míg az ügyeletes sztár Rock Hudson 30. A film egyébként ennél talán kicsit nagyobb korkülönbséget sugall.

Bár engem ez az idősebb nő - fiatalabb férfi felállás különösebben nem hoz lázba, nyilván van a témáról mit beszélni, érdemes rávilágítani ezekre a problémákra, csak kár, hogy ilyen szájbarágós módon kísérli ezt a feladatot megtenni ez a film.

Például amikor az özvegyasszony felnőtt lánya mellékesen megjegyzi, hogy bizonyos kor után a szex illetlenség ... (tehát nem beszélni róla illetlenség, hanem megélni az...) meg, hogy a korral az emberek "szétesnek", és ezt főleg a nők fogadják el nehezen...

Nos ez olyan dialógus volt, ami nálam kiütötte a biztosítékot. Nem azért mert otromba dolgokat mondott a lány, hanem azért, mert nem volt valódi, hiteles ahogy mondta... 

Ha mindenképpen kellene olyasvalamit kiemelnem a filmből, ami tetszett... az a szép, szélesvásznú, színes Technicolor kép. Az ötvenes évek második felére lassan eljutunk oda, hogy a filmeknek nagyjából a fele színesben készül. Liberális Artúr oldalán van egy nagyon szemléletes grafikon a színes filmek arányáról az egyes évtizedekben. Itt jól látható, hogy a hatvanas években ez az arány meghaladta az 50%-ot, míg a hetvenes években a filmek túlnyomó része már színes lesz. 

Szóval a szép hegyvidéki, téli felvételek tényleg nagyon hívogatóak, de ez azért kevés ahhoz, hogy jó élményként gondoljak vissza erre a filmre. A jelek szerint viszont a korlátozott eszköztárral, de jó megjelenéssel rendelkező Rock Hudson és a szép színes kép elég újszerűen hatott a korabeli közönségnek, hogy a moziba csábítsa őket...

• 
• 
• 
• 

USA (Warner Bros), 197 perc, Warnercolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Henry Ginsberg, George Stevens

James Dean utolsó filmje ez. Halálos kimenetelű autó balesete előtt mindössze egy héttel vette fel a legutolsó jelenetet. Néhány szükséges utószinkronhoz így is mást adta végül a hangot.

Mindössze három főszerepet kapott Dean rövid karrierje során, és szerintem itt messze nem nyújtott olyan felejthetetlen alakítást, mint a Haragban a Világgal során. Ezt nem is nevezném igazán főszerepnek, amolyan fontos mellékszereplőként jelenik meg inkább ebben a filmben.

Több helyen is western-nek láttam titulálni ezt a filmet, ám aki klasszikus westernre számít, az jókorát fog csalódni. Ugyanis nem a klasszikus western korszakban játszódik, hanem nagyrészt a huszadik század első felében. Bár a Texas-i pusztaság tulajdonképpen tényleg tipikus western díszlet, de ettől még ez a műfaj számomra valami egész mást jelenet.

Ez sokkal inkább egy borzasztóan terjengős, három és egynegyed órásra nyújtott családtörténet, mely - korát jelentősen meghaladva - végső soron a rasszizmus ellen tiltakozik. Sokáig nem világos, hogy mire megy ki a játék, mert a fiatal pár (Liz Taylor és Rock Hudson) egymásra találása után egy jó darabig csak helyenként kerül képbe a Mexikóiak szegénysége és hátrányos helyzete. Az utolsó fél órában éleződik csak ki igazán erre a kérdésre a film.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film vontatott lassúságához képest meglepő rendezői eszköz, hogy időnként hatalmasakat ugrunk az időben. Hajlamos a film unalmas részleteken hosszasan elidőzni, majd hirtelen azt vesszük észre, hogy a nemrég összeismerkedett pár már házas. Időnként vissza is tekertem a filmben, helyenként arra gyanakodtam, hogy esetleg bebólintottam, és azért estek ki részek, de minden alkalommal rá kellett jönni, hogy ezek vagy már nem fértek be ebbe a gigantikus terjedelembe, vagy tudatos rendezői döntés volt, hogy bizonyos korszakonként egy határozott ugrást végzünk, és kicsit agyalni kell, hogy milyen fontos eseményekről maradtunk le...

