Olaszország (Lux), 126 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Domenico Firges Davanzati

Modrone Hercege, azaz Luchino Visconti felmenői között ott voltak a Milánói hercegség alapítói is. Gazdag, arisztokrata környezetben nevelkedett, ennek köszönhetően fiatalon lehetősége volt összeismerkedni Toscaninivel, Puccinivel, Coco Chanellel, de aki talán mindenkinél nagyobb hatást tett rá az Jean Renoir volt. Ennek köszönhetően részt vett a francia rendező asszisztenseként az 1936-os Mezei Kirándulás című film forgatásán.

Érdekes módon (Rossellinihez hasonló arisztokrata származása ellenére) komolyan érdeklődött a kommunista mozgalom iránt, sőt, a második világháború alatt be is lépett az Olasz Kommunista Pártba. 

Sokan Viscontit tartják az olasz neorealizmus elindítójának a Megszállottság (1943) című filmjével, mely A Postás Mindig Kétszer Csenget engedély nélküli feldolgozása volt. A film mozikba került ugyan, de a cenzúra betiltotta és megsemmisítette a forgalomban levő kópiákat. Maga Visconti megmentette a saját példányát. Ezután öt éven keresztül nem filmezett. Színdarabokat és operákat rendezett.  (Ennek jelentősége lesz majd a most tárgyalt és kásőbbi filmjeiben is)

1948-ban újabb film forgatásába fogott, még mindig a neorealizmus jegyében. Egy szicíliai halászfalú lakóinak szereplésével készítette a Vihar Előtt című filmet. A még amatőr színésznek sem igen mondható szereplőket csak lazán instruálta, hozzávetőleges forgatókönyv alapján dolgoztak. Csúnya bukás lett belőle, de úgy, hogy közben elnyeri érte a Velencei nagydíjat. Sokan a neorealizmus fő művének tartják.

Néhány év kihagyás után 1951-ben leforgatta utolsó neorealista filmjét, a Szépek Szépé-t, amit már a kritikusok sem tudnak hova tenni.

És itt rá is kanyarodunk Visconti negyedik egész estés filmjére, mellyel eltávolodik a neorealizmustól, és a melodrámák világába érkezik. Külsőre is látványos a változás, hiszen ez a film - a korábbiaktól eltérően - Technicolor, melyet ki is használ a rendező, hiszen az 1866 tavaszán kezdődő történetben végig komoly szerepe van a látványos díszletnek. A Velencei operaházban (La Fenice) kezdünk a Traviata előadásán, de az opera-díszlet szerű látványvilág az egész filmen végigvonul, ahogy Verdi zenéje is.

Azért szeretem a melodrámát, mert pontosan az élet és a színház határán helyezkedik el. - mondja Visconti.

Az olasz újraegyesítés (Risorgimento) célegyenesénél járunk, a fehérruhás osztrákok még megszállva tartják Velencét, de az olaszok közül már sokan lázadoznak. Puskaporos a hangulat.

A kezdő jelenetben megismerjük a film két kulcsfiguráját: Talán vitathatatlanul a film legizgalmasabb szereplője az olasz Livia Serpieri grófnét játszó Alida Valli, akivel A Harmadik Emberben találkozhattunk már, ott is rögtön felhívta magára a figyelmet. Partnere az osztrák tisztet játszó Farley Granger.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alida Valli arcában van valami, ami miatt a szenvedély szinte áradni látszik belőle. Nem tud kicsit szeretni. Égető hőfokon tud imádni valakit, - de ha az ellőki magától, - ugyanilyen fokon képes gyűlölni is...

Talán mondanom sem kell, hogy az olasz grófné (aki tehát házas asszony) és az osztrák tiszt szerelme önmagában több okból is problematikus lenne, de mindketten tesznek azért, hogy ez a kapcsolat a lehető legzavarosabb legyen.

Visconti eredetileg Marlon Brando-t és Ingrid Bergman-t szemelte ki a két főszerepre, de a producerek nem voltak elragadtatva Brando castingjától. Más források szerint Bergman férje (Rossellini) nem akarta elengedni feleségét más rendező filmjébe, nélküle pedig Brando amúgy sem vállalta a filmet. Akárhogy is, Alida Valli tökéletes választás volt, nála szenvedélyesebbnek látszó nőt javasolni sem tudnék egy címe alapján is szenvedélyről szóló film női főszerepére.

