Magyarország (MAFILM), 158 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán ezzel a filmmel valami olyan monumentálisat alkotott, ami nemzetközi szinten mondjuk az Elfújta a Széllel, vagy a Doktor Zsivágóval hasonlítható össze.  (Erős a gyanúm egyébként, hogy a rendező számára többek között ez a két film is mintaként szolgált.)

Extrém magas költségvetésével egy olyan népszerű (és kommersz) film került ki Várkonyi kezéből, ami minden idők második legnézetteb magyar filmje lett! (Első a Mágnás Miska)

Nem csoda hát, hogy ez a siker szinte kötelezővé tette további hasonló jellegű filmek sorozatgyártását. Várkonyi szinte azonnal lehetőséget kapott további két Jókai regény megfilmesítésére: az Egy magyar nábob, és annak folytatása a Kárpáthy Zoltán még a következő évben (1966) elkészült.

Ezt követően Jókairól Gárdonyi Gézára váltott Várkonyi, hogy az Egri Csillagokat (1968) filmesítse meg. Ezután egy kicsit lelassul az iram, mert az utolsó ilyen jellegű filmre - a Fekete Gyémántokra, mellyel Várkonyi visszatért Jókaihoz - 1976-ig várni kellett.

Valahol olvastam, hogy ez volt az első színes CínemaScope formátumú magyar (2:35:1) szélesvásznú film. Csak, hogy érzékelhető legyen ez a képarány, íme egy képkocka a filmből. A posztban látható minden további kép nem a filmből kivett kép, hanem fotó.

Érdekes, hogy Kádárék valamiért nagyon szerették a '48-as szabadságharcot. Ha belegondolunk, az úttörő mozgalom alsós tagjai kisdobosok voltak. Ha jól tudom, a mozgalom névadója (a kis dobos, aki maga is a szabadságharc mártírja) is egy Jókai regény szereplője. Élénken él az emlékezetemben, hogy a nyolcvanas évek közepén milyen komoly iskolai ünnepséget tartottak március 15-én. Iskolán kívül viszont gumibotozás járt érte.

Kádárék józan eszét mutatja, hogy nem valami propagandafilmbe tolták bele ezt a rakat pénzt, hanem egy 48-as szabadságharchoz kötődő Jókai mű megfilmesítését pénzelték. Így joggal számítottak rá, hogy az embereket érdekelte is a végeredmény.

Itt jegyzem meg, hogy egy komolyabb nyomozás kiderítette, hogy a regényben olvasható történetek nagy része bizony valós eseményeken alapul, Jókai "csak" annyit tett, hogy ezeket a különböző emberekkel megesett történéseket egyetlen fiktív család 3 fiútestvéréhez rendelte.

A film címét adó "kőszívű ember" a történet elején meghal. Ő egy főispán, Baradlay Kazimír, a Habsburg császár egyik feltétlen híve. Kőszívűnek kétféle értelemben is nevezhető. Egyrészt koszorúér betegségben, - szépen megfogalmazva szív kövesedésben - szenvedett. Másrészt végrendeletében olyan kemény utasításokat adott, ami miatt kétségtelenül kőszívűnek lehetett nevezni. Feleségének például megszabta, hogy halála után hat héttel kihez menjen feleségül. Fiainak is kemény utasításokat hagyott örökül. 

Özvegye a végrendelettel teljes egészében szembement. Mindhárom fiú - apjuk szellemi öröksége ellenére - a szabadságharc mellett tevékenykedik. A legidősebb Baradlay Ödönt Bitskei Tibor, a középső Richárdot Mécs Károly, végül a legkisebbet, Jenőt Tordy Géza játssza.

Rajtuk kívül is szinte megszámlálhatatlan színészóriás tűnik fel a vásznon, néhányuk akár csak egy-egy jelenetre. Ha mindenkit felsorolnék, az egy szinte véget nem érő bekezdésbe torkolna, így a teljesség igénye nélkül: az alábbi képen is látható özvegyet Sulyok Mária játssza, de szerepel még Bujtor István, Bessenyei Ferenc, Páger Antal, Básti Lajos, Major Tamás...stb...

