USA (Warner Bros), 197 perc, Warnercolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Henry Ginsberg, George Stevens

James Dean utolsó filmje ez. Halálos kimenetelű autó balesete előtt mindössze egy héttel vette fel a legutolsó jelenetet. Néhány szükséges utószinkronhoz így is mást adta végül a hangot.

Mindössze három főszerepet kapott Dean rövid karrierje során, és szerintem itt messze nem nyújtott olyan felejthetetlen alakítást, mint a Haragban a Világgal során. Ezt nem is nevezném igazán főszerepnek, amolyan fontos mellékszereplőként jelenik meg inkább ebben a filmben.

Több helyen is western-nek láttam titulálni ezt a filmet, ám aki klasszikus westernre számít, az jókorát fog csalódni. Ugyanis nem a klasszikus western korszakban játszódik, hanem nagyrészt a huszadik század első felében. Bár a Texas-i pusztaság tulajdonképpen tényleg tipikus western díszlet, de ettől még ez a műfaj számomra valami egész mást jelenet.

Ez sokkal inkább egy borzasztóan terjengős, három és egynegyed órásra nyújtott családtörténet, mely - korát jelentősen meghaladva - végső soron a rasszizmus ellen tiltakozik. Sokáig nem világos, hogy mire megy ki a játék, mert a fiatal pár (Liz Taylor és Rock Hudson) egymásra találása után egy jó darabig csak helyenként kerül képbe a Mexikóiak szegénysége és hátrányos helyzete. Az utolsó fél órában éleződik csak ki igazán erre a kérdésre a film.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film vontatott lassúságához képest meglepő rendezői eszköz, hogy időnként hatalmasakat ugrunk az időben. Hajlamos a film unalmas részleteken hosszasan elidőzni, majd hirtelen azt vesszük észre, hogy a nemrég összeismerkedett pár már házas. Időnként vissza is tekertem a filmben, helyenként arra gyanakodtam, hogy esetleg bebólintottam, és azért estek ki részek, de minden alkalommal rá kellett jönni, hogy ezek vagy már nem fértek be ebbe a gigantikus terjedelembe, vagy tudatos rendezői döntés volt, hogy bizonyos korszakonként egy határozott ugrást végzünk, és kicsit agyalni kell, hogy milyen fontos eseményekről maradtunk le...

• 
• 
• 

A film címe (Óriás/Giant) is elgondolkoztató. A hossza valóban gigantikus, de feltételezem, hogy ennél mélyebb értelmet kell keresnünk. A film egyébként az azonos című Edna Ferber regény alapján készült. Ferber ismert volt erős női karakterek köré épülő történeteiről, melyben az említett szereplőt valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér.

Ez a családtörténet a fent említett fiatalok megismerkedésétől unokáik gyermekkoráig tart, durván ötven évet ölel fel. Látjuk, hogy hogy alakul át a Texasi gigantikus farm egy olaj-lelőhellyé, melyet a tahó Jett Rink (James Dean) fedez fel, aki csöves kis senkiből multimilliárdos, gigantikusan nagy tahóvá válik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Dean-be állítólag többször is beletörött a rendező bicskája. Nem nagyon lehetett instruálni ugyanis... Megvolt a maga elképzelése a szerepről, és nem nagyon szerette, ha ebbe beleszóltak. Néhány manírt a rendező fölöslegesnek tartott, ám ezekről véletlenül sem lehetett Dean-t lebeszélni. Olyan is volt, hogy 3 napig állt a forgatás, mert nem tudtak zöld ágra vergődni.

A férfi főszereplő Rock Hudson sem tartotta túl nagyra a Dean (vagy akár Marlon Brando) által képviselt vonalat, (melyet szokás method actingnek nevezni), Liz Taylor viszont nagyon szimpatizált az ifjú titánnal. A férfi balesete utáni napokban borzasztóan letargikus állapotban volt.

A kültéri jeleneteket egyébként Texasban vették fel. Autentikus tehát a helyszín. A filmben sokszor feltűnő épület viszont már nem annyira. Csak az az oldalfal került felépítésre, amit látunk, melyet néhány telefon-kábel oszlophoz rögzítettek.

USA (Paramount), 120 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Herbert Coleman

Egyike annak az 5 elveszett Hitchcock filmnek, amik valójában megvoltak ugyan, csak évtizedeken keresztül nemigen lehetett őket megnézni.

