USA (Paramount), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: Frank Tashin

Producer: Paul Nathan, Hal B. Wallis

Nevük nem cseng olyan ismerősen, mint mondjuk a Stan és Pan párosé, de a negyvenes-ötvenes években a Dean Martin - Jerry Lewis páros neve nagyjából garanciát jelentett egy önfeledt másfél órás szórakozásra.

Először 1946-ban álltak össze, hogy éjszakai mulatókban adják elő vicces, zenés számaikat, melyek részben improvizációra alapultak. Néhány tévés szerep után 1949-ben szerződést kötött velük a Paramount-os Hal B. Wallis producer, és  összesen 17 filmet készítettek 1956-ig a stúdió számára. 

Párosuk jellegzetessége, hogy két teljesen különböző karaktert játszanak. A mindig komolyabb, romantikus, énekesként is kiváló olasz származású Dean Martin (született: Dino Paul Crocetti) belefáradt, hogy nem tud kilépni ebből a skatulyából, minden filmben szinte ugyanazt a szerepet kellett eljátszania.

Sokat kellett törnöm a fejemet, hogy honnét olyan ismerős, hogyha eddig egyetlen Martin & Lewis filmet sem láttam... az IMDB segítségét kellett igénybe vennem, ahol természetesen hamar sikerült kiderítenem, hogy leginkább az első Airport film pilótájaként vésődött az emlékezetembe.

A páros másik tagja Jerry Lewis, akinek viszont szinte egyetlen komolyan vehető pillanata sincsen. Ahogy megszólal, olyan mintha Donald Kacsát hallanánk, esetlensége már-már Chaplin figuráját juttatja helyenként az eszünkbe.

• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc jelenetem tőle, amikor - szegénységük miatt - egy szem babot fogyaszt el olyan jó étvággyal és lelkesedéssel, mintha egy hatalmas, szaftos steak lenne a tányérján.

Ha kizárólag rá épülne a film, talán zavaró lenne ez a harsány esetlenség, ez a végletekig eltúlzott kelekótyaság, de mivel rendszerint ott van mellette a komoly, és inkább intellektuális humort forszírozó Dean Martin, a két különböző stílus összességében egy nagyon kellemes, ma is fogyasztható könnyed komédiát hoz létre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több irányból is kísérletet tesz meghódításunkra ez a film. A humoron és az időnkénti dalra fakadáson túl a szinte elmaradhatatlan romantikus vonal is megjelenik. Persze mindkét főszereplő férfi kap egy nőt maga mellé. Sőt! Dean Martin hármat is, igaz közülük ketten - igen ismert nevek - emitt csak mellékszereplők. 

Az egyik ilyen - szinte csak perceket és pár mondatot kapó  - hölgy az ekkor még inkább modellként illetve bulvárhősként ismert Anita Ekberg volt. Néhány év múlva, Fellini Dolce Vita-jában kapja meg majd legismertebb szerepét.

• 
• 
• 
• 

Egy leheletnyivel erősebb mellékszerepet kapott a magyar származású Gábor Éva (Gábor Zsazsa nővére). Ő egy magyarokból álló kémszervezet ügynöke - és ezzel a komédia, musical és romantikus vonalak mellé - egy igencsak váratlan húzással, szinte a semmiből - besorolódik a kémfilm zsánere is a film utolsó fél órájában.

A két főszereplő valódi partnerei a filmben Dorothy Malone és Shirley MacLaine. Előbbi egy Bat Lady (Denevérlány) képregény rajzolója, míg utóbbi az ő modellje. Az alábbi képekből hamar kiderül, hogy ki kivel került párba. Aki nem ismeri a hölgyeket, annak segítek azzal, hogy Shirley MacLaine a kis cuki rövid hajú barna.

