Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Michael Balcon, Seth Holt

Egy nagyon könnyed, ám kissé gyilkos humorú ez az Ealing Studios által gyártott nagyon is angolos vígjáték.

Egy naiv idős hölgy lakásának egyik szobája kiadó. Egy ötfős rablóbanda tervezi kivenni a szobát, mivel annak elhelyezkedése tökéletes a következő bűntényük végrehajtásához.

Először a bájos öreg hölgy, Mrs Wilberforce (Katie Johnson) bemutatkozását látjuk. Éppen a kerületi rendőr-kapitányságon próbálja bejelenteni, hogy a szomszédban leszállt egy űrhajó, és kéri az eset kivizsgálását. Imádni való, nekem ő a filmben az abszolút kedvencem. 

Lakásásnak néhány alapja süllyed, ezért a falak ferdék (mintha egy expresszionista filmben lennénk), a falon lógó képeket ezért nem is lehet "kiegyenesíteni."

A bűnbanda szellemi vezetője Marcus professzor (Alec Guinness) - ő bérli a szobát az idős hölgytől - azzal az ürüggyel hozza fel a lakásba bűntársait, hogy zenekari próbát tartanak.

Természetesen a zene, amit Mrs Wilberforce rajongva hallgat. csak lemezjátszóról szól.

A film első fele a nagy rablás előkészületéről és annak végrehajtásáról szól. A férfiak ördögi tervükbe szegény ártatlan házinénit is beleszövik, ő is a terv részévé válik, természetesen úgy, hogy semmit sem sejt az egészről.

A film közepén megtörténik a sikeres rablás, és végül az idős hölgy megtudja, hogy mi történt. Naiv becsületességével rá akarja venni a rabló urakat, hogy zsákmányukat adják le a rendőrségen. A bűnözők viszont inkább úgy döntenek, hogy megölik a hölgyet. Sorsot húznak...

Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 

A belső tereket természetesen stúdióban vették fel, a külső helyszínek egy részét azonban valódi terepen. A legjellegzetesebb ilyen külső helyszín az Észak-Londoni Copenhagen-tunnel volt, ahol egy egész hosszú jelenet került felvételre - aki látta a filmet, az biztosan emlékszik erre a jellegzetes helyszínre...

2004-ben készült egy remake Tom Hanks főszereplésével...valaki látta?

Magyarország (Mafilm), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Az eredeti (amerikai) 1001-es listán három magyar film szerepel (Csillagosok, Katonák; Még Kér a Nép és a Sátántangó). A magyar kiadás szerkesztőjének (Bori Erzsébetnek) köszönhetően a magyar kiadásba bekerült további hat cím. Ez - a Hyppolit, a lakály után - a második ilyen kakukktojás.

Nem mintha kicsit is úgy érezném, hogy kilógna a sorból. Persze nem tudom külső szemlélőként nézni, nem tudom a gyönyörűen szomorú nótát úgy hallgatni, mintha nem az anyanyelvemen szólna bús szövege.

Gyerekkoromban Törőcsik Mari érdes hangja és talán a Szegény Dzsoni és Árnikában nyújtott Százarcú Boszorka szerepe miatt sokáig ellenszenves volt, felnőtt koromban azonban nagyon megkedveltem, minden sallangtól mentes, természetes játéka nem véletlenül emelte a Halhatatlanok Társulatába. 

20 éves korában ezzel a filmmel lett országosan híres. Látva ezt az ártatlanul szép arcot, nem csodálom, ha egy ország kezdett el rajongani érte. Na persze a szépség egy dolog, de ez a finom, természetes, nagyon visszafogott játék felejthetetlenné teszi a Törőcsik által játszott Pataki Mari figuráját.

Törőcsik Mari játékmódját kiemeli partnere, a fiatalon (27 évesen) öngyilkossá lett Soós Imre sokkal színpadiasabb, a harmincas évekbeli magyar filmekből ismerős gesztusokat felmutató stílusa.