A ravasz rendező ugyanis felvásárolta ennek az öt filmnek a jogait, és soha, semmilyen bemutatásukat nem engedélyezte. Bátrabb titkos filmklubok, ha valahogy szert tudtak tenni egy poros kópiára, akkor esetleg a legnagyobb hallgatás mellett levetítették őket, de Hitchcock sem filmszínházaknak sem tévéknek nem engedélyezte a vetítésüket. Ennek az egésznek egy rendkívül racionális oka volt ez az öt film olyan különlegességgé vált így, hogy amikor meghalt, és szándékainak megfelelően lányára szálltak a filmek jogai, akkor a szerencsés örökös olyan áron tudta újra forgalomba hozni a filmeket (1984-ben), hogy sokan megirigyelték.

Jellegzetes Hitchcock film ez is, mint a mester műveinek a többsége. Sőt, erről még azt is el lehet mondani, hogy ez egy korábbi, 1934-es Hitchcock film remake-je, azaz önmagát dolgozta fel újra, kicsit több, mint két évtizeddel később. Az első változatot egy tehetséges amatőr munkájának tartotta, emezt pedig már egy érett profiénak. Mégis - furcsa módon - az első változatot kedvelte jobban.

• 
• 
• 
• 
• 

Az édesapát James Stewart alakítja. És bár én nem vagyok Stewart kifejezett rajongója, ebben a filmben kimondottan tetszett az alakítása. Valahogy most nem éreztem azt a modorosságot, ami annyira zavarni szokott a játékában. 

• 
• 
• 

Az aggódó édesanya pedig Doris Day. Az ő hangja valószínűleg mindenki számára ismerősen cseng, aki valaha is hallotta a Que Sera, Sera című számot, amivel kapcsolatban két izgalmas dolgot is sikerült felfedeznem:

Az első, hogy ezt a dalt konkrétan ehhez a filmhez, tehát Doris Day számára írták, aki mellesleg eleinte nem nagyon szimpatizált ezzel a számmal, túlságosan gyerekdalosnak érezte.

A második dolog, amit szintén csak most tudtam meg ezzel az általam igen jól ismert számmal kapcsolatban, hogy a Que Sera, Sera egyik újlatin nyelven sem igazán tökéletes. Nyelvtanilag ez nem egy helyes mondat vagy kifejezés, nagyjából mintha magyarul azt mondanánk,  "Hogy lesz, lesz".

Ez annál is inkább meglepő, mivel ez a nagyon is új-latinosan hangzó mondást valójában évszázadok óta használják angol nyelvterületen a "Lesz, ahogy lesz" kifejezésére. Mint ahogy most megtudtam, semelyik másik nyelvbe nem épült bele ebben a formában, nem használják ugyanígy, csak az angolban. Ez egy blöff... spanyolul helyesen így szólna: "Lo que será, será"

Doris Dayt viszont ez egyáltalán nem zavarja, gyönyörűen énekli a történet szempontjából is nagy jelentőséggel bíró dalt: 

Jól működik a film, van benne néhány igazi Hitchcock-os, kellemes csavar. És persze a feszültség csak egyre nő, ahogy tudjuk, hogy közelítünk ahhoz az időponthoz, amikor a gyilkosság végrehajtásának az ideje elő van írva, mert tudjuk, hogy ezután a gyerek élete is veszélyben lesz, hiszen csak addig van rá szükségük a gyilkosoknak, amíg a végrehajtás előtt túszként fel tudják használni

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Albert Zugsmith

A film nyitó képsorain egy láthatóan részeg férfi érkezik luxus sportautójával egy villához. Egy másik férfi elhúzza egy hálószoba függönyét és szemével követi a részeg férfi útját, mögötte egy barna hajú hölgy fekszik az ágyban. A részeg férfi bemegy a házba. A nyitva hagyott ajtón szürreális mennyiségű avart hord be az orkán erejű szél a fényűző épület aulájába... (hogy a címszereplő szél jelenlétét tovább fokozzuk, a The Four Aces fiúkvartett eközben szomorkásan énekli a Written on the Wind balladát).

