Dél-Korea (Hanguk Munye Yeonghwa, Kim Ki-young Production), 112 perc, ff., koreai

Rendező: Kim Ki-young

Bár az 1001-es könyvben Szolgálólány címmel említik ezt a filmet, kutatásaim alapján inkább A Cseléd-ként tartják itthon számon. Ennek azért van talán egy kis jelentősége, mert készült egy 2010-es - ugyancsak koreai - remake-je a filmnek, amit tudtommal itthon nem mutattak be, ezért nincs is magyar címe, viszont van egy szintén koreai 2016-os film, Szobalány címmel, ami viszont itthon és világszerte is nagyon népszerű volt. Viszont semmi köze ehhez a filmhez - először azt hittem, hogy ez a 2016-os lenne maga a remake, de - mint kiderült - tévedtem.

Mivel az eredeti - koreai - cím kiejtése nem túl bonyolult, sok nemzetközi címben megtartották az eredeti kiejtés angolos átírását: Németországban például Hanyo - Das Hausmädchen vagy Brazíliában Hanyo, a Empregada címmel vetítették. Ami persze, ezeket a címeket elnézve olyan hatást kelt, mintha egy Hanyo nevű cselédlányszór szólna a film, de ez legyen az ő bajuk...

Mivel ez az első koreai film a listán - és megdöbbentő módon 1999-ig nem is találkozunk újabbal - nézzük, hogy írják le a koreaiak a film címét. A plakátot most ne is nézzük, mivel az kínai (handzsa) karaktereket használ. 

하녀

Szemben a kínai írásjegyekkel, a koreai ábécé (hangulnak hívják) nagyon egyszerű, (olyan mint a japán hiragana és a katakana) aki megtanulja a szabályokat, ki tudja olvasni őket. Szegény kínaiaknak nagyjából háromezer írásjegyet kell megtanulniuk, a koreaiaknak ma már elég 24 gyököt (betűt) ismerniük. Azért gyökként említik ezeket a betűket, mert szótagonként írásjeggyé állnak össze. Koreábban, míg kínai (illetve japán) befolyás alatt állt az ország, nagyrészt a kínai írásjegyekből álló handzsa írásmódot használták.Feltehetően ez látható a plakáton is. Valahogy nem merem feltételezni, hogy ez egy kínai plakát lenne, nem hinném, hogy egy ilyen durván szexuális töltetű film mehetett volna a kínai mozikban a hatvanas években....(megjegyzem mellékesen, hogy konkrét meztelenség nincsen a filmben)

Nézzük a hangul cím első írásjegyét: 

하

A ㅎ(h) és az ㅏ(a) gyökből áll, így ez a szótag HA- 

míg a második írásjegy:

녀

ㄴ(n) és ㅕ(jo) betűkből áll, azaz -NJO

Így lesz kiolvasva ez a szó HANJO vagy angolosan írva HANYO

Bár itt kettesével alkotnak a betűk szótagokat, a hangulban akár öt betűt is össze lehet tömöríteni, már-már betűrejtvény jellegű karaktert kapva, de itt most megálljt parancsolok magamnak, és rátérek a poszt lényegét adó filmre...

A legelső dolog, ami a film nézése során megragadt bennem, hogy mennyire teátrális helyenként a játék. Szinte a némafilmes időszakot idézte néha. És itt ismételten élnem kell a gyanúperrel, hogy ennek az érzésemnek valószínűleg a kultúrák közötti különbség lehet az elsődleges oka. Talán ami számomra túlzóan megjátszottnak tűnik, az egy kelet-ázsiainak teljesen természetesnek hat. 