Rajta kívül egy 18 éves olasz lány - Marcella Mariani - érdemel külön említést, leginkább fájóan rövid élete és karrierje miatt. A film forgatása után már egy év sem telik el, és egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatává válik.

Zárásul érdekességképpen szeretném megjegyezni: ahogy Visconti neve rendezőasszisztensként feltűnt Jean Renoir filmjénél, úgy itt is találhatunk később híressé vált neveket rendezőasszisztensként: köztük is a legismertebb talán Franco Zeffirelli.

Japán (Toho), 207 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kurosawa

Producer: Sojiro Motoki

Szokásomhoz híven először a japán nyelvű cím magyarázatával kezdem. Akit ez untat, az nyugodtan ugorjon az hét szamurájt ábrázoló kép utáni részre. A japán betűkkel (és nyelvvel) való ismerkedés engem mindig ráhangol egy kicsit a japán kultúrára.

Szóval: a japán cím olvasható fent a magyar cím mögött zárójelben, de a plakáton (balra) a klasszikus szokás szerint függőlegesen egymás alá írt négy piros karakter is ugyanez. 

Kezdjük az első két kandzsival (kínaiból átvett, szavakat ábrázoló betűk)

七: Ha fejjel lefelé nézzük, akkor rögtön rájövünk, hogy ez nem lehet más, mint a japán 7-es szám. kiejtve sicsi. Itt jegyzem meg, hogy a hetest náná-nak is lehet olvasni. Sokan nem szeretik a sicsi-t kimondani, mert tartalmazza a halál szavát (si). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 4-esre ugyanezen okból szintén két változat van: a si mellett a jon is használható azok számára, akik félnek a haláltól.

人: embert jelent. kiolvasva itt: nin

七人: Ha emberre vonatkozik a számolás, akkor kicsit módosulnak a számok. Mivel itt szamurájokat, azaz embereket számolunk, az emberekre vonatkozó számokat kell használni. Írásban egyszerűen a szám mögé írjuk az ember írásjegyet. Kiejtésben az egyes és a kettesnél viszont rendhagyó az alak:

egy (ember)  一人   nem icsi-nin(!), hanem rendhagyóan hitori

kettő (ember): 二人 nem nin-nin(!)  (amúgy a kettő és az ember is nin lenne) hanem rendhagyóan futari

három (ember): 三人 már a sima szan-nin

....

hét (ember): 七人  sicsi-nin

A cím első felével tehát megvolnánk. Jön egy hiragana, a 

の (kiejtve: no)

Ez már nem a kínaiból átvett kandzsik közé tartozik, hanem japán fejlesztés, nincs önálló jelentése, és - mint a hiraganák mindig - , egy-szótagos, és mindig ugyanúgy kell olvasni. Itt jegyzem meg, hogy egy japán vagy kínai szöveg esetén a szórványosan megjelenő kerek, lágyabb hiraganák látványa (vagy azok hiánya) ami alapján azonnal látszik, hogy kínai vagy japán szöveggel van dolgunk. 

A címben előforduló の sok esetben birtokviszonyt jelöl, de sok egyéb másra is használatos. Maradjunk annyiban most, hogy itt a 7-es szám és a szamuráj közötti kapcsolatért felelős.

És utoljára maradt a 

侍

Ez ránézésre is egyértelműen kandzsi. Jelentése: szamuráj, és így is kell kiolvasni.

A cím tehát egyben kiolvasva: sicsi-nin-no-számurái 七人の侍 : A Hét Szamuráj.

Ahogy az Ugetsu Története című film esetében is, most is a hadakozó fejedelemségek kora környékén vagyunk, annak viszont már a vége felé, 1586-ban. A háborúskodások szépen lassan abbamaradnak. A vereséget szenvedett nagyurak harcosai elvesztették szamuráj rangjukat, és gazda nélküli kóborló ronin-ok lettek, akik ellátás fejében időnként beálltak egy-egy falu védelmét ellátni. Ilyen lecsúszott harcosok lesznek ennek a filmnek a főszereplői is.