• 
• 
• 
• 

A Bat Lady képregényes vonal azért is érdekes, mert a filmben irtózatos mennyiségű kellék képregény látható, amiben ez a fiktív Bat Lady szerepel. Ő nem összetévesztendő a DC Universe-es Batwoman-nel. Az eltérő név persze nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen jogvita a dologból. A filmben látható képregényeket - amik tényleg meg lettek rajzolva rendesen! - feltehetően emiatt a jogvita miatt mind egy szálig meg kellett semmisíteni. Néhány évvel ezelőtt előkerült belőle néhány oldal, de a teljes anyag egyelőre nem fellelhető, pedig gyűjtők biztosan sok pénzt adnának érte

• 
• 
• 
• 

A sztoriba nem hiszem, hogy érdemes belemenni. Tulajdonképpen kicsit gondban is lennék, ha össze kellene szednem néhány mondatban, hogy miről szól a történet. Ez esetben szerintem ne is akarjunk belemenni... Kicsit zavaros, kicsit összevissza, és őszintén szólva ezúttal sem értem pontosan, hogy hogyan verekedte be magát ez a film az 1001 legjobb közé, de bevallom, hogy ezúttal átengedve magam a guilty pleasure-nek, a bűnős élvezetnek, nagyon jól tudtam szórakozni a Martin & Lewis páros kedves, pop-art-os díszletekkel teli komédiáján, és egyedül azt sajnáltam, hogy csak most, közös karrierjük vége felé csatlakoztunk be hozzájuk. 

• 
• 
• 
• 

Ez a film egyébként nem csak gyönyörűen szép Technicolor színekkel rendelkezik, hanem VistaVision szélesvásznú is. Itt jegyzem meg szokásom szerint, hogy a poszthoz stage-fotókat, - azaz a forgatás során fotográfusok által készített fényképeket - használtam, amik az ekkori szokásoknak megfelelően jellemzően fekete-fehérek annak ellenére, hogy a film "ragyogóan" színes, mint ahogy ezen az anim-gifen is látható.

 

USA (The International Union of Mine, Mill and Smelter Workers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Herbert J. Biberman

Producer: Adolfo Barela, Sonja Dahl,Biberman, Paul Jarrico

Ezzel a filmmel búcsúztatom 1954-et, de egy pillanatra sem merül föl bennem, hogy a film bármelyik szereplőjével vagy alkotójával találkozni fogok az 1955-ös Oscar gála felvételét nézve, melyet ilyenkor - egy adott év lezárásakor - rendre megnézek. 

Ez a film ugyanis nem került mozikba amerikában. Legalábbis egészen 1965-ig. Európában állítólag vetítették. A kommunista blokkban szinte biztosan. Tekintettel arra, hogy a filmet gyakorlatilag kommunista meggyőződésük miatt feketelistázott alkotók (rendező, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző) készítették, nem az a fő kérdés, hogy miért nem került mozikba, hanem, hogy egyáltalán hogy tudott létrejönni?

Amerikai színészek gyakorlatilag szóba sem jöhettek, hiszen ki merte volna feláldozni karrierjét egy film miatt? Jobb híján néhány Mexikói színésszel, néhány (már feketelistázott) amerikaival, és amolyan neorealista módon sok-sok bányásszal kiegészítve állították össze a szereplők listáját.

Jónéhány olyan statiszta-mellékszereplő látható így a filmben azok közül a szakszervezeti tagok közül, akik a film történetének alapját adó 1951-es sztrájkban is részt vettek. 

Persze a Mexikói színészeknek is volt vesztenivalójuk. Rosaura Revueltast például, - aki a női főszerepet játszotta - kiutasították az USA-bol, több amerikai filmben nem is szerepelt. No, nem mintha amúgy nagyon kapkodtak volna érte, hiszen angolja hallhatóan nagyon erős mexikói akcentussal volt terhelt, mint a szereplők többségének úgyszintén.

• 
• 
• 

Magának a filmnek az elkészítése is különleges biztonsági intézkedések közepette kellett, hogy folyjon. A készítők féltek a szabotázs-akcióktól. A filmet éjszaka, titokban hívták elő, cím nélküli dobozokban tárolták. Így is volt, hogy forgatási helyszínt kellett változtatniuk, mert halálos fenmyegetést kaptak a helybeliektől.