... illetve muszáj megemlítenem még a gyönyörű szép Béres Ilonát.

Emlékszem, hogy általános iskolás koromban milyen nehézségek árán rágtam át magam ezen a kötelező olvasmányon. Bennem él, ahogy a nyári szünidőben ülök nagyszüleim óbudai lakásának foteljában, kezemben az irgalmatlanul vastagnak tűnő könyvvel, aminek szövegéből helyenként nem sokat értettem. A korábbi évek Kincskereső Kisködmönjéhez, illetve a Tüskevárhoz képest ez a könyv nem sok szórakozást nyújtott. Véleményem szerint kisiskolásoknak még túl korai. A több párhuzamos szálon futó történet sem segíti az ifjú olvasónak a cselekmény követését, nem beszélve arról, hogy amikor olvasnunk kellett, emlékeim szerint hiányoztak azok a történelmi ismereteink is, melyek segítették volna a történet egészének átlátását. Például, a bécsi forradalomról nem hiszem, hogy sokat hallottunk az általánosban, de úgy általában nem hiszem, hogy tisztában voltunk a mélyebb összefüggésekkel, melyek hiánya nélkül a regény nagy része nehezen értelmezhető. A film megnézése kicsit megkönnyíti a már videokorszakban felnövő generáció számára, hogy megértse a regényt. (Akkoriban, ha nem ment épp a moziban vagy a tévében, nem volt ilyen jellegű segítség)

Magyarország (MAFILM), 71 perc, színes, magyar

Rendezők: Kardos Ferenc, Rózsa János

Első ránézésre ifjúsági, vagy még inkább gyerekfilmnek tűnik, holott egyáltalán nem az. Még akkor sem, ha alapjában véve egy gyerek is megnézheti, nagy valószínűséggel élvezni is fogja, csak messze nem fogja megérteni minden rétegét.

Kezdjük a címmel... Először azt hittem, hogy a bárányhimlőt, a mumpszot, és a hasonló gyerekbetegségeket tudományos, de népszerű köntösben bemutató ismeretterjesztő filmről van szó. Az előzetes ismerkedés során aztán kiderült, hogy maguk a gyerekbetegségek csak egészen érintőlegesen kerülnek szóba a filmben, így a cím inkább egy erősen áttételes utalás lehet a gyerekkori nehézségekre a felnőttek világában.

A film első jelenetében a főszereplő kisfiú (Géczy István, vagy Géczy Pistike, ahogy a korabeli Filmvilágban az akkori szokás szerint említik) első tanítási napjára indul, míg a film utolsó jelenetében megkapja első bizonyítványát. 

Bár a kisfiú első tanévéből villannak fel különböző életképek, nem összefüggő történetet mesél el a film, sok lazán összekapcsolódó, hosszabb-rövidebb etűdből épül fel az egész. Ezek az etűdök egyébként minden esetben saját alcímet kapnak és stílusukban is nagyon különböznek.

Az egyik legemlékezetesebb etűd - részben a színes festékek miatt vizuálisan is nagyon látványos - "Felfedezés a színek világában" című rész, mely teljesen elmegy a némafilmes burleszk irányába. A lakást "feldúló" lakásfelújító festők ténykedését viszi el a kisfiú képzelete egy mókás, teljesen valószerűtlen világba, ahol a festők egymással verekedve mindent összefestékeznek, ráadásul a falon és a plafonon is tudnak járni. (Emlékszem, gyerekkoromban csodáltam, ahogy a festők a létra tetejére állva, azzal szinte gólyalábként lépkedtek. Talán ez a kép ugrik szintet a kisfiú képzeletében, amikor már a plafonon is meg tud állni a festő)