A szamuráj rang gyakorlatilag nemesi származást jelentett. Nem lehetett kívülről ide bekerülni. Kezdetben íjjal, majd jellegzetes görbe kardjaikkal harcoltak. Nem is eggyel, hanem kettővel: egy rövidebbel, melyet  hét éves korukban kaptak, és egy hosszabbal, melyet 14 éves koruk környékén.

Viszonylag közismert tény, hogy a Hét Mesterlövész című westernnek ez a film nemcsak, hogy az inspirációt adta, de szinte egy az egyben át lett ültetve Japánból Amerikába. Ezért hát, aki látta az említett westernt, annak igencsak ismerős lesz a történet: Egy falut negyven kegyetlen rabló tart rettegésben. Amint beérik a termés, a kegyetlen haramiák jönnek, és elvesznek szinte mindent, néha még a feleségeiket is. Végső elkeseredésükben a falubeliek felkerekednek, hogy szamurájokat (illetve roninokat) keressenek a falu védelmére. 

Találnak is egy harcost, aki vállalja, hogy maga mellé kerít megfelelő társakat a feladat elvégzésére. Így lesznek végül heten.

A fenti kép előterében balra látható TAKASHI SHIMURA (az előbb említett vezető figura) már joggal lehet ismerős annak, aki velem tart az 1001-es lista filmjeinek megtekintésében. Ő látható az Élni című (szintén Kuroszava által rendezett) filmben. És többek között az is nagyon jól mutatja az ő színészi nagyságát, hogy hiába volt ismerős az arca, valószínűleg soha nem tudtam volna megmondani, hogy honnét, mivel az Élni-ben annyira mást és máshogyan formál meg, hogy az ember alig akarja elhinni, hogy a két szerepet ugyanaz a színész játssza. 

Mint ahogy ezt a Hét Mesterlövész is remekül alkalmazza majd, a hét főhős mindegyikének saját, a többitől eltérő karaktere van. Mindegyik más egyéniség. De Kuroszava még ennél is továbbment. Annyira kidolgozta a jellemüket, hogy nemcsak komplett élettörténetük lett, a színészek tudták, hogy mi karakterük kedvenc elfoglaltsága, sőt, még a kedvenc ételük is ismert volt. Függetlenül attól, hogy ezeknek jelentősége van-e a filmben vagy nincs, Kuroszavának fontos volt, hogy a színészek teljesen bújjanak bele az általuk játszandó karakter bőrébe. (Kuroszava az alábbi képeken Surda-kalapjáról ismerhető fel)

• 
• 
• 
• 

Eredetileg egyébként nem hét, hanem csak hat szamurájról szólt volna a film. Menet közben jött egy hetedik, kicsit szabálytalan, nem is igazi szamuráj, Kikucsijo. Sok képen (például a fenti plakáton is) ő van a középpontban, pedig nem ő a hetek központi figurája, de tény, hogy szertelenségével gyakran lopja el a show-t a többiek elöl. A történet szerint ő szamuráj szeretne lenni, és végül látva elszántságát, a többiek befogadják.Ettől persze még nem válik igazi szamurájjá, hiszen annak születni kell... de ettől tekintsünk most el...

• 
• 
• 
• 

Nem csak a szamurájok kaptak részletes személyiséget Kuroszavától, de a falu 101 lakója is például komplett családfát kapott. Mint ahogy egy igazi faluban is, mindenki tudta, hogy ki kinek a kicsodája...

Brutálisan hosszú a film. Közel három és fél órás. De az jobban belegondolva nem emlékszem, hogy bármelyik rész untatott volna. Az viszont igaz, hogy már az elején vártam, hogy jöjjenek a szamurájkardozós összecsapások. De menet közben rá kellett jönnöm, hogy ennek a filmnek nem is ez lesz igazából a lényege. Van benne ugyan harcos jelenet, de például ahány szamuráj meghal, mind puska által vész el. Maguk a kardozós jelenetek sem azok a kifejezetten látványos harcművészet bemutatók. 

De feszültségben azért nincs hiány. Helyenként elképesztően jól komponált felvételeket látunk. Ez annak is köszönhető, hogy a megszokott egykamerás felvétel-készítéstől eltérően, a csatajeleneteket Kuroszava sokszor három kamerával egyszerre vette.

