Olaszország (Les Films Marceau, Titanus), 170 perc, ff., olasz

Rendező: Luchiano Visconti

Producer: Goffredo Lombardo

Az olasz neorealizmus gyökereit Visconti 1943-as Megszállottság című filmjénél szokás keresgélni. Az említett stílus nagyjából az ötvenes évekre le is csengett. (Lesz majd még úgynevezett rózsaszín neorealizmus a hatvanas években, de az valami egészen más tészta lesz)

A Rocco és Fivérei Visconti munkásságának már egy átmeneti korszakából való. Átmenet a korai neorealista és a késői, érett (de kevésbé sikeres) korszakai között.

A realista ábrázolásmód ebben a filmben nagyon is jelen van. Több botrányos bemutató is köszönhető volt annak, hogy van 2-3 olyan jelenet a filmben, melyet erőteljesen meg kellett vágni (cenzúra), és így is erős felháborodást keltett bizonyos nézőkben. Sőt, már maga a forgatás is problémás volt, hiszen több helyen is visszavonták a produkció forgatási engedélyét, amikor kiderült, hogy  milyen jelenet felvétele van készülőben. 

Ha azt olvassuk, hogy egy nő megerőszakolása és egy későbbi jelenetben annak meggyilkolása váltotta ki ezeket a reakciókat, akkor azt gondolhatjuk, hogy itt valami brutálisan véres, nehezen nézhető jelenetről van szó. Ne feledjük azonban, hogy még csak 1960-ban vagyunk. Ami néhány év múlva teljesen megszokottá válik egy európai művészfilmben (mondjuk meztelenség) az ekkoriban még gyakorlatilag nem létezett. Itt sem fordul elő. 

Az erőszakot tehát nem tolja úgy az arcunkba a film, hogy az a huszonegyedik században különösen megbotránkoztató lenne. Akkoriban bizony már az is megbotránkoztató lehetett, ha ilyen cselekmény (mint a nemi erőszak) megtörténhetett a vásznon. Nem kellett hozzá látni is a részleteket.

Egy olasz család - özvegy édesanya és öt fia - a déli, elmaradottabb, szegényebb országrészből északra, Milánóba költözik. A legidősebb fiú (Vincenzo) egyébként is itt talált magának párt, a szépséges Ginetta személyében, ám amikor a kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Ettől fogva a fiatalok egy jó darabg csak titokban találkozgatnak. (Persze amikor jön a gyerek, akkor már a szülők sem tudnak közéjük állni)

Ginettát a szépségesen szép Claudia Cardinale alakítja, aki ekkoriban még messze nem volt olyan híres, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat után. Itt is még csak egy viszonylag jelentéktelen szereppel ékesíti a vásznat a 21 éves színésznő. Cardinale egyébként Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként. 1957-ben megválasztották a legszebb tunéziai olasz lánynak. 

• 
• 
• 

A legidősebb fiú (Vincenzo) történetével ismerkedünk tehát meg először. Az első meglepetés akkor ér, amikor egyszer csak egy nagy felirat jelenik meg a vásznon:

Simone

Ő a második legidősebb. Fejezetekre van tehát osztva a film, és életkoruk szerinti sorrendben ismerkedünk meg az öt fiúval. A második legidősebb, Simone fejezete következik tehát. Nem másik történetről van szó, hiszen az egész film tulajdonképpen az egész családról, annak széteséséről szól. 

Minden egyes fiútestvér fejezete inkább egy újabb réteget helyez el, egy kicsit más irányból látunk rá a történetre. Simone (Renato Salvatori) az ökölvívó, a nem túl eszes, a többitől talán leginkább különböző testvér.

Tulajdonképpen ő a család darabokra hullásának legerősebb mozgatórugója. Ő az aki nem bír ellenállni a nagyvárosi csillogásnak, a pénz világának. Ő az, aki beleszeret egy prostituáltba, a nagyszerű (első komoly szerepében tündöklő) Annie Girardot által alakított Nadiába. 

Hogy a lány szerelmét elnyerje. Simone bűnözésből próbál annyi pénzt szerezni, hogy azzal levegye Nadiát a lábáról, ám - mint kiderül, sokadszor a történelem folyamán - pénzzel nem lehet megvenni a szerelmet. Nadia visszaadja az egyik drága ékszert, amit Simone lopott neki. Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyének köszönhetően a sorrendben következő testvért Rocco-t kéri meg, hogy adja vissza az említett zsákmányt annak jogos tulajdonosának. És itt kiderül, hogy amit Simone pénzért sem kapott meg, az Rocco-é lehet ingyen is, a lány ugyanis beleszeret a középső fiúba, és itt kezdődik Rocco fejezete....

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ami a filmben elérhetetlen volt Simone számára, azt a valóságban megkapta az őt alakító Salvatori. Ugyanis még a forgatás alatt egymásba szerettek ők ketten, és hamarosan össze is házasodtak. 

Érdekes, válogatott társaság jött össze a film szereplőgárdájához. Vannak híresek és elsőfilmesek. Olaszok, franciák, sőt az özvegy dél-olasz édesanya, Rosaria szerepére a görög Katina Paxinou-t szerződtette a rendező.