Egy kommunista propagandafilm megtekintése mindig előrevetíti, hogy egy idegtépő, csigalassúsággal tellő másfél órát kell végigszenvedni, és azt kell mondanom, hogy a valóság az előzetes félelmeimet is felűlmúlta. Helyenként mintha harminc évet utaztunk volna vissza az időben. Néha a némafilmes korszak didaktikus eszközeit láttam újra. Még azt is megkockáztatom, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ha a hatóságok moziba engedték volna ezt a filmet az ötvenes években, akkor lett volna olyan nézősereg, amely megtöltötte volna a termeket ezzel a filmmel.

Japán (Daiiei), 125 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

A nyolcadik század végén kezdődő japán Heian-korba repít vissza minket ennek a filmnek a története. A korszak névadója Heian város, mai nevén Kiotó. Ide tette át Japán fővárosát a császár 794-ben, és ez csak 1868-ban változik meg újra, amikor majd Tokyo lesz az új főváros.

A közel négyszáz éves korszaknak az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a császár helyett többnyire a Fudzsivara család gyakorolta a hatalmat. Fokozatosan, nem kevés ármánykodással és cselszövéssel kezükbe vették a tényleges irányítást. Beházasodtak a császári családba, a császárokat sokszor viszonylag fiatalon rávették, hogy korukra hivatkozva lépjenek vissza utódjaik javára a hatalomtól, és a - még gyermek - utódok helyett viszont közülük (Fudzsivarák közül) jelöltettek ki valakit régensnek. Idővel olyan szervezetté vált a Fudzsivarák árnyék-hatalma, hogy a császári család már nem volt képes ellentmondani nekik. 

A tényleges hatalomtól megfosztott uralkodói család természetesen valamivel el kellett, hogy foglalja magát. Mivel az előzőkből adódik, hogy ez az elfoglaltság nem az ország irányítása volt, kézenfekvő, hogy a művészetek élvezetével múlatták drága idejüket a császári udvar tagjai. Ennek köszönhető a sok kimagasló - főleg irodalmi - műalkotás létrejötte ebben az időszakban.

Emellett ennek a korszaknak köszönhető a japán írésjegyek (Hiraganák és Katakanák)  létrejötte is. Eddig a japánoknak nem volt saját írásuk, a kínai betűkészletet használták az íráshoz. Ám, mivel a japán és a kínai nyelvek nagyon eltérőek egymástól, a kínai betűk nem voltak maradéktalanul alkalmasak a japán nyelv leírására. Talán ez is az oka, hogy hivatalos és emelkedett, művészi színvonaló szövegekre inkább a kínai nyelvet használták, ahogy Európa jelentős részén ekkoriban a latint vagy a görögöt. 

Ebben a korszakban a császári udvarnak bőven volt ideje ilyesmivel bíbelődni, ráadásul külkapcsolataikban is befelé fordultak, nem küldtek kínába sem követeket, így a kínai nyelv használatától is próbáltak eltekinteni. Ezért kidolgoztak maguknak két új betűkészletet is, amivel a többezer kínai betüt helyettesíteni tudták. 

Az egyik ilyen a - nőiesen ívelt - hiragana volt (felső), a másik a férfias, szinte kardvágásokat utánzó katakana (alsó) A dolog érdekessége, hogy mindkettőből 46 van, és tökéletesen párba állíthatóak. Az alábbi két betű például az "A" hangzót írja le hiraganával illetve katakanával.

Mindkettő betűkészlet könnyen megtanulható 1-2 nap alatt, és a japán nyelv tökéletesen leírható lenne akár kizárólag az egyik használatával is. A Japánok mégsem ezt teszik. Ugyanis ami leírható a kínai kandzsikkal, azt a mai napig azzal kell leírni. Hiraganákat csak arra szokás használni, amihez nincs kandzsi (például ragozás, vagy olyan szavak, amik újabban keletkeztek) Katakanát pedig a külföldi szavak átírása esetén használják, vagy ha valamit ki akarnak emelni, mint ahogy mi a dőlt betűkkel tesszük. Ezekkel az új betűkkel már nem volt akadálya a japán irodalmi művek pontos lejegyzésének. 