• 
• 
• 

A film címe (Óriás/Giant) is elgondolkoztató. A hossza valóban gigantikus, de feltételezem, hogy ennél mélyebb értelmet kell keresnünk. A film egyébként az azonos című Edna Ferber regény alapján készült. Ferber ismert volt erős női karakterek köré épülő történeteiről, melyben az említett szereplőt valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér.

Ez a családtörténet a fent említett fiatalok megismerkedésétől unokáik gyermekkoráig tart, durván ötven évet ölel fel. Látjuk, hogy hogy alakul át a Texasi gigantikus farm egy olaj-lelőhellyé, melyet a tahó Jett Rink (James Dean) fedez fel, aki csöves kis senkiből multimilliárdos, gigantikusan nagy tahóvá válik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Dean-be állítólag többször is beletörött a rendező bicskája. Nem nagyon lehetett instruálni ugyanis... Megvolt a maga elképzelése a szerepről, és nem nagyon szerette, ha ebbe beleszóltak. Néhány manírt a rendező fölöslegesnek tartott, ám ezekről véletlenül sem lehetett Dean-t lebeszélni. Olyan is volt, hogy 3 napig állt a forgatás, mert nem tudtak zöld ágra vergődni.

A férfi főszereplő Rock Hudson sem tartotta túl nagyra a Dean (vagy akár Marlon Brando) által képviselt vonalat, (melyet szokás method actingnek nevezni), Liz Taylor viszont nagyon szimpatizált az ifjú titánnal. A férfi balesete utáni napokban borzasztóan letargikus állapotban volt.

A kültéri jeleneteket egyébként Texasban vették fel. Autentikus tehát a helyszín. A filmben sokszor feltűnő épület viszont már nem annyira. Csak az az oldalfal került felépítésre, amit látunk, melyet néhány telefon-kábel oszlophoz rögzítettek.

USA (Paramount), 120 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Herbert Coleman

Egyike annak az 5 elveszett Hitchcock filmnek, amik valójában megvoltak ugyan, csak évtizedeken keresztül nemigen lehetett őket megnézni.

A ravasz rendező ugyanis felvásárolta ennek az öt filmnek a jogait, és soha, semmilyen bemutatásukat nem engedélyezte. Bátrabb titkos filmklubok, ha valahogy szert tudtak tenni egy poros kópiára, akkor esetleg a legnagyobb hallgatás mellett levetítették őket, de Hitchcock sem filmszínházaknak sem tévéknek nem engedélyezte a vetítésüket. Ennek az egésznek egy rendkívül racionális oka volt ez az öt film olyan különlegességgé vált így, hogy amikor meghalt, és szándékainak megfelelően lányára szálltak a filmek jogai, akkor a szerencsés örökös olyan áron tudta újra forgalomba hozni a filmeket (1984-ben), hogy sokan megirigyelték.

Jellegzetes Hitchcock film ez is, mint a mester műveinek a többsége. Sőt, erről még azt is el lehet mondani, hogy ez egy korábbi, 1934-es Hitchcock film remake-je, azaz önmagát dolgozta fel újra, kicsit több, mint két évtizeddel később. Az első változatot egy tehetséges amatőr munkájának tartotta, emezt pedig már egy érett profiénak. Mégis - furcsa módon - az első változatot kedvelte jobban.

• 
• 
• 
• 
• 

Az édesapát James Stewart alakítja. És bár én nem vagyok Stewart kifejezett rajongója, ebben a filmben kimondottan tetszett az alakítása. Valahogy most nem éreztem azt a modorosságot, ami annyira zavarni szokott a játékában. 

• 
• 
• 

Az aggódó édesanya pedig Doris Day. Az ő hangja valószínűleg mindenki számára ismerősen cseng, aki valaha is hallotta a Que Sera, Sera című számot, amivel kapcsolatban két izgalmas dolgot is sikerült felfedeznem:

Az első, hogy ezt a dalt konkrétan ehhez a filmhez, tehát Doris Day számára írták, aki mellesleg eleinte nem nagyon szimpatizált ezzel a számmal, túlságosan gyerekdalosnak érezte.