Többen zseniális, meg nem értett tehetségnek tartják/tartották, nekem Törőcsik mellett túlzottan modorosnak tűnik.

Pszichiáter feleségével közösen elkövetett öngyilkosságuk körülményei nem teljesen világosak. Több helyen szó esik egy esetleges harmadik személy jelenlétéről is, melynek tisztázására valószínűleg már soha nem fog sor kerülni.

Bár a film zenéjét Ránki György szerezte, aki több más film mellett ebben is remek dolgokat alkotott, számomra ebből a filmből a legemlékezetesebb mégis egy magyar nóta, mely többször is felhangzik a film folyamán: a Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út...

A rendező, Fábri Zoltán mesélte egy interjúban, hogy már minden megvolt a filmhez, a forgatókönyv, a díszlettervek, a filmzene nagy része is, egyedül ez a szinte kesergő motívum hiányzott. Egyszer valaki elénekelte neki ezt a nótát, és rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A filmben Soós Imre hangján szólal meg. Bár színjátszó stílusa az én ízlésemtől viszonylag távol áll, ahogy ezt a dalt elénekli, annál szebben talán nem lehet ezt előadni... Így a filmből kiragadva talán zavaró lehet, hogy a nóta alatt hallható a lagziból kiszűrődő egészen más zene is.

A neten több változatban  is megtalálható ez a dal, de emellett a többi teljesen érzelemmentesnek hat egytől egyig. Itt van hát az eredeti:

Falusi Rómeó és Júlia történetnek is szokás címkézni a Körhintát. Pataki Mari (Törőcsik) Bíró Mátéba (Soós Imre) szerelmes, a szülei - leginkább édesapja - azonban a tehetős Farkas Sándornak (Szirtes Ádám) szánják:

"Főd a fődhöz házasodik"

Az ellentmondást nem tűrő apa (Barsi Béla) áll szemben a szerelmének megálljt parancsolni nem tudó, épphogy csak lázadni merő lánnyal, és annak udvarlójával. Az édesanya (Kiss Manyi) láthatóan félelemből és hagyománytiszteletből inkább semelyik oldalon nem foglal állást. Férjurától fél, lányát meg félti.

Egy leheletnyi zavaró - talán akkoriban elkerülhetetlen - mellékszál a téeszből való kilépők és maradók ellentéte, ami belegondolva, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb éveiben járunk, még elcsodálkozásra is készteti az embert, hogy ilyen halványan és szinte demagógiától mentesen van jelen.

Kétszer jelenik meg igazán hangsúlyosan a körhinta a filmben. Egyszer valóságosan, amikor egy mulatságon egy vidámparkos körhintán ülnek az önfeledten nevető fiatalok. Szinte mi is ott ülünk velük, részesei vagyunk a szédítő pörgésnek. Abból a perspektívából és szinte ugyanúgy látjuk a kívülállókat, ahogy a körhintán szédítő sebességgel pörögve látni szoktuk. Közben az annyira jellegzetes wurlizer-es walzer szól.

Másodszor már átvitt értelemben ülünk a körhintán. Amikor egy lagzin az egymástól eltiltott szerelmesek áthágják a rájuk erőltetett szabályokat, és egymással táncolnak, mintha soha nem akarnák abbahagyni, egyre gyorsuló tempóval... Ekkor is, mintha újra azon a körhintán ülnének, önfeledten...

Az 1956-os Cannes-i fesztiválon a vetítés után állítólag feltörték a magyar standot, hogy szétkapkodják az ott tárolt sajtófotókat. Meglepetésre nem kapott semmilyen díjat ez a film, ami kisebb közfelháborodást is keltett.

Fábri Zoltán olyan további remekművekkel ajándékozott meg minket, mint a Húsz Óra, Isten hozta, Őrnagy Úr, Az ötödik pecsét és A Pál utcai fiúk.

Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia

Rendező: Jean Rouch

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a helyenként igen megdöbbentő képsorokat tartalmazó, közel fél óra hosszú dokumentumfilmhez, melyben a csúcspontot egy élő kutya megnyúzása, vérének és húsának nyersen való elfogyasztása jelenti. Ez utóbbi esemény miatt állítottam 18+-osra ezt a posztot, még úgy is, hogy az előbb említett eseménysor nagyobb részét nem mutatja a kamera...

Két verziója létezik ennek a filmnek. Az általam látott 28 perces változat mellett létezik egy 36 perces is. Nem tudom, hogy mi az amit kivágtak, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy túl sokat hozzátett volna az összképhez.

A nyugat-Afrikai Ghánában vagyunk, pontosabban Accra városában, ahol fekete bennszülöttek a telepesek elnyomása alatt élnek. Egy Hauka nevű szekta tagjai évente egyszer összegyűlnek egy furcsa szertartás miatt.

Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.

A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.

Aki idáig eljutott a cikk olvasásában, azt kicsit "megterhelem" a következő kép magyarázatával. A transzban levő férfi orrából és szájából habzó váladékot pirosra festette az elfogyasztott kutyavér... 

Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...

Hát váljék egészségükre...

USA (MGM), 82 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: John Sturges

Producer: Herman Hoffman, Dore Schary

Nem sokkal vagyunk a második világháború után. A Southern Pacific szerelvénye lassít a Black Rock nevű kisváros vasútállomásánál. Az állomásfőnök tanácstalanul nézi a lassító szerelvényt. Olyasmi történik, amit az elmúlt négy évben nem láttak a városka lakói:

Megáll a vonat ezen az állomáson, és egy ember száll le róla. Egy idegen. (Spencer Tracy)

Egyik keze hiányzik...

Minden nagyon titokzatos. A város - mely talán, ha 10 fából ácsolt házból áll - összes lakója furcsán méregeti a jövevényt. Kérdezgetik, hogy mi járatban van, és amint megtudják, látszik, hogy látogatásának oka nagyon nem tetszik nekik...

"Itt valami szörnyűséges dolog történt, amit közös erővel próbálnak leplezni..."

A félkarú háborús veterán viszonylag hamar rájön, hogy bizony beletenyerelt valamibe, amibe nem szabadott volna, de őt nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Pedig a furcsaságok egyre csak szaporodnak...

Nincs szabad telefonvonal... nincs jármű, amivel elhagyhatná a várost, szállást sem egykönnyen talál... Egyre nyomasztóbbnak és különösnek tűnik ez a város.

És ahogy sejteni is lehet, egy gyilkosság, - és ahogy majd kiderül, egy rasszista indítékú gyilkosság - áll a dolgok mögött. Viszonylag ritkán hallani róla, de az USA történelmére nem csak a behurcolt afrikai rabszolgák, és azok leszármazottainak alsóbbrendű állampolgárként való kezelése vet erős árnyékot - ld. például Rosa Parks esetét, akit 1955-ben (tehét ennek a filmnek a moziba kerülésének évében!) Alabama államban letartóztattak, mert nem adta át a helyét a buszon egy fehér férfinak(!). Ennél is ritkábban esik szó a japánok elleni - Pearl Harbor lebombázását követő - gyűlöletről, melynek következtében a japán származású amerikai (!) állampolgárokat - tehát még egyszer leírom: azokat az amerikaiakat, akik japán származásúak voltak -  internálótáborokba zárták. A származásuk alapján. Ez az emberi jogokat szeretettel hangoztató USA-ban történt nagyjából 75 éve. 

Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a történetből, ennek a filmnek a létrejötte - mely ezeknek a táboroknak a bezárása után 10 évvel született - valószínűleg részben ennek a 20. századi USA-ban elkövetett embertelenség miatti  lelkiismeret furdalásnak köszönhető.

A 80 percnél alig hosszabb játékidő B-filmes kivitelezésre enged következtetni, és talán ez nem is áll olyan távol a valóságtól, a költségvetés sem volt túl magas, bár 1 millió dollárjával nem is volt azért tipikusan B-filmes. A szereplők között (Spencer Tracy mellett) azért akad néhány igen jól hangzó név, akik szinte mindegyike a korszak jellegzetesen örök mellékszereplői. A következő három szereplőben az a közös, hogy mindhárman szerepelni fognak a Piszkos Tizenkettő (1967) című igen közismert filmben.

