USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, Patrick Ford, C.V. Whitney

Az 1001-es könyv nem fél ezt a filmet minden idők legjobb western filmjének titulálni. Bátor kijelentés. Nem beszélve arról, hogy ez a megtisztelő cím nálam minden vitán felül A Volt Egyszer egy Vadnyugaté. Hogy az csak egy spagettiwestern? Akkor is...

Én még azzal is vitába szállnék, hogy ez lenne a legjobb amerikai western, bár nyilvánvaló, hogy egy igazi amerikainak egész mást jelenthet ez a film, mint nekem kívülállóknak. Egy amerikainak John Wayne maga az Isten, az általa játszott karakter az igazi amerikai keményfiú, - bár már kicsit benne jár a korban - szívből gyűlöli az indiánokat, simán kezet emel egy nőre.. és úgy általában egy nagyon idegesítő, öntelt fazon... olyan igazi amerikai... 

• 
• 
• 

Ethan Edwards (Wayne) tehát gyűlöli az indiánokat. Ekkoriban a filmeknek még nem kellett politikailag korrektnek lenni. Más szempontokból persze igen: szex, homoszexualitás és hasonló dolgok Hollywoodban még tiltott dolgok voltak, de a rasszizmus ekkor még nem volt elítélendő, simán belefért például, hogy egy halott kommancs indián szemeit a főszereplő bosszúból szétlövi (mondjuk ki, hullát gyaláz) mert gyűlöli őket. Edwards indiángyűlöletének eredete a filmben nincsen pontosan kifejtve, de éles szemű rajongóknak köszönhetően megvan a magyarázat. Az egyik jelenetben látszik édesanyjának sírfelirata, amiből kiderül, hogy szegényt a kommancsok ölték meg. Szerintem azok, akik először nézik a filmet, biztosan nem veszik észre ezt az utalást, mert csak 1-2 képkockányira látszik, aztán eltakarja a kis Debbie, aki ide bújik el a támadó indiánok elől... Természetesen én is csak azért tudom, mert utánaolvastam.

A gonoszok indiánok lemészárolják a családot - Ethan Edwards bátyjának családját, - és elrabolják a két lányt. További rejtett utalásokat lehet találni állítólag arra, hogy a gyermekek tulajdonképpen nem is Ethan bátyjáé, mert valószínűleg annak felesége megcsalta őt Ethannel, így feltehetően a két kislány is Ethan gyermeke, de ez már-már belemagyarázás, még akkor is, ha ezt maga John Wayne fejtette ki néhány évvel később... Igazából csak hármuk viselkedéséből, elejtett félrenézésekből lehet látni, hogy ez mondjuk akár így is lehetett... 

• 
• 
• 
• 
• 

Karcos jellemű főhősünk néhány önkéntes segítővel nekiáll a lányok felkutatásának, ami egy 5 éven át tartó road trip szerű kutatásba torkollik. Hála a technicolor film szépségének sokszor csodálhatjuk meg a Monument Valley végtelen vöröslő homoksivatagját, ahol a forgatás alatt néha az 50 fokot is elérte a hőség. Öt év alatt persze nagyon nagy területet bejár a csoport, de mi szinte végig a Monument Valleyban látjuk őket, a jellegzetes sziklák mindig más oldalról látszanak...

üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.

A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!

Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:

5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.

A kislány megformálása azért is érdekes, mert a 10 éves Debbie-t Lana Wood játssza (ő az akit feljebb a sírfeliratnál láttunk elbújni), aki annak a Natalie Wood-nak a húga, aki a 15 éves Debbie-t játssza. Az idősebb testvér (Natalie) egyébként ekkor még gimnazista volt, és visszaemlékezések szerint nem egyszer okozott kisebb felfordulást, amikor suli után John Wayne ugrott el érte az iskolához, hogy átvigye a stúdióba felvenni egy jelenetet. Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 

Az Amerikaiak kedvence által megszemélyesített Ethan azonban meg sem akarja menteni a lányt, amikor az úgy nyilatkozik, hogy az indiánok az ő népe. Attól kezdve a lány is ellenséggé válik, és őt is meg akarja ölni, ahogy minden kommancsot...

