Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Ranódy László

Móricz Zsigmond ifjúsági regényéről - Nyilas Misivel a főszerepben - talán majdnem mindenki hallott. A regényből Darvas József írt forgatókönyvet, és Ranódy László rendezett belőle gyönyörű filmet.

1892 Januárjában zajlik a történet - ezt egy nevezetes lottószelvényen feltüntetett dátumból tudjuk meg. A film elején csak annyit árul el egy felirat, hogy az 1890-es években járunk.

A kis Nyilas Misi (Tóth László) a történetünk főszereplője, aki a Debreceni Református Kollégium ingyenes (anyagi támogatásban részesülő), kitűnő diákja. Szüleitől távol, kiszolgáltatva a felnőtteknek (és néha osztálytársainak is) nem talál egyetlen igazán biztos pontot sem az életben. Az egyetlen, aki minden körülmények között hűséges hozzá, egy törött szárnyú madár, egy csóka, akit magához vesz, hogy segítsen neki felépülni

"Én nem csináltam semmi rosszat... Én mindenkihez jó akartam lenni..."

- ezeket a szavakat mondja Misi, miután valóban úgy érik súlyos vádak, hogy ő soha senkinek nem akart rosszat, mindenkinek próbált megfelelni, segíteni... De nem lehet mindenkinek megfelelni... sajnos azt mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia: még kísérletet sem érdemes erre tenni, hiszen ahogy mondani szokás: egyik ember esőért imádkozik, a másik napsütésért... mindenkinek még az Isten sem tud megfelelni... 

Misi rendszeresen egy vak embernek olvas fel újságból pénzért. Egyik nap ez az ember előző éjszakai álma alapján megkéri Misit, hogy vegyen lottót (a filmben lutrinak hívják) a megálmodott számokat megtéve. Később másvalaki, akinek szívességet tett szerelmi ügyben ellopja tőle a szelvényt, és maga váltja be amikor kiderül, hogy négy találatot ért el... A vak férfi feljelenti Misit, mivel az nem jelentkezik a nyereménnyel.

A kollégium tanárai nagyrészt gerinctelen képmutató alakok. Az iskola igazgatója a "Vén Baka" (Bessenyei Ferenc) az egyike annak a néhánynak, aki komolyan a gyermekek érdekét tartja szem előtt. Először el is kergeti a csendőröket, amikor azok megjelennek nyomozni. Érdekes szemlélni a régi világ normáit, ahol a kollégium igazgatója annak autonómiájára hivatkozva kirúgja a csendőröket az épületből, azok pedig elnézésért esedezve, kalapjukat tördelve oldalognak ki... hát egész más világ volt, az biztos... nem lehet ráfogni, hogy rendőrállam...

Tóth László Nyilas Misije egy percig sem szorul háttérbe a színészhatalmasságok között. Pedig olyan neveket vonultat fel a film, mint Makláry Zoltán, Bitskey Tibor, Psota Irén, illetve Törőcsik Mari, hogy csak a legismertebbeket említsem... Törőcsik Mari szépsége ebben a filmben is lehengerlő!

A színészlegendák felvonulásától függetlenül a gyerekszereplők emelik igazán magas színvonalra a filmet. Nem csak a főszereplő Tóth László, de gyakorlatilag mindenki profi teljesítményt nyújt.

Ranódy egy 1962-es Filmvilágban meséli el részletesen, hogy hogyan keresték meg a megfelelő gyerekeket az egyes szerepekre. Mivel a fiúknak Debrecen közeli tájszólással kellett beszélniük (tökéletesen teszik, lévén ez mindegyiküknek a sajátja) a Debrecen környéki összes általános iskolát bejárták az ezért felelős munkatársak. 

Ranódy emberei felvonultatták a gyerekeket, azaz mai szóval élve castingot tartottak. A rendező elképzelése az volt, hogy sovány, kis növésű, ránézésre visszahúzódó gyereknek kell játszani Nyilas Misit. Akik ennek a képnek megfeleltek a felvonuló gyerekek közül, azokkal egy helyzetgyakorlatot játszattak el. Akiknek a helyzetgyakorlat alapján láthatóan volt egy kicsi színészi vénája, azokat kiválogatták és lefényképezték. A fotók alapján azokat, akik Ranódynak is tetszettek behívták Debrecenbe, újabb próbatételre: Hazugsággyakorlatnak hívták ezt a játékot. Kérdéseket kaptak a jelöltek, és semelyik kérdésre nem volt szabad igazat mondaniuk. Végül ezután a rosta után húsz fiú jelölt maradt a főszerepre. Őket egy szállodába költöztették, elolvastatták velük a szóban forgó regényt, moziba jártak velük, és sokat beszélgettek. Elpróbáltak velük jeleneteket a már kész forgatókönyv alapján... Végül három fiú jutott el az utolsó rostáig, ezek egyike volt a végső győztes Tóth László. Hosszas gondolkodás után őt tartotta Ranódy a legalkalmasabbnak.

