India (Mehboob Productions), 175 perc, Technicolor, hindi

Rendező: Mehboob Khan

Producer: Mehboob Khan

Ezt a filmet 1958-ban Oscar díjra jelölték az idegennyelvű filmek kategóriájában. De ennek a jelölésnek a jelentősége szinte eltörpül amellett, hogy ez a film állítólag folyamatosan műsoron volt egészen a 90-es évek közepéig India valamelyik mozijában. Világszerte sok országban bemutatták. Jellemzően a nyugat-európai országokban és az USÁ-ban kisebb sikerrel, ázsiai illetve dél-amerikai országokban viszonylag nagyobb sikerrel.

Ennyi ember feltehetően nem tévedhet. Minden bizonnyal valami mély kulturális szakadék okozhatja, hogy én azon töröm a fejem, hogy vajon hogy tudja egyáltalán valaki ezt a filmet egy ültében végignézni. És itt nem csak a közel háromórás hosszra utalok, hanem arra a fura kavalkádra, zagyvaságra, ami miatt ez a film számomra szinte nézhetetlen volt.

Elmondva valószínűleg hihetetlennek - már már költői túlzásnak - tűnik, hogy ebben a filmben az Eisenstein-féle montázs-elmélet helyenként Chaplin-szerű burleszk elemekkel vegyül, majd sorozatos családi tragédiák után a szereplők hirtelen Bollywoodi éneklésbe és táncba kezdenek... majd szinte mesejáték szerű stílusban folytatódik, és szocialista realizmussal tetőződik be az élmény... és néhány stíluselemről talán meg is feledkeztem. 

Ebből a kavalkádból akár még valami szürreálisan izgalmas dolog is kikeveredhetett volna. De mégsem. Az egész olyan hatást keltett, mintha az éveken át elhúzódó forgatás alatt a rendező mindig megunta volna, amit csinál, és menet közben valami újba akart volna belefogni... ötletszerűen, épp abba, ami az eszébe jutott.

Persze lehet, hogy ha minden indiai kulturális és mitológiai utalást értenék, akkor talán én is hasonlóan magasan értékelném ezt a filmet. Mindenesetre fontos megjegyeznem, hogy a nemrégen látott - ugyancsak indiai, bár nyugat-bengáli - Apu-trilógia első két része, (különösen Az Út Éneke) szinte letaglózóan erős hatással volt rám. Emiatt volt talán olyan felfokozott a várakozásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy különösen fájdalmassá vált a csalódás... például amikor a film egyik leginkább ikonikus képsorában a sárban dagonyázó nő és gyermekei ekehúzás közben bollywood-ra váltanak (zenére dalolnak). És ez még nem is a film legkellemetlenebb pillanata...

A cím (hindiül olvasva: mádár indijá) látható, hogy eredetiben is az angol Mother India kifejezést használták ebben az esetben. Itt jegyzem meg, hogy az Apu-filmek nyelve (a bengáli), és az Indiában a legtöbb ember által beszélt hindi írása első ránézésre nagyon hasonlít. Mindkettőre jellemző a betűk fölött végigfutó felső csík, ami olyan hatást kelt, mintha arról lógnának maguk a betűk. De második ránézésre már jól látható, hogy a hindi szögletesebb, kampósabb : मदर इण्डिया míg a bengáli  díszesebb, csigavonalasabb : মাদার ইন্ডিয়া

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Indiában több, mint húsz nyelv van használatban. A hindit azonban szinte mindenki érti (többé-kevésbé), még akkor is, ha nem az az anyanyelve. 

Szinte mindenben különbözik ez a film az általam többször felmagasztalt és nagyra becsült Apu-filmektől. A hindi-bengáli nyelvi különbség csak az egyik legjelentéktelenebb ezek közül.

Emez színesben készült, ami Indiában még szinte egyedülállónak számított. Ebben nemcsak, hogy profi színészek, de kiemelkedő sztárok szerepeltek, ellentétben az Apu-filmekben látható zseniális amatőröktől. Mégsem érzem hitelesnek amit itt láttam. Az Út Énekében amatőr színészei messze lepipálták eme sztárokat.

A film jelenideje megegyezik a film készítésének idejével. Ekkor a főszereplő asszony már idős, elismert tagja a vidéki közösségnek. A falu öntözőcsatornájának átadására készülődnek, őt kérik fel az elkészült közmű felavatására. (Kicsit komcsi tematika, nem?) - Az idős nő visszaemlékezik hányatott életére. Házasságára, az esküvő költségei okozta elhúzódó adósságra, családi tragédiákra. Három fájdalmasan hosszú órán keresztül...

India anya jelkép is egyben. Az angol elnyomás alól felszabadult önálló India jelképe, annak szinte istennőként megtestesülő alakja. Általában egy oroszlánnal és az indiai nemzeti lobogóval szokás ábrázolni.

Az általam látott három indiai filmet, és a fenti szobrot is tanulmányozva feltűnő érdekesség, hogy a nők mennyire előtérben szerepelnek mindegyik esetben. A három film mindegyikében a központi szereplő nő, a férfiak (leginkább a férjek) gyenge, jelentéktelen, szerencsétlen figurák. Ebben a filmben például a férj egy baleset során, elveszti mindkét kezét. Családja ápolja, eteti, majd szégyenében világgá menekül, további sorsáról nem tudunk, senkit nem is érdekel... 

Ha valaki rajtam kívül itt Magyarországon végigszenvedte volna ezt a három órát rajtam kívül (amit szinte kétlek), annak várnám a véleményét kommentben, hátha eltér az enyémtől...