A Rocco-t játszó Alain Delon francia volt, ezért más külföldi szereplőkhöz hasonlóan hangját olasz szinkronszínész adja az olasz változatban. Ő már (Belmondo-hoz hasonlóan) ahhoz az utolsó francia generációhoz tartozik, akik gyakorlatilag világszerte a nők bálványai voltak, és jelen pillanatban is életben vannak.

Rocconak, a középső testvérnek kitüntetett szerepe van abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ő a film címadója... Ő is beleszeret Nadiába, az ő kapcsolatuk azonban tiszta, minden érdektől mentes. A két testvér kapcsolata végzetesen megromlik a nő miatt. Ezzel a család hajója is megkapta a léket, és már csak idő kérdése, hogy az mikor süllyed el...

• 
• 
• 

Természetesen a két legfiatalabb fiú (Ciro és Luca) fejezete is megérkezik a film vége felé, bár az ő jelentőségük kisebb a film szempontjából. 

Delon nyilatkozta valahol, hogy Viscontival dolgozni gyötrően nehéz, de csodálatos és feledhetetlen. 

Ahogy olvasom, tényleg nem lehetett könnyű ember, de hát egy rendezőnek nem is feltétlenül simulékonynak lennie...

Végezetül a film zeneszerződét Nino Rotát szeretném megemlíteni. Állítólag ennek a filmnek köszönhetjük, hogy Coppola ragaszkodott hozzá, hogy a Keresztapához Nino Rota szerezze az azóta klasszikussá és a filmtörténelem legjobbjai között számon tartott filmzenét. 

Magyarország ( Budapest Filmstúdió), 85 perc + 105 perc, színes, magyar

Rendező: Homoki-Nagy István

Tulajdonképpen pontatlan a fenti római számokkal jelzett I-II részek feltüntetése, hiszen eredetileg - bár időrendben valóban egymást követő filmekről van szó, - nem számozással, hanem alcímekkel kerültek megkülönböztetésre.

Az első rész a Nádi Szélben alcímet kapta és a Kis-Balatonnál játszódik, a második rész a Hegyen-Völgyön alcímet kapta és az Alföldön valamint az Északi-Középhegységben nézünk körül.

Homoki-Nagy István természetfilmesként volt ismert. De ha valaki amolyan megszokott, dokumentarista jellegű természetfilmre készül, az csodálkozni fog. Furcsa hibrid ez az alkotás: kaland-természetfilmként tüntetik fel a filmes enciklopédiák.

Nevezhetném fikciós állatfilmnek is. Mindkét rész kiindulópontja az, hogy a három barát (két kutya és egy héja) különböző okokból idegen környezetbe keverednek, és megpróbálnak hazatalálni.

A Kis-Balatonnál játszódó első részben az erdőmérnök gazda légipostával elküldi a cimborákat egy vadászati kiállításra, ám a kisrepülőgép kényszerleszállást kénytelen végrehajtani, az állatokat pedig ejtőernyővel ledobva menekítik. Bájosan szürreális már ez is, és végig ilyen is marad...

Hét nem olyanok, mint kutyabőrbe bújt Stan és Pan?

Nem lenne olyan furcsa az egész, ha animációs filmet látnék. Vuk - vagy mondjuk akármelyik Disney karakter - esetén teljesen magától értetődő, hogy az állat-karakter megszólal. De amikor természetfilmes stílusjegyek között látunk emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplőket, akkor egy kicsit zavarban van az ember.

Ugyanis még mindig inkább természetfilm ez (főleg az első rész), épp ezért néztem fejet csóválva, amikor például a kutya megvédte az őzgidát, amikor azt egy hiúz támadta meg (mintha a hiúz gonoszságból próbálná elejteni a zsákmányát)

Nézzük ki is ez a három cimbora:

Fickó a magyar vizsla

Pletyka a tacskó. (Ő egyébként további néhány Homoki-Kis filmek is a főszereplője lesz majd).

Végezetül Nimród a vadászhéja.Ő egy kicsit kilóg a sorból. (érthető okokból). Jelentősége is eltörpül a két kutyaszereplő mellett.

Nehéz volt a madarat úgy belekombinálni a történetbe, hogy a baráti hármas részének tűnjön. Nem is igen sikerült. Nagyrészt inkább a két kutya kalandjait látjuk.

Talán furcsa lesz, hogy ezt mondom, de kisgyerekeknek nemigen ajánlom ezt a filmet. Vagy legalábbis szülői felügyelet nélkül nem. Vannak benne olyan részek, amik durvák egy kicsi számára. A kissé gyermeteg megfogalmazású narrátori szöveget idézve villantom fel az egyik ilyen jelenetet:

"Megfojtott vízityúkot hurcol a vérszomjas ragadozó. Gyilkos fogú görény pusztítja a nádi fészkelőket. Pletykának minden őse gyűlölte a kártevő dúvadat."