A második dolog, aminél felkaptam a fejemet, - és még mindig nem lényegi dologról van szó -, hogy koreaiként fém kanállal eszik a lapostányérba tálalt rizses húst...."ezt meg, hogy képzelik?" - gondoltam magamban cinikusan... azonnal utánanéztem, hogy mi lehet ennek az eltévelyedésnek az oka? - Mint megtudtam, - persze számítottam rá - teljesen korrekt a kanállal való evés ábrázolása. Egyrészt Koreában a pálcika is jellemzően rozsdamentes acélból készül, (eltérően mondjuk a kínaiaktól, akik a fa- vagy műanyag pálcikát részesítik előnyben.) - másrészt - ahogy a filmben láthatjuk is - a levest és a rizst jellemzően fém kanállal eszik. (Ellentétben a kínaiakkal, akik szeretik a levesből a szilárd részeket pálcikával kienni, a levet pedig jó hangosan szürcsölve kiinni a leveses mélytányérból) 

Na de most már tényleg rátérek a filmre...

Egy textilgyár (fiatal) női dolgozói számára esti iskolát biztosít a vezetőség. Az egyik lány szerelmes a zenetanárba. A lány felkeresi a tanárt otthonában, hogy zongoraleckéket kérjen tőle. A tanár azonban nem egyedül él. Ott él vele szép, és mellesleg terhes felesége, lánya és fia. A szerelmes nőt azonban ezek a körülmények egyáltalán nem zavarják... elcsábítja a férfit.

És amikor már azt hisszük, tudjuk, mire számíthatunk, kiderül, hogy át lettünk verve, mert bejön a képbe egy újabb fiatal lány, akit az előbb említett szerelmes lány ajánl be a család cselédjének... Ő a fenti képen a fekete ruhás nő. Ő lesz a film tulajdonképpeni főszereplője, melyet azzal a lépésével indít el, hogy elcsábítja a zenetanárt és teherbe ejteti magát vele... Ezen a ponton a korábban említett "szerelmes lány" szála egy váratlan rendezői húzással teljesen mellékvágányra kerül, és majd csak a film vége felé térünk rá vissza, szinte teljesen mellékesen. (Dramaturgiailag ez egy kifejezetten szokatlan fordulat, felépít a film egy karaktert, majd szinte ok nélkül eldobja, és teremt helyette egy hasonlót. Hitchcock Psycho-jában (következő film a listán) láthatunk majd hasonlót: Elindulunk egy történettel, felvesszük a fonalat, majd egyszer csak kiderül, hogy annak a bűnügyi szálnak, ami miatt addig voltaképpen izgultunk, annak semmi jelentősége nincs a továbbiakban...

A cselédként beajánlott nő ugyanis maga is azonnal elcsábítja a zenetanárt, és terhes is lesz tőle.

FÉRJ: Drágám! Minden körülmények között számíthatok rád? Bármi történjen is?

FELESÉG: Igen! A testem és a lelkem a tiéd!

FÉRJ: Akkor is, ha raboltam?

FELESÉG: Igen!

FÉRJ: Ha gyilkoltam?

FELESÉG: Igen!

FÉRJ: Ha teherbe ejtettem egy lányt?

FELESÉG: Ez most komoly?!!!

Nem tudom, hogy csak nekem vicces-e, vagy a film  készítője is annak szánta-e... én jót szórakoztam a feleség utolsó reakcióján... Gyilkosság, rablás mehet, na de nehogy már gyereket csináljon másnak... De mivel Korában nagyon szigorúak az erkölcsi szabályok, le kell nyelni a békát. A lány ottmarad, és titokban kell tartani az egészet.Innentől fogva mindenesetre a zeneszerző mellett két olyan nő él, aki az ő gyermekével terhes... ennél furcsább szituációt nehéz is elképzelni...

Eleinte azt hittem, hogy a szobalány valami mesteri terven dolgozik, melynek végrehajtásához nem válogatja az eszközöket, de ahogy mentünk egyre mélyebbre, rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó: igazi, súlyos elmebeteg ez a lány, aki láthatóan magával fogja rántani környezetét is...

Remek alakítást látunk Lee Eun-shimtől, akinek, ha megnézzük IMDB-beli adatlapját, azt látjuk, hogy van ugyan a neve mellett még két film, de azok feltehetően elvesztek. Más film pedig nem készült vele. Valahol azt olvastam, hogy ennek az oka, hogy a szerep, amit ebben a filmben alakított, annyira erkölcstelen és elítélendő volt a koreaiak szemében, hogy hiába csak egy szerep volt, mégsem mertek vele további filmeket csinálni a filmstúdiók. Kár, mert tényleg nagyon jó volt. Ma is él, 85 éves.