• 
• 
• 

Nagy vonalakban az egész filmet elmeséltem már, csak a befejezés maradt nyitott... mivel nem szeretek teljesen elspoilerezni egy filmet, aki megnézni tervezi, azt kérem, hogy ne olvasson tovább a japán poszter alatt

Nos... látom mindenki itt maradt...

A záró jelenetet mindenképpen meg szeretném mutatni, mert ezzel kapcsolatban Godard mondta valahol, hogy bármennyire is megvetette Wayne-t annak jobboldali nézetei miatt, akárhányszor meglátja ennek a filmnek a végén, ahogy Debbie-t felemeli, mindent megbocsájt neki...

És bevallom, engem is bármennyire idegesít úgy általában Wayne... ezzel a jelenettel kapcsolatban én is úgy vagyok, mint Godard...

Japán (Nikkatsu), 116 perc, ff., japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masayuki Takaki

A második világháború legvégén járunk, és a Burmai (mai nevén Mianmar, mely Thaiföldtől észak-nyugatra fekszik) fronton vagyunk, ahol a Japánok állnak szemben Britekkel és a Kínaiakkal, és mint tudjuk, nem a Japánok állnak nyerésre...

Van egy japán csapat, mely nem csak hősiességéről ismeretes, hanem arról is, hogy katonái állandóan énekelnek. Gyakorlatilag mint egy férfikórus... (be kell vallanom, ez a film már az elején nagyjából elvesztett engem, amikor az angolok által bekerített csapat elkezdett énekelni, mire az angolok - ahelyett, hogy lepuffantották volna őket, - egy emberként csatlakoztak az "énekkarhoz".)

Kuroszavát - főleg Japánban - sokan vádolták azzal, hogy nagyon európaias filmeket készített. Tény, hogy Kuroszava filmjeit szeretem, Ichikawa viszont valahogy nagyon távol áll tőlem... nem is igazán értem, hogy mi akart lenni ez az egész... Ez lenne az igazán japános japán filmművészet?

Hiába énekeltek az angolok a japánokkal közösen, azért csak fogolytáborba került az énekkar, de közben Japán kapitulált, úgyhogy nincs is túl nagy jelentősége a dolognak. Még annyi teendő van, hogy a szomszédos hegy tetején van egy másik japán csapat, akik látszólag nem akarnak tudomást venni a fegyverletételről, így a csapat vezetője megkéri a dalárda egyik tagját, hogy próbálja jobb belátásra téríteni őket, így meg lehetne őket menteni. Az illetőt Mizushimának hívják, és van neki mellesleg egy burmai hárfája (olyasmi, mint amilyen a jobboldali képen is látható), amin egész szépen tud játszani miközben a kórus énekel..

Mizushima hiába győzködi a fentieket, azok hallani sem akarnak a megadásról. Inkább hősi halált halnak, mintsem megadják magukat. Nem is sejtik, hogy vágyuk milyen hamar teljesül, hiszen a 30 perces ultimátum leteltével az angolok halomra lövik a csapatot. Mindenki meghal, Mizushimával együtt...

Azaz... ki tudja... A hadifoglyokként másik városba vezényelt japán karénekes gárda időnként egy szerzetest lát feltűnni útjuk során, aki kiköpött mása a hősi halált halt Mizushimának... ám ez a szerzetes soha nem áll szóba velük...

Burma földje vörös.... és a sziklái is... - halljuk a filmben többször is... feltételezem, hogy a harcokban elhullott katonák vére festette vörössé Burma földjét... és természetesen ennek köze lesz majd a végső magyarázathoz az eltűnt Mizushima és a szerzetes titkával kapcsolatban.

Végtelenül pacifista lesz a magyarázat... olyan szirupos, mintha valami mesét néznénk. És ez nem is egészen véletlen, hiszen ez a történet eredetileg egy japán mese, amit a rendező realisztikus elbeszéléssé szeretett volna formálni... érzésem szerint kevés sikerrel... na de a legjobb külföldi filmnek szóló Oscar jelölés és a filmet világszerte övező szeretet alapján nyilván az én ízlésemmel van baj...