Hát nem rasszista ez a szöveg egy kicsit a görények kárára? És mindezek után látjuk, amint a kis tacskó egy véres összecsapásban kivégzi a kis görényt. Nyolc éves kislányom feltehetően itt zokogva szaladt volna ki a szobából... Ami ebben (és a többi jelenetben is) igazán zavart, hogy a film a létfenntartásáért vadászó ragadozókat gonosz állatoknak mutatja be, az őket megölő, majd a tetemet érintetlenül otthagyó tacskót pedig hősnek.

Természetesen nem ez az egyetlen "politikailag inkorrekt" momentum. Ma már szinte elképzelhetetlen olyan állatszereplős film bemutatása, amiben ne lenne az elején (esetleg a végén) kiírva, hogy az állatoknak nem esett bántódásuk, stb...

Nos az ötvenes évek végén az állatjogokkal még senki nem törődött. Más világot éltünk, változott az emberek értékítélete. Ezt nem is lehet a film számára felróni. Mindenesetre van néhány jelenet, mely állatvédelmi szempontból ma (!) igencsak kifogásolható lehetne.

Például, amikor vasvillával fog halat egy halász (nem ecsetelem a jelenetet) vagy amikor halászathoz az ügyes halfogó hírében álló kárókatonát alkalmaz valaki. Ennek a módja pedig az volt, hogy a madárnak annyira elszorították a nyakát egy kötéllel, hogy az a víz alatt fogott halat nem tudta lenyelni, az megakadt a torkán, így a halász könnyedén lenyúlt a gigáján elakadt  zsákmányért.

Ezek után úgy tűnhet, hogy kifejezetten rossz véleménnyel vagyok erről a filmről, holott ez nem igaz. Aranyos film, és akkoriban nagy közönségsikere volt, imádták az emberek.

Lehet, hogy nekem a nosztalgia faktor miatt tetszett igazán. Az a nagyon jellegzetes hang az első film narrátora, aki nagyon sok akkori dokumentumfilmben volt a narrátor. Szerintem filmhíradók alatt is az ő hangja volt hallható. Sajnos nem tudom a nevét, sehol jegyzik, hogy ki a Nádi Szélben narrátora. (Aki tudja, kérem írja meg, az alábbi videón meghallgatható) Önmagában ezt a hangot hallva szinte visszaröppenek gyerekkoromba. Ami így ötvenhez közeledve egyre nagyobb örömöt okoz. (bár hozzáteszem, hogy gyerekkoromban feltehetően már nem dolgozott az illető, akkor is inkább réginek tűnő filmekben rémlik hallani a hangját elképzelhető, hogy a hetvenes nyolcvanas években már nem élt az illető. Ezt támasztja alá az is, hogy a második résznek már nem ő a narrátora)

A második részről már lehet tudni, hogy Sinkovits Imre a mesélő. Ő a másik hang, akinek a hangját, ha meghallom, csodálatos bizsergést érzek. Itt még nem azon az érdesen csengő érett hangján szól, amivel szerintem mindenki ismeri.

Ez a narráció végigkíséri az egész filmet, közben Vincze Ottó kellemes kísérőzenéje festi a hangulatot. 

Nem tudom ki írhatta ezeket a kísérő szövegeket, de tendenciájukban nem állnak messze a kommunista propagandaszövegektől. A különbség, hogy itt nem a kulákokról és a kapitalistákról beszélnek egészen durva stílusban...

... hanem például a pézsmapockokról... (biztos kapitalisták szegények)

Szépítkezik a pézsmapocok család...No, ezeket most Pletyka bekeríti... Levonulnak a családi vacokba... úgy látszik, meglógtak a hitvány férgek...

Nem viccelek, valóban ez hangzik el róluk... ettől még aranyos, szórakoztató filmecske mindkettő.

A második részben egy cirkuszból elszabadult gepárdot is látunk, ami azért különösen izgalmas, mert én még állatkertben is talán, ha egyben láttam gepárdot, cirkuszban szinte képtelenségnek tartom. Ezek az elegáns és karcsú állatok valamiért rosszabbul bírják a fogságot, mint a többi nagymacska rokon.

A hínárokról sincs sokkal jobb véleménnyel a szövegíró:

Vízalatti hínár-erdő... Jaj annak, akit alattomos karjai megragadnak!

Állatvédőknek nem ajánlott. Van benne jó néhány jelenet ahol nagyon gyanús, hogy igen kellemetlen élményeket szereztek a főszereplő állatok...

 

Magyarország, Franciaország (Hungarofilm, Sedif), 108 perc, színes, magyar

Rendező: Keleti Márton

A hatvanas évek közepén a Filmvilág című filmes folyóiratban többször is felmerült ennek a filmnek a címe, elrettentő példaként említve a hazai "filmtermés" kapcsán. 

Mivel francia-magyar koprodukcióról van szó, naivan azt feltételeztem, hogy esetleg a nyugat-európai (azaz kapitalista) érintettség miatt lehetett szó valami álszemérmes, hamis kritikáról...