• 
• 
• 
• 

A Japánok imádják az esőt filmen megmutatni, és én ezt megértem, sőt, kifejezetten támogatom. Mivel nagyon hangulatos képek jönnek létre ennek eredményeként. Amint a fenti  képeken is látszik, a film fő harci jelenete is esőben készült. Az nem látszik, hogy igazából ekkor már téli fagy volt, és  meleg vízzel kellett esőztetni, hogy elviselhető legyen a fagyott talaj a színészek számára. Ugyanis a TOHO stúdió akarata ellenére nem stúdióban forgattak, hanem vidéki helyszínen. Ami nagyon megdobta a költségvetést. A stúdió többször idő előtt be akarta fejezni a forgatást, de szerencsére Kuroszava győzött...

Olaszország (Ponti-De Laurentis), 108 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis, Carlo Ponti

Fellini negyedik egész estés filmjének plakátján is látható, hogy Giulietta Massina és Anthony Quinn állnak a főszerepben. Harmadikként fel van tüntetve Richard Basehart is, aki egyébként számomra a film kellemes meglepetése volt, de ő - a két előző színészhez képest - a plakáton csak a háttérben, a kötélen egyensúlyozó akrobataként látható.

Massina 22 éves korától Fellini felesége volt. 1943-ban egy rádiós sorozatban szerepelt először, melyet Fellini írt. Sokan Chaplinhez hasonlítják kissé szokatlan stílusát. Nem csak ebben a - nyomokban pantomimhez hasonlító - stílusban játszott persze, de ebben a filmben igen, és a Chaplinhez való hasonlóságra még rá is erősített a szerepe szerinti szakadt bohócjelmeze és maszkja.

Massina és Quinn már dolgoztak együtt előző évben a Giuseppe Amato által rendezett Donne Proibite-ben. Massina be is mutatta Quinn-t férjének, akinek pont kapóra jött volna a színész a tervezett filmjéhez, de a negyedrészt ír, háromnegyed részt mexikói származású (de már Los Angelesben élő) amerikai színész nem különösebben rajongott az ötletért. Az igazat megvallva, azt sem tudta ki az a Fellini. (Ekkor még nem is volt világsztár). Fellini napokig próbálta rábeszélni Quinn-t a szerepre, de hiába járt a nyakára, úgy tűnt, ebből nem lesz közös munka.

Az egyik este Quinn - volt Hollywoodi kolléganőjével - Ingrid Bergmannal, és annak férjével Roberto Rossellinivel vacsorázott. A kellemes estét filmnézéssel koronázták meg. Quinn már annyit hallott Fellini felől, hogy úgy döntöttek, megnézik a rendező előző, A Bikaborjak című munkáját. Mire véget ért a film, Quinn magában már leszerződött Fellini készülő filmjéhez, annyira el volt ragadtatva a látottaktól.

Az alábbiakban a rendező - színésznő házaspár néhány forgatás alatt készült közös képe:

• 
• 
• 

Quinn és Masina a két főszerepre tehát megvolt már, de még nem voltak befektetők. Akik szóba jöttek, azok vagy a film témáját nem látták elég kommersznek ahhoz, hogy nyereséget termeljen, vagy egyszerűen Masinában nem látták azt a női főszereplőt, aki vonzaná a férfi nézőket a moziba. Fellini úgy kezdett bele a forgatásba, hogy pénze még nem igazán volt rá. Anthony Quinn-el is sikerült úgy megállapodni, hogy semmi pénzt nem kap előre, csak jutalékot a bevételből... azonban Quinn ügynöke minden rábeszélőképességét latba vetette, hogy a színészt erről a "hülyeségről" lebeszélje. Időközben mégis lettek befektetők, így Fellininek lehetősége volt módosítani a megállapodáson, és Quinn kérésének megfelelően egyösszegű bérezésben maradtak. Egy öregkori interjújában a színész mesélte, hogy több millió dollár részesedéstől esett így el kapzsi ügynöke miatt.

• 
• 
• 
• 

A cirkuszok, mutatványosok világában játszódik a film. Zampano (Anthony Quinn) egy erőművész, aki egész életében vándorolva ugyanazt a - már maga által is elunt - számot mutatja be bohóc-segédjével közösen. Gelsomina (Giulietta Masina) egy furcsa lány... A színésznő itt már 34 éves, kora mégis szinte meghatározhatatlan a néző számára. Szerepe szerinti viselkedése - mely néha már-már szellemi fogyatékosságra utal - alapján, mintha tizenéves lenne, arca azonban láthatóan ennél idősebb. 