• 
• 
• 

Ichikawa egyébként eredetileg színesben szerette volna elkészíteni a filmet, de félt, hogy ha a Burmai felvételeknél valamilyen technikai probléma merül fel a nagyon drága és bonyolult színes kamerákkal kapcsolatban, akkor nem fognak tudni forgatni. Így végül a fekete-fehér nyersanyagnál maradtak. De közel harminc év múlva, 1985-ben csak nem bírta tovább, és újraforgatta az egész filmet - természetesen új szereplőkkel - immár színesben. A remake is hatalmas nemzetközi és japán siker lett, ami tovább erősíti azt a meggyőződésemet, hogy magamban érdemes a hibát keresnem, nem pedig ebben a filmben...

Amiért viszont örülök ennek a filmnek: ez a nyolcadik japán cím az 1001-es listán, és végre egy olyan filmcímmel találkozunk, amiben látható a japánok által használt négyféle írásjegy közül a három igazán fontos. Latin betűk nincsenek benne (ez lenne a negyedik, merthogy bizonyos esetekben még ezeket is használják - mi ez a néhány többletbetű egy olyan népnek, mely tagjai több ezer betűt megtanulnak ahhoz, hogy írni tudjanak...)

Szóval a Burmai Hárfa japánul: 

ビルマの竪琴

Az első három karakter mindegyike katakana. Ezeknek fix kiejtésük van, és általában idegen szavak leírására használják őket. Nem minden külföldi szót tudnak a japánok leírni, mert nem minden betűkapcsolatra van megfelelő írásjegyük, ezért az ilyen idegen szavak japánba átültetve néha torzulnak, mint például Burma neve is bi-ru-ma lesz ビルマ

Ezután jön egy hiragana. Ezekhez az írásjegyekhez szintén (egyszótagos) fix kiejtés tartozik. A の karakter általában az előtte és utána álló szavak kapcsolatát jelöli, és "no"-nak kell ejteni.

Végül jön két kandzsi, mely a kínaiból átvett írásjegyek halmaza. Szemben a 46-46 katakanával és hiraganával, kandzsiból több ezer van, és ezek kiolvasása sem olyan egyértelmű, mint az előbb említett két fajta írásjegynek. Jelen esetben a 竪 (tate - függőleges) és a 琴 (koto - hárfa) összeolvasásából lesz "tategoto". Azért függőleges hárfát említ a cím, mert létezik fekvő hárfa is, de a burmai az egy határozottan függőleges. (a koto-ból a "k" betű pedig lágyul, ezért válik "g"-vé, de ebbe talán már ne menjünk bele...)

A cím tehát kiolvasva: bi-ru-ma-no-tate-goto - és itt kérek elnézést a filmmel kapcsolatos kissé cinikus megjegyzéseimért azoktól, akik esetleg szeretik ezt az alkotást...

 

 

USA (MGM), 99 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Fred M. Wilcox

Producer: Nicholas Nayfack

Ez a tetszetős poszter kicsit már a hatvanas évek exploitation cinema plakátjait idézik, melyek a B filmekből növik ki majd magukat, és mely filmek posztereinek gyakran volt felróható, hogy olyan jelenetet ábrázolt, ami magában a filmben nem is látható.

Nos, mindjárt az elején hadd szögezzem le, hogy a Tiltott Bolygó messze nem B-film. Bár eredetileg annak indult állítólag, de kinőtte magát az előkészületek során. Hatalmas költségvetéssel készülhetett, ráadásul Eastmancolor és Cinemascope szélesvásznú filmre.

Mindezek ellenére a poszteren látható jelenet valóban nem látható a filmben. Bár egy férfit valóban cipel a film egyik jelenetben a robot, a képen is látható szőke hölgyet, aki a film egyetlen női szereplője soha nem tartja "kezében"

Ha már a robotnál tartunk, nevezzük nevén: ő Robby, a robot. Aki komolyabban érdeklődik a tudományos-fantasztikum világa iránt, az jó eséllyel tisztában van azzal, hogy néhány évvel a film elkészítése előtt (1950-ben) jelent meg Isaac Asimov Robot-sorozatának első része: Én, a Robot című novelláskötete, melyben nagy jelentősége van a Robotika három alaptörvényének. Ezek közül az első:

Ez alapján szinte biztos vagyok benne, hogy a film forgatókönyvírójára hatással volt Asimov, hiszen szinte szóról szóra elhangzik, hogy Robby többek között eszerint a szabály szerint lett programozva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Robby-t egyébként egy Robert (!) Kinoshita nevű designer tervezte, aki ezelőtt a munka előtt mellesleg mosógépeket tervezett... 125.000 USA dollárba került az elkészítése, ami igencsak magas költség volt akkoriban.