Nyugodtan el lehet mondani Tóth Laciról, hogy hatalmas szerepe van abban, hogy a film ilyen remekül sikerült, és persze, hogy ilyen sikeres lett. Tóth Lászlóból végül nem lett nagy színész, bár élete során szerepelt még néhány filmben. Ranódy meg is jegyezte a castingról szóló beszámolója végén, hogy a gyermekszínészek esetében nagyon körültekintően kell eljárni, mert a jó gyerekszínész szerinte egy formálható figura, nem pedig nagy egyéniség, és mint ilyen, felnőttkorára nem várható, hogy jó színész válik majd belőle. Erre próbálta is felkészíteni a gyerekeket a szülők bevonásával is.

Összesen 9 mozifilmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, ami azért is érdekes, mert a Légy Jó Mindhalálig-on kívül három másik is rajta van ezen a 303-as magyar listán. Annyira erős emléket hagyott bennem ebben a szerepben, hogy nagy izgalommal várom hogyan alakul majd tehetsége az évek folyamán... igaza volt-e Ranódynak abban, hogy nem szabad tőle nagy színészi karriert várni...?

USA (Bryna), 196 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, Edward Lewis

Ahogy közeledtem a Spartacushoz az 1001-es listán, úgy nőtt a rettegésem, hiszen bevallom, ezek a kardozós-szandálos filmek ...hát... nem a szívem csücskei... Aztán amikor megláttam, hogy Stanley Kubrick rendezte, akkor azért felcsillant egy halvány reménysugár...

Eredetileg Anthony Mann rendezte volna a filmet, de a forgatás első néhány napja után Kirk Douglas (aki producerként ezt megtehette) lecserélte őt Kubrick-re. Douglas úgy érezte, hogy Mann túl simulékony volt, és a sok "arcoskodó" sztár mellett nem volt elég határozott... Pedig Douglas ezt várta volna tőle. Mann-től még amúgy sem láttam jó filmet, úgyhogy jómagam egyáltalán nem bánom ezt a döntést. 

Kubrick viszont nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "kottából" dolgozzon. Zavarta, hogy nem nagyon változtathatott a forgatókönyvön. A kivétel nélkül idealizált jellemű, fellázadt rabszolgák helyett a rómaiak intrikáira fókuszált volna jobban. Őt is az zavarta tehát, ami engem: valószerűtlenül mesebeli alakok, tévedhetetlen és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen jók (rabszolgák) a velejükig romlott gonoszok (rómaiak) ellen. Douglas munkakapcsolata így végül messze nem volt harmonikus Kubrick-al sem.

Később meg is bánta, hogy lecserélte Mann-t. Öt évvel később - talán jóvátételként - egy filmet csak azzal a feltétellel vállalt el, ha Mann lesz a rendező.

Douglasnak sikerült sztárokkal teletűzdelnie a filmet. Állítólag azt a trükköt vetette be, hogy külön forgatókönyvet íratott minden színésznek, akit be akart cserkészni... mindegyik verziónak az volt a lényege, hogy az adott sztárnak látszólag sokkal nagyobb szerepe volt a neki szóló forgatókönyvben, mint amekkora szerepe a valódi verzióban volt.  

Hogy csak a ma is ismertebb neveket említsem a sztárparádéból: Tony Curtis, Kirk Douglas, Jean Simmons, Laurence Olivier, Peter Ustinov, John Gavin...

Meg kell jegyeznem, hogy ezt a filmet most láttam először, de a 2010-es Spartacus sorozat első évadát láttam akkoriban, amikor Amerikában ment, és most meglepett, hogy mennyi hasonlóság volt a film első harmada és aközött az évad között... De miután utánanéztem, kiderült, hogy ennek a filmnek és a sorozatnak a forgatókönyve is alapvetően Howard Fast Spartacus című regénye alapján íródott, nem csoda hát, hogy hasonló szereplőkkel és fordulatokkal találkoztam mindkét esetben. (Itt jegyzem meg, hogy a történelmileg ismert tények nem minden esetben köszönnek vissza pontosan a vásznon. Ezt azonban nem különösebben rónám fel ezeknek az alkotásoknak.)

A film előbb említett első harmada tulajdonképpen a lázadás pillanatáig mutatja be Spartacus életének azt a szakaszát, amikor egy vidéki (Capuai) gladiátor-iskola tulajdonosa megvásárolja őt, mint rabszolgát, és kiképezi a harcra.