Zampano egy szegény özvegyasszonytól veszi meg (!) Gelsominát, miután korábbi segédje (az asszony egy másik lánya) meghal. Kiképezi őt trombitáló bohócnak, és együtt adják elő azt a bizonyos egyetlen unalomig ismételt számot, melyben Zampano egy mellkasa köré tekert láncot mellizmával szétszakít.

Zampano ugyanolyan brutális tahót játszik, mint amilyen Brando Kowalskija a Vágy Villamosában. Quinn egyébként fiatalabb korában játszotta is ezt a szerepet a Broadway-n. Gelsominát mindehol feleségeként mutatja be, azonban úgy bánik vele, mint egy kutyával. Ha felszed egy nőt, Gelsominát otthagyja az utcán, amíg a nővel tölti az éjszakát.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyedül az zavarja Zampano-t, amikor Gelsomina szerelmes lesz egy másik mutatványosba. A vadember ezt természetesen nem tudja megemészteni, és ez vezet hamarosan a tragikus végkifejlethez.

Fellini szeretett szimbólumokban gondolkozni. Egy későbbi elemzése szerint számára Zampano volt a FÖLD, Gelsomina a VÍZ, a fent említett harmadik személy, aki egyébként kötéltáncos-bohóc volt a LEVEGŐ

• 
• 
• 

Nino Rota szerezte a film szép zenéjét. Bár Fellini első filmjét kivéve mindegyiknek ő szerezte a zenéjét, kevésbé hardcore mozirajongók számára talán a Rómeó és Júlia (Zeffirelli) és a Keresztapa-trilógia (Coppola) zenéi kapcsán lehet nagyon ismerős.

Nino Rota soha nem látta előre a Fellini filmeket, nem a mozgóképhez, hanem a forgatókönyvhöz komponált kíséretet. Ide is sikerült egy gyönyörű motívumot alkotnia, melynek különlegessége ezúttal, hogy nem csak a kísérőzenében hallható, Gelsomina is ezt a motívumot tanulja meg trombitán, és egy megható jelenetben a film vége felé még dúdolni is halljuk egy mellékszereplőtől...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA, Olaszország (Figaro, Transoceanic), 125 perc, Technicolor, angol

Rendező: Joeseph L. Mankiewicz

Producer: Franco Magli

A Mezítlábas Grófnő, azaz Maria Vargas (Ava Gardner) - temetésével indul a film. Nem kell tehát titkolóznom azzal kapcsolatban, hogy a film női főszereplője végül meghal.

Tanulva néhány korábbi tapasztalatomból, amikor is - előzetesen utánaolvasva a filmnek - komoly poénoktól, meglepetésektől fosztottam meg magamat, most úgy kezdtem el nézni a filmet, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy a szépséges Ava Gardner és a mindig komor Humphrey Bogart a főszereplők, és, hogy ez egyike azoknak a filmeknek, amiket a Hollywoodi stúdiók az ötvenes években a Római Cinecittá stúdióval együttműködve készítettek. (Hollywood on Tiber - azaz Hollywood a Tiberisen - így utaltak erre az 1-2 évtizedes korszakra, amikor a Cinecittában sok amerikai produkció készült.)

Amikor a temetésen Humphrey Bogart figurája elkezdte mesélni a halott nő életének - általa ismert - történéseit, arra számítottam, hogy valami noir-os bűnögyi történet lesz a dologból, pedig valami egészen más - műfajilag nem könnyen besorolható - dolog lett belőle. Épp ezért ez az alkotás azok közé a filmek közé sorolódik nálam, melyek igazából második megnézéskor - amikor már pontosan tudom, mire számíthatok, és, hogy mire érdemes odafigyelni - adja majd oda magát igazából. Ilyen volt például Scorsese Casino-ja is, - mely egyébként rengeteg közös vonást mutat eme filmmel kezdve a több szereplő irányából jövő narrációtól a keretes szerkezetig: azzal a képsorral kezdünk, ahova a film nagyjából a vége felé majd kifut.