Ezek az összefüggő kis blokkok sosem hosszabbak 4-5 percnél. Vannak sokkal realisztikusabb részek is, ahol az kisiskolai atmoszférát idézik fel a rendezők. A tanítónénit a 22 éves Halász Judit játssza. Élénken él képzeletemben, hogy gyerekkoromban bizony szerelmes voltam Halász Juditba, és a filmet nézve, most újra beleszerettem kicsit. Nagy örömmel nyugtázom ilyenkor, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy őt például - közel hatvan évvel ez után a film után - még mindig láthatjuk színpadon, és most is remek! (pld. Bella Figura - Pesti Színház)

Az édesapát alakító Keres Emil hangját meghallva azonnal nosztalgia fog el, hiába tudom, hogy ő haláláig, 2016-ig dolgozott, hangja, beszédmódja valami miatt bennem erősen a hatvanas, hetvenes évekhez köti. 

Feltűnik a filmben az első igazán felkapott fotómodell: Bánfai Dóri, illetve leánykori nevén Patz Dóri. Szerepe szerint is modellt, manökent alakít a kisfiú családjában. Nem tudom, hogy őt szerződtették-e a szerephez, vagy rá írták a jelenetet, de az egyik etűd egy izgalmas divatbemutatót ábrázol egy akkori könyvtárteremben, mely közben Halász Judittól hallunk egy különlegesen izgalmas szövegű dalt.

Vannak komolyabb hangvételű etűdök is, például az "Apa és fia beszélget" mely során az apa elmondja a fiúnak, hogy miért kell azt hazudni a család hitelezőinek, hogy a szülők elutaztak, és miért fenyegeti börtön a nagybácsit, és amelyben a fiú megfenyegeti az apát, hogy elmondja anyukának, hogy esténként az apa szerinte túl közeli kapcsolatba kerül az édesanya legjobb barátnőjével...

A film egyik legnagyobb hatású pillanata viszont az, amikor a hídról a Dunába zuhant főszereplő fisfiú élettelen testét kiemelik a vízből, és Zizi (egy kislány az osztályból) végignézve a jelenetet ott sírdogál a Dunaparton. Egy mentőkocsival elviszik a mozdulatlan kis testet. Egyszer csak a kislány mellett megjelenik a kisfiú, akinek semmi baja nincsen...

- Hogyan??? Hát te élsz???

- Igen, csak vicceltem!

Hát... viccnek kicsit erős, de a jelenet szürrealitásában is ütős.

Ha már a Duna-parton vagyunk, érdemes megemlíteni, hogy a film egyik izgalmas erőssége, hogy kifejezetten sok jelenet zajlik kültéren, a városban. Többször is láthatjuk például a II. világháború során felrobbantott, majd ekkoriban újra felépülő Erzsébet hidat. Szerkezetileg ekkor már készen van, de még nincs lefestve a ma ismert hófehér színre.

Ha már szóba került, íme néhány kép az épülő - a filmben láthatóhoz hasonlóan még lefestetlen - Erzsébet-hídról:

Többször láthatók egyébként Szentendrei és Budai Várbeli helyszínek is..

Viszonylag ritka, hogy a filmet nem egyetlen rendező rendezte, hanem a Kardos Ferenc - Rózsa János páros. Nem találtam semmilyen adatot arról, hogy ez miért alakult így. Mellettük talán nem kevésbé fontos Sára Sándor neve, aki az operatőri munkáért volt felelős. Így neki is köszönhető, hogy valahol "minden idők legszínesebb magyar filmjé"-nek nevezik ezt az alkotást.

Mindhármukkal fogunk találkozni még a 303-as magyar listán, de így együtt soha többé. 

Magyarország (MAFILM), 19 perc, színes

Rendező: Huszárik Zoltán

Huszárikot 1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de 1952-ben az ostoba kuláktörvény miatt (a jómódú parasztcsaládokat listázták és ellehetetlenítették a kommunisták) kizárták a felsőoktatásból. 1959-ben mehetett csak vissza negyedévesként Máriássy Félix osztályába. A kényszerű szünetben olyan munkát végzett, amilyet éppen talált: szobafestő, olajbányász, biztosítási ügynök és filmgyári ügyelő is volt többek között...