De sajnos nem ez a helyzet... Nem nagyon találok arra magyarázatot, hogy miért kellett ennek a filmnek bekerülnie a 303-as magyar listára, hacsak az nem, hogy ezek szerint a 303-as keretszám szükséges volt egy megfelelő vastagságú kötet kiadásához, de ahhoz sok volt, hogy valóban minőségi magyar filmekkel töltsék meg. Őszintén szólva az 1001-es nemzetközi listában is akad néhány töltelék, bár mindenképpen le kell szögezni, hogy jó néhány film méltatlanul kimaradt belőle. 

Elvileg színes filmről van szó, de sajnos fellelhetetlen bármilyen jó minőségben nézhető változat. Valamikor -  még a vhs korszakban - vetítették a Filmmúzeum nevű - azóta sajnos (szégyen szemre) megszűnt - tv csatornán. Egy erről a csatornáról készített VHS felvétel volt, amit meg tudtam tekinteni, és hát bizony inkább volt közel a fekete-fehérhez, mint a színeshez, a színek fakók, a kép elmosódott, amolyan igazi kilencvenes évekbeli videó-felvétel. (Én még emlékszem ezekre a széteső képű analóg felvételekre, a mai fiataloknak, a digitális kor gyermekeinek szerintem fogalmuk sincs, miről beszélek)

A Budapesti Hungarofilm és a Párizsi Sedif filmstúdiók összehozták Keleti Márton és Jean Dréville rendezőket, hogy rendezzenek egy filmet Rigó Jancsiról. Rigó Jancsit manapság cukrászsütemény formájában ismerjük elsősorban. Az 1800-as évek végén élő cigányprímás akkoriban azonban azzal kapcsolatban lett közismert, hogy lecsapta Chimay belga hercegség fejének kezéről annak feleségét (azaz a hercegnét).

A nevezett hercegné egyébként amerikai származású volt, és Clara Ward volt lánykori neve. Többek között arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szerepelt képeslapokon olyan testhez tapadó ruhákban, amikben szinte úgy nézett ki, mintha meztelen lenne.  Állítólag ez nagyon is belefért a kor szépség ideáljába, ma legfeljebb egy - a teltkarcsúk mellett kiálló - egyenjogúsági mozgalom reklámarca lehetne.

Néhány további kép, melyen Rigó Jancsival szövődött románcukat dokumentálják:

Érdekes megnézni, hogy a nem kifejezetten jóképű Rigó Jancsit és a telt szépségű hercegnét milyen színészekkel keltette életre a produkció:

Buss Gyula és a francia Nicole Courcel a forgatás egyik szünetében:

Buss Gyula alakítása számomra kifejezetten sótlannak, jellegtelennek tűnt. Mellette a mellékszerepekben olyan nevek tűnnek fel néhány percre, mint Márkus László, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Csákányi László... és akkor mindenkit nem is említettem. Sajnos az ő jelenlétük is kevés ahhoz, hogy megmentsék ezt a filmet.

A film stílusában nagyon emlékeztet a háború előtti magyar romantikus filmekre, összességében azonban az volt a gyanúm, hogy a két rendezőnek nem volt közös elképzelése arról, hogy mit akarnak kihozni ebből a filmből. Sajnos szinte semmilyen háttér-információt nem sikerült találnom a film készítésének körülményeiről. Feltételezésem szerint azért, mert a film már a maga idejében a közérdeklődés hiányában szenvedett.

A szerelmesek 1896-ban ismerkedtek meg egy Párizsi étteremben, ahol Rigó Jancsi zenekarával játszott. Ő egyébként válogatottan jó cigányzenészekből álló zenekarával Európa szerte kedvelt és ismert volt. 

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a cigányzene, amit Rigó Jancsi is játszott? Még véletlenül sem cigány népzene. A magyar cigányzene a magyar muzsikus cigányok által a nem cigány közönségnek sajátos stílusban játszott, általában magyar nótákat jelenti. A magyar nóták sem tévesztendőek össze a magyar népdalokkal. A kettő között az a különbség, hogy míg a népdalok szerzői ismeretlenek, a magyar nóták a népdalokat utánzó műdalok, szerzői ismertek, jellemzően a XIX. század második felében (azaz Rigó Jancsi idejében) keletkeztek.

A cigányzene előadásmódjára - és úgy általában a muzsikus cigányok előadásmódjára - jellemző a sok improvizáció, a jellegzetes formulakészletek használata, mindezek amellett, hogy a kottáról játszás nemcsak, hogy szinte ismeretlen köreikben, de sokan közülük úgy virtuózai saját hangszerüknek, hogy nem is igen ismerik a kottát, sokan kizárólag hallás után játszanak és megjegyeznek szinte mindent.

A filmen látszik, hogy a készítők próbálták a valódi történet főbb kulcsmozzanatait megtartani (hercegné, válás, Párizs) de köréjük nem sikerült olyan forgatókönyvet írni, ami értelmes, illetve érdekes lenne. Így a film sajnos annyira unalomba fulladt, hogy egy pármondatos tartalmat sem tudnék összeírni róla...