Na, de még mielőtt belemennék a további részletekbe: miről szól ez a film?

A C-57D jelű csillaghajó (igazából egy repülő csészealj, haha) az Altair IV nevű bolygóra tart, hogy egy húsz évvel korábbi expedíció eltűnt legénységét felkutassa. Még a hetvenes évek végén is - ha bolygóközi űrutazásról, esetleg UFO-król volt szó, nagyon sokszor repülő csészealjakkal utaztak, úgyhogy nem lepett meg, hogy ebben az 50-es évekbeli filmben is ilyesféle járgánnyal közlekednek, ráadásul a fény sebességénél is gyorsabban. Ekkoriban ugyan már évtizedek óta ismert volt Einstein relativitáselmélete, ami alapján ez kizárt, de ezzel most ne foglalkozzunk. 

Egy kicsit kellemetlen lassulás után az űrhajó a tervek szerint megérkezik a célállomáshoz, ahol sikerül is felvenni a rádiókapcsolatot az expedíció egy volt tagjával (Morbius), aki többször is udvariasan felszólítja a csapatot, hogy saját érdekükben ne szálljanak le a bolygóra, forduljanak vissza. Ám ennek nyilvánvalóan nem tesznek eleget, hiszen akkor nem lenne film...

Morbius professzor a korábbi expedíció egyetlen túlélője, és azért próbálja távol tartani az őket kereső csapatot, mert fél attól, hogy ők is arra a sorsra jutnak, mint korábban saját kollégái, akik szép sorra egyesével szörnyű halált haltak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Adams parancsnok (Leslie Nielsen) által vezetett csapatot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyesmitől megijedjenek. Így hát Morbius kénytelen-kelletlen vendégül látja őket, bemutatja nekik a bolygót, az általa alkotott robotot és a lányát, aki már ezen a bolygón született. Így nem is véletlen, hogy apja a bolygóról nevezte el: Altaira Morbiusnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Természetesen a jövevények tömegesen szeretnek bele az ártatlan lányba, akit egyesek nem átallanak olyasmivel szédíteni, hogy a csókolózás a Földön a legtermészetesebb dolog minden férfi és nő között, és ennek gyakorlása elengedhetetlen az egészség megőrzéséhez. Az - itt még - komoly szerepben megjelenő Leslie Nielsen figurája egyenesen megrökönyödik, amikor Altaira számon kéri őt, hogy miért nem csókolja meg, ahogy azt minden más férfi teszi vele...

Altaira egyébként jellemzően olyan rövid egybe-ruhában van, hogy ha ennél is rövidebb lenne, akkor már trikónak kellene hívni. Jól áll neki, de szokatlan ilyesmi egy a ötvenes évekbeli filmben. Mint ahogy az is szokatlan - de mindenképpen kellemes - látványt nyújt, hogy a film túlnyomó részében mezítláb látható. 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem csinálok titkot abból, hogy borzasztóan tetszett ez a film. Nyilván egy hatalmas adag nosztalgia faktor is szerepet játszott ebben az én esetemben. Hiszen én McLane  parancsnokkal és az ő Orion űrhajójával ismerkedtem meg a sci-fivel, és bár az a tévésorozat tíz évvel a Tiltott Bolygó után készült, látványvilágában nagyon sok a hasonlóság.

A bolygón látható belsőépítészeti megoldások kifejezetten izgalmasnak hatnak... pont olyan, mint amilyennek a huszadik század második felében a távoli jövő futurisztikus építészetét képzeltük... nekem nagyon bejön! (nyilván itt is hatalmas szerepe van a nosztalgiának)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ami szintén nagyon jellemző az ennek a filmnek a nyomán kialakuló sci-fi dömpingre az a speciális zene... Illetve zenének nevezni kicsit merész dolog, maradjunk annyiban, hogy kicsit fura, kísérteties, elektronikus hangszínek egymásutánja... dallam, illetve ritmus nemigen fedezhető fel, csak az az igen mesterséges gépi hang, ami egészen különleges hangulatot varázsol. Emlékeim szerint a hetvenes - nyolcvanas évek sci-fi magyar tévéjátékainak egy részében is ilyesmi volt hallható...