A fenti képen, és az alábbi forgatási fotón látható magas, szemüveges színész Robert Ryan, a város legfőbb hangadója, az erős ember.

Aztán ott van a másik örök mellékszereplő Ernest Borgnine, akivel kapcsolatban mindjárt magyarázkodásra is kényszerülök, hiszen, ugyanebben az évben, a nemsokára sorra kerülő Marty című filmben olyannyira főszerepet kapott, hogy azzal még Oscar díjat is nyert.

És végül itt van még Lee Marvin is, akinek itt még mindig nem olyan hófehér a haja, mint amilyennek a Piszkos Tizenkettő-ben gyerekkoromban megismertem.

Spencer Tracy nagyon jól hozza ezt a karaktert. Fafejűen megállíthatatlan. Kemény, kitartó, és olyan igazi amerikai talpig becsületes polgár, akire akár az életemet is rábíznám. 

A forgatás Lone Pine (Kalifornia) környékén zajlott, mely egyébként jellegzetes western helyszín, a szinte érintetlen sziklás-sivatagos táj miatt.

Sok érdekes forgatási fotót sikerült találnom erről a filmről, melyek szokás szerint fekete-fehérek, annak ellenére, hogy a film maga Eastmancolor (színes), és Metroscope (szélesvásznú).

India (Nyugat-Bengáli Kormánya), 126 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001 Film listájának. A lista filmjeinek a végignézése nélkül valószínűleg soha nem került volna a kezeim közé egy ilyen 1955-ös fekete-fehér indiai film, melynek a története ráadásul igen lassan csordogál, szomorkás a végkicsengése. Mindezek ellenére ez egy gyönyörű alkotás.

A film Nyugat-Bengáliában készült. Erről az Indiai tag-köztársaságról annyit érdemes tudni, hogy India keleti részén helyezkedik el. Azért a nyugat előtag, mert az India szétszakadása előtti nagy Bengál nyugati része Indiához került, keleti (muszlim többségű) része pedig az Indiát két oldalról közrefogó Pakisztáné lett. Később Pakisztán keleti része önállósult, így a korábbi Bengál keleti fele (Kelet-Pakisztán) ma Banglades néven ismert. De mi most térjünk vissza az Indiában maradt Nyugat-Bengál-hoz. Bengáli nyelven beszélnek, mely csak egy, - ráadásul nem is legelterjedtebb - az indiai nyelvek közül. 

Írásuk balról jobba halad, és jellemzője (bár ez több Indiai nyelvre is jellemző) a nyomtatott írásnál látható felső vízszintes vonal, mely szinte minden betűnél jelen van, a szavaknál az egybeírt betűk úgy néznek ki, mintha erre a vonalra lennének felaggatva az egyes írásjegyek. Kézírásnál ez a felső vonal nem annyira karakteres (lásd a poszteren).

প   থে   র  পাঁঁ   চা   লী                            পথের পাঁঁচালী

PA         TE    RA  -  PÁ    CSÁ     LI

Szó szerint azt jelenti, hogy:  A kis út dala.

Csak érdekességképpen erről az írásrendszerről:

A cím utolsó betűje a ল (la) mássalhangzóból a ী (i korrekciós magánhangzó) hozzáírásával válik লী karakterré, azaz li-ként olvasandóvá.

Ebben a filmben az egyik legkülönlegesebb, hogy szinte mindenki kezdő volt a szakmájában. A rendezőnek (a fenti képen ő néz a kamerába) ez az első filmje. Az operatőr (Szubrata Mitra - a képen balra) ez előtt a film előtt nem dolgozott kamerával, az hírlik róla, hogy még csak a kezében sem fogott mozgófilmes kamerát. Fotográfusként volt csak köze a fényképezéshez.