Egy szőke hölgy izgatottan szalad le a lépcsőn, hogy a részeg férfi után lopózzon. Kívülről látjuk az épületet, amikor egy lövést hallunk. Nem sokkal később egy férfi távoli alakját látjuk kijönni a házból, pisztollyal a kezében, majd hamarosan összeesik. Még visszatér a kép a hálószobában levő barna hajú hölgyre (Lauren Bacall) aki már az ablaknál áll, és hamarosan ő is összeesik...

A kamera ráközelít az asztalon levő naptárra, ahol ügyes trükkel a naptár visszalapoz több, mint egy évet... ami sejtésem szerint számunkra nézőknek azt jelenti, hogy az előbbi képsorokra magyarázatot fogunk kapni, és jó esetben a film vége felé újra látni fogjuk ezt a jelenetet immár úgy, hogy minden mozzanat értelmet nyer.

Sejtésem ezúttal tökéletesen beigazolódott. Megismerjük a film négy főszereplőjét, két hölgyet és két urat, látjuk, hogy mi történt velük a nyitó jelenetet megelőző egy évben, és újranézzük ezt a bizonyos kezdő képsort kicsit bővebben, úgy, hogy tényleg minden értelmet nyer.

Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...

Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.

Lauren Bacall férje (Humphrey Bogart, akinek kb. egy évvel vagyunk ekkor a halála előtt) megjegyezte, hogy ez a film nem igazán tetszett neki, javasolta Bacall-nak, hogy ilyen vacakokba ne nagyon szerepeljen többet. Amellett, hogy mellesleg osztom Bogart véleményét, egyik visszaemlékezésében Bacall megjegyezte, hogy ő sem volt elájulva a filmtől, csak azért vállalta el, hogy Rock Hudsonnal dolgozhasson. Ekkoriban egyébként Rock Hudson volt a film igazi húzóneve.A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt...  
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...

A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.

Ami sokkal jobban meglepett, bár régi filmeken talán már láttam ilyesmit, hogy Kyle simán felrohan egy felszállás előtt álló repülőgépre, és lehozza onnét Lucy-t... hahaha... ilyesmi ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beszállókártya nélkül csak úgy ki-be mászkáljon egy menetrend szerinti gépen...

Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.

Szép kis autó, nem? 
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához:

"I'm going to have a baby!" - amit úgy értelmeztem, hogy férjének terméketlenségétől függetlenül neki akkor is gyereke lesz! ... gondoltam, hogy ha nem a férjtől, akkor majd Mitch-től... de ez a szál végül nem került részletes kibontásra, holott ez lett volna az egyetlen szál, ami valódi izgalmat hozott volna a filmbe...

Ezen úgy léptünk át, hogy nem is kapunk igazi magyarázatot arra, hogy miért is lett végül terhes Lucy...

...végül maradt a kiszámíthatóság...

Franciaország (Gaumont), Nouvelles Éditions), 99 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Alain Poiré, Jean Thuillier

A rendező, - Robert Bresson - maga is részt vett a francia ellenállásban, és szintén "volt szerencséje" élvezni a nácik "vendégszeretetét", így vélhetően személyes okok is vezették abban, hogy megfilmesítse André Devigny visszaemlékezését, aki - szintén ellenállóként - raboskodott a Montluc nevű katonai börtönben, 1943-ban. Nemcsak raboskodott, de halálra is ítélték. 

Ahogy a filmben látható is, a háború során nem kellett hosszasan elhúzódó büntetőeljárástól tartani, illetve az ügyvédi díjaktól sem szegényedett el az ember. Az eljárás lényege az volt, hogy átvezették a tárgyalóba a vádlottat, ahol a hatóság embere közölte vele a nyomozás eredményét, majd a halálos ítéletet. Nem volt ott vád- és védőbeszéd, fellebbezés és hosszú indoklás...

André Devigny-nek tehát sikerült megszöknie ebből a börtönből, amit egészen odáig teljesen szökésbiztosnak tartottak.
Besson annyira autentikus akart lenni, hogy a film kedvéért sikerült kiüríttetni Montluc-ot, két hétig átköltöztették a rabok egy részét más börtönökbe - én még azt is el tudom képzelni, - bár erről nem olvastam konkrétumot - hogy pontosan abban a cellában vették fel a film nagy részét, melyből a valódi szökést végrehajtotta Devigny. 