Miután a mellékszerepekre is igen jó színészek kerültek, talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy közülük kerültek ki a film legkellemesebb meglepetései. Itt van mindjárt az említett gladiátoriskola tulajdonosa: Batiatus. Peter Ustinov remek ebben a szerepben. 

Mellette a másik nagy meglepetés, a Crassust játszó, ezúttal zseniális Laurence Olivier. Vele kapcsolatban egy picit bizonytalan voltam eleinte, kicsit mintha megváltozott volna valami az arcán. Gondoltam, több év eltelt, mióta utolsó filmjében láttam, biztosan megöregedett. De aztán kiderült, hogy műorral szerepelt ebben a filmben, biztosan így akartak markánsabb arcot adni neki. A saját orra ennél tagadhatatlanul finomabb hatást kelt.

Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a cenzorok akkoriban kivágtak egy kb kétperces jelenetet, melyben fürdőzik, és egyik kedvenc rabszolgájával Antoniussal (Tony Curtis) beszélget gasztronómiai preferenciákról. Ezt a jelenetet később az 1991-ben készült restaurált változatba visszahelyezték néhány szintén kivágott brutálisabb harcjelenettel együtt. A dolog további érdekessége, hogy csak a film volt meg, de hozzá a hang már nem. Így utószinkront kellett készíteni. Tony Curtis ekkor még élt, vele nem volt gond, viszont Olivier ekkor már nem élt, az ő hangját Anthony Hopkins kölcsönözte.

Na és, hogy miért vágták ki akkoriban ezt a jelenetet? Crassus azt ecsetelte rabszolgájának, hogy ő bizony az osztrigát és a csigát is egyformán szereti... figyelem, egy kicsit el kell vonatkoztatni mégiscsak a gasztronómiától... szóval osztriga... csiga... a rabszolga mondta, hogy ő bizony csak az osztrigával került eddig közelebbi barátságba, és alátámasztandó, hogy ezen még gazdája kedvéért sem szeretne változtatni, a következő kínálkozó alkalommal meg is szökik. Feltételezem, megijedt Crassus csigájától... :)

Furcsa lehetett enélkül a jelenet nélkül látni, hogy az egyik pillanatban még hű szolga, aztán hirtelen megszökik... Mindenesetre a 60-as években még nem volt ilyen erős az LMBT lobby, sőt egyáltalán nem is létezett... ma már szinte kötelező ilyen vagy hasonló jelenetet beleszerkeszteni egy filmbe...

Van egy másik jelenet a filmben amit néhány forrás elveszettnek tekint, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy valójában el sem készült. Íme a fotók:

Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a készítőknek meg sem fordult a fejükben, hogy a filmbe meztelen jelenetet csempésszenek, hiszen erre 1960 Hollywoodjában zéró volt az esély. Ha az "osztrigás-csigás" jelenetet pusztán a szöveg sikamlóssága miatt kivetették, akkor egy meztelen jelenetnek nyilván semmi esélye nem volt. A fotókat viszont semmi sem tiltotta. Ki tilthatta volna meg, hogy újságokban mondjuk olyan fotóval cikkezzenek a filmről, ami abban valójában nem is látható. Van egyébként fürdőző jelenet a filmben, és Spartacus kedvese, Varinia (Jean Simmons) valóban teljesen meztelen benne, csak éppen soha nem látszik semmi "izgalmas" belőle. Nagyon kreatívan oldotta meg a rendező, hogy hozzon is ajándékot, meg ne is...

A díszlet egyébként pazar volt. Látható, hogy nem spóroltak vele. Remekül érvényesül a Technicolor szélesvásznú képeken. (az alábbiak fotók, nem a filmből kivett képek!)

A film végi végső nagy csatához állítólag közel tízezer statisztát alkalmaztak, akiknek egy jó része el is hullott a csata végére. Kubrick személyre szólóan minden hullát el kívánt rendezni. Nem ám csak úgy feküdjetek össze-vissza, pontos koreográfia szerint voltak halottak a statisztái. Ezt elősegítendő minden statiszta számot kapott, hogy könnyebben instruálható legyen. (Nyilván nem ismerte mind a tízezer embert név szerint a rendező)

Nem volt olyan rossz ez a film, mint amennyire féltem tőle. Valószínűleg ezt részben Kubrick-nak is köszönhető, aki viszont utólag nem tartott igényt erre a filmre. Nem számította az életműve részének, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen, ahol szinte alig kapott szabad kezet. Ő nem az a rendező volt, akinek megmondták, hogy mit csináljon, és úgy csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy mit keres az ő neve ennek a stáblistán, utólag sem nagyon értem, de legalább neki köszönhetően mondhatom, hogy helyenként nem is volt olyan rossz ez a film...

USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.

Nagy-Britannia (Michael Powell), 102 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Michael Powell

Producer: Michael Powell

Szinte mindenhol, ahol ennek a filmnek valamilyen formában utánaolvastam, párhuzamba állították a Psycho-val. Bár az összehasonlítás elsőre kézenfekvőnek tűnik, hiszen mindkét filmben egy pszichopata gyilkos nőket öldös, - valamilyen gyerekkori (illetve fiatalkori) trauma folyományaként - ám a párhuzam itt tulajdonképpen meg is szakad, szinte minden másban élesen különbözik a két - amúgy remek - alkotás.

Kezdjük a színekkel. A Psycho fekete-fehér, a Kamerales viszont vibrálóan a színes. És ez nemcsak a Technicolor nyersanyag - amúgy is általában élénken pompázó - színeinek köszönhető, hanem az izgalmas, effektes világításnak is.

Nézzük például az alábbi képen, mennyire izgalmas hatást kelt a baloldali előhívó szoba piros fénye, és a jobboldali kis lámpa narancsos fénye. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy az alkotók nagyon szépen bántak a színekkel.

Nézzük a tartalmi elemeket. A pszichopata főszereplő a történetben egy filmes, aki egy ilyen Bell&Howell "Filmo" 70-DR modellel veszi fel a saját maga elkövetett hidegvérű gyilkosságokat. Pontosabban szólva nemcsak az ölés pillanatát veszi fel, de lehetőleg minél több előzményt, sőt a halott testének "utóéletét" is minél részletesebben rögzíteni szeretné. Bizarr, kényszeres tevékenységének a lényege, hogy minden egyes gyilkosságát dokumentumfilmként dolgozza fel. Így is mutatkozik be a hölgyeknek: "dokumentumfilmes vagyok". Vajon hogy alakul ki egy ilyen perverz vágy? Természetesen megkapjuk a magyarázatot a film vége felé.

A válasz egy furcsán zaklatott gyermekkorban található. Egy visszaemlékezésben megtudjuk, hogy nagyon is megvan az oka, hogy miért alakult ki a férfiban ez a velejéig torzult személyiség. Gyermekkora azzal telt, hogy híres pszichiáter apja szinte kísérleti egérként használta. Kutatásának legfontosabb tárgya az volt, hogy hogyan hat az idegrendszerre a félelem. Leginkább a gyermeki félelem érdekelt. Saját gyermekét, azaz a film férfi főszereplőjét hozta olyan helyzetekbe, ahol félelmet élt át a gyermek, és ezt rögzítette a kegyetlen apa. SZprnyű, kegyetlen lelki kínzásoknak tette ki fiát.

A főszerepet egyébként az a Karlheinz Böhm játszotta, aki a magyarok számára feltételezésem szerint a Sissi - A magyarok királynéja című 1955-ös filmből lehet ismerős, ahol Ferenc Józsefet alakította.

Durva film valóban, nem egy tinimatiné... mégis egészen máshogy durva, mint a vele párhuzamba állított Psycho. Mai szemmel persze már egészen máshogy látjuk, mint a korabeli nézők. A mai ingerküszöb hol van már  ehhez a filmhez képest. Ennél azért sokkal durvább dolgokhoz vagyunk már szokva, de a bemutató után öt nappal levették a mozik műsoráról, annyira elsöprő volt a vetítéseket követő felháborodás. Mindez annak ellenére, hogy néhány jelenetet már a bemutató előtt kivett a brit cenzúra-hivatal. Főleg (de nem kizárólag) a félmeztelen modelleket bemutató képkockákról lehet sejteni, hogy a cenzúrának köszönhetően vesztek el örökre.

"Karrier-romboló" filmnek is szokás nevezni a Kameralest, hiszen ezzel akkorát bukott szegény Powell (az alábbi képen az egyik szereplőt igazgatja), hogy alig-alig csinált filmeket ezután. És ez nem feltétlenül csak rajta múlott, hiszen a filmvilág annyira kiközösítette, hogy sokan szinte szóba sem álltak vele ezután a film után. Az angolszász prüdériának tehát nincs határa.

Olaszország (Galatea Film, Jolly Film), 87 perc, ff., olasz

Rendező: Mario Bava

Producer: Massimo de Rita

Mussolini idejében, a harmincas évektől kezdve Olaszországban tilos volt horror filmet készíteni vagy bemutatni (a meztelenség is tiltott volt), így ez a műfaj kifejezetten újdonság volt az olaszok számára. 