Ezeknek az új betűknek a birtokában szinte megmagyarázhatatlan, hogy a Japánok miért ragaszkodnak a mai napig a többezer kínai betű használatához, melyeknek megtanulása több év kemény gyakorlásának az eredménye. A fenti mozi-poszteren látható nagy piros cím mindegyike ilyen kínai kandzsi. Az egyes piros betük mellett jobbra kis zöldes árnyalatú apró hiraganákkal a gyengébbek (gyerekek) kedvéért oda van írva, hogy hogy kell a nagy kandzsikat kiolvasni. (szán-sou-da-juu). 

A Heian-kornak volt néhány kevésbé humanista termése is. Ekkoriban jött létre a rabszolgák osztálya, mely főleg elszegényedett parasztokból, nemfizető adósokból és elítélt bűnözőkből állt. 

Mizugucsi filmjeinek témája legtöbbször az elesettek és az elmaradottak melletti kiállásról, hányattatott sorsukra való figyelem felhívásáról szól. Ennek a lassan csordogáló filmnek a kiindulópontja, hogy egy kegyvesztett és száműzött kormányzó családja emberrablók áldozatául esik. Az anyától elrabolják két gyermekét, azokat rabszolgának adják, az anya pedig prostitúcra kényszerül.

A film címét adó Szansó uraság az a kegyetlen császári tiszttatró, akinek a két kis rabszolgát eladják. Ő az, akinél a gyermekek sanyarú körülmények között felnevelkednek. Lépten-nyomon érdekes morális kérdésekbe botlunk a film megtekintése során: Például bűnös-e aki parancsra kínoz másik embert? Tudnak-e mit kezdeni a felszabadított elnyomottak a hirtelen jött szabadsággal? Van-e értelme valakinek eldobnia saját életét, ha azzal más valakiét megmentheti?

• 
• 
• 
• 

A drámai fordulatokban is gazdag történetet Mijagava Kazuo szépen megkomponált, gyakran mozgó kamerával készült képei teszik vizuálisan is gazdaggá. Mizugocsi egyike volt azoknak a japán rendezőknek, akiknek alkotásait Európában is értékelték: A Velencei filmfesztiválon Ezüst Oroszlán díjjal értékelték rendezői munkáját. Magyarországon viszonlag ismeretlen maradt. Először 1983-ban lehetett hallani róla, amikor a tévében egy 6 részes Mizugocsi sorozatban mutatták be legfontosabb filmjeit, közöttük ezt is.

• 
• 
• 
• 

USA (Otto Preminger Films, Fox), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger

Imádom az olyan filmeket, melyek egy klasszikus történetet modern környezetbe helyeznek át.

Az 1845-ben kiadott Prosper Mérimée regényt 1875-ben George Bizét operává dolgozta át, majd 1943-ban Bizét zenéjét kissé áthangszerelték, "musicalesebbé" tették, hogy a Broadway-en all black, azaz kizárólag feketebőrű szereplőgárdával, a második világháború alatti Chicago-ba helyezve adják elő. Nálunk Magyarországon sem példa nélküli az "all black cast"  előadás, hiszen a Magyar Állami Operaház a napokban mutatta be szintén kizárólag fekete előadókkal (ez itt az irónia helye) a Porgy és Bess-t, ahol egyenesen a szerző kikötése volt, hogy csak feketékkel adható elő a darab. 

Otto Preminger még szerződésben volt a 20th Century - Fox-szal amikor úgy döntött, hogy kivásárolja magát a szerződésből. Mivel úgy gondolta, hogy a színházi adaptáció alapján készülő, fekete szereplőkkel forgatott operafilmben a Fox úgysem fog fantáziát látni, inkább ezzel a szerződésbontással akart magának szabad kezet biztosítani. Így függetlenként vágott bele a film elkészítésébe. Amikor híre ment a készülő filmnek, érdekes módon maga Darryl F. Zanuck, a Fox fejese kereste meg Premingert, hogy a stúdió örömmel venne részt befektetőként a gyártásban, és a rendező teljesen szabad kezet kaphatna. Így is lett.

