USA (MGM), 99 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Fred M. Wilcox

Producer: Nicholas Nayfack

Ez a tetszetős poszter kicsit már a hatvanas évek exploitation cinema plakátjait idézik, melyek a B filmekből növik ki majd magukat, és mely filmek posztereinek gyakran volt felróható, hogy olyan jelenetet ábrázolt, ami magában a filmben nem is látható.

Nos, mindjárt az elején hadd szögezzem le, hogy a Tiltott Bolygó messze nem B-film. Bár eredetileg annak indult állítólag, de kinőtte magát az előkészületek során. Hatalmas költségvetéssel készülhetett, ráadásul Eastmancolor és Cinemascope szélesvásznú filmre.

Mindezek ellenére a poszteren látható jelenet valóban nem látható a filmben. Bár egy férfit valóban cipel a film egyik jelenetben a robot, a képen is látható szőke hölgyet, aki a film egyetlen női szereplője soha nem tartja "kezében"

Ha már a robotnál tartunk, nevezzük nevén: ő Robby, a robot. Aki komolyabban érdeklődik a tudományos-fantasztikum világa iránt, az jó eséllyel tisztában van azzal, hogy néhány évvel a film elkészítése előtt (1950-ben) jelent meg Isaac Asimov Robot-sorozatának első része: Én, a Robot című novelláskötete, melyben nagy jelentősége van a Robotika három alaptörvényének. Ezek közül az első:

Ez alapján szinte biztos vagyok benne, hogy a film forgatókönyvírójára hatással volt Asimov, hiszen szinte szóról szóra elhangzik, hogy Robby többek között eszerint a szabály szerint lett programozva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Robby-t egyébként egy Robert (!) Kinoshita nevű designer tervezte, aki ezelőtt a munka előtt mellesleg mosógépeket tervezett... 125.000 USA dollárba került az elkészítése, ami igencsak magas költség volt akkoriban.

Na, de még mielőtt belemennék a további részletekbe: miről szól ez a film?

A C-57D jelű csillaghajó (igazából egy repülő csészealj, haha) az Altair IV nevű bolygóra tart, hogy egy húsz évvel korábbi expedíció eltűnt legénységét felkutassa. Még a hetvenes évek végén is - ha bolygóközi űrutazásról, esetleg UFO-król volt szó, nagyon sokszor repülő csészealjakkal utaztak, úgyhogy nem lepett meg, hogy ebben az 50-es évekbeli filmben is ilyesféle járgánnyal közlekednek, ráadásul a fény sebességénél is gyorsabban. Ekkoriban ugyan már évtizedek óta ismert volt Einstein relativitáselmélete, ami alapján ez kizárt, de ezzel most ne foglalkozzunk. 

Egy kicsit kellemetlen lassulás után az űrhajó a tervek szerint megérkezik a célállomáshoz, ahol sikerül is felvenni a rádiókapcsolatot az expedíció egy volt tagjával (Morbius), aki többször is udvariasan felszólítja a csapatot, hogy saját érdekükben ne szálljanak le a bolygóra, forduljanak vissza. Ám ennek nyilvánvalóan nem tesznek eleget, hiszen akkor nem lenne film...

Morbius professzor a korábbi expedíció egyetlen túlélője, és azért próbálja távol tartani az őket kereső csapatot, mert fél attól, hogy ők is arra a sorsra jutnak, mint korábban saját kollégái, akik szép sorra egyesével szörnyű halált haltak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Adams parancsnok (Leslie Nielsen) által vezetett csapatot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyesmitől megijedjenek. Így hát Morbius kénytelen-kelletlen vendégül látja őket, bemutatja nekik a bolygót, az általa alkotott robotot és a lányát, aki már ezen a bolygón született. Így nem is véletlen, hogy apja a bolygóról nevezte el: Altaira Morbiusnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Természetesen a jövevények tömegesen szeretnek bele az ártatlan lányba, akit egyesek nem átallanak olyasmivel szédíteni, hogy a csókolózás a Földön a legtermészetesebb dolog minden férfi és nő között, és ennek gyakorlása elengedhetetlen az egészség megőrzéséhez. Az - itt még - komoly szerepben megjelenő Leslie Nielsen figurája egyenesen megrökönyödik, amikor Altaira számon kéri őt, hogy miért nem csókolja meg, ahogy azt minden más férfi teszi vele...