Elképesztő az a leleményesség, ami ezt a rabot jellemezte. Nem csak az a fantasztikus, hogy hogyan tudta cellájából megtervezni a szökést, hanem hogy a rendelkezésre álló minimális berendezési tárgyakból, eszközökből hogyan készített a szabaduláshoz felhasználható tárgyakat. 

Devigny egyébként Bresson rendelkezésére bocsájtotta azokat az eszközöket, melyeket a menekülés során megtartott.

• 
• 
• 

Borzasztóan feszült a film hangulata szinte az elejétől a végéig. Kizárólag amatőr színészekkel dolgozott a rendező, de ennek semmilyen negatív következményét nem láttam. Sőt, ha jobban belegondolok, talán pont emiatt válik igazán hitelessé. Mert nincs benne semmi pózolás, túlgondolás. A főszereplő érzéseit nem az arcáról lehet leolvasni, - ami szinte teljesen érzelemmentesnek tűnik - , hanem a film szövegterjedelmének túlnyomó részét kitevő belső monológból, mely folyamatosan közvetíti a néző számára a főszereplő érzéseit, gondolatait, és részben magyarázza az aktuálisan történő eseményeket.

• 
• 
• 
• 
• 

Sok mindenben - leginkább eszközeiben - hasonlít ez a film az általam eddig látott egyetlen másik Bresson filmhez, az Egy Falusi Plébános Naplójá-hoz. Annál a filmnél is megjegyeztem, hogy a képek alapján, és az alapján, amit el lehet mondani róla, az ártatlan szemlélő számára minden bizonnyal úgy tűnhet, hogy ez egy végtelenül unalmas művészfilm, holott mindkét esetben rettentő feszültségben követtem végig az eseményeket.

Igen jó film ez.

USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, Patrick Ford, C.V. Whitney

Az 1001-es könyv nem fél ezt a filmet minden idők legjobb western filmjének titulálni. Bátor kijelentés. Nem beszélve arról, hogy ez a megtisztelő cím nálam minden vitán felül A Volt Egyszer egy Vadnyugaté. Hogy az csak egy spagettiwestern? Akkor is...

Én még azzal is vitába szállnék, hogy ez lenne a legjobb amerikai western, bár nyilvánvaló, hogy egy igazi amerikainak egész mást jelenthet ez a film, mint nekem kívülállóknak. Egy amerikainak John Wayne maga az Isten, az általa játszott karakter az igazi amerikai keményfiú, - bár már kicsit benne jár a korban - szívből gyűlöli az indiánokat, simán kezet emel egy nőre.. és úgy általában egy nagyon idegesítő, öntelt fazon... olyan igazi amerikai... 

• 
• 
• 

Ethan Edwards (Wayne) tehát gyűlöli az indiánokat. Ekkoriban a filmeknek még nem kellett politikailag korrektnek lenni. Más szempontokból persze igen: szex, homoszexualitás és hasonló dolgok Hollywoodban még tiltott dolgok voltak, de a rasszizmus ekkor még nem volt elítélendő, simán belefért például, hogy egy halott kommancs indián szemeit a főszereplő bosszúból szétlövi (mondjuk ki, hullát gyaláz) mert gyűlöli őket. Edwards indiángyűlöletének eredete a filmben nincsen pontosan kifejtve, de éles szemű rajongóknak köszönhetően megvan a magyarázat. Az egyik jelenetben látszik édesanyjának sírfelirata, amiből kiderül, hogy szegényt a kommancsok ölték meg. Szerintem azok, akik először nézik a filmet, biztosan nem veszik észre ezt az utalást, mert csak 1-2 képkockányira látszik, aztán eltakarja a kis Debbie, aki ide bújik el a támadó indiánok elől... Természetesen én is csak azért tudom, mert utánaolvastam.

A gonoszok indiánok lemészárolják a családot - Ethan Edwards bátyjának családját, - és elrabolják a két lányt. További rejtett utalásokat lehet találni állítólag arra, hogy a gyermekek tulajdonképpen nem is Ethan bátyjáé, mert valószínűleg annak felesége megcsalta őt Ethannel, így feltehetően a két kislány is Ethan gyermeke, de ez már-már belemagyarázás, még akkor is, ha ezt maga John Wayne fejtette ki néhány évvel később... Igazából csak hármuk viselkedéséből, elejtett félrenézésekből lehet látni, hogy ez mondjuk akár így is lehetett... 