Az egyetlen emlékezetes jelenet egy stúdióban felvett cigány-tábor, melyben a Pákozdra hazatérő Rigó Jancsit ünnepli a rokonság. Nem mintha különösebben jó lett volna ez a jelenet, de felrémlett előttem az évtizedekkel később Dáridó néven futó show-műsor, mely hasonló díszleteket és stíluselemeket tartalmazott.

 

Japán (Daiei), 119 perc, Eastmancolor

Rendező: Yasujiro Ozu

Producer: Masaichi Nagata

Ezt a filmet nálunk először a hetvenes évek végén Sodródó Emberek címmel mutatta be a Toldi mozi a japán filmhét keretében hat másik Ozu alkotással együtt. 

A film címe eredetileg békalencsét jelent. (japánul: ükikszá) ezek azok a kerek levelű növények, melyek tavak tetején úszkálnak.

浮草

Szó szerint úszó (浮 ükü ) fű (草 kszá). Ezért legtöbb nyelvre úgy fordították, ahogy tévesen az 1001-es könyvben is szerepel a magyar cím: Sodródó Növények. Nálunk valamiért kicsit szájbarágósabbra, az eredeti allegóriát könnyebben értelmezhetővé téve nem várták el, hogy a néző a békelencséhez hasonlítva lássa a film szereplőinek életét úgy alakulni, mint ahogy az egyes békalencsék sodródnak egymás hatására hol ide, hol oda. Az értelmezés munkáját megkönnyítendő  lett nálunk a cím Sodródó Emberek.

Nem csak Magyarországra jutott el ilyen késve ez a film. Ozu életében Japánon kívül - ellentétben Kuroszavával és Mizugocsival - gyakorlatilag ismeretlen volt a nézők számára. Csak a hetvenes években fedezték fel.

Amint a fenti filmkockán is látható, a lista első színes japán filmjével van dolgunk. Érdekességként jegyzem meg, hogy Ozu saját - A Vízsodorta Fűszálak Története című - 1932-es filmjét dolgozta fel újra, immár Eastmancolor nyersanyagra. Szépek a színek. Mindenképpen jót tesz ezeknek a nyugalmat árasztó képeknek, hogy színesben látjuk őket. Ilyen, és ehhez hasonló csendéletekkel választja el Ozu az egyes jeleneteket, melyek maguk sem túlzottan mozgalmasak.

Viszont ezek a belső terek - izgalmas szerkezetükkel - ellensúlyozzák a mindig statikus, soha nem mozgó kamera egyhangúságát.

Íme egy tipikus kép a filmből. Ez a beállítás annyira jellegzetes, hogy érdemes végigmenni a részleteken. (és mindjárt sorakozik ilyenből még jó néhány, hogy rá lehessen érezni erre a stílusra.

Először is nézzük a többszörösen rétegzett térmélységet: Első vonalban (legközelebb) egy benyúló térdet látunk. A második réteg a jégkrémet nyalogató hölgy. Majd egy éles váltással a harmadik réteg szintet ugrik, az asztal körül ülő emberek, akiknek a beszélgetésébe hamarosan belehallgatunk majd. De itt még nincs vége, az izgalmas papírfal áttörésében látjuk az utcát, sőt a szemben álló épület cserép burkolatát.

Hasonló rétegzettség figyelhető meg az alábbi képen, ahol a fiatal pár tagjai (szerelmesek, bár ez nem látszik rajtuk és feltehetőleg egy szálloda által biztosított ruhában vannak, ezért az egyforma mintázat) Előtérben a hölgy, és egy "réteggel" hátrébb csak a férfi. Egymással szemben ülnek, és mégsem... Ugyanúgy ott van az utca a háttérben, és szinte belátunk a szemben levő házba is.

Tovább nézegetve ezeket a beállításokat, egyre több jellegzetességet vehetünk észre. Az egyik, hogy milyen alacsonyan helyezkedik el a kamera objektívje mindig lejjebb van, mint a szereplők feje. 

A másik, ami szinte biztosan feltűnt a fenti három képet nézve, és az alábbi képen is észrevehető, hogy 1 pontos (frontális) perspektívára törekszik Ozu és operatőre, azaz a szemben levő fal pontosan szemben van, minden távolodó vonal a végtelen egy pontjába halad. 

Izgalmas geometriai formák uralják ezeket a statikus képeket. A ruhák és a papírfalak jellegzetesen japán mintázatai különleges esztétikai élményt nyújtanak.

A japán művészetre hagyományosan jellemző a mozdulatlanság, a kitartó szemlélődés igénye, mely jelen esetben a hétköznapi élet monotóniáját is szemlélteti egyúttal. Szinte minden mozdulat szertartásos. Valószínűleg ez a japán életmódban gyökerező sajátos eleganciából adódik. A szokásos földön ülésből nem csak úgy fölállnak, mint mi Európaiak, hanem megvan, hogy hogy kell igazán illemtudóan, elegánsan felállni, úgy, hogy kezünkkel nem segítünk rá.  