Pályáját a Balázs Béla Stúdióhoz köthető generációval kezdte. A magyar filmgyártás ekkoriban nagyrészt a MAFILM négy stúdiójában zajlott. Huszárik a Nemeskürty István által vezetett IV-es Stúdióban kapott helyet többek között Jancsó Miklós, Sára Sándor és Várkonyi Zoltán mellett.

1959-ben (abban az évben, amikor Huszárikot visszavették a főiskolára) megalakul a Balázs Béla Stúdió. Eleinte inkább filmklubként, fórumként működött, mint alkotó műhelyként. 1961-ben kezdtek valóban filmeket készíteni a MAFILM négy stúdiójától teljesen eltérő felfogásban, kísérleti, amolyan avantgárd jelleggel. Kezdetben évi 1,5 millió forint állt a stúdió rendelkezésére. Akkoriban ez gáláns összeg volt a minisztérium részéről, legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy ellentétben a MAFILM gyártási struktúrájával, itt nem kellett felső engedélyt kijárni az egyes filmekhez, a BSS öt fős vezetősége saját hatáskörben dönthetett az adott év projektjeiről. Cserébe viszont bemutatási kötelezettség sem volt a filmekkel kapcsolatban. Ha a végtermék nem ütötte meg a MOKÉP (filmforgalmazó cég) által elvárt minőséget, (vagy politikai okokból volt necces az alkotás) akkor egyszerűen nem mutatták be az adott filmet. Sehol! A rendezők honoráriumot sem kaptak a munkájukért. Ez tehát egy ízig-vérig kísérleti műhely volt, ahova időnként társművészeti ágak képviselői is betévedtek filmet készíteni.

Ennek a filmnek a gyártója papíron a MAFILM, jellegét tekintve azonban mégis a Balázs Béla Stúdió (BBS) szellemiségéhez köthető.

Elégia: bánatos hangú, rendsz. a beletörődés, megbékélés v. bizakodás hangján végződő, olykor gondolati v. elbeszélő elemeket is tartalmazó költemény.

Ennek a közel 19 perces vizuális költeménynek a középpontjában a lovak állnak. Itt jegyzem meg, hogy a 18+ -os címkét a filmutolsó perceiben lovak letaglózását rendkívül realisztikusan bemutatásra kerülő rész miatt adtam. 

Be kell vallanom, hogy nem vagyok az avantgárd különösebb híve. Véleményem szerint könnyű e mögé a kulcsszó mögé bújnia olyanoknak is, akiknek sem mondanivalójuk, sem filmes eszközeik nincsenek, és csak bolondját járatják nézőikkel... Több ilyen alkotást is végigszenvedtem az 1001-es lista hatvanas évekbeli címeit nézve... Itt azonban egyáltalán nem erről van szó!

Nem csak hardcore filmrajongók számára kifejezetten nézhető, könnyen befogadható, legalábbis akkor ha nem leszünk rosszul a lovak vágóhídon töltött utolsó pillanataitól, melyek minden "mellébeszélés nélkül" kerülnek ábrázolásra, annak véres és gyilkos valójában.

Már a húszas években a szovjet avantgárdok (ld Eisenstein) rájöttek, hogy a montázs technikájával új jelentést lehet adni a képeknek.  Időben, helyben független képsorok egymás után illesztésével valami olyas valami jön létre, ami több illetve más, mint a kettő külön külön. A fent látható képen például egy vidámparki körhinta lóalakja látható, ami az élő lovak képei közé illesztve egészen bizarr, furcsa hatást kelt. Ez esetben a kötött zene emeli eggyel magasabb szintre a végeredményt. (Eisensteinék még némafilmesként használták a montázst, ahol általában szintén volt zene, de nem feltétlenül az, amit a film készítője megálmodott)

Egy másik érdekes - bár kevésbé hangsúlyos - vizuális elem a filmben a torzító lencse használatával készített felvétel.

Ezt a rövidfilmet 1965 februárjában nagy érdeklődés mellett mutatták be az Uránia moziban. Később elnyerte az Oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját.

