Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...

Nagy-Britannia (Woodfall Films), 89 perc, ff.

Rendező: Karel Reisz

Producer: Tony Richardson és Harry Saltzman

A brit filmgyártást az ötvenes évek második felétől a Hammer Films horrorjai dominálták. (Lásd az 1958-as Drakulájukat is a listánkon). Ám, mint ahogy többek között a francia és az amerikai új hullámosok ekkortájt bontogatták szárnyaikat, a szigetországban is akadtak akik valami újszerűvel, a mainstreamtől eltérővel kívántak kísérletezni.

A briteknél ez az irányzat a színházból indult. egy Tony Richardson nevű rendező volt - aki véletlenül - szintén filmkritikusként kezdte, mint a francia új hullámosok nagy része. Hatalmas sikert aratott az általa 1956-ban, színházban megrendezett Dühöngő ifjúság című darab, melyet John Osborne írt. 

Az ötvenes évek elején az angoloknál már elindult egy új áramlat, melyet free cinemának hívtak, és elsősorban rövid dokumentumfilmek jellemezték, melyek többek között az akkori fiatalság életstílusát próbálta sajátos hangvételben bemutatni, az adott rendező egyéni látásmódjában (innét az elnevezés szabad - free).

Az ötvenes évek végére, amikor a franciáknál fellángolt az új hullám, a free cinema képviselői is elkezdtek doku helyett irodalmi művek megfilmesítésével foglalkozni. 

Tony Richardson rendező és a Dühöngő Ifjúság írója, John Osborne megalapították a Woodfall Films-t, melynek első filmje a színházban sikert arató Dühöngő Ifjúság lett. A filmváltozat azonban megbukott. Második filmjük (A Komédiás) már sikeresebb volt, de az igazi áttörést a Szombat Este, Vasárnap Reggel hozta. Ezt már nem Richardson rendezte, hanem Karel Reisz. Richardson a filmstúdió alapítójaként produceri munkát végzett a film körül.

Reisz ismeretlen színészeket válogatott a filmhez. Bár a főszereplő Albert Finney a színház-látogatók körében nagyon is ismert volt.

A fent említett free cinema mozgalom szigorúan véve a dokumentumfilmes korszakra vonatkozik. A jelen filmet is magába foglaló, a lázadó ifjakról szóló fikciós filmeknek is van azonban saját "műfajuk", amit úgy hívnak, hogy Kitchen Sink Realism, azaz "mosogató-realizmus". Ezt a furcsa elnevezését feltehetően erről a képről kapta.

John Brathy expresszionista festő egyik mosogatóját ábrázoló festménye volt a rövid életű stílus névadója. Ezeknek a filmeknek általában egy dühös, lázadó, munkásosztálybeli fiatal volt a főszereplője, aki lerobbant albérletben lakott valahol Nagy-Britannia északi, szegényebb ipari térségében, és szombat estétől vasárnap délelőttig tartó szabadidejét általában pubokban (kocsmákban) töltötte. Ezekben a filmekben gyakoriak voltak olyan - korábban filmben nem látható - témák, mint az abortusz, megcsalás, házasságon kívüli szex, illetve bűnözés. És természetesen - mint minden fiatal - többé kevésbé haragszanak a szüleikre, amiért azok annyira különböznek az ő lázadó ideáljaiktól.

A vasesztergályosként dolgozó Arthur tehetséges, jó munkás, de munkáját nem igazán élvezi, egyetlen dolog, ami miatt érdemesnek érzi a robotot, az a hétvégi szórakozás, amikor igazán elengedheti magát. 

Titkos viszonyt folytat egy idősebb kolléga feleségével, Brendával. Arthur abban látja az érett nővel való kapcsolat legfőbb előnyét, hogy az erősen korlátozott időtartamú titkos légyottokon - érthető okokból - semmi másra nem kell koncentrálni, csak a szexre.

Időközben Arthur megismerkedik egy nagyon szép fiatal lánnyal, Doreen-nel (Shirley Anna Field). Bár a lány édesanyja nem támogatja a fiatalok házasság előtti együttléteit, a lány - mint ahogy a tinilányok általában - hajlamos konspirációra, amivel a mamát megvezetik, hogy mégiscsak együtt lehessenek.

Már éppen minden kezd jól alakulni, amikor kiderül, hogy a férjes Brenda terhes lett Arthurtól. Mivel a nőnek férjével régóta nincs testi kapcsolata, ezért komoly problémát okoz számukra ez a helyzet...

Nehéz leírni azt a sivárságot, ami a Nottingham-i munkásnegyedet jellemzi. Egyedül a folyópartnak, - ahová Arthur és bátyja horgászni járnak - van valamelyest emberközeli arca, de még az is messze van attól, hogy különösebben jókedvre derítse az embert. 

Hangulatában nagyon emlékeztet ez a film a New York Árnyaira. Nyilván nem véletlen, hiszen amaz a New York-i "különutas" csoprt újító jellegű filmje, ez pedig a britek hasonlóan valami mást mutatni akaró társaságának munkája. 

A kitchen sink nagyon rövid életű volt, gyorsan "kitombolták" magukat a nézők, hosszútávon - érthető okokból - nem kötötte le őket ennek a sivár életmódnak a megtekintése. Néhány év múlva már egész más jellegű filmeket csináltak ezek a rendezők. A hangsúly áthelyeződik a színesebb Londonra, jön a rock&roll, de a sekélyesség megmarad...