USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol
Rendező: Vincente Minelli
Producer: Roger Edens, Arthur Freed
Azok közé a musical-ek közé tartozik ez a film, melyek először a mozi számára készültek el, és csak utána kerültek színpadra, méghozzá csak különösen hosszú idő után, 2014-ben Párizsban, majd 2015-ben a Broadway-en, és 2017-ben a Londoni West Enden. Egyik előadás sem lett igazán kiugró siker, sehol sem ment tovább 1-2 évnél, bár azt meg kell jegyeznem, hogy mind a Broadway-en, mind a West Enden jellemző, hogy ha bemutatnak egy musical-t, akkor abban a színházban azt az egy darabot játsszák a hét minden napján - van amelyik napon többször is - amíg le nem veszik a műsorról. Tehát a Broadway-n a darab kicsivel több, mint egy éves pályafutása például összesen 623 előadást jelentett.
A Londoni előadásról készült egy film is, mely idén (2018 Májusban) került mozikba néhány országban. Nálunk például nem.
Az, hogy ilyen sokáig váratott magára a színpadi adaptáció, azért is furcsa, mert maga a film nem csak, hogy nagy közönségsiker volt, de váratlan Oscar esőt is fakasztott (hat kategóriában nyert), a legjobb filmnek járó szobrot olyan jelöltek elöl elhódítva, mint a Vágy Villamosa, vagy az A Place in the Sun. Megkapta még a legjobb forgatókönyv, operatőr, díszlet, jelmez és zene díját is.
A filmet Vincente Minelli jegyzi rendezőként, aki otthonosan mozgott a musical-ek és a könnyed zenés vígjátékok világában. Ekkoriban azonban épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című vígjátékon is, ezért mondogatják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett. Legvalószínűbb, hogy a film monstre - húsz perces - záró táncbetétjét, - melyben egy szó sem hangzik el, sem prózában, sem énekelve - szinte biztosan Kelly rendezte.
Az előbb említett zárójelenethez George Gershwin American in Paris című száma szolgáltatja a zenét. A film egyik producere Arthur Freed eredetileg csak ennek a számnak a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de Ira (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.
Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez természetesen nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért nincs ok, mert pazar díszletet sikerült alkotni, nem véletlenül kapott ezért is egy Oscar-t a film. A pompásan élénk színeiről felismerhető technicolor káprázatosan villantja fel a hangulatos párizsi utcácskákat, a Szajna partját vagy mondjuk a Montmartre környékét.
Van viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót: Párizsi vakációja során egy balett előadás során megtetszett neki Leslie Caron. Őt ajánlott a film női főszerepére a stúdió figyelmébe. A lány nem is ismerte Gene Kelly-t, ráadásul angolul sem nagyon tudott, talán ennek köszönhető elsősorban, hogy alig van szöveges szerepe a filmben.
Nem egy szokványos szépségű lányról beszélünk egyébként, de mindenképpen bájosnak mondanám. Talán a beszéd ilyen mértékű hiánya miatt lehet, hogy nem igazán került közel hozzám a lány karaktere.
A másik kedvencem egy fekete-fehér bál, ahol mindenki eme két színbe öltözött. Fergeteges partinak tűnt, melyben a kor szelleméhez képest megdöbbentő módon jó néhány fiú női ruhában táncolt, de a legváratlanabb mozzanat mégis az volt, amikor lenge ruházatú hölgyek ugráltak a karzatról, hogy az alant éppen arra járó férfiak elkapják őket. Elmondva nem tűnik annyira hajmeresztőnek, mint amilyennek valójában látszott.
Gene Kelly egy amerikai festőt alakít, aki Párizsban tengeti életét, a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Beleszeret egy lányba, akit egy híres énekes bújtatott a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány is beleszeret a festőbe, ám úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. Hogy a szerelmi háromszög még izgalmasabb legyen, a film elején a két férfi összebarátkozik, és persze fogalmuk sincs arról, hogy mindketten ugyanazt a fiatal nőt szeretik. És, hogy egy utolsót csavarjunk a történeten, tegyük a háromszöget négyszöggé. A festő egy középkorú hölgy személyében (Nina Foch, aki mellesleg nekem sokkal kedvelhetőbbnek tűnt, mint az alig megszólaló francia lány) szponzort talál magának, és ahogy ez néha lenni szokott, a hölgy nem csak a festményekkel kapcsolatban táplált erős érzelmeket, de a férfiért is.
Persze, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musical-nél lenni szokott, végül szinte minden a helyére kerül. Happy end van, kellemes zenék szólnak, többféle műfajban táncolnak a szereplők és a tánckar. Gyönyörű színkavalkádban csodálhatjuk a papírmasé Párizst.
Egyetlen kérdés kavargott szinte mindvégig a fejemben a film megtekintése közben: Hogyhogy a 6 Oscar ellenére nem csak én, de egyetlen ismerősöm sem hallott soha erről a musical-ről?