A színészek nagy része - mintha csak egy tipikus olasz neorealista filmről beszélnénk - szintén amatőr volt. Az egyik legerősebb szereplő, a film tulajdonképpeni főszereplője, a tizenéves Durgát alakító Uma Das Gupta például ezen a filmen kívül semmi másban nem látható.

Az amatőr szereplők mindegyikének játéka olyan természetes, hogy nehéz eldönteni, ez vajon az ő tehetségüket dícséri, vagy a rendező Raj ilyen bámulatosan erős játékot hozott ki belőlük. A film teljesen mentes az amatőr színészekre olyannyira jellemző eltúlzott, erőltetett gesztusoktól. Talán erre is utalhatott a Vittorio De Sica forgatókönyvírója, Cesare Zavattini, amikor ezt mondta a filmről: "Végre egy neorealista film, amilyet az olaszok nem tudtak készíteni"

Ez a film Raj Apu-trilógiájának része, és gyorsan jelzem, hogy Apu itt egy kisfiú neve, akinek személye összeköti a trilógia darabjait. Apu életének különböző szakaszait mutatja be, természetesen különböző életkorú szereplőkkel. A kisfiú itt még szöveggel alig rendelkező mellékszereplő, ám a megható zárójelenetben Raj már előrevetíti, hogy fontos szerepet szán neki a későbbiekben.

Emberi kérdésekkel foglalkozik a film - bár ezzel a kijelentéssel félő, hogy sok potenciális nézőt elijesztek... Maradjunk annyiban, hogy bár több tragédia is szegélyezi az "utat", a film szépségét maga az út adja. Ha átadjuk magunkat ebben a szinte elhagyatott faluban zajló élet lassú csordogálásának, akkor észrevesszük, hogy tökéletesen rá lehet hangolódni erre a lassú tempóra, és az előzetesen viszonylag hosszúnak tűnő több, mint két órás játékidő végén az lehet az érzésünk, hogy bizony még néztük volna. Vigasztalt, hogy a trilógia másik két része is rajta van az 1001-es listán, tehát hamarosan láthatom azokat is.

Jóleső érzés nézni ezt a miénktől annyira különböző világot, ahol nem evőeszközzel, hanem kézzel esznek. Ahol nincsenek székek, mindenki a földön ül. Ahol az egykor feltehetően díszes épületek romjai között egy szegény család él. Édesanya, az ő kisfia Apu, nagylánya Durga, és a vénséges vén nagynéni (Indir) élnek így együtt.Lehet, hogy az általam látott, 50-es években készült amerikai filmek összessége is kellett ahhoz, hogy ez a film szinte az első perctől a markában tartott és többet el sem engedett. Ebben bizonyára szintén nagy szerepe van a Criterion Collection-nek is, akik ezt a filmet (a trilógia másik két tagjával együtt) 2015-ben gyönyörűen felújították. Gyakorlatilag olyan minőségben láthatjuk, mint a korabeli nézők.

Ja, a zenét Ravi Shankar szerezte és játszotta a filmhez. Ő mondjuk nem az amatőrök táborát erősítette...

USA (Samuel Goldwyn Productions), 150 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Joseph L Mankiewicz

Producer: Samuel Goldwyn

Az itt, balra látható poszter valószínűleg a töredékét villantja fel csak annak, amilyen szürreális élmény elé néz, aki ezt a filmet megtekinti.

Igen, a bal szélen az ott az (igazi!) "Keresztapa" fiatalabb kiadása, azaz Marlon Brando maga. Nem véletlen, hogy - annak ellenére, hogy Brando nyilván rengeteg jobb-rosszabb filmben játszott élete folyamán - fiatal "Keresztapának" titulálom, hiszen itt fiatal maffiózót alakít, aminek megformálásában fellelhető egy-egy, a későbbi nagy moziban látható öreg "keresztapás" manírja. (és ezt a szót itt nem feltétlenül rossz értelemben gondolom)