Említettem a Földről érkező expedíció tagjait, továbbá említettem az Altair IV két ember és egy humanoid lakóját. Rajtuk kívül él a bolygón néhány állat, és egy láthatatlan szörny... Mint kiderül majd - és talán ez az utolsó információ, amivel nem spoilerezem el teljesen a filmet - a szörny láthatatlan, de brutálisan erős és agresszív...

Nagyon látványos megoldást találtak a készítők arra, hogy mégis valahogy ábrázolni tudják a láthatatlant: Amikor az űrhajósok lézerrel és elektromos kerítéssel próbálják megállítani, akkor mindezek kirajzolódnak a testén, és egy látványos körvonalát kapjuk az említett erőszakos szörnynek...

Jó, van egy kis rajzfilmes hatása a dolognak, ami persze nem véletlen, hiszen Walt Disney adta kölcsön az egyik animátorát az effekt elkészítéséhez... de nekem rettenetesen tetszik... Ötletes, meg kell hagyni!

A film végére természetesen tisztázódik minden, teljesen logikus, racionális történetté áll össze a dolog. Olyan igazi, klasszikusan tudományos-fantasztikus, agyat is megmozgató dolog lesz belőle, amit mondjuk egy Asimov-rajongó is biztosan értékelni tud, de egy Marvel-rajongó, kortárs fantasztikumokon nevelkedett fiatalnak egészen biztosan túl lassú, és persze rettenetesen elmaradott látványvilágú ez a film.

Én imádtam...

Készült hozzá egy évvel később egy B filmes folytatás "The Invisible Boy" címmel, melyben a Földre lehozott Robby robot az egyik főszereplő...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mindössze Franciaország (Gamma Film), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Max Ophüls

Producer: Albert Caraco

Max Ophüls filmjei valahogy soha nem voltak igazán sikeresek korának közönsége körében, eme legutolsó (és egyetlen színes) filmje is majdnem áldozatul esett ennek a sikertelenségnek.

A film látszólag egy grandiózus cirkuszi előadás, pazar díszletekkel, mely bemutatja az 1800-as évek közepén élő Lola Montez életét. Azért írom, hogy látszólag, mert ugyan valóban egy cirkuszban indít a film, de ahogy elérünk a hölgy életének egy-egy állomásához, a cirkusz tere hirtelen kitágul, visszaugrunk az időben, és tanúi leszünk Lola élete legfontosabb eseményeinek.

Ekkoriban az európai filmvilágban a neorealizmus szelleme uralkodott, és ez a film szinte mindenben szöges ellentéte volt az uralkodó áramlatnak. Talán ez is volt az oka a film sikertelenségének, ami szokás szerint azt vonta maga után, hogy - Ophüls tiltakozása ellenére - a producerek újravágatták a filmet, az időbeli ugrásokat kronológiai sorrendbe tették, az anyag harmadát kidobták, azaz szinte minden bűnt elkövettek a film ellen, amit csak lehetett. Érdemes megjegyezni, hogy a film természetesen így - összekuszálva - sem lett sikeres. 

Egy 1987-es Filmvilág cikkben a cikkiró szomorúan jegyzi meg, hogy a Magyarországon akkor frissen bemutatott változat egy 16 mm-es, szánalmasan megcsonkított képarányú csökevény, melyen például az egyik jelenetben az eredeti képkocka két oldalán ülő alak levágásra került, így a néző 1987-ben hallotta a párbeszédet, de a képernyőn percekig egy üres kocsibelsőt látott csak. A cikk írója reménykedve írta, hogy egyszer talán előkerül az igazi, eredeti változat is... no, mi a huszonegyedik században szerencsések vagyunk, mert időközben nem csak előkerültek a kidobott részek, de lelkes szakemberek restaurálták a filmet Ophüls eredeti elképzeléseihez híven...