Ez a film viszont egy vérbeli exploitation, egy kegyetlen jeleneteket is tartalmazó horror. 

Itt álljunk meg egy percre! Mit is nevezünk exploitation (sajnos nincs jó magyar szó rá) filmnek? -  a wikipédián nagyon jól összefoglalják, ezért szó szerint idézem:

...olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit - más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek, olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilm-fesztiválokra általában nem nevezik be őket...

Nos ez a film szinte mindenben megfelel a fenti követelményeknek. Nincsen értékelhető színészi játék, a történetet jóindulattal sem tudtam komolyan venni... Itt jegyzem meg, hogy a sztori alapja egy Vij című Gogol kisregény, mely egy orosz népi legendát dolgoz fel... hát Istenem... akkor sem tudtam ráhangolódni...

Valamikor az 1600-as években indítunk egy moldáviai erdőben: Asa hercegnőt és Javutics herceget boszorkányság vádjával halálra ítélik. Haláluk előtt kegyetlen kínzásoknak vetik alá őket. A legkevesebb, hogy izzó vassal jelet égetnek a hölgy hátára (a fenti képen épp ez a jelenet látható), utána viszont egy vasálarcot szögelnek (!!!) az arcára. Nem elírás, ahogy a poszteren (és az alábbi képen is) látszik, az álarcból szögek állnak ki az arc felé, és így kalapálják rá azt az arcra. Ez a jelenet talán önmagában is megmagyarázza az exploitation - mint műfaj - jelentését. A történet szempontjából ugyanis nem igazán van jelentősége, elsősorban a borzongás kiváltását szolgálja. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én még sosem hallottam, hogy ilyen maszkok léteztek volna. Ránézésre is inkább tűnik japán szamuráj-maszknak, mint valami kelet-európai alkotásnak...

Mielőtt kivégeznék a boszorkánynak kiáltott Asa hercegnőt, az megátkozza saját családjának leszármazottait. (Már itt kicsit biceg számomra a történet... ennek vajon mi értelme?!)

Ugrunk kétszáz évet az időben. Az 1800-as években egy tudós és annak segédje Moldáviában utazva véletlenül az út mellett felfedezi egy földalatti sírkamrában a maszkkal leszögezett arcú halott hercegnőt. Leveszik róla az álarcot, és ezzel végzetes folyamatot indítanak útjára. A tudós és segédje pont annak a Katja hercegnőnek az édesapjánál szállnak meg, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Asa... (ugyanaz a Barbara Steele játssza) rögtön tudhatjuk tehát, hogy ők lesznek a hercegnő átkának elszenvedői. 

Nem megyek bele a részletekbe, könnyen kitalálható, hogy mindkét halott felkel, és elkezdik levadászni a szerencsétlen leszármazottakat, akik így maguk is ilyen élőhalott jellegű vámpírszerű lények lesznek. Előjön a vámpírtörténetekben megszokott kizárólagos éjszakai ébrenlét, a kereszt, mint a vámpírok ellenszere, a vámpírosra növesztett szemfogakat viszont ennél a filmnél el lehet felejteni...

Első ránézésre szinte "kísértetiesen" a 30-as és 40-es években készült Universal Studio által készített horrorfilmekre emlékeztet az egész. (ld. Frankenstein, Dracula, stb.) Ugyanolyan hátborzongató díszlet, ugyanolyan rém-mese szerű történet, az egyetlen komoly különbség, hogy ez a film tele volt tűzdelve igen erőszakos, már-már öncélúan brutális jelenetekkel. A vámpírok végleges megsemmisítése például ebben a filmben úgy hajtandó végre, hogy egy hosszú szúrós tárggyal keresztül kell döfni a bal szemet. Igen... ezt a módszert illusztrálja is a professzor úr...

Így néz ki Barbara Steele, amikor felkel kétszáz éves álmából, megszabadulván a szöges maszktól...

Barbara Steele egyébként az angliai Rank Charm School nevű iskolát végezte el, ahol jó kiállású, szép fiatalokból próbáltak sztárokat faragni, több kevesebb sikerrel. Steele az iskola elvégzése után sem kapott komolyabb szerepet Angliában, valahogy Olaszországba keveredett, és itt talált rá Mario Bava rendező.

Semmiképpen nem színészi kvalitásai tették alkalmassá erre a szerepre, hanem különleges arcberendezése, melyet sokan tartanak egyszerre igen szépnek és félelmetesnek. 

Mindenesetre ebben a filmben akkora sikere volt, hogy állandó, visszatérő főszereplője lett a 60-as és 70-es évek olasz exploitation filmjeinek. 