Altaira egyébként jellemzően olyan rövid egybe-ruhában van, hogy ha ennél is rövidebb lenne, akkor már trikónak kellene hívni. Jól áll neki, de szokatlan ilyesmi egy a ötvenes évekbeli filmben. Mint ahogy az is szokatlan - de mindenképpen kellemes - látványt nyújt, hogy a film túlnyomó részében mezítláb látható. 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem csinálok titkot abból, hogy borzasztóan tetszett ez a film. Nyilván egy hatalmas adag nosztalgia faktor is szerepet játszott ebben az én esetemben. Hiszen én McLane  parancsnokkal és az ő Orion űrhajójával ismerkedtem meg a sci-fivel, és bár az a tévésorozat tíz évvel a Tiltott Bolygó után készült, látványvilágában nagyon sok a hasonlóság.

A bolygón látható belsőépítészeti megoldások kifejezetten izgalmasnak hatnak... pont olyan, mint amilyennek a huszadik század második felében a távoli jövő futurisztikus építészetét képzeltük... nekem nagyon bejön! (nyilván itt is hatalmas szerepe van a nosztalgiának)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ami szintén nagyon jellemző az ennek a filmnek a nyomán kialakuló sci-fi dömpingre az a speciális zene... Illetve zenének nevezni kicsit merész dolog, maradjunk annyiban, hogy kicsit fura, kísérteties, elektronikus hangszínek egymásutánja... dallam, illetve ritmus nemigen fedezhető fel, csak az az igen mesterséges gépi hang, ami egészen különleges hangulatot varázsol. Emlékeim szerint a hetvenes - nyolcvanas évek sci-fi magyar tévéjátékainak egy részében is ilyesmi volt hallható...

Említettem a Földről érkező expedíció tagjait, továbbá említettem az Altair IV két ember és egy humanoid lakóját. Rajtuk kívül él a bolygón néhány állat, és egy láthatatlan szörny... Mint kiderül majd - és talán ez az utolsó információ, amivel nem spoilerezem el teljesen a filmet - a szörny láthatatlan, de brutálisan erős és agresszív...

Nagyon látványos megoldást találtak a készítők arra, hogy mégis valahogy ábrázolni tudják a láthatatlant: Amikor az űrhajósok lézerrel és elektromos kerítéssel próbálják megállítani, akkor mindezek kirajzolódnak a testén, és egy látványos körvonalát kapjuk az említett erőszakos szörnynek...

Jó, van egy kis rajzfilmes hatása a dolognak, ami persze nem véletlen, hiszen Walt Disney adta kölcsön az egyik animátorát az effekt elkészítéséhez... de nekem rettenetesen tetszik... Ötletes, meg kell hagyni!

A film végére természetesen tisztázódik minden, teljesen logikus, racionális történetté áll össze a dolog. Olyan igazi, klasszikusan tudományos-fantasztikus, agyat is megmozgató dolog lesz belőle, amit mondjuk egy Asimov-rajongó is biztosan értékelni tud, de egy Marvel-rajongó, kortárs fantasztikumokon nevelkedett fiatalnak egészen biztosan túl lassú, és persze rettenetesen elmaradott látványvilágú ez a film.

Én imádtam...

Készült hozzá egy évvel később egy B filmes folytatás "The Invisible Boy" címmel, melyben a Földre lehozott Robby robot az egyik főszereplő...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mindössze Franciaország (Gamma Film), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Max Ophüls

Producer: Albert Caraco

Max Ophüls filmjei valahogy soha nem voltak igazán sikeresek korának közönsége körében, eme legutolsó (és egyetlen színes) filmje is majdnem áldozatul esett ennek a sikertelenségnek.

A film látszólag egy grandiózus cirkuszi előadás, pazar díszletekkel, mely bemutatja az 1800-as évek közepén élő Lola Montez életét. Azért írom, hogy látszólag, mert ugyan valóban egy cirkuszban indít a film, de ahogy elérünk a hölgy életének egy-egy állomásához, a cirkusz tere hirtelen kitágul, visszaugrunk az időben, és tanúi leszünk Lola élete legfontosabb eseményeinek.

Ekkoriban az európai filmvilágban a neorealizmus szelleme uralkodott, és ez a film szinte mindenben szöges ellentéte volt az uralkodó áramlatnak. Talán ez is volt az oka a film sikertelenségének, ami szokás szerint azt vonta maga után, hogy - Ophüls tiltakozása ellenére - a producerek újravágatták a filmet, az időbeli ugrásokat kronológiai sorrendbe tették, az anyag harmadát kidobták, azaz szinte minden bűnt elkövettek a film ellen, amit csak lehetett. Érdemes megjegyezni, hogy a film természetesen így - összekuszálva - sem lett sikeres. 