Humphrey Bogart egy kissé lecsúszott Hollywood-i rendezőt alakít, aki egy pénzzel teli üzletember, Kirk Edwards  számára készül filmet forgatni. Éppen a női főszerepre tervezik megtekinteni Madrid egyik közismert flamenco táncosát Maria Vargas-t. Azonban az előadást lekésik. A híresség naponta csak egyszer adja elő a táncát, és nem ül le a közönség asztalához, tehát a táncosnőről lecsúsztak, mivel éjjel utaznak tovább... azaz csak utaznának, ha a társaságban nem lenne valaki, aki csodát tesz, és Mariát mégis leülteti az asztalukhoz...

Mankiewicz nagyon ügyesen építi fel a táncosnő renoméját, mivel nagyon sokáig csak hallunk róla, de nem látjuk.  Kérdezgettem is magamban, hogy mikor mutatják már meg ezt a nőt, akiért láthatóan egész Madrid megőrül? Itt jegyzem meg, hogy a sok rendhagyó megoldás közül az egyik, hogy - bár Maria Vargas híres színésznő lesz a történet során - soha nem látjuk egy fellépését illetve egy filmjének még csak a forgatását sem. Egyetlenegyszer látjuk csak táncolni, de pont nem olyan szituációban, amire számítanánk: egy cigány-tábor rögtönzött előadásában láthatjuk.

De - ahogy említettem - nem ez az egyetlen rendhagyó a filmben. Bogart figurájának az elbeszélésével elindulva megismerjük a táncosnőt, aki utálja a cipőket, csak mezítláb érzi igazán jól magát. Látjuk, ahogy híres lesz, és bár a gazdag producer mindent megtesz, hogy a nőt magának is megszerezze, megint kiderül, hogy pénzzel nem vehető meg minden. 

Aztán nagyjából a film harmadánál egyszer csak Bogart-tól átveszi az elbeszélés fonalát a stúdió PR ügynöke, Muldoon. Kicsit mintha nézőpontot váltana a film, mindent az ő szemszögéből tálalva látunk ezután.

• 
• 
• 

A Hollywoodi siker és csillogás világából hamarosan a francia Riviérán találjuk magunkat, amikor egy másik férfi, Bravano veszi pártfogásába a már világsztár színésznőt. Neki is meg kell elégednie azzal, hogy a táncosnő környezetében van, hamarosan azonban erről is le kell mondania, amikor egy olasz arisztokrata gróf veszi át a hölgy életének felügyeletét. Ezek a változások mindig furcsán, egy pillanat alatt lezajlanak. Jön az új férfi, és Maria távozik velük. 

Mielőtt az olasz arisztokrata belépne Maria életébe, megint jön a narrátor-váltás, amit most még annyival megfejel Mankiewicz, hogy a harmadik narrátor elmesélése kicsit visszaugrik az időben, így lesz egy jelenet, amit két különböző személy szemszögéből is megismerhetünk, így utólag válik érthetővé az előző elmesélő történetének egy addig érthetetlen része.

• 
• 
• 

Mindeközben egyedül a rendezővel (Bogart), - azzal aki világsztárt csinált belőle - marad változatlan a híressé vált színésznő kapcsolata. Mankiewicz a nézőre bízza, hogy mit lát bele ebbe a kapcsolatba. Érezhetjük úgy is, hogy egy szoros baráti kapcsolatról van szó, de gondolhatjuk azt is, hogy ennél valamivel több...

• 
• 
• 
• 
• 

Valószínűleg csak az értheti meg a film minden mélységét, aki nagyon tájékozott a 40-es, 50-es évek Hollywoodjának pletykáival kapcsolatban, hiszen szinte mindenhol olvasom, hogy sok belső poén van Rita Hayworth-el illetve Howard Hughes-al kapcsolatban a filmben elrejtve...

Ava Gardner mellesleg maga is szeretett mezítláb járkálni... A film készítésekor egyébként Sinatra felesége volt.

Kicsit elkényeztetett mostanában az 1001-es lista ezzel a sok szép Technicolor filmmel. Félek, hogy ezután majd újra kifejezetten zavaró lesz fekete-fehér filmeket nézni...