A film legnagyobb zsenialitása talán, hogy milyen mesteri módon keveri a különböző műfajokat. Látszólag melodrámának indul, majd a végén egészen abszurd thrillerré alakul, már-már horrorisztikus eszközökkel operál esetenként a rendező.

A családhoz magát befészkelő lány nemcsak, hogy terhes lesz, de olyan erőszakossá és megszállottá válik, hogy lehetetlenség tőle megszabadulni...

Az egyik kedvenc képsorom, amikor az ételbe titokban mérget keverő feleséget meglátja annak lánya. Olyan bizarr arcot vág a lány, és a kamera olyan jó ütemben mozdul rá, hogy tökéletes a hatás.

Egyre bizarrabbá és abszurdabbá válnak az események... és a film itt kezdett igazán működni. Helyenként még talán Hitchcock is megirigyelte azt a feszültséget, amit fenntartott a film utolsó harmadában a rendező. 

Nagyon nem számítottam egy ilyen filmre a hatvanas évek távol-keleti filmterméséből. Ezt a merészséget - és már-már exploitation filmes stílust - sokkal inkább a hatvanas évek Európájától remélem. Kellemes meglepetés volt! Érdemes talán megnézni a remake-et is, kíváncsi vagyok, hogy csavartak-e valamit a történeten...

India (Chitrakalpa), 134 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Ritwik Ghatak

Az eddig (a listának köszönhetően) látott bengáli filmek mindegyikét az a Satyajit Ray készítette, aki külföldön szinte népszerűbb volt, mint otthon Indiában, pedig filmjei kifejezetten az indiai kultúrában gyökereztek. (Volt ugyan egy további indiai film - az India Anyánk -, ami nem bengáli volt, nem Ray készítette, és arról a filmről szeretnék tüntetőleg megfeledkezni)

Ritwik Ghatak kevésbé volt népszerű külföldön. Ebben a filmjében még alig, de későbbi műveiben erős politikai indíttatások is felfedezhetőek. Talán ezért volt kevésbé sikeres Európában, ahol az indiai politikának nyilvánvalóan kisebb jelentősége van, mint odahaza.

Elkezdtem nézni a filmet, és azonnal boldogság töltötte el a lelkemet, mert ugyanazt a költői szépséget láttam meg már az első filmkockákon, ami Ray filmjeiben annyira megfogott...

Mi ez, ha nem esztétikai érzék a legfelsőbb szinteken? Megtalálni ezt a gyönyörű fasort... Pontosan úgy elhelyezni mindent a képen, ahogy azt elhelyezték. A főszereplő szinte kis jelentéktelen pontként közeledik felénk jobbra lent. A hatalmas fa nemcsak, hogy betölti a képet, de rá sem fér teljes egészében. Pontosan annyit vágnak le róla, amennyi szükséges, nem többet, nem kevesebbet... ezeknek a bengáli filmeseknek úgy látszik nagyon jó érzékük lehet(ett) a szépséghez...

 Első lelkesedésem azonban szép lassan lelohadt...

A gyönyörű külcsín nem hordozta ugyanazt a belső kincset, mint amit az emlegetett Ray filmek mindegyike rejtegetett. Amikor ilyen távoli országból érkezik egy nagyra tartott film, és nem találom benne azt, ami miatt szerethető lenne, akkor hajlamos vagyok feltételezni (és itt is ezt sejtem), hogy a kultúrák miatti különbség az, ami miatt nincs rám ugyanolyan hatással ez a film, mint az indiaiakra. Ahogy a bevezetőben is említettem, Ray-t nagyon európaias rendezőnek tartották, ez magyarázhatja, hogy a mi ízlésünk szerint mennyire tetszetősek az ő filmjei, és Ghataktól miért tartok inkább távolságot.

Nita - egy átlagos, indiai fiatal lány - a film főszereplője. Talán annyit érdemes róla megemlíteni, hogy családjával Kelet-Pakisztánból (ma Banglades) menekültek Indiába, Kalkuttába.