Ez a film volt Mario Bava első rendezése (ő eredetileg operatőr volt), Barbara Steele-nek pedig első főszerepe. Talán ennek a tapasztalatlanságnak is volt köszönhető, hogy ketten állítólag nemigen jöttek ki egymással a forgatás alatt. Steele nem ismerte a pontos forgatókönyvet, attól félt, hogy a rendező majd le akarja vetkőztetni valamelyik jelenetben, nem tetszett neki a paróka sem, amit ráadtak (nekem sem), egyszóval napi szinten ment a cirkusz, sokszor nem is volt hajlandó megjelenni a felvételhez...

Bavának operatőrként jó érzéke volt a hangulat képi megteremtéséhez. Tulajdonképpen ez az egy dolog ebben a filmben, amiről elismerően tudok szólni. Remekül teremt hangulatot a fénnyel, a különleges, titkos folyosókat félhomályos kazamatákat ábrázoló díszlettel.... 

Érdekes módon nem Olaszországban lett igazán sikeres ez a film. Az olasz jegybevétel nagyjából arra volt jó, hogy nullszaldósra hozza a költségeket. Meglepő módon a film akkor lett igazán sikeres, amikor az AIP nevű amerikai forgalmazó megvette a jogokat. Kicsit átpofozták, másik zenét tettek alá, újraszinkronizálták, mert bár Bava-ék megcsinálták az angol szinkront, az szinte érthetetlen volt, mivel a legtöbb olasz színész nem beszélt jól angolul...

Amerikában új címet is kapott a film Black Sunday (Fekete Vasárnap), ami kicsit eltávolodik a tartalomtól... Egyébként ez egy tipikusan exploitation mozis fogás... mindent szabad, ha az a jegybevételeket növeli... Vasárnapról szó sincs a filmben, de biztos valakinek tetszett ez a misztikusan hangzó cím: Fekete Vasárnap. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyasmi legyen egy exploitation film plakátján, ami nincs is a filmben... Az alábbi plakát például két olyan sikító nőt ábrázol, akik még csak nem is hasonlítanak senkire a filmből... koponyára sem emlékszem egyik jelenetből sem...

De nézzük például az osztrák/német filmcímet: Die Stunde, wenn Drakula kommt - Az óra, amikor eljött Drakula ... nyilván mondanom sem kell, hogy Drakulának a neve sem hangzik el a filmben...

Angliában egyébként 1968-ig be sem engedik mutatni ezt a filmet a sok brutális jelenet miatt...

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak az alkotásoknak, amiket ha gyerekkoromban láttam volna, amikor még sokkal érzékenyebb voltam az ilyen rettenetes képsorokra, - no meg amikor még ez a látványvilág nem volt ennyire elavult - valószínűleg én is sokkal jobb filmnek tartanám ezt a B-filmes horrort, és most nem nézném le ennyire...

Zárásul jegyzem meg, hogy egyébként semmi bajom az exploitationnel! Kíváncsian várom, hogy hány érettebb, jobban kidolgozott példányával fogunk találkozni az 1001 film végignézése során. 

USA (Shamley Priductions), 109 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Senki nem léphetett be annak a mozinak a vetítő termébe az előadás elkezdése után, ahol ezt a filmet vetítették. Hitchcocknak ugyanis elege lett abból a mászkálásból, ami egyébként sajnos a mai mozi-előadásokra is annyira jellemző, hogy vannak, akik az előadás kezdete után 15-20 perccel érkeznek meg.

Már a mozik előterében egy előre rögzített felvétel szólt azokban a mozikban, ahol ezt a filmet játszották. A zene néhány percenként megszakadt, és egy hang bemondta, hogy még hány perc van az előadás megkezdéséig. Egy karton-Hitchcock is fel volt állítva az előtérben (lásd az alábbi fotón a háttérben), melyen a rendező kissé szigorú tekintettel az órájára mutatott. Ezekre a táblákra is felkerült a következő előadás pontos időpontja, és külön felhívják a kedves nézők figyelmét, hogy a mozi igazgatója az életével tartozik felelősséggel azért, hogy senkit se engedjenek be az előadás megkezdése után. Ennyire fontosnak tartotta, hogy a nézők az első másodperctől lássák a filmet.

De ez még nem minden! Nagyon pontosan meg volt adva, hogy a film végén 30 másodperc csendes sötétséget kell tartani, ezt követően lehet csak felgyújtani a fényeket, amik hozzávetőlegesen 9 és fél percig égjenek, hogy mindenki el tudja hagyni a termet. Akkoriban még nem volt 5-6 perces stáblista a film végén, mint manapság. Egyszerűen kiírták, hogy THE END, és vége volt. (A mainál sokkal kevésbé részletes stáblista akkoriban még a film elején volt látható.) Így természetes volt, hogy mindenki a teremben marad a film végét követő 30 másodperces sötétség végéig. Ezt követően 15 percen keresztül filmhíradó és egyéb rövidfilmek fogadják a következő előadás nézőit. Az előadás kezdetekor természetesen becsukódnak az ajtók, és attól fogva azon senki nem léphet be a következő előadás kezdetéig...