Az igazi Lola Montez valójában ír származású volt, és Elizabeth Rosanna Gilbert néven született. Édesapja Lola kiskorában meghalt, anyja pedig saját boldogságát helyezte előtérbe, Lola felnevelését inkább az új férj családjára bízta... 15 évesen megpróbálták férjhez adni egy idős férfihoz. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Lola életében kulcsszerepet játszott az, hogy mindig olyan férfiak társaságát kereste, akik mellett minden téren biztonságban érezhette magát - beleértve az anyagi biztonságot is...

Nem akárkik voltak Lola védelmezői... hogy csak a legnagyobb neveket említsem: I. Lajos, bajor király.. Liszt Ferenc illetve Alexandre Dumas...

Bárhol is élt, életét botrányok vették körül. Spanyolos hangzású művésznevét akkor vette fel, amikor Londonban táncosként debütált. De hamar felismerték, így inkább elhagyta Angliát. 

Kicsapongó életének egyenes következménye volt, hogy 39 éves korában, szifiliszben meghalt.

Lolát a filmben Martine Carol játssza. Lehet, hogy az ő előadásmódjának is "köszönhető", hogy az amúgy általam csodálattal nézett, pazar kiállítású filmmel igazából egy bajom volt csak: Lolához nem tudtam sehogy sem viszonyulni. Az ő jelenléte szinte tökéletesen hidegen hagyott. Nem tudtam sem lenézni, sem szeretni, sem sajnálni... És ez szerintem nagy hiányossága a filmnek.Hatalmas költségvetés állt Ophüls rendelkezésére, és látszik, hogy volt is mire költeni ezt a sok pénzt. Ilyen pazar kiállítású díszletet igen ritkán látni... az Eastmancolor színes nyersanyag sem volt olcsó ekkoriban - ráadásul állítólag fekete-fehér változat is készült... a Cinemascope széles vászon már csak hab a tortán...

• 
• 
• 

A porondmester (Peter Ustinov) - bár, mint kiderül, maga is Lola szeretője volt korábban - a cirkuszi előadás főszereplőjét (Lolát) szinte tárgyiasítja, már-már vásári attrakcióként mutogatja, sőt, - mint hirdeti - az előadás végén a nagykorú férfiak adott összeg ellenében meg is fogdoshatják a művésznőt...

A híres kurtizánt, aki miatt a bajor király ellen forradalom tört ki, most ketrecben mutogatják...

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paul Gregory Productions), 93 perc, ff. angol

Rendező: Charles Laughton

Producer: Paul Gregory

Ezt a filmet egy dolog miatt - pontosabban egy valaki miatt - vártam igazán: egy olyan színésznő bukkan itt fel újra, akit a negyven évvel ezelőtti, D.W. Griffith némafilmjeiben láttam utoljára: Lillian Gish.

Jó... igaz, hogy Robert Mitchum-ot is kedvelem, de az 1001 lista elején látott filmek híres színésznőjének újbóli előkerülése megható volt számomra. Hozzá kell tennem, hogy a filmezést nem hagyta teljesen abba, de ekkoriban moziban nem, csak tévésorozatokban szerepelt időnként.

Charles Laughton rendezőnek ez az első és egyetlen filmje. Egyesek szerint ez annak köszönhető leginkább, hogy sem a korabeli közönségnek, sem a kritikusok hadának nem volt túl sok jó szava a produktumhoz. Mindezekkel egyet kell értenem, bár hozzáteszem, hogy az 1001-es listán való szereplése nyilvánvalóan jelzi, hogy időközben a filmkedvelők revideálták álláspontjukat. Laughton egyébként azzal magyarázta a filmrendezéstől való távolmaradását, hogy jobban szeret színházban dolgozni. A filmes világban elsősorban színészként volt ismert.

Mitchum jellegzetes karaktere a kissé csibészes kiállású, de alapjában véve szerethető fiú. Nos itt ezt elfelejthetjük. Az ikonikussá vált, a LOVE-HATE (szeretet-gyűlölet) tetoválásokat megjelenítő fotókon már sejthető, hogy itt a szokásosnál mélyebbre kell lemerülnünk az emberi psziché vizsgálatánál, és sejtésünk nem csal meg minket... egy pszichopata, velejéig romlott sorozatgyilkost alakít Mitchum. Kelléktárának elmaradhatatlan elemei a lelkészi egyenruha, a biblia, és egy rugós-bicska.