Mindezt élesen ellenpontozza egy olyan jelenet, amit korabeli európai vagy amerikai filmben nem nagyon tudok elképzelni: amikor dühében egy férfi szinte teljes erőből hátba talpal egy fiatal hölgyet...ott egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

És itt jut eszembe, hogy magáról a történetről még egy szót sem ejtettem. Ennek feltehetően az az oka, hogy nem maga a történet a film legfontosabb eleme, hanem az eddig említett esztétikai megoldások. Legalábbis szerintem.

Egy kabuki színész megérkezik vándortársulatával egy japán tengerparti városba. (Mondjuk a japán városok jó része tengerparti) Mint kiderül, egy helybeli nő fiának ez a színész az apja, a fiú viszont abban a hitben nőtt fel, hogy ő a nagybácsija. 

A színtársulat egy hölgytagja féltékeny lesz, rájön, hogy a férfi feltehetőleg korábbi kapcsolatából származó fiát látogatja, ezért felbéreli az egyik fiatal színésznőt, hogy kezdjen ki a fiúval. (Számomra nem világos, hogy mi ennek az akciónak a célja). Természetesen a lány elvállalja a küldetést, és tényleg beleszeret a fiúba.

Az apa azonban nem nézi jó szemmel a kapcsolatot. Érdekes módon - bár maga is színész - fiának nem ilyen jött-ment színésznőt szán. Szavaiból az derül ki, hogy ezek a színészek a társadalom legaljához tartoznak, nem ilyen jövőt szán az amúgy postai kisegítőként egyetemi tandíjra gyűjtő fiának. Ebből a konfliktusból származik többek között néhány elcsattanó pofon, és a már fentebb említett hátba rúgás.

Ozu korábbi filmje, a Tokiói történet mélyen megérintett. Ezúttal azonban a látványt jóval erősebbnek éreztem a mögöttes tartalomnál. Holott az elbeszélés formája meghökkentően hasonló a két filmben - mint ahogy állítólag Ozu összes filmjében. Van aki odáig merészkedik, hogy Ozu munkássága egyetlen nagyon hosszú film. Ugyanazt folytatja mindig, ugyanabban a formában...

 

Franciaország (Filmsonor, Play Art), 132 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Becker

Producer: Serge Silberman

Ezt a filmet látva az a kérdés visszhangzott bennem, hogy ha ilyen elképesztően remek mozit készített Becker, akkor hogy lehet, hogy eddig még soha nem hallottam róla? Sajnos az 1001-es listán is csak ezzel az egyetlen filmmel szerepel...

Hogy hova tűnt ezután, arra sajnos nagyon egyszerű a válasz. Be sem tudta teljesen fejezni a film utómunkálatait, 53 évesen elhunyt. A producer Serge Silberman végezte az utolsó simításokat, nagyjából a rendező elképzelései szerint, bár azt tudni lehet, hogy attól azért eltért annyiban, hogy kicsit feszesebbre, rövidebbre vágta, mint ahogy azt Becker tervezte.

Nem túl hosszú életében tizenhét filmet rendezett, de előtte Jean Renoir mellett segédrendező volt olyan filmekben, mint A Nagy Ábránd vagy a Mezei Kirándulás.

Viszonylag a film elején feltűnt egy ismerős arc, akit sehogy nem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy egy kicsit idősebb kiadásban ismerem, de hiába erőltettem az agyam, egyetlen másik francia film sem ugrott be, ahol szerepelhetett. (holott szerintem többen is láttam) Első körben utánanéztem a nevének, de ez sem vitt előrébb: az alábbi kép előterében az elsőfilmes Philippe Leroy, róla beszélek. De a háttérben álló férfival kapcsolatban is lesz mesélni valóm. (Aki törni szeretné egy kicsit a fejét, azt figyelmeztetem, hogy a kép alatt elárulom a megfejtést)

Szóval, Leroy-al kapcsolatban először is örömmel említem, hogy a cikk írásakor 89 éves, és még 2018-ban is forgatott. Rengeteg olasz és francia filmben szerepelt, feltehetően én is láttam már többször kisebb-nagyobb szerepekben. De az a szerep, amivel gyerekkoromban bevéste magát az emlékezetembe, az a Sandokan sorozat egyik legfontosabb szerepe: az elképesztően laza Yanez úr.

Az előző fénykép hátterében álló (és az alábbi képen is látható) férfi is elsőfilmes. És "utolsó-filmes" is egyben. Hiszen ő egyáltalán nem színész, bár játékán ez nem látszik. Jean Keraudy úgy került ebbe a filmbe, hogy egyikre volt azoknak a raboknak akik a film alapjául szolgáló 1947-es szökésben részt vettek.

Ez a film ugyanis egy cella öt rabjának a szökési kísérletét mutatja be. Nagyon hasonlít ebben az Egy Halálraítélt Megszökött című Bresson filmre. Az is egy valódi szökést dolgozott fel nagyon valósághűen, ez a film is pontosan ezt teszi. Igen sok a hasonlóság a két film között, mégsem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy a másik film koppintását nézném.