India vallási alapon történő felosztásakor Bengália muszlim része Pakisztánhoz került, hindu része pedig Indiában maradt. De mivel a vallás szerinti felosztás sosem lehet tökéletes, számos hindu kelet-Pakisztánban, sok muszlim pedig Indiában rekedt, jó részük menekültként próbált a másik országban békét, jövőt és megélhetést keresni. Nita családja is így került Kalkutta egyik külvárosába.

Nem sok lineáris története van a filmnek, a narratíva abban merül ki, hogy Nita saját boldogsága helyett előtérbe helyezi minden más családtagjának boldogulását. Zenei karrierről álmodozó - amúgy naphosszat henyélő - bátyját ugyanúgy támogatja, mint szüleit. Vőlegényét - akivel azért halogatja Nita az esküvőt, mert akkor nem tudna anyagi biztonságot nyújtani a családnak - lenyúlja előle húga. 

Ghatak-ot az olasz filmkritikusok az indiai új hullám megteremtőjének tartották. Lehet benne valami. Van néhány egészen meglepő, szürreális  eszköze a rendezőnek, amit eleinte nem is tudtam hova tenni: egyik ilyen például amikor valami tragikus fordulat éri a főszereplőt, akkor korbács-csapásokat hallunk. Nem csak mi, az adott szereplő is körbenéz, mintha keresné a furcsa effektek forrását... ezek az effektek néha egészen horror-szerű hatást keltenek, holott maga a film messze áll ettől a műfajtól...

Nem tudtam mit kezdeni a rendező által a maga áldozataként beállított lánnyal... Nem értettem cselekvésének mozgatórugóit, zavartak az erőltetett, előre kiszámíthatónak tűnő fordulatok. 

Így hát olyan dolgokkal foglaltam el magam, mint a gyönyörű képek látványának élvezete, és az olyan dolgok nyugtázása, (amit amúgy sejtettem is), hogy rengeteg angol szót használnak az indiaiak, nem csak olyan esetben, mint mi, ahol nincs magyar megfelelője egy angol szónak (pld. file-fájl) hanem a seriously, less difficult, idiot szavak is megütötték időnként a fülemet, belekeveredve a bengáliba.

Furcsa volt még, hogy idősebb szereplőket jóval fiatalabb, ráncosnak maszkírozott színészek játszottak. Ezt én - úgy általában is - rendkívül zavarónak tartom.

Itt jegyzem meg, a film eredeti címe (মেঘে ঢাকা তারা) Felhővel borított csillagokat jelent, és úgy kell ejteni, hogy meghe dháká tárá.

Mexikó (Producciones Olmeca), 95 perc, ff., angol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: George P. Werker

Ez a film három olyan dologgal is foglalkozik, mely jelenleg a világ amerikanizálódott részén szinte pánikszerű, a gyilkossággal kapcsolatban megszokottnál is erőteljesebb társadalmi reakciókat szül. Ez a három tabu pedig a következő:

1. feketék elleni rasszizmus - 2020 nyarán talán a legaktuálisabb - lásd #blacklivesmatter 

2. Nők elleni erőszak - mostanában kicsit háttérbe szorulni látszik az előző téma miatt, de tavaly még uralt minden nyilvános rendezvényt az USÁ-ban: lásd  #metoo 

3. És végül a megrendíthetetlenül örökzöld (természetesen joggal elítélt) téma a kiskorúakkal folytatott nemi kapcsolat. 

Ami felettébb meglepő, hogy már - bár a hatvanas évek legelején vagyunk, amikor Amerika még nem volt ilyen pol-korrekt mint manapság, mégis - mindhárom ügyben kiállja a film az idő próbáját. Noha a filmben megállás nélkül megy a niggerezés, Buñuel álláspontja a kérdésben nyilvánvaló, hiszen a film egyik vitathatatlanul pozitív hőse a színes bőrű jazz zenész (Bernie Hamilton), aki egy hamis vád elől menekül.