 

USA (Warner), 176 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Vern Alves, Sidney Luft

Többször is előfordult már a filmtörténelem során, hogy egy film hosszúra, unalmasra sikeredett, és a stúdió fejesei - menteni próbálva a menthetőt - rövidebbre, pergősebbre vágták a filmet, hogy azt könnyebben letolják a nézők torkán. Nos, ezt a filmet is jelentősen lerövidítették, de pont azért mert tetszett a nézőknek. Hogy ennek mi értelme? Mindjárt elmagyarázom...

A film 196 perces volt a tesztvetítéseken, és a nézők imádták! Cukor (a rendező) mégis úgy döntött, hogy egy kicsit talán érdemes lenne feszesebbre venni a tempót, és a vágóval egyetértésben 182 perc hosszúra rövidítették. Így mutatták be New Yorkban először, és továbbra is hatalmas sikere volt. Erre a változatra tekintenek etalonként a film rajongói, ezt nevezik A Cukor-féle változatnak.

Miután a Warner fejesei látták, hogy a nézők kapkodják a jegyeket, elkezdtek gondolkozni, hogy ezzel a filmmel úgy lehetne még ennél is többet kaszálni, ha elvennének belőle még fél órát. Így a napi öt vetítés mellé nyernének időt egy hatodikra is. Azaz húsz százalékkal meg lehetne növelni a bevételeket. Mivel Cukor ekkor már Pakisztánban forgatott, így nem tudott különösebben hatékonyan fellépni a pusztítás ellen. 154 percesre rövidítették a filmet.

1983-ban sikerült előkeríteni a kivett jelenetek nagy részét. A hang teljes egészében előkerült a Warner archívumából. A kép már bonyolultabb dolog volt, több helyről kellett összeszedni. Van 5 perc, ami még mindig hiányzik, azok helyett fotókat tettek be a hang alá.

A fenti fotón (és egyébként a film poszterein is) két fontos márkanévre figyelhetünk fel. Az egyik a Technicolor, a másik a CinemaScope. A Technicolor már egyáltalán nem volt új ekkoriban. Ez volt a legnépszerűbb színes-film technológia. Ami viszonylag új volt még ekkor az a CinemaScope nevű szélesvásznú formátum.

Alapvetően háromféleképpen (egymással nem kompatibilis módokon) készítettek szélesvásznú filmeket.

Volt a CineRama, ahol 3 egymás mellé vetített hagyományos formátumú képpel hoztak létre szélesvásznú képarányt. Egyrészt problematikus volt a három kép illesztése, másrészt ekkoriban még viszonylag gyakran előfordult, hogy a három egyszerre futó vetítő közül egy valamilyen technikai hiba miatt "kiesett" a rendszerből, és akkor annál a tekercsnél már szinte lehetetlen volt a szinkronizáció, hacsak nem tekerték vissza az adott tekercseket, és kezdték elölről egyszerre min a hármat.

A második formátum a jelen filmnél is használt CinemaScope volt (a 20th Century Fox fejlesztése), ahol hagyományos, standard 35 mm-es filmre vették az anyagot úgy, hogy egy prizmával összeszűkítették a képet, majd lejátszáskor visszatágították. Ha figyelmesen nézzük ezeket a filmeket (erre a filmre is igaz ez), akkor látjuk, hogy a torzítás tökéletlensége miatt a szélen levő alakok sokkal vékonyabbak. Tájképeknél ez nem észrevehető, de ha egy alak szélről besétál középre, látjuk ahogy egyre csak hízik befelé tartva.

A harmadik megoldás esetén nem élnek a torzítás eszközével. Ez esetben vagy 70mm-es filmet használtak (Todd-AO), vagy 35 mm-es filmet vízszintesen fűzve kezeltek (VistaVision). Azaz a 35 mm nem a képkocka szélességét, hanem magasságát adta, így a filmkocka szélessége gyakorlatilag döntés (és a filmfelvevő gép) kérdése volt.

Na, de hagyjuk a technikát, és térjünk vissza a filmhez...