• 
• 
• 
• 
• 

Karcos jellemű főhősünk néhány önkéntes segítővel nekiáll a lányok felkutatásának, ami egy 5 éven át tartó road trip szerű kutatásba torkollik. Hála a technicolor film szépségének sokszor csodálhatjuk meg a Monument Valley végtelen vöröslő homoksivatagját, ahol a forgatás alatt néha az 50 fokot is elérte a hőség. Öt év alatt persze nagyon nagy területet bejár a csoport, de mi szinte végig a Monument Valleyban látjuk őket, a jellegzetes sziklák mindig más oldalról látszanak...

üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.

A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!

Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:

5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.

A kislány megformálása azért is érdekes, mert a 10 éves Debbie-t Lana Wood játssza (ő az akit feljebb a sírfeliratnál láttunk elbújni), aki annak a Natalie Wood-nak a húga, aki a 15 éves Debbie-t játssza. Az idősebb testvér (Natalie) egyébként ekkor még gimnazista volt, és visszaemlékezések szerint nem egyszer okozott kisebb felfordulást, amikor suli után John Wayne ugrott el érte az iskolához, hogy átvigye a stúdióba felvenni egy jelenetet. Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 

Az Amerikaiak kedvence által megszemélyesített Ethan azonban meg sem akarja menteni a lányt, amikor az úgy nyilatkozik, hogy az indiánok az ő népe. Attól kezdve a lány is ellenséggé válik, és őt is meg akarja ölni, ahogy minden kommancsot...

• 
• 
• 

Nagy vonalakban az egész filmet elmeséltem már, csak a befejezés maradt nyitott... mivel nem szeretek teljesen elspoilerezni egy filmet, aki megnézni tervezi, azt kérem, hogy ne olvasson tovább a japán poszter alatt

Nos... látom mindenki itt maradt...

A záró jelenetet mindenképpen meg szeretném mutatni, mert ezzel kapcsolatban Godard mondta valahol, hogy bármennyire is megvetette Wayne-t annak jobboldali nézetei miatt, akárhányszor meglátja ennek a filmnek a végén, ahogy Debbie-t felemeli, mindent megbocsájt neki...

És bevallom, engem is bármennyire idegesít úgy általában Wayne... ezzel a jelenettel kapcsolatban én is úgy vagyok, mint Godard...

Japán (Nikkatsu), 116 perc, ff., japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masayuki Takaki

A második világháború legvégén járunk, és a Burmai (mai nevén Mianmar, mely Thaiföldtől észak-nyugatra fekszik) fronton vagyunk, ahol a Japánok állnak szemben Britekkel és a Kínaiakkal, és mint tudjuk, nem a Japánok állnak nyerésre...

Van egy japán csapat, mely nem csak hősiességéről ismeretes, hanem arról is, hogy katonái állandóan énekelnek. Gyakorlatilag mint egy férfikórus... (be kell vallanom, ez a film már az elején nagyjából elvesztett engem, amikor az angolok által bekerített csapat elkezdett énekelni, mire az angolok - ahelyett, hogy lepuffantották volna őket, - egy emberként csatlakoztak az "énekkarhoz".)

Kuroszavát - főleg Japánban - sokan vádolták azzal, hogy nagyon európaias filmeket készített. Tény, hogy Kuroszava filmjeit szeretem, Ichikawa viszont valahogy nagyon távol áll tőlem... nem is igazán értem, hogy mi akart lenni ez az egész... Ez lenne az igazán japános japán filmművészet?

Hiába énekeltek az angolok a japánokkal közösen, azért csak fogolytáborba került az énekkar, de közben Japán kapitulált, úgyhogy nincs is túl nagy jelentősége a dolognak. Még annyi teendő van, hogy a szomszédos hegy tetején van egy másik japán csapat, akik látszólag nem akarnak tudomást venni a fegyverletételről, így a csapat vezetője megkéri a dalárda egyik tagját, hogy próbálja jobb belátásra téríteni őket, így meg lehetne őket menteni. Az illetőt Mizushimának hívják, és van neki mellesleg egy burmai hárfája (olyasmi, mint amilyen a jobboldali képen is látható), amin egész szépen tud játszani miközben a kórus énekel..