Aztán ott van a film címét adó fiatal lány, akit Key Meersman játszik. Róla nem tudjuk, hogy mikor született, semmilyen adatot nem találtam vele kapcsolatban. Ránézésre olyan 12-14 éves lehet...

Egy szigeten vagyunk, melyen hárman élnek: két vadőr, és az idősebb vadőr árva unokája. A film azzal nyit, hogy meghal az egyik vadőr (a kislány nagyapja), így a másik vadőr (Zachary Scott) veszi át a gyerek gondozását, amíg annak törvényes felügyelete meg nem oldódik. 

A lány láthatóan már a nővé válás útjára lépett, de még messze van a felnőttségtől. A férfi viszont érezhető vonzalmat érez a lány iránt, bár látható, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora bűnt jelentene, ha kihasználná a helyzetet. Egy darabig küzd a lelkiismeretével, enged a lány zavarának, engedi a lányt, hogy meneküljön a kellemetlen helyzet elől... de csak egy darabig...

• 
• 
• 
• 

A szigetre vetődik egy fekete férfi, akit egy fehér nő azzal vádol, hogy megerőszakolta, ezért a város lakói meg akarták lincselni. Délen vagyunk. Bár az emberek papíron nagyjából egyenlőek, itt délen azért kicsit más a feketék élete... Ellentétben a #metoo mozgalommal, melyben a vád elhangzásakor véglegesen eldől, hogy a megvádolt férfi bűnös, itt végül mégis kiderül, hogy a menekülő férfit pont azért vádolja meg az idősödő nő, mert a férfi nem fogadta a nő közeledését.

Buñuel 1947-től 1960-ig élt és alkotott Mexikóban. Ez tehát utolsó mexikói filmjeinek egyike (még kettőt készít ott ezután). A forgatási helyszín azonban kicsit csalóka ezúttal, a színészek mindegyike amerikai, angolul beszélnek és maga a film sem igazán mentes a Hollywood-i konvencióktól. Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ez a film nem tipikus Buñuel alkotás. Talán nem is véletlen, hogy nem tartozik a különösebben ismert Buñuel filmek közé. 

A címe viszont spanyol (La Joven), ami viszont olyan érdekes helyzetet eredményezett, hogy több angol címen is megjelent a mozikban, függően attól, hogy éppen hol mutatták be.

Amerikában például The Young One (a fiatal) illetve White Trash (fehér szemét - egyszer így szólítja a fekete fickó a rátámadó rasszista fehéret) címen is mozikba került, Nagy-Britanniában viszont Island of Shame (a szégyen szigete) címen futott.

Kicsit furcsára sikerül a film befejezése - a lány helyzetét kihasználó vadőr hirtelen megvilágosodik, míg addig rasszista volt, végül segít a fekete férfi szökésében, és, hogy a törvény előtt kibújjon bűne alól, házasságot tervez a kislánnyal. A kislány véleményét már nem tudjuk meg ez ügyben. Buñuel - talán szándékosan - nem oldja meg egyiket sem a három főbűn körüli szálak közül. Azt sejtjük, hogy az erőszak ügyében a menekülő férfi igazat mond, de ezt csak mi tudjuk, ő továbbra is menekülni kényszerül. A legzavaróbb hiányosság talán a férfi és a lány kapcsolatának furcsa elvarratlansága... hiszen szinte végig úgy látjuk, hogy a lány menekülni próbál a helyzetből, a végén viszont, - amikor a szigetre érte jövő lelkész segítene rajta, - mégsem látjuk, hogy a lány valóban élne a menekülés lehetőségével... Nem mondható, hogy igazán megnyugtató lezárást kaptunk volna, kicsit kurta-furcsa lett így a vége... véleményem szerint nem véletlen, hogy ez a film a kevéssé ismert Buñuel filmek egyike maradt...

Olaszország (Cino del Luca), 143 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Amato Pennasilico

Antonioni a neorealistákkal kezdte. Volt Rossellini asszisztense, írt forgatókönyveket is - többek között Fellini számára -,  majd saját filmeket kezdett el forgatni, eleinte maga is neorealista stílusban.