A producer Sidney Luft saját felesége (Garland) számára nagy visszatérésként szánta ezt a filmet. Cukort sikerült rábeszélni a rendezésre, aki először Brandót próbálta megkörnyékezni a férfi főszerepre. Ő azonban a lecsúszott, alkoholista bukott színész szerepére maga helyett James Mason-t javasolta. Cukor állítólag megpróbálta megszerezni a legnagyobb nevek valamelyikét erre a szerepre Bogart-tól Sinatráig, végül a Brando által javasolt Mason volt az, aki ezt a szerepet el is vállalta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Judy Garland ekkor 33 éves volt. A hosszú film alatt őt elnézve végig két dolog motoszkált a fejemben. Egyrészt ennél a filmnél éreztem először igazán a hasonlóságot közte és legismertebb lánya (Liza Minnelli) között. Mit hasonlóság... ha hunyorítottam, mintha őt láttam volna. 

A másik, ami motoszkált bennem... próbálok úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön bántónak a Garland rajongók számára: Előfordul, hogy valakinek cuki arcocskája van még tinédzser korában is, de ez a cukiság harminc fölött valahogy elkezd rádermedni az arcra, és a ráncokkal együtt már kissé bizarr összhatást kelt. Nekem valami ilyesmi érzésem volt Judy Garland-dal kapcsolatban...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben egyébként hol jobban, hol rosszabbul nézett ki. Feltehetően pillanatnyi lelki- és egészségi állapotától függően. Hiszen a tíz hónaposra húzódó forgatás elsősorban azért tartott ilyen sokáig, mert a kezdetben igen lelkes Garland rendszeresen fáradt, beteg vagy kedvetlen volt. A hosszú forgatás természetesen rekordösszegű forgatási költséget eredményezett. Ez volt a Warner addigi legdrágább filmje. 

Ennek tükrében még talán érthető is, hogy a stúdió fejesei maximalizálni próbálták a bevételeket. Ám a 30 percnyi vágás - úgy tűnik - végzetes hiba volt... Ahogy említettem, a film bemutatója elképesztően sikeres volt. Özönlöttek rá a nézők. Ám amikor elterjedt, hogy a már bemutatott filmből a stúdió kivágott fél órát, amivel három dalbet is kiesett a filmből, a nézők olyan bosszúsak lettek, hogy visszaestek a jegyeladások, így a bevételmaximalizáló törekvésével a stúdiónak sikerült elérnie, hogy a rekord költségvetéssel gyártott filmnek végül nem sikerült nyereséget termelnie. (Az alábbi képen a rendező Cukor Garlanddal beszélget)A Csillag Születik-re szokás musical-ként hivatkozni. Én azonban talán pontosabbnak érzem a zenés film kifejezést. Mert úgy általában a musicalekre jellemző a zenéjük. Mit szólnánk mondjuk, ha csinálnának egy Grease remake-et teljesen más zenékkel? Azt hiszem közfelháborodás lenne...

A Csillag Születik-kel viszont ez történt, és senki sem bánja. Először is volt egy 1937-es változat, ami még nem zenés film volt. Aztán Sidney Luft javaslatára Cukor 1954-ben elkészítette első "musical"-ét. Erről a filmről szól eme poszt. De itt nem állunk meg. 1976-ban készül egy újabb feldolgozás Barbara Streisand-dal, egészen más dalokkal. Végül tavaly (2018-ban) jött a Lady Gaga-féle újabb feldolgozás, újabb dalokkal. Négyből három filmben tehát elsődleges szerepe van a zenének, ez a szerep mégis más, mint egy musicalben.

• 
• 
• 

A történet maga viszont nagyrészt mind a négy filmben ugyanarra az alapra épült: Egy alkoholista sztár felfedezi a női főszereplőben rejlő tehetséget. Sikerre segíti őt, miközben ő maga - alkoholizmusának köszönhetően - lebukdácsol a csúcsról. 

A valóságban pont Garland gyógyszer-függősége hátráltatta leginkább a film elkészültét, és eme függőségnek valószínűleg nagy szerepe volt abban is, hogy a legnagyobb sztárok nem vállalták el a férfi főszerepet. Mindkettejüket Oscar-ra jelölték, de egyikük sem nyerte el a díjat. Nem csak a díj elmaradása esett rosszul Garland számára, de férje produceri érintettsége révén a film anyagi bukása az ő pénzügyi helyzetüket is megroppantotta.

Judy Garland-tól itt elbúcsúzunk, több filmmel nem szerepel a listán.