Az említett Le Santé börtönbeli események egy másik résztvevője (nem az, aki játszik ebben a filmben) regényt írt a szökésről 1957-ben Le Trou címmel (innen a film címe is) José Giovanni álnéven. Ezt filmesítette meg Becker, ráadásul magával a szerzővel dolgozott a forgatókönyv elkészítésén.

A cella 5 lakója előzetes letartóztatásban van a börtönben, ítéletre várnak, és mindannyian olyan bűnt követtek el, ami miatt hosszú (húsz év körüli) ítéletekre kell számítaniuk.Szökést terveznek, és a végrehajtás időpontját nagyban megszabja, hogy éppen kőműves-munkákat végeznek a körletben, ami megfelelő fedőzajt nyújt ahhoz, hogy átvéssék a cella alsó födémét, amivel bejuthatnak a börtön alatti csatornarendszerbe. Ez persze még csak az első lépés, mert a csatorna-rendszer sem olyan könnyen átjárható, mint amiben bíztak, de mindent természetesen most sem fogok elárulni.

A filmet nézve folyton eszembe jutott az ezt a filmet eggyel megelőző western film, ahol egy pillanatnyi izgalmat sem éreztem, és már kezdtem kétségbe esni amiatt, hogy esetleg immunis lettem a filmekre. De itt szerencsére megbizonyosodtam afelől, hogy nem minden filmre. Az igazán jó filmek - mint ez is - lekötik minden idegszálamat. Végigizgultam minden percét a kedves bűnözőknek drukkolva. Mert hát itt a cella összes lakója rokonszenves ezért vagy azért...

Adná magát, hogy a börtönőrök meg mind szemetek - és hát igaz is, ki megy el börtönőrnek vagy rendőrnek: az, aki más emberek fölött akar hatalmaskodni. Mindig kiderül azonban, hogy közöttük is vannak azért rendes emberek. Persze nem túl sokan.

Itt is láthatjuk, hogy a leggyakoribb szemétkedések mindössze abból állnak, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket meg lehetne csinálni normálisan is, de persze egy kis "odafigyeléssel" meg lehet csinálni őket úgy is, hogy megalázást és kellemetlenséget okozzanak a raboknak. A raboknak otthonról beküldött élelmet (és azok beltartalmát)  például át lehet vizsgálni emberi módon is, de át lehet vizsgálni úgy is, hogy az embernek szinte gusztusa se legyen utána megkóstolni...

Érdekes, hogy a filmben gyakorlatilag egyáltalán nincsen zene, csak a vége feliratok alatt. Azt gondolhatnánk, hogy zene nélkül unalmassá válhat egy film, hiányozhat a feszültség megteremtésében. Azonban ez nem így volt. Csak a vége felé vettem észre egyáltalán, hogy tulajdonképpen nem is hallottam zenét, de nem is hiányzott igazán. Remek film. Európa kétség kívül már Amerika előtt halad egy darabig.

USA (Armada Productions), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a Délidő remake-je lenne ez a film, viszont sok elemében nagyon hasonlítani szeretne arra. Olyan elemzést is olvastam mely szerint ez egy "válasz" lenne a Délidő-re... méghozzá egy igazi "tökös" válasz. Wayne-ék szerint ugyanis egy igazi amcsi nem rohangál rémülten a városban segítséget kérve, egy kemény amerikai maga veszi kézbe a dolgokat...

Emlékeztetőül: a hét évvel korábbi filmben a Gary Cooper által alakított marshalnak 1 órája van, hogy ütőképes csapatot rántson össze, amikor megtudja, hogy délben vonaton érkezik egy szabadon engedett bűnöző, hogy bosszút álljon rajta, amiért elfogta.

Igazából itt is egy csapatot kell összetoborozni, hogy egy elfogott bűnözőt fogva tartsanak, akiért annak bátyja, és bűnbandája érkezik a városba, hogy kiszabadítsa. Itt azonban a csapat viszonylag hamar összejön, a film nagy része a patthelyzetet ábrázolja, ahogy a feszültség egyre nő a városban, és mindenki arra figyel, kinél pattan el a cérna előbb, a bűnözőknél vagy a rendfenntartóknál?

Gary Cooper (a Délidő marsallja) állítólag nagyon erőltetettnek tartotta a végeredményt. Én is úgy gondolom, hogy nem nagyon szabadna egy lapon említeni a Délidővel, ami vitathatatlanul remekmű, a legszínvonalasabb amerikai westernek egyike. Emez viszont többnyire bevált panelekből építkezik. (És sokadik alkalommal be kell vallanom azt is, hogy általánosságban nem tartom túl nagyra az amerikai westernt, ennek a műfajnak szerintem az olaszok lesznek az igazi mesterei, lásd Sergio Leone) 

A balra fent látható plakáton egy kivételével látszik is, hogy kikből áll a csapat: elöl John Wayne a seriff, a tenyeres-talpas mogorva medve. A kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. John Wayne amúgy ez előtt a film előtt néhány évig megpróbálkozott westerneken túl valami másban is maradandót alkotni, de nem nagyon voltak rá kíváncsiak az emberek, úgyhogy visszatért ahhoz a műfajhoz, amiben megkedvelték.