Próbáltam rajtakapni a filmet, kiszúrni legalább egyetlen fehér embert, de nem sikerült. Pedig volt néhány tömegjelenet is, például egy ökölvívó mérkőzés, ahol többezres közönség szurkolt, de láthatóan nagyon vigyáztak, hogy a kamera ezen oldalára még véletlenül se merészkedjen fehér ember. Egy idő után kicsit furcsa úgy látni Amerikát, hogy sem a pályaudvaron, sem egy rendezvényen, sem az utcán, sehol nincsenek fehér emberek... a fenti képen is csak azért látható egy, mert ő a rendező.

Carmenből, a cigánylányból tehát afro-amerikai Carmen Jones (Dorothy Dandridge, középen) lesz, aki dohánygyár helyett kezdetben egy ejtőernyő gyárban dolgozik. Don José tizedesből Joe tizedes lesz (Harry Belafonte, a képen balra). Escamillo torreádor pedig egy profi ökölvivóként (Joe Adams, a képen jobbra) jelenik meg ebben a Chicagoi környezetben játszódó adaptációban.

Preminger sok színésszel készített próbafelvételt a főszerepekre. Dandridge-t, - miután bejelentkezett Carmennek - a rendező szépnek, aranyosnak találta, de semmiképpen nem olyannak, amilyennek Carment elképzelte. Helyette Joe ártatlanul kedves barátnőjének, Cindy Lou-nak a szerepét ajánlotta figyelmébe. Adott is neki egy szövegkönyvet, ami alapján várta egy következő castingra. Ám Dandridge Carmennek beöltözve, és erre a szerepre készülve jött el az újabb próbára. Ekkor már Preminger is úgy gondolta, hogy kár tovább keresni, megtalálta azt a Carment, akit keresett. Nem csak a film főszerepére, hanem magának is, mert éveken át szoros kapcsolatban voltak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Preminger szeretett ujjat húzni a cenzúrával. 1953-as The Moon is Blue című filmje például cenzori pecsét nélkül került mozikba, mert az túlságosan engedékenyen kezelte a laza erkölcsöket bemutató jeleneteket. És az alábbi képen is olyasmit látunk, ami a korszak Hollywoodi filmjeiben azért még messze nem volt megszokott. Bizony, ez a filmben egy lábcsókolgatásig fajuló jelenet lesz...

Érdekes módon mindkét főszereplő énekhangját más kölcsönözte, holott mindketten jó énekesek voltak. Sőt, én Belafontét inkább énekesként ismertem eddig, mint színészként. Ha más dalról nem, hát a Banana Boat Songot talán mindenki ismeri... ami úgy szól, hogy "come mister tally man, tally me banana", de mi csak úgy énekeltük, hogy "Come Mister Talibán" pedig akkor még nem is hallottunk a tálibokról...

Preminger a Broadwayes "musicalesített" hangszereléstől szeretett volna visszatérni az operás hangzáshoz, a két főszereplőnek viszont - hiába voltak jó énekesek - nem volt operaénekesi képzettsége. Az opera pedig tudvalevő, hogy egészen speciális hangképzést igényel. Ez tehát a magyarázata, hogy mindketten más hangján énekelnek.

Dandridge valóban meggyőzően hozza a pénzsóvár, gátlástalan és szenvedélyes karaktert. Azt a szépséget viszont én nem találom meg benne, amitől igazán Carmenné válna a szememben. De elképzelhető, hogy ebben a változó idők változó ízlésének is nagy szerepe van. Lehet, hogy akkoriban más volt a szépségideál.

Carmen története egy szerelmi négyszög, melyben gyakorlatilag mindenki másba szerelmes. Egyedül Carmeről nem lehet (valószínűleg maga sem tudja) eldönteni, hogy a pénzbe vagy Joe-ba szerelmes jobban. Végül természetesen elkerülhetetlen a tragédia.

Szélesvásznú (Cinemascope) és színes (Technicolor) filmről beszélünk. Mindkettőnek nagyon örültem, sokban hozzájárultak a film élvezhetőségéhez. Még azt sem vettem észre, hogy a Chicagoi helyszín ellenére semmi sem forgott a megnevezett városban, szinte minden a Fox Los Angelesi stúdiójában készült.

Harry Belafonte idén 92 éves. Dandridge viszont 42 évesen elhunyt valamilyen antidepresszáns - feltehetően - véletlen túladagolásában.