Egy 1987-es Filmvilág cikkben a cikkiró szomorúan jegyzi meg, hogy a Magyarországon akkor frissen bemutatott változat egy 16 mm-es, szánalmasan megcsonkított képarányú csökevény, melyen például az egyik jelenetben az eredeti képkocka két oldalán ülő alak levágásra került, így a néző 1987-ben hallotta a párbeszédet, de a képernyőn percekig egy üres kocsibelsőt látott csak. A cikk írója reménykedve írta, hogy egyszer talán előkerül az igazi, eredeti változat is... no, mi a huszonegyedik században szerencsések vagyunk, mert időközben nem csak előkerültek a kidobott részek, de lelkes szakemberek restaurálták a filmet Ophüls eredeti elképzeléseihez híven...

Az igazi Lola Montez valójában ír származású volt, és Elizabeth Rosanna Gilbert néven született. Édesapja Lola kiskorában meghalt, anyja pedig saját boldogságát helyezte előtérbe, Lola felnevelését inkább az új férj családjára bízta... 15 évesen megpróbálták férjhez adni egy idős férfihoz. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Lola életében kulcsszerepet játszott az, hogy mindig olyan férfiak társaságát kereste, akik mellett minden téren biztonságban érezhette magát - beleértve az anyagi biztonságot is...

Nem akárkik voltak Lola védelmezői... hogy csak a legnagyobb neveket említsem: I. Lajos, bajor király.. Liszt Ferenc illetve Alexandre Dumas...

Bárhol is élt, életét botrányok vették körül. Spanyolos hangzású művésznevét akkor vette fel, amikor Londonban táncosként debütált. De hamar felismerték, így inkább elhagyta Angliát. 

Kicsapongó életének egyenes következménye volt, hogy 39 éves korában, szifiliszben meghalt.

Lolát a filmben Martine Carol játssza. Lehet, hogy az ő előadásmódjának is "köszönhető", hogy az amúgy általam csodálattal nézett, pazar kiállítású filmmel igazából egy bajom volt csak: Lolához nem tudtam sehogy sem viszonyulni. Az ő jelenléte szinte tökéletesen hidegen hagyott. Nem tudtam sem lenézni, sem szeretni, sem sajnálni... És ez szerintem nagy hiányossága a filmnek.Hatalmas költségvetés állt Ophüls rendelkezésére, és látszik, hogy volt is mire költeni ezt a sok pénzt. Ilyen pazar kiállítású díszletet igen ritkán látni... az Eastmancolor színes nyersanyag sem volt olcsó ekkoriban - ráadásul állítólag fekete-fehér változat is készült... a Cinemascope széles vászon már csak hab a tortán...

• 
• 
• 

A porondmester (Peter Ustinov) - bár, mint kiderül, maga is Lola szeretője volt korábban - a cirkuszi előadás főszereplőjét (Lolát) szinte tárgyiasítja, már-már vásári attrakcióként mutogatja, sőt, - mint hirdeti - az előadás végén a nagykorú férfiak adott összeg ellenében meg is fogdoshatják a művésznőt...

A híres kurtizánt, aki miatt a bajor király ellen forradalom tört ki, most ketrecben mutogatják...

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paul Gregory Productions), 93 perc, ff. angol

Rendező: Charles Laughton

Producer: Paul Gregory

Ezt a filmet egy dolog miatt - pontosabban egy valaki miatt - vártam igazán: egy olyan színésznő bukkan itt fel újra, akit a negyven évvel ezelőtti, D.W. Griffith némafilmjeiben láttam utoljára: Lillian Gish.

Jó... igaz, hogy Robert Mitchum-ot is kedvelem, de az 1001 lista elején látott filmek híres színésznőjének újbóli előkerülése megható volt számomra. Hozzá kell tennem, hogy a filmezést nem hagyta teljesen abba, de ekkoriban moziban nem, csak tévésorozatokban szerepelt időnként.

Charles Laughton rendezőnek ez az első és egyetlen filmje. Egyesek szerint ez annak köszönhető leginkább, hogy sem a korabeli közönségnek, sem a kritikusok hadának nem volt túl sok jó szava a produktumhoz. Mindezekkel egyet kell értenem, bár hozzáteszem, hogy az 1001-es listán való szereplése nyilvánvalóan jelzi, hogy időközben a filmkedvelők revideálták álláspontjukat. Laughton egyébként azzal magyarázta a filmrendezéstől való távolmaradását, hogy jobban szeret színházban dolgozni. A filmes világban elsősorban színészként volt ismert.