Manapság legfeljebb 1-2 perc hosszúságú trailereket (reklám-előzeteseket) készítenek egy-egy mozifilmhez, akkoriban azonban sokkal még lassabb volt a világ. A Psycho-hoz például egy 6 és fél perces előzetest forgatott Hitchcock. Ebben az előzetesben az a legkülönlegesebb, hogy egyetlen kockát sem használ fel a valódi filmből. A rendező körbevezet minket a film nagy részének helyszínéül szolgáló motelen, és a mögötte levő dombon baljósan álló kis villán... majd a legvégén a fürdőszobában hirtelen elrántja a zuhanyfüggönyt, és a mögötte álló hölgy hatalmasat sikolt. 

Ez a sikítás természetesen utalás a film ikonikus - zuhanyzós - jelenetére. Ha van is olyan, aki még nem látta ezt a filmet, akkor is szinte biztos, hogy a zuhanyzós jelenettel valamilyen formában majdnem mindenki találkozott már. Vagy valamilyen utalásként vagy paródiaként, de egyszerűen nem lehet úgy felnőni, hogy nem találkoztunk vele.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb jelenete. Közel két perc az egész, rengeteg vágással, nagyon kreatív nézőpontokkal, aminek köszönhetően hiába látjuk, hogy a nő meztelen,  és össze-vissza forog, csúszik, zuhan, mégsem lehet igazán rajtakapni, hogy olyat mutatna a kamera, amit az akkori amerikai prüdéria alapján illetlen lett volna látni. Ettől függetlenül nem fér a fejembe, hogy hogyan tudott átmenni a cenzorok kezei között. Állítólag első körben kértek néhány dolgot kivenni a jelenetből, Hitchcock kicsit pihentette a dolgot, majd leadta ugyanazt a változatot, és akkor már megfelelt az ellenőröknek. Hát ilyen dolog ez a cenzúra... 1960-ban legalábbis már kifulladóban volt a Hays kódex... ami egyébként a meztelenséget akkor is tiltotta, ha azt csak sejtette a rendező, tehát évekkel korábban nem is kellett, hogy látszódjon valami ahhoz, hogy az kiverje a biztosítékot.

Ehhez a zuhanyzós jelenethez érdekes módon 3 hölgy neve is kapcsolódik. Először is Janet Leigh, aki tulajdonképpen az áldozatot játszotta. Feltehetően a meztelen jelenetek miatt (még, ha gyakorlatilag semmi "olyan" nem is látszódik) Hitchcock leszerződtetett egy Marli Renfro nevű Las Vegas-i sztriptíz táncosnőt dublőrnek. Nagy valószínűséggel minden olyan képen, ahol nem látszik az arc, az ő teste látható. Amellett, hogy táncosnő volt, Playboy nyusziként címlapra is került nagyjából akkoriban, amikor a film a mozikba került. Íme ez a bizonyos 1960-as szeptemberi címlap a zuhanyzós jelenet dublőrével:

A harmadik hölgy, aki a zuhannyal kapcsolatba hozható, az a film egy másik szereplője. A feljebb mutatott trailer elkészítésekor Janet Leigh ugyanis már nem állt a stáb rendelkezésére, ezért amikor Hitchcock elrántja a zuhanyfüggönyt, akkor a film egy másik szereplője - Vera Miles - sikolt, aki egyébként Janet Leigh húgát alakította. Hogy ne derüljön ki olyan gyorsan a turpisság, az arcot egy animált Psycho felirat takarja el.

Janet Leigh-vel egyébként nem először találkozom. Viszonylag felkapott színésznő volt, azt is lehet mondani, hogy ő volt a film egyetlen sztár szereplője. Korábban a Naked Spur-ban és a A Gonosz Érintésében láthatta az, aki a lista filmjeit nézte. Egyik filmben sem hagyott bennem maradandó nyomot. 