USA (Pinecrest), 77 perc, Technicolor, angol

Rendező: Allan Dwan

Producer: Benedict Bogeaus

A 77 perces hosszából előre sejthető volt, hogy B-filmnek készült alkotásról lehet szó. Bár ezek legtöbbször alacsony költségvetéssel, kisebb gázsival is megszerezhető színészekkel, és általában rövid idő alatt, esetenként összecsapva készültek, időnként ezek közé is belekeveredett egy-egy gyöngyszem.

Sajnos ez a film nem tartozik közéjük. Méltó párja lehetne a Johnny Guitarnak, ami valószínűleg maradandó károsodást okozott az ízlésemben. Sajnos ez sem sokkal jobb, bár a jelmezek ez esetben nem olyan tarka csiricsárék, mint amott, és a díszletekről el lehet mondani, hogy kifejezetten szépen kidolgozottak (mintha valamelyik Disneyland főutcáján lennénk), bár feltételezem, hogy nem erre a filmre építették, hanem egy - univerzális - western filmekhez épített város díszleteibe költözött be a stáb a forgatás idejére. 

Történetét tekintve nagyrészt High Noon utánérzésről van szó: a Silver Lode városkában élő főhős, Dan Ballard (John Payne) épp esküvőjére készül, amikor egy négy lovasból álló csoport beállít, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa a köztiszteletben álló Ballardod. Elejétől fogva nyilvánvaló, hogy koholt vádról van szó, és sejtjük, hogy a marshallként eljáró férfi feltehetően egy bűnöző. Ám papírjai rendben vannak, így nincs jogi akadálya a letartóztatás végrehajtásának.

Csakúgy, mint az említett - egyébként remek - High Noon esetén, itt is real-timeban zajlanak az események, tehát egyszer sem ugrunk az időben. További párhuzam a másik filmmel, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább fordulnak el a főhőstől az emberek.

Míg a High Noon esetében ennek racionális magyarázata volt - féltették saját életüket - itt az a gyermeteg, bugyuta motívum dolgozik mindvégig, hogy a főhős gyakorlatilag nem védekezik a vádak ellen, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy úgysem hinnének neki. 

Sorolhatnám még a High Noon-os párhuzamokat: ott van például a régebbi szerető. Akivel kettőre nő a főhős mellett végig kitartó emberek száma. A film végére gyakorlatilag mindenki ellene fordul. Ehhez persze komoly munkára van szüksége az addig népszerű főhősnek, hiszen nem mindennapi önfegyelemre van szükség a sokadik gyilkossággal megvádolva is szótlanul állni, még csak azt sem mondani, hogy "Nem én voltam!", majd elkezdeni pisztollyal rohangálni a western díszletek között.

Paynnel ellentétben a főgonoszt alakító Fred McCarty (Dan Duryea) - az alábbi képen jobb szélen - karaktere jól üzemelt. Ugyanígy voltam a 73-as Winchester című filmnél, ahol ugyanő szerintem annyira jobb volt James Stewartnál, hogy azon kaptam magam, hogy bizony a negatív hősnek drukkolok.

Továbbra is hatalmas talány számomra, hogy ilyen középszerűnél is gyengébb alkotások vajon hogyan kerültek fel erre a legjobb filmeket összehozni szándékozó 1001-es listára...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Olaszország (Lux), 126 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Domenico Firges Davanzati

Modrone Hercege, azaz Luchino Visconti felmenői között ott voltak a Milánói hercegség alapítói is. Gazdag, arisztokrata környezetben nevelkedett, ennek köszönhetően fiatalon lehetősége volt összeismerkedni Toscaninivel, Puccinivel, Coco Chanellel, de aki talán mindenkinél nagyobb hatást tett rá az Jean Renoir volt. Ennek köszönhetően részt vett a francia rendező asszisztenseként az 1936-os Mezei Kirándulás című film forgatásán.

Érdekes módon (Rossellinihez hasonló arisztokrata származása ellenére) komolyan érdeklődött a kommunista mozgalom iránt, sőt, a második világháború alatt be is lépett az Olasz Kommunista Pártba. 