A második dolog, amit szintén csak most tudtam meg ezzel az általam igen jól ismert számmal kapcsolatban, hogy a Que Sera, Sera egyik újlatin nyelven sem igazán tökéletes. Nyelvtanilag ez nem egy helyes mondat vagy kifejezés, nagyjából mintha magyarul azt mondanánk,  "Hogy lesz, lesz".

Ez annál is inkább meglepő, mivel ez a nagyon is új-latinosan hangzó mondást valójában évszázadok óta használják angol nyelvterületen a "Lesz, ahogy lesz" kifejezésére. Mint ahogy most megtudtam, semelyik másik nyelvbe nem épült bele ebben a formában, nem használják ugyanígy, csak az angolban. Ez egy blöff... spanyolul helyesen így szólna: "Lo que será, será"

Doris Dayt viszont ez egyáltalán nem zavarja, gyönyörűen énekli a történet szempontjából is nagy jelentőséggel bíró dalt: 

Jól működik a film, van benne néhány igazi Hitchcock-os, kellemes csavar. És persze a feszültség csak egyre nő, ahogy tudjuk, hogy közelítünk ahhoz az időponthoz, amikor a gyilkosság végrehajtásának az ideje elő van írva, mert tudjuk, hogy ezután a gyerek élete is veszélyben lesz, hiszen csak addig van rá szükségük a gyilkosoknak, amíg a végrehajtás előtt túszként fel tudják használni

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Albert Zugsmith

A film nyitó képsorain egy láthatóan részeg férfi érkezik luxus sportautójával egy villához. Egy másik férfi elhúzza egy hálószoba függönyét és szemével követi a részeg férfi útját, mögötte egy barna hajú hölgy fekszik az ágyban. A részeg férfi bemegy a házba. A nyitva hagyott ajtón szürreális mennyiségű avart hord be az orkán erejű szél a fényűző épület aulájába... (hogy a címszereplő szél jelenlétét tovább fokozzuk, a The Four Aces fiúkvartett eközben szomorkásan énekli a Written on the Wind balladát).

Egy szőke hölgy izgatottan szalad le a lépcsőn, hogy a részeg férfi után lopózzon. Kívülről látjuk az épületet, amikor egy lövést hallunk. Nem sokkal később egy férfi távoli alakját látjuk kijönni a házból, pisztollyal a kezében, majd hamarosan összeesik. Még visszatér a kép a hálószobában levő barna hajú hölgyre (Lauren Bacall) aki már az ablaknál áll, és hamarosan ő is összeesik...

A kamera ráközelít az asztalon levő naptárra, ahol ügyes trükkel a naptár visszalapoz több, mint egy évet... ami sejtésem szerint számunkra nézőknek azt jelenti, hogy az előbbi képsorokra magyarázatot fogunk kapni, és jó esetben a film vége felé újra látni fogjuk ezt a jelenetet immár úgy, hogy minden mozzanat értelmet nyer.

Sejtésem ezúttal tökéletesen beigazolódott. Megismerjük a film négy főszereplőjét, két hölgyet és két urat, látjuk, hogy mi történt velük a nyitó jelenetet megelőző egy évben, és újranézzük ezt a bizonyos kezdő képsort kicsit bővebben, úgy, hogy tényleg minden értelmet nyer.

Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...

Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.

Lauren Bacall férje (Humphrey Bogart, akinek kb. egy évvel vagyunk ekkor a halála előtt) megjegyezte, hogy ez a film nem igazán tetszett neki, javasolta Bacall-nak, hogy ilyen vacakokba ne nagyon szerepeljen többet. Amellett, hogy mellesleg osztom Bogart véleményét, egyik visszaemlékezésében Bacall megjegyezte, hogy ő sem volt elájulva a filmtől, csak azért vállalta el, hogy Rock Hudsonnal dolgozhasson. Ekkoriban egyébként Rock Hudson volt a film igazi húzóneve.A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt...  
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...

A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.