Mizushima hiába győzködi a fentieket, azok hallani sem akarnak a megadásról. Inkább hősi halált halnak, mintsem megadják magukat. Nem is sejtik, hogy vágyuk milyen hamar teljesül, hiszen a 30 perces ultimátum leteltével az angolok halomra lövik a csapatot. Mindenki meghal, Mizushimával együtt...

Azaz... ki tudja... A hadifoglyokként másik városba vezényelt japán karénekes gárda időnként egy szerzetest lát feltűnni útjuk során, aki kiköpött mása a hősi halált halt Mizushimának... ám ez a szerzetes soha nem áll szóba velük...

Burma földje vörös.... és a sziklái is... - halljuk a filmben többször is... feltételezem, hogy a harcokban elhullott katonák vére festette vörössé Burma földjét... és természetesen ennek köze lesz majd a végső magyarázathoz az eltűnt Mizushima és a szerzetes titkával kapcsolatban.

Végtelenül pacifista lesz a magyarázat... olyan szirupos, mintha valami mesét néznénk. És ez nem is egészen véletlen, hiszen ez a történet eredetileg egy japán mese, amit a rendező realisztikus elbeszéléssé szeretett volna formálni... érzésem szerint kevés sikerrel... na de a legjobb külföldi filmnek szóló Oscar jelölés és a filmet világszerte övező szeretet alapján nyilván az én ízlésemmel van baj...

• 
• 
• 

Ichikawa egyébként eredetileg színesben szerette volna elkészíteni a filmet, de félt, hogy ha a Burmai felvételeknél valamilyen technikai probléma merül fel a nagyon drága és bonyolult színes kamerákkal kapcsolatban, akkor nem fognak tudni forgatni. Így végül a fekete-fehér nyersanyagnál maradtak. De közel harminc év múlva, 1985-ben csak nem bírta tovább, és újraforgatta az egész filmet - természetesen új szereplőkkel - immár színesben. A remake is hatalmas nemzetközi és japán siker lett, ami tovább erősíti azt a meggyőződésemet, hogy magamban érdemes a hibát keresnem, nem pedig ebben a filmben...

Amiért viszont örülök ennek a filmnek: ez a nyolcadik japán cím az 1001-es listán, és végre egy olyan filmcímmel találkozunk, amiben látható a japánok által használt négyféle írásjegy közül a három igazán fontos. Latin betűk nincsenek benne (ez lenne a negyedik, merthogy bizonyos esetekben még ezeket is használják - mi ez a néhány többletbetű egy olyan népnek, mely tagjai több ezer betűt megtanulnak ahhoz, hogy írni tudjanak...)

Szóval a Burmai Hárfa japánul: 

ビルマの竪琴

Az első három karakter mindegyike katakana. Ezeknek fix kiejtésük van, és általában idegen szavak leírására használják őket. Nem minden külföldi szót tudnak a japánok leírni, mert nem minden betűkapcsolatra van megfelelő írásjegyük, ezért az ilyen idegen szavak japánba átültetve néha torzulnak, mint például Burma neve is bi-ru-ma lesz ビルマ

Ezután jön egy hiragana. Ezekhez az írásjegyekhez szintén (egyszótagos) fix kiejtés tartozik. A の karakter általában az előtte és utána álló szavak kapcsolatát jelöli, és "no"-nak kell ejteni.

Végül jön két kandzsi, mely a kínaiból átvett írásjegyek halmaza. Szemben a 46-46 katakanával és hiraganával, kandzsiból több ezer van, és ezek kiolvasása sem olyan egyértelmű, mint az előbb említett két fajta írásjegynek. Jelen esetben a 竪 (tate - függőleges) és a 琴 (koto - hárfa) összeolvasásából lesz "tategoto". Azért függőleges hárfát említ a cím, mert létezik fekvő hárfa is, de a burmai az egy határozottan függőleges. (a koto-ból a "k" betű pedig lágyul, ezért válik "g"-vé, de ebbe talán már ne menjünk bele...)

A cím tehát kiolvasva: bi-ru-ma-no-tate-goto - és itt kérek elnézést a filmmel kapcsolatos kissé cinikus megjegyzéseimért azoktól, akik esetleg szeretik ezt az alkotást...