A legpozitívabb, amit Janet Leigh-ről mondani lehet, hogy viszonylag dekoratív. Különösebben azonban nem szimpatikus, így aztán nem is nagyon hat meg minket, amikor a film első felében gondosan felépített krimit derékba töri az ő meggyilkolása. Nagy átverés áldozatai vagyunk ugyanis. Leigh karaktere ellop egy nagyobb pénzösszeget munkahelyéről, és azzal megpróbál elmenekülni. Hitchcock szépen felépíti ezt a történetet, és majdnem a film felénél tartunk, amikor rá kell jönnünk, hogy a film "B-oldalának" alig van köze az "A-oldalhoz". Hirtelen senkit nem érdekel az ellopott pénz sorsa, azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki lehet a rejtélyes gyilkos, és vajon a lány után nyomoztató lánytestvérnek (Vera Miles) sikerül-e megtudni, mi lett nővérével?

Janet Leigh-ről még csak annyit - én is most tudtam csak meg -, hogy Tony Curtis-szel kötött házasságából származnak Kelly és Jamie Lee Curtis nevű lányai. 

Hiába volt a film egyetlen sztárja Janet Leigh, erről a filmről senkinek nem az ő neve jut eszébe először, hanem a tényleg zseniális Anthony Perkins.

Perkins itt még 30 éves sem volt, de volt már egy Oscar jelölése és egy Golden Globe díja. Az általa megformált Norman Bates egy útszéli, elhagyatott motel tulajdonosa és mindenese. Lehet mondani róla, hogy jóképű, de láthatóan kissé neurotikus alkat is egyben. Van benne valami eszelősség... madarakat töm ki. (Ezzel mintha Hitchcock a következő - Madarak című filmjére is utalna)

Norman Bates az édesanyjával él a motel feletti domb villájában. Néha kihallatszik édesanyja féltékenysége miatti veszekedésük, de az asszony betegsége miatt sosem hagyja el otthonát. Valami sötét titok lengi körül anya és a fia kapcsolatát... és ekkor jön a váratlan gyilkosság a zuhanyzóban...

Nem nagyon tudnék úgy beszélni a továbbiakról, hogy ne lőjek le súlyos meglepetéseket, így aztán maradjunk annyiban, hogy izgalmas és csavarokkal teli film ez a Psycho.

Ahhoz képest, hogy mennyire a filmtörténelem egyik legjelentősebb filmjévé vált, igencsak low-budget filmnek indult. Hitchcock ekkoriban már sokat tévézett, a 17 epizódból álló Alfred Hitchcock bemutatja című sorozatát a Universal stúdióban forgatta ezelőtt. Mivel a tévés stáb olcsóbb, és gyorsabb forgatásra vannak trenírozva, ezért ehhez a filmhez is a tévés-stábot hozta. Első felindulásában ebből is majdnem "csak" tévéfilm lett végül, mert a rendező nem volt különösebben elájulva az első változattól. De közben a zeneszerző olyan zenét komponált a filmhez, ami fenekestül felforgatta a zuhanyzós jelenetet, és egészen különleges hangulatot teremtett a filmhez. Nézzük csak a zuhanyzós jelenetet immár hanggal!

Szinte sikítanak, visítanak azok a hegedűk! Bernard Herrmann felelős mindezért. Elképesztően hatásos!

Hitchcock szinte mindenen ügyesen spórolni tudott. A forgatókönyv alapjául szolgáló regény filmes jogait valamilyen strómanon keresztül mindössze 9000 dollárért vette meg. Nyilván, ha az ő neve szóba kerül, akkor nem ússza meg ennyi pénzből. Annyit viszont még áldozott a filmre, hogy a már kiadott könyvből amennyit tudott, felvásárolt, hogy minél kevesebb néző ismerje a történet végét.

A filmet finanszírozó Paramount annyira nem bízott ebben a filmben, hogy nem csak a költségvetést szabta minimálisra, de stúdiót sem biztosított a forgatáshoz, így esett meg, hogy a Universal területén forgatta Hitchcock a filmet. A motel másolata ma is megtekinthető a Los Angeles-i Universal Park stúdió túrája során... Kicsit bizarr élmény...

Két folytatást is kapott a film, mindegyikben szerepet Anthony Perkins, sőt a harmadik részt maga rendezte. Terveztek egy tévésorozatot is készíteni belőle a nyolcvanas évek végén, a pilot (első, próbarész) azonban nem volt olyan sikeres, hogy ezt a tervet meg is valósítsák, így az egyetlen elkészült rész tulajdonképpen egy tévéfilm lett.

1998-ban egy színes, szinte kockáról korckára másolt remake-je készült a filmnek. Nem tudok magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy erre miért volt szükség... kiábrándítóan gyenge és fantáziátlan...

Végül 2013-ban még egyszer nekifutottak annak, hogy tévésorozatot csináljanak a Bates motelből, és sikerült is kihozni 5 évadot a fiatal Norman Bates és édesanyja kapcsolatából, ami tulajdonképpen ennek a filmnek az előzménye.