Ami sokkal jobban meglepett, bár régi filmeken talán már láttam ilyesmit, hogy Kyle simán felrohan egy felszállás előtt álló repülőgépre, és lehozza onnét Lucy-t... hahaha... ilyesmi ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beszállókártya nélkül csak úgy ki-be mászkáljon egy menetrend szerinti gépen...

Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.

Szép kis autó, nem? 
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához:

"I'm going to have a baby!" - amit úgy értelmeztem, hogy férjének terméketlenségétől függetlenül neki akkor is gyereke lesz! ... gondoltam, hogy ha nem a férjtől, akkor majd Mitch-től... de ez a szál végül nem került részletes kibontásra, holott ez lett volna az egyetlen szál, ami valódi izgalmat hozott volna a filmbe...

Ezen úgy léptünk át, hogy nem is kapunk igazi magyarázatot arra, hogy miért is lett végül terhes Lucy...

...végül maradt a kiszámíthatóság...

Franciaország (Gaumont), Nouvelles Éditions), 99 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Alain Poiré, Jean Thuillier

A rendező, - Robert Bresson - maga is részt vett a francia ellenállásban, és szintén "volt szerencséje" élvezni a nácik "vendégszeretetét", így vélhetően személyes okok is vezették abban, hogy megfilmesítse André Devigny visszaemlékezését, aki - szintén ellenállóként - raboskodott a Montluc nevű katonai börtönben, 1943-ban. Nemcsak raboskodott, de halálra is ítélték. 

Ahogy a filmben látható is, a háború során nem kellett hosszasan elhúzódó büntetőeljárástól tartani, illetve az ügyvédi díjaktól sem szegényedett el az ember. Az eljárás lényege az volt, hogy átvezették a tárgyalóba a vádlottat, ahol a hatóság embere közölte vele a nyomozás eredményét, majd a halálos ítéletet. Nem volt ott vád- és védőbeszéd, fellebbezés és hosszú indoklás...

André Devigny-nek tehát sikerült megszöknie ebből a börtönből, amit egészen odáig teljesen szökésbiztosnak tartottak.
Besson annyira autentikus akart lenni, hogy a film kedvéért sikerült kiüríttetni Montluc-ot, két hétig átköltöztették a rabok egy részét más börtönökbe - én még azt is el tudom képzelni, - bár erről nem olvastam konkrétumot - hogy pontosan abban a cellában vették fel a film nagy részét, melyből a valódi szökést végrehajtotta Devigny. 

Elképesztő az a leleményesség, ami ezt a rabot jellemezte. Nem csak az a fantasztikus, hogy hogyan tudta cellájából megtervezni a szökést, hanem hogy a rendelkezésre álló minimális berendezési tárgyakból, eszközökből hogyan készített a szabaduláshoz felhasználható tárgyakat. 

Devigny egyébként Bresson rendelkezésére bocsájtotta azokat az eszközöket, melyeket a menekülés során megtartott.

• 
• 
• 

Borzasztóan feszült a film hangulata szinte az elejétől a végéig. Kizárólag amatőr színészekkel dolgozott a rendező, de ennek semmilyen negatív következményét nem láttam. Sőt, ha jobban belegondolok, talán pont emiatt válik igazán hitelessé. Mert nincs benne semmi pózolás, túlgondolás. A főszereplő érzéseit nem az arcáról lehet leolvasni, - ami szinte teljesen érzelemmentesnek tűnik - , hanem a film szövegterjedelmének túlnyomó részét kitevő belső monológból, mely folyamatosan közvetíti a néző számára a főszereplő érzéseit, gondolatait, és részben magyarázza az aktuálisan történő eseményeket.

• 
• 
• 
• 
• 

Sok mindenben - leginkább eszközeiben - hasonlít ez a film az általam eddig látott egyetlen másik Bresson filmhez, az Egy Falusi Plébános Naplójá-hoz. Annál a filmnél is megjegyeztem, hogy a képek alapján, és az alapján, amit el lehet mondani róla, az ártatlan szemlélő számára minden bizonnyal úgy tűnhet, hogy ez egy végtelenül unalmas művészfilm, holott mindkét esetben rettentő feszültségben követtem végig az eseményeket.

Igen jó film ez.