Legjelentősebb filmjei azonban életművének középső - a neorealizmustól  már eltávolodott - időszakában keletkeztek. Érdekes módon ennek a korszaknak ez az első filmje - A Kaland - az, amit legfontosabb alkotásaként tartanak számon a legtöbben.

Bemutatásakor ez a hatalmas siker még nem volt ilyen egyértelmű. Az 1960-as Cannes-i filmfesztiválon az első vetítésen nevetgélés, huhogás, rosszindulatú bekiabálások fogadták a filmet, melyek miatt a forgatás közben a rendező és a főszereplő Monica Vitti el is hagyták a termet. Aztán jön a nagy fordulat: a második vetítésen már normális közönség vesz részt, hatalmas lelkesedés fogadja a filmet, ami végül el is nyeri a zsűri különdíját.

Három pár a római felső tízezerből tengeri kalandra indul egy jachttal és annak legénységével egy Szicíliától kb 45 km-re fekvő parányi kis lakatlan szigetre, melynek a neve Lisca Bianca. Gyakorlatilag egy hatalmas szikla az egész. 

Számunkra az egyik pár érdekes a háromból: Anna (Lea Massari) és vőlegénye, Sandro (Gabrielle Ferzetti). Az első pillanatokban kiderül, hogy kapcsolatukkal valami nincs teljesen rendben. Legalábbis Anna felettébb bizonytalannak tűnik kettejük jövőjével kapcsolatban. Ez nem akadályozza meg abban, hogy egy hónapos szünet utáni találkozásuk első percében (még a szárazföldön) egy hatalmas szeretkezést kezdeményezzen.

Hogy a hajón ne legyen egyedül párjával, Anna (előtérben) elhozza legjobb barátnőjét is, Claudiát (háttérben - Monica Vitti).

Ezzel kapcsolatban nem állom meg, hogy ne idézzem Bán Róbert korabeli Filmvilág-ban megjelent cikkét, melyben beszámolt arról a bizonyos botrányba fulladt vetítésről, ahol maga is ott volt:

"... (Anna) magával viszi szegényebb, csúnyácska barátnőjét, Claudiát"

Na... itt álljunk meg egy szóra... Ő lenne a csúnyácska barátnő...

Azt hiszem sok férfi szeretne magának ilyen csúnyácska barátnőt... ha a többi újságírónak is ilyen esztétikai érzéke volt azon a bizonyos Cannes-i bemutatón, akkor egy cseppet sem csodálkozom, hogy azon a napon megbukott ez a film. Monica Vitti - a csúnyácska barátnő ... hm... hm... gyorsan túlteszem magam ezen a suta véleményen, és a kép alatt folytatom....

A szigetre vezető hajóúton, és magán a szigeten eltöltött idő alatt is érződik, hogy a párok tagjai között messze nincs harmónia, a gondtalan gazdagság nem jelent egyszersmind gondtalan boldogságot is. Sandro és Anna között sincs egyetértés tervezett házasságukkal kapcsolatban. A férfi esküvőt akar, a lány viszont fél a közös jövőtől. Már-már veszekedéssé fajul a vita.

Nem tudjuk, hogy ezután mi történik, csak azt látjuk, hogy a férfi egyedül tér vissza a többiekhez, és csodálkozik, hogy a lány nincs velük. Sehol nem találják... és ettől fogva a film nagy része azzal telik, hogy az eltűnt lányt keresi mindenki. A rendőrség, és a társaság tagjai is több kevesebb lelkesedéssel...

Hogy mi lesz az eltűnt lány sorsa, azt leginkább azért nem mondom el, mert egészen biztosan befolyásolja a nézőt, ha tudja mi vár rá a film végén... (bár őszintén szólva, olyan túl nagy jelentősége nincsen, azért senkitől nem akarom elvenni az esélyt, hogy azzal a tudatlansággal lássa ezt a filmet, mint ama első Cannes-i közönség) annyi biztos, hogy Antonioni mer pimasz lenni... és ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást azon a bizonyos bemutatón.