Brando csak a 23. percben tűnik fel először, és egészen eddig a pillanatig nézegettem a címet, a videó hosszát, hogy nincs-e valami hiba a gépezetben, hiszen olyan látványvilág tárult a szemem elé, amire Brando címszereplésével nagyon nem számítottam! Egy Broadway musical. Jó, jó... Frank Sinatra neve alapján akár várható is lett volna, de Sinatra sem feltétlenül csak énekes szerepekben volt látható, sőt... lásd Most és Mindörökké... Aztán még itt van az általam nagyon kedvelt Jean Simmons (Angyalarc, Fekete Nárcisz, Szép Remények), aki szintén nem nevezhető énekes színésznek.... A negyedik címszereplő Vivian Blaine, őt bevallom nem ismertem, és nem is volt rám túl jó hatással. Karrierjének nagyobb részét inkább tévésorozatokban töltötte.

 Szóval 22 percen át egyre nagyobb bizonytalansággal bámultam ezt a mozit, hiszen a stúdióban felépített tipikusan Broadway musicales díszletben a szereplők időnként dalra fakadtak, időnként táncoltak, és jellemzően viccesek próbáltak lenni. Ebben a közegben Brando - a Vágy Villamosa illetve a Rakparton - sztárja valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnt, még csak-szöveges szerepben is.

De amit addig kizárnak tartottam, az a 23. percben bekövetkezett, és ehhez foghatót akkor éreztem utoljára, amikor valaki - mint Éva az almát a paradicsomban Ádámnak - figyelmembe ajánlotta a Star Wars Holiday Special-t aminek létezését méltán, teljes joggal próbálja - nemcsak a Lucasfilm, hanem - a jobb érzésű Star Wars rajongók is elfelejteni, írmagját is kitörölni az Univerzumból.

Brando ugyanis nemcsak énekel, de táncol is! (Ha ezt a képet sikerül megemészteni, akkor haladjunk tovább)

A Macsók és Macák (ez a cím is... na...) 1950 és 1953 között futott a Broadway-en, és ekkoriban, ha elérte egy musical az 1200-as előadásszámot, akkor megérett arra, hogy filmet is készítsenek belőle.

Sinatra pályázott a főszerepre, ám valamiért a stúdió és a rendező Brando-t nézte ki, és szerezte meg a főszerepre. Sinatra elvileg csak egy mellékszerepet kapott, amiért igencsak duzzogott, szerintem ok nélkül, mert a kedvéért annyira felduzzasztották ezt a mellékszerepet, hogy gyakorlatilag Brando-éval egyenértékűvé vált.

Brando megpróbált vele összebarátkozni az első forgatási napon. Mivel tisztában volt azzal, hogy énekesi képessége messze elmarad Sinatra-tól, és talán jófejségből is is, felvetette, hogy esetleg naponta összejöhetnének gyakorolni ezt a dolgot. Ám Sinatra simán elhajtotta azzal, hogy őt nem érdekli ez a method acting-es szarság...utalva Brando színjátszó módszerére... A két férfi főszereplő kapcsolata tehát mindjárt a forgatás elején megfeneklett és állítólag a forgatás végéig jeleneten kívül csak közvetítők útján érintkeztek.

Egy közös jelenetükben, mely alatt Sinatrának jókedvűen sajttortát kellett ennie - Brando állítólag direkt mindig elrontotta a saját szövegét, hogy újra kelljen venni. Ezt annyiszor megtette, hogy Sinatra rosszul lett a sok sajttortától, és abba kellett hagyni aznapra a forgatást. Másnap Brando megkegyelmezett, és elsőre fölvették rendesen.

Mindketten olasz maffiózókat alakítanak a filmben. Vidám musicalről lévén szó a legdurvább, ami történik, egy-egy jobb-egyenes, és jó adag tiltott szerencsejáték.

Sky Masterson (Brando) fogadásból összejön egy misszionárius hölggyel (Jean Simmons). Románcuk úgy indul, hogy mindketten érdekből közelednek a másik felé, de aztán persze rájönnek, hogy az érzelmek is belobbantak.

