USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol

Rendező: Delbert Mann

Producer: Harold Hecht és Burt Lancester

Lehet, hogy csak gonosz pletyka, de a mende-mondák szerint ezt a filmet a két producer Harold Hecht és Burt Lancester arra a célra szánta, hogy a róluk elnevezett produkciós cég adózás előtti nyereségét csökkentsék vele. Magyarul, egyáltalán nem volt cél, hogy különösebben jó filmet csináljanak. Sőt, amikor fölmerült, hogy a főszerepet esetleg Marlon Brando-nak adná a rendező, a két főnök hallani sem akart róla, mert akkor esetleg túl sok néző váltott volna jegyet a filmre. Őszintén szólva számomra nem világos, hogy miért éri meg veszteséges filmet gyártani, lehet, hogy ezek valóban csak rosszindulatú pletykák.

Ami viszont biztosan igaz: bármilyen mostoha csillagzat alatt született is a film, nyolc Oscar jelölést kapott, és ezekből négyet el is nyert, köztük a legfontosabbat, a legjobb filmnek járó szobrot is! Hab volt a tortán a Velencei filmfesztivál Arany Pálma díja!

Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag teljesen sztár-mentes volt a szereplőgárda, a női főszereplő például baloldali szervezkedés ürügyén feketelistán volt, évek óta nem volt filmes ajánlata, csak férje tudta kizsarolni, hogy legalább ebbe a filmbe kerülhessen be. Ehhez persze Gene Kelly-nek kellett hívni ezt a férjet. Alacsony volt a költségvetés, nem volt benne hatalmas dráma, igazából egy 1953-as tévéfilm újrafeldolgozásáról beszélünk. Nem volt szélesvásznú, holott egyre több ilyen filmet készítettek már ekkor, de még csak színes sem volt. 

A legjobb filmnek járó szobor mellett a legjobb forgatókönyvért és rendezésért is díjat kapott a film. A negyedik szobrot pedig a férfi főszereplő Ernest Borgnine (jobbra) kapta. (balra Jack Lemmon)

Ernest Borgnine-t a listán néggyel ezelőtti filmnél (Rossz nap Black Rockban) örök mellékszereplőnek tituláltam. Tény, hogy eddigi filmjeiben leginkább keménykedő "gonosz"-ként volt látható kevéssé jelentős szerepekben.

Gyerekkoromban sok filmben láttam, - akkor már - őszes hajával, pocakos mackó alkatával, és Süsü a Sárkány fogsorára hasonlító fogaival olyan kedves nagypapis karaktereket játszott, amik jellemzően szimpatikus szerepek voltak. Ezt az arcát (leszámítva az ősz hajat) ebben a filmben tudta először igazán megmutatni. 

Az első nagyfilmjét készítő rendező (Delbert Mann) keresgélte a legalkalmasabb jelöltet a film férfi főszerepére... egy barátja, a szintén rendező Robert Aldrich javasolta neki Ernest Borgnine-t.

Élete végéig (szép kort, 95 évet élte meg) maga Borgnine is sokszor emlegette, hogy Robert Aldrich-nek köszönheti a karrierjét.

Egy olasz-amerikai család életébe kapunk egy kis betekintést, leginkább persze a főszereplő Marty (Borgnine) sorsát ismerjük meg. 36 éves, hentes és édesanyjával él. Reménytelennek látja, hogy valaha is egy megfelelő nőt találjon magának. A rokonai piszkálják is, hogy mikor nősül már meg... Ő persze nősülne, ha tudna, de ezzel a nem túl vonzó kinézettel kinek kellene?

Egy párhuzamos szálon megismerkedünk az édesanya húgának családjával is, pontosabban a hölgy fiával, annak feleségével és gyermekükkel. Nem túl harmonikus az együttélés, természetesen a feleség és anyósa között van állandó feszültség...

Marty azért eljárkál barátaival hétvégenként szórakozóhelyekre, és míg barátai számára mindig akad egy-egy hódítás, Marty számára csodával érne fel, ha valaki az első alkalom után újra kíváncsi rá. Végül rátalál egy csodára, ő Clara (Betsy Blair - civilben Gene Kelly felesége 1940-től)

Clara majdnem szép. Tanárnő, és nem olasz származású... annyira nem is fiatal...

Anya: Az effajta nőket egy lépés választja el az utcalányoktól!

Marty: Miket beszélsz? Rendes lány!

Anya: Nem olasz családból való! 

Marty: Nem tetszik? Hát alig láttad öt percet!

Mint látható, az anya, aki tökéletes harmóniában élt fiával kettesben, ráadásul állandóan piszkálta őt, hogy házasodjon meg - most, hogy elérhető közelségbe került egy potenciális meny rémképe - azonnal elkezdi az aknamunkát a hölgy ellen...

Kedves film, szükség van az ilyen trükköktől, látványosságtól mentes, megnyugtató, emberközeli filmekre, ezzel együtt mégis nagyon meglepett, hogy ezzel 1955-ben Oscart lehetett nyerni...