Magyarország (MAFILM), 120 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri eme tizedik filmje Sánta Ferenc 1964-es riportregénye alapján készült, mely az azt megelőző húsz év magyar történelmét kísérli meg bemutatni a vidéki kisember sorsán keresztül, az ő konfliktusaik közül szemezgetve.

A film igyekszik megtartani az eredeti mű riportregény jellegét, ehhez az író egyik régi barátja, Köllő Miklós nyújt segítséget a forgatókönyv megírásával. Köllő egyébként a MAFILM II. stúdiójának volt a vezetője, míg a film az I-es stúdióban készült.

Viszonylag újszerű filmes megoldás kerül alkalmazásra: egy faluban nyomozó újságíró 20 óra alatt tár fel egy évtizedeken átívelő konfliktust úgy, hogy különböző idősíkokban játszódó mozaikdarabokból áll össze a kép a szeme előtt. Itt jegyzem meg, hogy míg a regényben egyértelmű, hogy az "oknyomozónak" húsz órája van az összefüggő eseménysor felgombolyítására, addig a film esetében ez az időkorlát teljesen elsikkad, nem is igen derül ki, hogy a film címe (Húsz óra) mire is utal valójában... ez talán hibaként róható fel, hiszen a film nézőjétől nem várható jogosan el az eredeti regény ismerete, sőt!

A kérdéses történet középpontjában négy barát áll, akik a második világháború előtt ugyanannál a gazdánál szolgáltak, majd a kezdődő átalakulásban vezető szerepet töltenek be, ők szervezik a földosztást, a termelőszövetkezetek megalakulását, az új élet kibontakoztatását...

Négy különböző egyéniség, és idővel szembe kerülnek egymással.... és ennek több értelmetlen halál lesz a következménye...

Nemcsak maga a történet érdekes a riporter számára, hanem a cselekmények mozgatórugója, az egyének motivációja is érdekli... A film riport-jellegét erősíti, hogy teljesen hiányzik a zene. Pedig nem riportokat látunk a szó szoros értelemben, hiszen a szereplők által elmesélt történetek megelevenednek, alapvetően mégiscsak klasszikus játékfilmes elemekből épül fel a film. A zene hiánya így karakteres tulajdonsága a filmnek.

Nem akárkik álltak Fábri rendelkezésére a történet elmeséléséhez: a teljesség igénye nélkül néhányan a szereplők közül: Páger Antal, Szirtes Ádám, Görbe János (talán élete egyik legerőteljesebb alakításával), Őze Lajos, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Tordy Géza... stb...

Egy hangyabolyba egy másik bolyból származó néhány hangyát dob valaki. Azokat a hangyákat azonnal megölik a többiek. "Látja?" - mondja az illető - "Itt olyasmi zajlik, amit mi úgy hívunk: TÖRTÉNELEM"

Páger ebben az évben (részben a Húsz Órában nyújtott alakítása miatt) megkapja a Kossuth-díjat, amivel végképp megbocsájtja a hatalom neki nyilas múltját és az emigrációs éveket...

Belgium (BRT, Nemzeti Oktatási és Kulturális Minisztérium), 94 perc, ff., flamand

Rendező: André Delvaux

Producer: Paul Louyet, Jos Op De Beeck

Eredetileg tévéfilmnek készült. Láthatjuk is, hogy a produkciós cégek között egyrészt a belga oktatási és kulturális minisztérium van feltüntetve, másrészt a BRT, ami a Belga Rádió és Televízió rövidítése. Belgiumban tehát 1965-ben a tévében került bemutatásra, de később Párizsban és Londonban sikeresen vetítették mozikban (megtehették, hisz akkoriban még filmre készültek a tévéfilmek is, nem videószalagra, mint a nyolcvanas évektől pár évtizeden keresztül), így 1966-ban végül úgy döntöttek, hogy a belga mozikban is műsorra tűzik.

Fura egy film, az biztos... A flamand mágikus realizmus egyik első példányaként szokták említeni. 

wikipedia: A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel az amúgy realista megjelenítésben.