Mitchum jellegzetes karaktere a kissé csibészes kiállású, de alapjában véve szerethető fiú. Nos itt ezt elfelejthetjük. Az ikonikussá vált, a LOVE-HATE (szeretet-gyűlölet) tetoválásokat megjelenítő fotókon már sejthető, hogy itt a szokásosnál mélyebbre kell lemerülnünk az emberi psziché vizsgálatánál, és sejtésünk nem csal meg minket... egy pszichopata, velejéig romlott sorozatgyilkost alakít Mitchum. Kelléktárának elmaradhatatlan elemei a lelkészi egyenruha, a biblia, és egy rugós-bicska.

• 
• 
• 

A magát általában lelkésznek kiadó szélhámos, sorozatgyilkos Harry Powell (Mitchum) a cellatársáról megtudja, hogy kb 10.000 dollárt rabolt valakitől, és a pénz nem került elő. Ez nagyon sok pénz volt, mai értékre átszámítva mondjuk olyan 30 millió forint. Mi persze a film elején megtudjuk, hogy az elrabolt pénzt a rabló gyermekeire bízza, tudván, hogy hamarosan elkapják, megesketi fiát és lányát, hogy senkinek nem beszélnek róla (még anyjuknak sem), majd ha nagyok lesznek, akkor ebből élhetnek. Mivel gyilkosság árán szerezte a pénzt, tudni lehet, hogy várhatóan kivégzik majd. El is dugják az összeget, amit tényleg senki nem talál meg, a gyerekek pedig nem beszélnek róla.

Az elmebeteg (ál-lelkész), ahogy kiszabadul a börtönből természetesen azonnal az új project nyomába ered. Felkeresi az apa nélkül maradt családot. A mit sem sejtő édesanya bizalmába férkőzik, aki hozzámegy feleségül.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mivel az asszonynak fogalma sincs a pénzről, a gyerekek meg nagyon komolyan veszik apjuknak tett esküjüket, a férfi viszonylag hamar elveszti türelmét, agresszívvé válik, amivel leleplezi magát... és kénytelen megölni újdonsült feleségét...

• 
• 
• 

Azaz egyáltalán nem lenne kénytelen... és itt éreztem először, hogy a történet erősen ingatag... mert ez a gyilkosság egyáltalán nem volt itt szükségszerű, egy dologra volt jó, hogy dramaturgiailag előkészítse a gyerekek menekülését, amivel a film második felének izgalmait alapozza meg, másrészt lehetőséget teremtett egy igen látványos jelenet megalkotására. Íme:

Az itt látható víz alatti jelenetet nézve sokan - én is - azt hitték, hogy az édesanyát alakító Shelley Winter a víz alatt visszatartotta a lélegzetét. Valójában egy rendkívül élethű bábuval vették fel a jelenetet. Mitchum valamiért nagyon nem jött ki Shelley Winter-el, egy visszaemlékezésében odáig ment, hogy legszívesebben az igazi Winter-rel vette volna fel ezt a jelenetet... hát ez azért nem volt szép tőle, nem tudom mi miatt haragudhatott erre az - egyébként - kedves arcú színésznőre...

A fiúk tehát menekülnek otthonról, és itt jön a képbe az általam nagyon várt Lillian Gish, aki árvák befogadására specializálódott, így amikor a gyermekek csónakja több napnyi menekülés után nála ér partot, azonnal befogadja őket.

• 
• 
• 
• 
• 

Mivel történetünk fő gonosza természetesen látta őket csónakon elmenekülni, lóra pattan és utánuk ered. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek nem lehetnek igazán nyugodtak, hiszen mi nézők már biztosan tudhatjuk, hogy a lovas meg fogja őket találni...

Itt jegyzem meg, hogy a menekülés és az üldözés képeiben nagyon sok szép megoldás található, többek között ezt a hamis perspektívát felhasználó megoldás is gyönyörű. Nem csak az érdekes világosítási megoldás miatt említésre méltó, hanem azért is, mert a korlátozott méretekkel rendelkező stúdióban felvett jelenetnél úgy helyezték távolabbra a háttérben látható lovas alakot, hogy pónilóra egy törpét ültettek, emiatt olyan érzésünk van, mintha Mitchum "normál" lovon, a valóságosnál távolabbról látszódna... azaz mondjuk kétszer olyan távolnak tűnik, mint a valóság... 

A filmmel a legnagyobb problémám a sok-sok mesterkélt, és néha igencsak kiszámítható  fordulat...  A végén pedig tobzódott a nemcsak erőltetett, de egyszerűen értelmetlen fordulatokban is... Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy látható benne néhány tényleg zseniális momentum.