• 
• 
• 

A magát általában lelkésznek kiadó szélhámos, sorozatgyilkos Harry Powell (Mitchum) a cellatársáról megtudja, hogy kb 10.000 dollárt rabolt valakitől, és a pénz nem került elő. Ez nagyon sok pénz volt, mai értékre átszámítva mondjuk olyan 30 millió forint. Mi persze a film elején megtudjuk, hogy az elrabolt pénzt a rabló gyermekeire bízza, tudván, hogy hamarosan elkapják, megesketi fiát és lányát, hogy senkinek nem beszélnek róla (még anyjuknak sem), majd ha nagyok lesznek, akkor ebből élhetnek. Mivel gyilkosság árán szerezte a pénzt, tudni lehet, hogy várhatóan kivégzik majd. El is dugják az összeget, amit tényleg senki nem talál meg, a gyerekek pedig nem beszélnek róla.

Az elmebeteg (ál-lelkész), ahogy kiszabadul a börtönből természetesen azonnal az új project nyomába ered. Felkeresi az apa nélkül maradt családot. A mit sem sejtő édesanya bizalmába férkőzik, aki hozzámegy feleségül.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mivel az asszonynak fogalma sincs a pénzről, a gyerekek meg nagyon komolyan veszik apjuknak tett esküjüket, a férfi viszonylag hamar elveszti türelmét, agresszívvé válik, amivel leleplezi magát... és kénytelen megölni újdonsült feleségét...

• 
• 
• 

Azaz egyáltalán nem lenne kénytelen... és itt éreztem először, hogy a történet erősen ingatag... mert ez a gyilkosság egyáltalán nem volt itt szükségszerű, egy dologra volt jó, hogy dramaturgiailag előkészítse a gyerekek menekülését, amivel a film második felének izgalmait alapozza meg, másrészt lehetőséget teremtett egy igen látványos jelenet megalkotására. Íme:

Az itt látható víz alatti jelenetet nézve sokan - én is - azt hitték, hogy az édesanyát alakító Shelley Winter a víz alatt visszatartotta a lélegzetét. Valójában egy rendkívül élethű bábuval vették fel a jelenetet. Mitchum valamiért nagyon nem jött ki Shelley Winter-el, egy visszaemlékezésében odáig ment, hogy legszívesebben az igazi Winter-rel vette volna fel ezt a jelenetet... hát ez azért nem volt szép tőle, nem tudom mi miatt haragudhatott erre az - egyébként - kedves arcú színésznőre...

A fiúk tehát menekülnek otthonról, és itt jön a képbe az általam nagyon várt Lillian Gish, aki árvák befogadására specializálódott, így amikor a gyermekek csónakja több napnyi menekülés után nála ér partot, azonnal befogadja őket.

• 
• 
• 
• 
• 

Mivel történetünk fő gonosza természetesen látta őket csónakon elmenekülni, lóra pattan és utánuk ered. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek nem lehetnek igazán nyugodtak, hiszen mi nézők már biztosan tudhatjuk, hogy a lovas meg fogja őket találni...

Itt jegyzem meg, hogy a menekülés és az üldözés képeiben nagyon sok szép megoldás található, többek között ezt a hamis perspektívát felhasználó megoldás is gyönyörű. Nem csak az érdekes világosítási megoldás miatt említésre méltó, hanem azért is, mert a korlátozott méretekkel rendelkező stúdióban felvett jelenetnél úgy helyezték távolabbra a háttérben látható lovas alakot, hogy pónilóra egy törpét ültettek, emiatt olyan érzésünk van, mintha Mitchum "normál" lovon, a valóságosnál távolabbról látszódna... azaz mondjuk kétszer olyan távolnak tűnik, mint a valóság... 

A filmmel a legnagyobb problémám a sok-sok mesterkélt, és néha igencsak kiszámítható  fordulat...  A végén pedig tobzódott a nemcsak erőltetett, de egyszerűen értelmetlen fordulatokban is... Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy látható benne néhány tényleg zseniális momentum.

És őszintén mondom, jó volt Lillian Gish-t újra látni...

 

 

Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...