USA (Otto Preminger Films, Fox), 105 perc, Technicolor, angol
Rendező: Otto Preminger
Producer: Otto Preminger
Imádom az olyan filmeket, melyek egy klasszikus történetet modern környezetbe helyeznek át.
Az 1845-ben kiadott Prosper Mérimée regényt 1875-ben George Bizét operává dolgozta át, majd 1943-ban Bizét zenéjét kissé áthangszerelték, "musicalesebbé" tették, hogy a Broadway-en all black, azaz kizárólag feketebőrű szereplőgárdával, a második világháború alatti Chicago-ba helyezve adják elő. Nálunk Magyarországon sem példa nélküli az "all black cast" előadás, hiszen a Magyar Állami Operaház a napokban mutatta be szintén kizárólag fekete előadókkal (ez itt az irónia helye) a Porgy és Bess-t, ahol egyenesen a szerző kikötése volt, hogy csak feketékkel adható elő a darab.
Otto Preminger még szerződésben volt a 20th Century - Fox-szal amikor úgy döntött, hogy kivásárolja magát a szerződésből. Mivel úgy gondolta, hogy a színházi adaptáció alapján készülő, fekete szereplőkkel forgatott operafilmben a Fox úgysem fog fantáziát látni, inkább ezzel a szerződésbontással akart magának szabad kezet biztosítani. Így függetlenként vágott bele a film elkészítésébe. Amikor híre ment a készülő filmnek, érdekes módon maga Darryl F. Zanuck, a Fox fejese kereste meg Premingert, hogy a stúdió örömmel venne részt befektetőként a gyártásban, és a rendező teljesen szabad kezet kaphatna. Így is lett.
Próbáltam rajtakapni a filmet, kiszúrni legalább egyetlen fehér embert, de nem sikerült. Pedig volt néhány tömegjelenet is, például egy ökölvívó mérkőzés, ahol többezres közönség szurkolt, de láthatóan nagyon vigyáztak, hogy a kamera ezen oldalára még véletlenül se merészkedjen fehér ember. Egy idő után kicsit furcsa úgy látni Amerikát, hogy sem a pályaudvaron, sem egy rendezvényen, sem az utcán, sehol nincsenek fehér emberek... a fenti képen is csak azért látható egy, mert ő a rendező.
Carmenből, a cigánylányból tehát afro-amerikai Carmen Jones (Dorothy Dandridge, középen) lesz, aki dohánygyár helyett kezdetben egy ejtőernyő gyárban dolgozik. Don José tizedesből Joe tizedes lesz (Harry Belafonte, a képen balra). Escamillo torreádor pedig egy profi ökölvivóként (Joe Adams, a képen jobbra) jelenik meg ebben a Chicagoi környezetben játszódó adaptációban.
Preminger sok színésszel készített próbafelvételt a főszerepekre. Dandridge-t, - miután bejelentkezett Carmennek - a rendező szépnek, aranyosnak találta, de semmiképpen nem olyannak, amilyennek Carment elképzelte. Helyette Joe ártatlanul kedves barátnőjének, Cindy Lou-nak a szerepét ajánlotta figyelmébe. Adott is neki egy szövegkönyvet, ami alapján várta egy következő castingra. Ám Dandridge Carmennek beöltözve, és erre a szerepre készülve jött el az újabb próbára. Ekkor már Preminger is úgy gondolta, hogy kár tovább keresni, megtalálta azt a Carment, akit keresett. Nem csak a film főszerepére, hanem magának is, mert éveken át szoros kapcsolatban voltak.
Preminger szeretett ujjat húzni a cenzúrával. 1953-as The Moon is Blue című filmje például cenzori pecsét nélkül került mozikba, mert az túlságosan engedékenyen kezelte a laza erkölcsöket bemutató jeleneteket. És az alábbi képen is olyasmit látunk, ami a korszak Hollywoodi filmjeiben azért még messze nem volt megszokott. Bizony, ez a filmben egy lábcsókolgatásig fajuló jelenet lesz...Érdekes módon mindkét főszereplő énekhangját más kölcsönözte, holott mindketten jó énekesek voltak. Sőt, én Belafontét inkább énekesként ismertem eddig, mint színészként. Ha más dalról nem, hát a Banana Boat Songot talán mindenki ismeri... ami úgy szól, hogy "come mister tally man, tally me banana", de mi csak úgy énekeltük, hogy "Come Mister Talibán" pedig akkor még nem is hallottunk a tálibokról...
Preminger a Broadwayes "musicalesített" hangszereléstől szeretett volna visszatérni az operás hangzáshoz, a két főszereplőnek viszont - hiába voltak jó énekesek - nem volt operaénekesi képzettsége. Az opera pedig tudvalevő, hogy egészen speciális hangképzést igényel. Ez tehát a magyarázata, hogy mindketten más hangján énekelnek.
Dandridge valóban meggyőzően hozza a pénzsóvár, gátlástalan és szenvedélyes karaktert. Azt a szépséget viszont én nem találom meg benne, amitől igazán Carmenné válna a szememben. De elképzelhető, hogy ebben a változó idők változó ízlésének is nagy szerepe van. Lehet, hogy akkoriban más volt a szépségideál.
Carmen története egy szerelmi négyszög, melyben gyakorlatilag mindenki másba szerelmes. Egyedül Carmeről nem lehet (valószínűleg maga sem tudja) eldönteni, hogy a pénzbe vagy Joe-ba szerelmes jobban. Végül természetesen elkerülhetetlen a tragédia.
Szélesvásznú (Cinemascope) és színes (Technicolor) filmről beszélünk. Mindkettőnek nagyon örültem, sokban hozzájárultak a film élvezhetőségéhez. Még azt sem vettem észre, hogy a Chicagoi helyszín ellenére semmi sem forgott a megnevezett városban, szinte minden a Fox Los Angelesi stúdiójában készült.
Harry Belafonte idén 92 éves. Dandridge viszont 42 évesen elhunyt valamilyen antidepresszáns - feltehetően - véletlen túladagolásában.