A film legjobb jelenete (stúdióban felépített) Havannában játszódik. Ekkor már azt sem érdekelt, hogy Brando mit művel a karrierjével. Ez egy szerethető, vicces néhány perc volt.

Úgy kerültek egyébként Havannába, hogy a maffiózó, oda hívta vacsorázni a hölgyet - ma kb. 4 óra a repülőút egy irányba. Kicsit eszementebb ötlet, mint mondjuk Bécsbe kiautózni egy tányérról lelógó Bécsi szeletért a Figlmüllerbe, és utána rögtön hazajönni. De mondjuk többek között az ilyen eszement ötletek teszik érdekessé az életet, és tényleg ez a jelenet volt az, ami miatt érdemes volt megnézni a filmet. Brando az alábbi animgif-en nem Jean Simmons-szal táncol, ebből volt egy kis "konfliktus" is, a misszionárius hölgy megmutatta, hogy neki is van jobbegyenese...Miközben Brando és Simmons karakterei egyre közelebb kerültek egymáshoz, addig Sinatra és párja egyre távolodni tűntek. A két külön szálon mozgó páros történetét egyébként szinte csak a maffia-vonal tartotta össze, alig volt átjárás a két szál között.

Sinatra párja egyébként revütáncos nő, aminek az volt a legfontosabb előnye, hogy így több zenés számot lehetett belezsúfolni a filmbe. A tánckar egyébként kimondottan szexi. 

Ahogy említettem, Brando nem volt énekes, hiába járt a film kedvéért tanárokhoz, a stúdióban felvett anyagból a hangmérnökök úgy vágták össze használhatóra az anyagot, hogy a nagyon sokszori nekifutásból összeillesztgették azokat a részeket (néha csak 1-2 szónyit) amik használhatóak voltak. Az eredmény így elfogadható egyébként. Simmons énekhangjára kevésbé szoktak kitérni, holott szerintem ő sem brillírozik a dalokkal,  hangja helyenként kifejezetten bántó.

CinemaScope-os szélesvásznú egyébként a film. Ennek az a lényege egyébként, hogy ugyanolyan 35mm-es filmre forgatták, mint az akkor (még) szabványosnak számító 4:3-ast, de egy lencse segítségével összetorzítotték a képet. Így a megszokott nyersanyagra a megszokott felvevővel dolgozhattak. 

Emellett egyébként két másik módszerrel kísérleteztek még ez idő tájt. A CineRama igencsak nehézkes volt, három egymással szinkronba hozott normál kamerával rögzítették a képet, és három vetítővel vetítették azokat egymás mellé a moziban. Egyrészt az illesztés nem volt tökéletes. Másrészt, ha valamelyik lejátszónál valami hiba lépett fel (középkorúak emlékezhetnek, hogy ez viszonylag gyakran előfordult amikor még valódi filmről ment a vetítés) akkor normál esetben kis hibaelhárítás után a mozigépész újraindította a lejátszást ott, ahol abbahagyta. Ha azonban a három lejátszó egyike megakadt, akkor a szinkronizálás csak úgy volt kivitelezhető, ha az adott tekercseket visszatekercselték, és elölről kezdték őket lejátszani. Ettől végképp nehézkessé és végső soron sikertelenné vált ez a formátum.

A harmadik szélesvásznú formátum a VistaVision volt, ahol a film vízszintesen mozgott, így a kép szélessége a film hosszirányában jelentkezett.

A tévé előretörésének a moziba járó közönség nem csak a szélesvásznú filmek számának megnövekedését köszönheti, hanem a színes filmek arányának ugrásszerű megnövekedését is. Eleinte a Technicolor volt a mindent-vivő , de az ötvenes években már sorra jöttek az újabb fejlesztések, mint pld. A KODAK a maga Eastmancolor-jával, amivel ez a film is készült. Ez a korszerűbb módszer idővel kiszorítja a Technicolor-t, és minden stúdió saját elnevezésével utal rá: Metrocolor, Warnercolor, Columbiacolor...