Elsősorban irodalmi irányzatként ismerhetjük a mágikus realizmust, melynek egyik remek példája Bulgakovtól A Mester és Margarita. Magát a kifejezést azonban az 1920-as években használta először egy német kritikus olyan amerikai festőkkel kapcsolatban, akiknek a képein a valóság keveredett szürreális elemekkel.

A film első felében egyértelműen a realizmus dominál. Megismerkedünk egy kissé introvertált, gátlásos tanárral, aki valamilyen művészeti iskolában tanít, és szerelmes egyik tanítványába. Látjuk, ahogy a diplomaosztón vélhetően utoljára látja titkos szerelmét. Az eseményt megelőzően szinte hiper-realista módon nézzük, ahogy a fodrásznál frizuráját igazíttatja. A kamera hosszasan időz szuperközelivel, ahogy az olló nyissz-nyissz belevág a tincsekbe, miközben a főszereplő monológjában ecseteli, miért szereti, ha viszonylag rövid a haja. (Mert ez kellemes érzés szélben és esőben)

Majd a diplomaosztó után, abbeli elkeseredésében, hogy (a mellesleg családos férfi) nem láthatja többet szerelmét otthagyja az iskolát, és másik állást keres. Egy bíróságon kezd el dolgozni, ahol egy halottkém kolléga egyszer elinvitálja egy bűncselekmény nyomozásával kapcsolatos utólagos vidéki boncolásra. Tehát egy már eltemetett, oszló félben levő halottat kiföldelnek, és végeznek rajta különböző vizsgálatokat, melynek része a halott test viszonylag mélyre hatoló felnyitása is.

A legtöbb ember nyilván a közelébe sem menne egy ilyen eseménynek, de gátlásos főhősünk nem elég bátor ahhoz, hogy nemet mondjon kollegája szívélyes meghívásának. (Akiben természetesen fel sem merül, hogy egy laikusnak esetleg megterhelő lehet ez a látvány) Mi nagyrészt megússzuk a gusztustalan részeket, de azért halljuk ahogy a szerszám recsegve-ropogva vágja a porcokat a mellkason, illetve elhűlve nézhetjük, ahogy a boncmester elismerően emeli ki a koponyát, dicsérve annak fejlettségét...

Valószínűleg itt valami eltörik hősünkben, mert ettől a ponttól (azaz a film utolsó fél órájában) kezdenek furcsán alakulni az események. Itt kezd a néző számára is keveredni a valóság a szürrealizmussal. Nemrég láthattuk Polanski Iszonyat-ában, hogy milyen az, amikor a megbomlott elme szemszögéből látjuk a világot. Ez esetben annyival más az élmény, hogy mi nézők sem kapunk végső magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is volt a valóság, míg Polanski filmjének esetében ez szinte minden pillanatban egyértelmű volt.

A traumatikus boncolás után egy váratlan meghívás miatt a szakemberek vidéken töltik az éjszakát egy szállodában, ahol a férfi összefut titkos szerelmével. Visszatekintve erre a jelenetre, már itt sem lehetünk biztosak, hogy ez valóság vagy csak a képzelet játéka volt. Ezután a férfi ülve elalszik, majd felriad, és tovább gyűrűznek, a furcsánál furcsább dolgok... A férfi az estét a nő társaságában tölti...

Már több filmben is láttam azt a megoldást, hogy egy hosszabb szürreális jelenetet úgy old fel a film készítője, hogy visszavág az alvó emberre, aki egyszer már látszólag felkelt, de mint kiderül, az a felkelés csak az álom kezdete volt, és a szürreális szakasz lezárásakor kel csak fel valójában. Ahogy írom, erre a már sokszor eljátszott cselre számítottam, de ravasz módon ez most elmaradt, azaz jól becsapott a rendező, és más irányba ment el...

... azt kell mondanom, hogy a végén már annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt valóság, és mi zajlott csak főhősünk képzeletében, de azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy pontosan ennek a bizonytalanságnak a fenntartása volt a film készítőjének a célja. Talán ez a mágikus realizmus legfőbb lényege....