Sokan Viscontit tartják az olasz neorealizmus elindítójának a Megszállottság (1943) című filmjével, mely A Postás Mindig Kétszer Csenget engedély nélküli feldolgozása volt. A film mozikba került ugyan, de a cenzúra betiltotta és megsemmisítette a forgalomban levő kópiákat. Maga Visconti megmentette a saját példányát. Ezután öt éven keresztül nem filmezett. Színdarabokat és operákat rendezett.  (Ennek jelentősége lesz majd a most tárgyalt és kásőbbi filmjeiben is)

1948-ban újabb film forgatásába fogott, még mindig a neorealizmus jegyében. Egy szicíliai halászfalú lakóinak szereplésével készítette a Vihar Előtt című filmet. A még amatőr színésznek sem igen mondható szereplőket csak lazán instruálta, hozzávetőleges forgatókönyv alapján dolgoztak. Csúnya bukás lett belőle, de úgy, hogy közben elnyeri érte a Velencei nagydíjat. Sokan a neorealizmus fő művének tartják.

Néhány év kihagyás után 1951-ben leforgatta utolsó neorealista filmjét, a Szépek Szépé-t, amit már a kritikusok sem tudnak hova tenni.

És itt rá is kanyarodunk Visconti negyedik egész estés filmjére, mellyel eltávolodik a neorealizmustól, és a melodrámák világába érkezik. Külsőre is látványos a változás, hiszen ez a film - a korábbiaktól eltérően - Technicolor, melyet ki is használ a rendező, hiszen az 1866 tavaszán kezdődő történetben végig komoly szerepe van a látványos díszletnek. A Velencei operaházban (La Fenice) kezdünk a Traviata előadásán, de az opera-díszlet szerű látványvilág az egész filmen végigvonul, ahogy Verdi zenéje is.

Azért szeretem a melodrámát, mert pontosan az élet és a színház határán helyezkedik el. - mondja Visconti.

Az olasz újraegyesítés (Risorgimento) célegyenesénél járunk, a fehérruhás osztrákok még megszállva tartják Velencét, de az olaszok közül már sokan lázadoznak. Puskaporos a hangulat.

A kezdő jelenetben megismerjük a film két kulcsfiguráját: Talán vitathatatlanul a film legizgalmasabb szereplője az olasz Livia Serpieri grófnét játszó Alida Valli, akivel A Harmadik Emberben találkozhattunk már, ott is rögtön felhívta magára a figyelmet. Partnere az osztrák tisztet játszó Farley Granger.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alida Valli arcában van valami, ami miatt a szenvedély szinte áradni látszik belőle. Nem tud kicsit szeretni. Égető hőfokon tud imádni valakit, - de ha az ellőki magától, - ugyanilyen fokon képes gyűlölni is...

Talán mondanom sem kell, hogy az olasz grófné (aki tehát házas asszony) és az osztrák tiszt szerelme önmagában több okból is problematikus lenne, de mindketten tesznek azért, hogy ez a kapcsolat a lehető legzavarosabb legyen.

Visconti eredetileg Marlon Brando-t és Ingrid Bergman-t szemelte ki a két főszerepre, de a producerek nem voltak elragadtatva Brando castingjától. Más források szerint Bergman férje (Rossellini) nem akarta elengedni feleségét más rendező filmjébe, nélküle pedig Brando amúgy sem vállalta a filmet. Akárhogy is, Alida Valli tökéletes választás volt, nála szenvedélyesebbnek látszó nőt javasolni sem tudnék egy címe alapján is szenvedélyről szóló film női főszerepére.

Rajta kívül egy 18 éves olasz lány - Marcella Mariani - érdemel külön említést, leginkább fájóan rövid élete és karrierje miatt. A film forgatása után már egy év sem telik el, és egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatává válik.

Zárásul érdekességképpen szeretném megjegyezni: ahogy Visconti neve rendezőasszisztensként feltűnt Jean Renoir filmjénél, úgy itt is találhatunk később híressé vált neveket rendezőasszisztensként: köztük is a legismertebb talán Franco Zeffirelli.