USA (Paul Gregory Productions), 93 perc, ff. angol

Rendező: Charles Laughton

Producer: Paul Gregory

Ezt a filmet egy dolog miatt - pontosabban egy valaki miatt - vártam igazán: egy olyan színésznő bukkan itt fel újra, akit a negyven évvel ezelőtti, D.W. Griffith némafilmjeiben láttam utoljára: Lillian Gish.

Jó... igaz, hogy Robert Mitchum-ot is kedvelem, de az 1001 lista elején látott filmek híres színésznőjének újbóli előkerülése megható volt számomra. Hozzá kell tennem, hogy a filmezést nem hagyta teljesen abba, de ekkoriban moziban nem, csak tévésorozatokban szerepelt időnként.

Charles Laughton rendezőnek ez az első és egyetlen filmje. Egyesek szerint ez annak köszönhető leginkább, hogy sem a korabeli közönségnek, sem a kritikusok hadának nem volt túl sok jó szava a produktumhoz. Mindezekkel egyet kell értenem, bár hozzáteszem, hogy az 1001-es listán való szereplése nyilvánvalóan jelzi, hogy időközben a filmkedvelők revideálták álláspontjukat. Laughton egyébként azzal magyarázta a filmrendezéstől való távolmaradását, hogy jobban szeret színházban dolgozni. A filmes világban elsősorban színészként volt ismert.

Mitchum jellegzetes karaktere a kissé csibészes kiállású, de alapjában véve szerethető fiú. Nos itt ezt elfelejthetjük. Az ikonikussá vált, a LOVE-HATE (szeretet-gyűlölet) tetoválásokat megjelenítő fotókon már sejthető, hogy itt a szokásosnál mélyebbre kell lemerülnünk az emberi psziché vizsgálatánál, és sejtésünk nem csal meg minket... egy pszichopata, velejéig romlott sorozatgyilkost alakít Mitchum. Kelléktárának elmaradhatatlan elemei a lelkészi egyenruha, a biblia, és egy rugós-bicska.

A magát általában lelkésznek kiadó szélhámos, sorozatgyilkos Harry Powell (Mitchum) a cellatársáról megtudja, hogy kb 10.000 dollárt rabolt valakitől, és a pénz nem került elő. Ez nagyon sok pénz volt, mai értékre átszámítva mondjuk olyan 30 millió forint. Mi persze a film elején megtudjuk, hogy az elrabolt pénzt a rabló gyermekeire bízza, tudván, hogy hamarosan elkapják, megesketi fiát és lányát, hogy senkinek nem beszélnek róla (még anyjuknak sem), majd ha nagyok lesznek, akkor ebből élhetnek. Mivel gyilkosság árán szerezte a pénzt, tudni lehet, hogy várhatóan kivégzik majd. El is dugják az összeget, amit tényleg senki nem talál meg, a gyerekek pedig nem beszélnek róla.

Az elmebeteg (ál-lelkész), ahogy kiszabadul a börtönből természetesen azonnal az új project nyomába ered. Felkeresi az apa nélkül maradt családot. A mit sem sejtő édesanya bizalmába férkőzik, aki hozzámegy feleségül.

Mivel az asszonynak fogalma sincs a pénzről, a gyerekek meg nagyon komolyan veszik apjuknak tett esküjüket, a férfi viszonylag hamar elveszti türelmét, agresszívvé válik, amivel leleplezi magát... és kénytelen megölni újdonsült feleségét...

Azaz egyáltalán nem lenne kénytelen... és itt éreztem először, hogy a történet erősen ingatag... mert ez a gyilkosság egyáltalán nem volt itt szükségszerű, egy dologra volt jó, hogy dramaturgiailag előkészítse a gyerekek menekülését, amivel a film második felének izgalmait alapozza meg, másrészt lehetőséget teremtett egy igen látványos jelenet megalkotására. Íme:

Az itt látható víz alatti jelenetet nézve sokan - én is - azt hitték, hogy az édesanyát alakító Shelley Winter a víz alatt visszatartotta a lélegzetét. Valójában egy rendkívül élethű bábuval vették fel a jelenetet. Mitchum valamiért nagyon nem jött ki Shelley Winter-el, egy visszaemlékezésében odáig ment, hogy legszívesebben az igazi Winter-rel vette volna fel ezt a jelenetet... hát ez azért nem volt szép tőle, nem tudom mi miatt haragudhatott erre az - egyébként - kedves arcú színésznőre...

A fiúk tehát menekülnek otthonról, és itt jön a képbe az általam nagyon várt Lillian Gish, aki árvák befogadására specializálódott, így amikor a gyermekek csónakja több napnyi menekülés után nála ér partot, azonnal befogadja őket.

Mivel történetünk fő gonosza természetesen látta őket csónakon elmenekülni, lóra pattan és utánuk ered. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek nem lehetnek igazán nyugodtak, hiszen mi nézők már biztosan tudhatjuk, hogy a lovas meg fogja őket találni...

Itt jegyzem meg, hogy a menekülés és az üldözés képeiben nagyon sok szép megoldás található, többek között ezt a hamis perspektívát felhasználó megoldás is gyönyörű. Nem csak az érdekes világosítási megoldás miatt említésre méltó, hanem azért is, mert a korlátozott méretekkel rendelkező stúdióban felvett jelenetnél úgy helyezték távolabbra a háttérben látható lovas alakot, hogy pónilóra egy törpét ültettek, emiatt olyan érzésünk van, mintha Mitchum "normál" lovon, a valóságosnál távolabbról látszódna... azaz mondjuk kétszer olyan távolnak tűnik, mint a valóság... 

A filmmel a legnagyobb problémám a sok-sok mesterkélt, és néha igencsak kiszámítható  fordulat...  A végén pedig tobzódott a nemcsak erőltetett, de egyszerűen értelmetlen fordulatokban is... Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy látható benne néhány tényleg zseniális momentum.

És őszintén mondom, jó volt Lillian Gish-t újra látni...