Hát mit mondjak... érdekes film volt...

India (J.J. Films), 123 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Radheshyam Jhunjhunwala

Ez a film valójában 1962-ben készült de általam nem ismert okból (talán az 1962-65-ös indiai-pakisztáni háború miatt?) csak 1965-ben került bemutatásra.

A lista eddigi két bengáli rendezője közül Ghataktól ez a második film, amit látunk, míg Satyajit Ray-tól négyet láthattunk. Előre kijelentem, hogy nekem Ghatak egyik filmje sem tetszett annyira, mint Ray bármelyik filmje a négyből. Több helyen meg is jegyzik, hogy általában Európa szerte nagyon kedvelt volt Ray, míg Ghataknak ugyanezt az európai népszerűséget meg sem sikerült közelítenie, pedig állítólag Ray sokat próbált tenni azért, hogy kollegáját földrészünkön reklámozza. Ghatak viszont cserébe otthon volt valamivel népszerűbb Ray-nál. Bár erről a filmről úgy hírlik, hogy a nézőit annyira felzaklatta a végkifejlet, hogy végül alig játszották a mozikban. 

A történet az India kettészakadása utáni zűrzavaros időszakban indít egy bengáliai menekülttáborban. Éppen hírt kapunk Gandhi haláláról, ami segít pontosan belőni, hogy 1948 január végén vagyunk.

A maga is menekült Inswar (középen) és húga Sita (balra) magához vesz egy kisfiút, Abhiramot, akinek anyját elűzték a menekülttáborból, mert kaszton kívüli, érinthetetlen. Így természetesen a fiú is az, de ő megússza a kiközösítést. 

Ugrunk pár évet: ...  Inswar egy volt osztálytársának köszönhetően igazgatói megbízást kap egy öntödében. Abhiram pedig tanulmányai befejeztével hazatér a családhoz. Azonnal észre is vesszük, hogy a két fiatal bizony vonzódik egymáshoz. Nem vér szerinti rokonok, tehát első ránézésre olyan eget rengető akadálya nem lenne kapcsolatuknak, de nem szabad elfeledkeznünk a merev indiai kasztrendszerről, melyben teljesen elképzelhetetlen, hogy a brahmin varnába (kasztba) tartozó Sita hozzámenjen a kaszton kívüli fiúhoz. 

Bátyjuk így természetesen ellenzi kapcsolatukat, aminek az lesz a vége, hogy el kell költözniük otthonról... és sorsuk végül több csavarral tarkított tragédiába torkollik. Ezek közül a csavarok közül az egyik egészen váratlan, és talán annak idején komolyabb felzúdulást és megbotránkozást is okozhatott, és nagy valószínűséggel pont ez volt az, ami a korábban említett, csak szórványos mozis vetítésekhez vezetett.

Azt szerintem leszögezhetjük, hogy a felnőtt Sita-t játszó 20 éves Madhavi Mukherje gyönyörű szép. Vele kapcsolatban nem csak azt érdemes megjegyezni, hogy Ghatak és Ray több filmjében is szerepelt, hanem azt is, hogy 80 évesen a mai napig aktív színésznő. 

A film címe szó szerint Aranyvonalat jelent, ami egy folyó neve a film legjelentősebb helyszínén. Így lett valahogy a magyarított cím kissé helytelenül Aranyfolyó. A testvérére (szerelmére) váró lány sokszor énekel ennek a folyónak a partján. Indiai filmekben nem szokatlan az éneklés, sőt hindi filmekben simán táncra is perdülnek az énekesek, itt viszont a szomorúságot támasztja alá a lány fájdalmas dala.

সুবর্ণরেখা

betűzve: সু - ব - র্ণ - রে - খা           kiejtve: su - bo - rno - ré - khá

És ezzel a filmmel sajnos elköszönünk a nagyszerű bengáli rendezőktől. Lesz még néhány indiai film a listán, de ilyen költőien szép filmekkel Indiából már nem fogunk találkozni, ha jól látom...