A nyomozás folyik, mi leginkább Sandro és Claudia útját követjük, ahogy partra szállnak Szicíliában, és ott követik azt a néhány nyomot amit itt-ott fellelnek a lánnyal kapcsolatban. Viszont ahogy múlik az idő, a nő és a férfi egyre jobban egymásba gabalyodik, már abban sem olyan biztosak, hogy szeretnék, ha Anna előkerülne...

A film címe Avventura - azaz kaland - mint ahogy a magyarban is, nem csak a kalandos hajóútra utal, hanem jelenthet flörtöt, kis szerelmi kalandot is. Vajon a férfi és a nő kapcsolata is ilyen kis kaland lesz, vagy valami komolyabb?

M történne, ha hirtelen felbukkanna az eltűnt nő? Vagy mondjuk egy harmadik nő?

Sokan kritizálták Antonionit a lassan csordogáló történetvezetése miatt. Tény, hogy a közel két és fél órás hossz nem tűnik rövidnek, és olyan túl sok minden nem is történik benne. Én azonban egy percig nem unatkoztam.

Egy dologban volt kis hiányérzetem csak: ezúttal nagyon hiányoztak számomra a színek! Olyan gyönyörű helyszíneken voltunk - többnyire kopott dél-olasz utcákon, de mondhatnám a szigetet, a tengert, vagy bármelyik belső teret is, hogy szinte fájt a színek hiánya. 

Antonioni persze örült, hogy egyáltalán fekete-fehér nyersanyagra le tudta forgatni a filmet. Nem sokkal a forgatás megkezdése után csődbe ment a filmet finanszírozó cég. A rendezőnek nem volt könnyű rábeszélni a népes stábot, hogy ingyen dolgozzon addig, amíg sikerül újabb befektetőt találni. Végül hosszú idő után egy Cino del Duca nevű kiadó magára vállalta a költségeket. 

Nem a finanszírozás okozta azonban az egyetlen nehézséget a film körül. A sziget, ahol a film egyik első részét forgattak, - mint kiderült - tele volt patkányokkal, szúnyogokkal, és egyáltalán nem volt rajta áram. Az időjárás is szörnyű volt a nyílt tengeren. Feltehetően a hideg vízbe való ugrálás miatt az Annát alakító Lea Massari infarktust kapott, és hetekig kómában volt. Ezzel kapcsolatban a legszebb, hogy Massari ma is él, 86 éves!

Fellini után Antonioni is megmutatta, hogy a hatvanas években bizony érdemes lesz odafigyelni az olasz filmművészetre!

• 
• 
• 

Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

• 
• 
• 

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

• 
• 
• 
• 
• 

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...

Nagy-Britannia (Woodfall Films), 89 perc, ff.

Rendező: Karel Reisz

Producer: Tony Richardson és Harry Saltzman

A brit filmgyártást az ötvenes évek második felétől a Hammer Films horrorjai dominálták. (Lásd az 1958-as Drakulájukat is a listánkon). Ám, mint ahogy többek között a francia és az amerikai új hullámosok ekkortájt bontogatták szárnyaikat, a szigetországban is akadtak akik valami újszerűvel, a mainstreamtől eltérővel kívántak kísérletezni.

A briteknél ez az irányzat a színházból indult. egy Tony Richardson nevű rendező volt - aki véletlenül - szintén filmkritikusként kezdte, mint a francia új hullámosok nagy része. Hatalmas sikert aratott az általa 1956-ban, színházban megrendezett Dühöngő ifjúság című darab, melyet John Osborne írt. 

Az ötvenes évek elején az angoloknál már elindult egy új áramlat, melyet free cinemának hívtak, és elsősorban rövid dokumentumfilmek jellemezték, melyek többek között az akkori fiatalság életstílusát próbálta sajátos hangvételben bemutatni, az adott rendező egyéni látásmódjában (innét az elnevezés szabad - free).

Az ötvenes évek végére, amikor a franciáknál fellángolt az új hullám, a free cinema képviselői is elkezdtek doku helyett irodalmi művek megfilmesítésével foglalkozni. 