És őszintén mondom, jó volt Lillian Gish-t újra látni...

 

 

Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.

USA (Allied Artists), 100 perc, ff., angol

Rendező: Phil Karlson

Producer: Samuel Bischoff, David Diamond

Végignézve a filmet az az érzésem, hogy az itthoni, - a kilencvenes évekre jellemző szervezett bűnözők által - robbantásokkal és gyilkos leszámolásokkal fenntartott közhangulat nagyon hasonló lehetett, mint az ötvenes évek Amerikájának néhány városában. 

Ez a film ugyanis egy valódi város - az Alabamai Phenix City - valóságban is létező, bűnszervezete által fenntartott krízishelyzetét dolgozza fel, méghozzá igencsak realisztikusan, már-már hatásvadász módon. Ez utóbbit azért merem kijelenteni, mert bár többnyire valós események kerülnek bemutatásra, a készítők a kellő hatás eléréséhez olyan brutális jelenetet is beletettek, ami valójában nem történt meg: ilyen például egy fekete-bőrű kislány meggyilkolása, és tetemének egy illető háza előtt, egy autóból való kihajítása, mintegy "figyelmeztetésként" a maffia részéről. 

Ezúttal úgy kezdtem bele a film megtekintésébe, hogy egyáltalán nem olvastam előzetesen utána, ezért furcsa, és kicsit félrevezető volt, hogy - még mielőtt meglátnánk a főcímet - egy 13 perces interjú-összeállítással kezdődik a film. Bevallom, azt hittem, hogy egy ügyes kis ál-dokumentumfilmet látok, de mint utólag kiderült, itt valós személyeket, a város valódi lakóit láthatjuk, akik a maffia által okozott gyötrelmekről nyilatkoznak.

Ahogy az lenni szokott, a nagyrészt szerencsejátékból és prostitúcióból élő bűnszervezet minden eszközt bevetett, ha arról volt szó, hogy a saját érdekeit kellett megvédenie. Egy bizonyos Albert Patterson azzal jelentkezett be az államügyészi választásra, hogy rendbe teszi a közbiztonságot, felszámolja a bűnszervezetet. Miután megnyerte az Demokrata-párti előválasztást - tekintettel arra, hogy a szavazók túlnyomó többsége Demokrata párti volt, biztosra lehetett venni, hogy ő lesz az államügyész. A gátlástalan bűnözők ezért még a választások előtt a nyílt utcán lelőtték. Ez nagy butaság volt részükről, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban, az általános közfelháborodásnak engedve az Amerikai kormány bevezényelte  a hadsereget, statáriumot rendeltek el, és felszámolták a teljes bűnszervezetet. A film készítésekor a kemény-fiúk egy része még bírósági ítéletére várt, annyira friss volt ez a történet. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a meggyilkolt ügyész fia (John Patterson), sikerrel vette át a jelöltséget, és meg is választották államügyésznek, majd később kormányzónak is. Ehhez a kampányhoz sikerrel használt fel részleteket ebből a filmből.

 A gonosz csak akkor győzedelmeskedik, ha a jó emberek nem tesznek semmit.

 

Igen, egy amerikai filmben nem érhet minket váratlanul ilyen, és ehhez hasonló "komoly mondanivaló". De akadt azért szellemes "megmondás" is: "Szerencsejáték az, ahol a nyerés a játékos szerencséjén múlik, Phenixben nincs szerencsejáték, mert soha egy játékosnak sincs szerencséje" - mondja valaki válaszul arra, hogy be kellene tiltani a szerencsejátékot.

A klubban, ahol a "nem-nyerőgépek" üzemelnek, természetesen gondoskodnak arról a szervezők, hogy az idejüket ott töltők, a pénzüket a játékon kívül is jó hatékonysággal költsék.

A fekete kislány esetén kívül van még néhány apróság, amiben a film kicsit csavart az igazságon. Itt például a Patterson-ék a hátrányos helyzetű feketék pártfogói, az igazi Patterson azonban nem csak abban versengett a republikánus riválisával, hogy melyiküket válasszák meg, hanem abban is, hogy kettejük közül ki a nagyobb "négergyűlölő". 

Szokatlanul indult a film, és meghökkentő brutalitásával tovább fokozta a várakozásaimat, valahogy mégis csalódást éreztem a végén. Amikor az erőszakot már nem lehetett hova fokozni, úgy éreztem, kiüresedett az egész...