• 
• 
• 

A plakáton a seriff mögött közvetlenül az ő helyettese látható. Dean Martin játssza, akivel a Művészpánikban találkozhattuk Jerry Lewis mellett. Az a páros komédiáival volt népszerű, felbomlásuk után viszont Martin megpróbálkozott egészen más jellegű szerepek eljátszásával is, és el kell ismerni, hogy a film egyik leghitelesebb játékát mutatta. Egy leszokóban levő alkoholista, aki elszegődik a seriff mellé fenntartani a rendet. 

Ő volt a film egyik legérdekesebb karaktere, bár Martin többször is említette, hogy nagy kihívás volt számára ez a szerep. Volt, ahol sírnia kellett, de sokkal többször izzadnia és remegnie az alkohol-elvonás miatt (csak akkor nem remeg, ha Mexikói zenét hall). Nem látszik rajta az erőlködés. Mondjuk a pozőr John Wayne mellett nem túl nehéz színészi teljesítményt mutatni.

Ha a felső poszteren továbbengedjük a tekintetünket, látjuk a csapat harmadik tagját, Colorado-t (Ricky Nelson-t) talán csak azért, hogy a fiatalabb lányok is jegyet váltsanak a tőlük egyébként feltehetően távolabb álló - western - műfajú filmre. Szerepe szerint a fiú fiatal kora ellenére is bátor kiállású profi, akit örömmel vesznek a csapatba, sőt először hiába kérik, hogy csatlakozzon, végül mégis melléjük kerül... Ha fiatal lány lennék valószínűleg máshogy látnám, de én semmi kisugárzást nem vettem észre ennél a karakternél...

Igazából egy negyedik tagja is van a csapatnak: egy fogatlan kis öreg figura, Stumpy (köpcös), Walter Brennan, aki többnyire a fogdában kuksol. Aki megpróbál belépni az épületbe, arra kérdés nélkül tüzel. Na, ő még zseniális volt ebben a mellékszerepben.

Hogy valami a szépérzékünket is stimulálja, nem szorosan, de mégis a csapathoz tartozik az Angie Dickinson (26) által alakított szerencsejátékos hölgy, aki amolyan vadnyugati femma fatale-ként beleszeret a nála nagyjából kétszer idősebb (51) seriffbe. Legerősebb színészi eszköze, hogy érzékien vonzó...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, ezt a filmet mintegy válaszként szánhatta Hawks és a címszereplő Wayne a Délidőre, amiről talán érdemes elmondani, hogy sokan a McCarty féle kommunista üldözés allegóriájaként tekintettek rá. A film forgatókönyv-íróját, Carl Foreman-t pont akkoriban feketelistázták, mivel tíz évvel korábban tagja volt az amerikai kommunista pártnak, de nem volt hajlandó kiadni párttársai nevét. Wayne büszke volt arra is, hogy tevékeny részese volt, hogy Foremant az ország elhagyására kényszerítették. Angliába költözött, ahol hagyták dolgozni, ahol végül az amerikai nagykövetség felszólítására le kellett adnia útlevelét, ezzel mintegy megfosztva amerikai állampolgárságától. Csak a hetvenes évek közepén tért haza...

Zárójel bezárva.

Ezt csak azért említettem, mert így talán érthető, hogy egy nem túl erős, két órán jócskán túlnyúló hosszával, vontatott - és a Cooper által is nehezményezetten - erőltetett  történetével miért vált olyan jelentőssé ez a film - feltehetően elsősorban az amerikaiak számára - hogy felkerüljön erre a listára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Hawks egyébként ezzel a filmmel tért vissza Amerikába. 1955-ben volt egy nagy bukása, A Fáraók Földje, mely a Tízparancsolat illetve a Ben-Hur-hoz hasonlóan hatalmas költségvetésű szuperprodukció volt, de veszteséges volt a mozikban. Valószínűleg ennek hatására is néhány évet Európában töltött, és csak 1958-ban tért vissza, hogy egy olyan filmet készítsen melyben nem az akció, hanem a szereplők jelleme az izgalmas.

Ebben a Texasi, Rio Bravo nevű városkában úgy néz ki, hogy senki nem csinál semmit. Mindenki vagy balhéra készül, vagy azt próbálja megakadályozni. A balhék közötti időszakokat kocsmázással, kártyázással múlatják. 

A nézők szerették. Én nem. Nálam akkor szakadt el igazán a cérna, amikor a film utolsó harmada környékén a fogdában őrködő, kissé fásult törvény őrei, élükön Dean Martinnal és Ricky Nelsonnal elkezdenek gitározni és énekelni...

És, hogy mutassak valami olyat, ami a hetvenes évek exploitation filmjeinél lett gyakran alkalmazott reklámfogás: olyan fotóval vagy grafikával promózni, ami valójában nincs is a filmben. Hát ilyesmihez még csak hasonlót sem látni benne..., a kép alján látható szövegből viszont úgy tűnik, hogy ez feltehetően egy lobby kártya, ami a mozik előterében volt akkoriban kitéve a bemutatott filmeket reklámozandó...