Tony Richardson rendező és a Dühöngő Ifjúság írója, John Osborne megalapították a Woodfall Films-t, melynek első filmje a színházban sikert arató Dühöngő Ifjúság lett. A filmváltozat azonban megbukott. Második filmjük (A Komédiás) már sikeresebb volt, de az igazi áttörést a Szombat Este, Vasárnap Reggel hozta. Ezt már nem Richardson rendezte, hanem Karel Reisz. Richardson a filmstúdió alapítójaként produceri munkát végzett a film körül.

Reisz ismeretlen színészeket válogatott a filmhez. Bár a főszereplő Albert Finney a színház-látogatók körében nagyon is ismert volt.

A fent említett free cinema mozgalom szigorúan véve a dokumentumfilmes korszakra vonatkozik. A jelen filmet is magába foglaló, a lázadó ifjakról szóló fikciós filmeknek is van azonban saját "műfajuk", amit úgy hívnak, hogy Kitchen Sink Realism, azaz "mosogató-realizmus". Ezt a furcsa elnevezését feltehetően erről a képről kapta.

John Brathy expresszionista festő egyik mosogatóját ábrázoló festménye volt a rövid életű stílus névadója. Ezeknek a filmeknek általában egy dühös, lázadó, munkásosztálybeli fiatal volt a főszereplője, aki lerobbant albérletben lakott valahol Nagy-Britannia északi, szegényebb ipari térségében, és szombat estétől vasárnap délelőttig tartó szabadidejét általában pubokban (kocsmákban) töltötte. Ezekben a filmekben gyakoriak voltak olyan - korábban filmben nem látható - témák, mint az abortusz, megcsalás, házasságon kívüli szex, illetve bűnözés. És természetesen - mint minden fiatal - többé kevésbé haragszanak a szüleikre, amiért azok annyira különböznek az ő lázadó ideáljaiktól.

A vasesztergályosként dolgozó Arthur tehetséges, jó munkás, de munkáját nem igazán élvezi, egyetlen dolog, ami miatt érdemesnek érzi a robotot, az a hétvégi szórakozás, amikor igazán elengedheti magát. 

Titkos viszonyt folytat egy idősebb kolléga feleségével, Brendával. Arthur abban látja az érett nővel való kapcsolat legfőbb előnyét, hogy az erősen korlátozott időtartamú titkos légyottokon - érthető okokból - semmi másra nem kell koncentrálni, csak a szexre.

• 
• 
• 

Időközben Arthur megismerkedik egy nagyon szép fiatal lánnyal, Doreen-nel (Shirley Anna Field). Bár a lány édesanyja nem támogatja a fiatalok házasság előtti együttléteit, a lány - mint ahogy a tinilányok általában - hajlamos konspirációra, amivel a mamát megvezetik, hogy mégiscsak együtt lehessenek.

• 
• 
• 

Már éppen minden kezd jól alakulni, amikor kiderül, hogy a férjes Brenda terhes lett Arthurtól. Mivel a nőnek férjével régóta nincs testi kapcsolata, ezért komoly problémát okoz számukra ez a helyzet...

Nehéz leírni azt a sivárságot, ami a Nottingham-i munkásnegyedet jellemzi. Egyedül a folyópartnak, - ahová Arthur és bátyja horgászni járnak - van valamelyest emberközeli arca, de még az is messze van attól, hogy különösebben jókedvre derítse az embert. 

• 
• 
• 

Hangulatában nagyon emlékeztet ez a film a New York Árnyaira. Nyilván nem véletlen, hiszen amaz a New York-i "különutas" csoprt újító jellegű filmje, ez pedig a britek hasonlóan valami mást mutatni akaró társaságának munkája. 

A kitchen sink nagyon rövid életű volt, gyorsan "kitombolták" magukat a nézők, hosszútávon - érthető okokból - nem kötötte le őket ennek a sivár életmódnak a megtekintése. Néhány év múlva már egész más jellegű filmeket csináltak ezek a rendezők. A hangsúly áthelyeződik a színesebb Londonra, jön a rock&roll, de a sekélyesség megmarad...