USA (Paramount), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Norman Z. McLeod

Producer: Robert L. Welch

Na végre, íme az első színes western a listán - mondtam magamban meglátva a Technicolor feliratot a plakáton a főcím alatt. Végre gyönyörű színekben pompázva látom majd a Monument Valley-t, a sivatagot vagy a prérit...

Mondjuk gyanúra adhatott volna okot ugyanezen a képen a női főszereplő (Jane Russel) mellett rémülten meghúzódó férfi főszereplő (Bob Hope). Sejtenem kellett volna, hogy itt nem amolyan hagyományos western-filmről lesz szó.

Viszonylag hamar rá kellett jönnöm, hogy a valójában western-komédiát látok, annak is egy screwball comedy-re hajazó változatát, és nemhogy a Monument valley-t nem látom, de a Paramount Ranch-ból ki sem mozdult a stáb. A western komédiákkal egyébként nincsen különösebb bajom, sőt, az öt kedvenc westernben nálam benne van a Terence Hill-féle Vigyázat Vadnyugat is a maga bájos humorával.

Calamity Jane - a férfiakat meghazudtolóan harcias - vadnyugati nő figuráját már gyerekkorom óta ismertem. Egy Talpraesett Tom (később Villám Will, eredetileg pedig Lucky Luke) képregényben találkoztam vele először. Calamity Jane, mint oly sokan a western filmes világának hősei közül létező személy volt. Persze ahogy a férfias nők esetében általában lenni szokott, a valóságban nem volt olyan vonzó, mint ebben a filmben.

Egyébként amikor Jane Russelt a Calamity-re jellemző fiús cowboy ruhában látjuk, - hát... - nem túl meggyőző a látvány... Úgy áll rajta ez a ruha, mint tehénen a gatya, ahogy mondani szokás... Látszik, - pontosabban az az érzésem-, hogy Russel borzasztóan érezhette magát benne, hazugok a mozdulatai, pózolásnak tűnik az egész...

Szerencsére a film nagy részében - egy titkos küldetés miatti kényszerű álca okán - gyönyörű habos- babos ruhákban látjuk, és ott már mindjárt érthetővé válik, hogy miért volt ez a nő a korszak egyik kedvenc színésznője. Így már a pisztoly is jól áll a kezében.

Bob Hope egy botcsinálta fogorvost alakít, aki esetlenségével nagyjából Mr Bean-nel van egy szinten. Painless (azaz fájdalommentes) Potternek hívja magát, mert kéjgázzal támogatva végzi a foghúzásokat - természetesen jó néhány poént építettek erre a körülményre. Nos ügyetlen kis orvosunk véletlenül Calamity Jane eszközeként annak férjét kényszerül eljátszani, amire azért van szükség, hogy Jane álruhában - azaz ezúttal ízig-vérig nőként (!!!) - tudjon leleplezni egy indiánokkal összejátszó fegyvercsempész bandát. Hogy ehhez miért van szükség arra, hogy férje is legyen? ... Hogy több poént lehessen belezsúfolni a filmbe...

Bob Hope egyébként remek bohóc, bár biztos van, akit idegesít néhány némafilmes csetlő-botló poénja. Szegény mindvégig elhiszi, hogy a szépséges nő hirtelen beleszeretett, és azonnal hozzá akar menni feleségül. Holott a nő adott esetben többször is majdnem feláldozta az ügy érdekében. Néha a szerencse, néha a nő szánalma mentette meg.

Természetesen nem szeretném lelőni a poénokat, de senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy a nő végül valahogy mégiscsak beleszeret a férfiba... Racionális magyarázatot itt semmire ne keressünk. Elég annyi, hogy a nézők szeretik, ha a két főhős a film végére összejön (legalábbis azokban a filmekben, ahol egyikük sem hal meg).

Sokat gondolkoztam, hogy ha nagy volumenű westernek esetében ekkoriban nem engedték meg maguknak a stúdiók a színes nyersanyagot, akkor hogyhogy egy ilyen limonádé esetében meg igen... Én arra sem találtam magyarázatot, hogy a film hogy fért fel az 1001-es listára - igaz én valahogy a screwball comedy-k nagy részénél  is ugyanezzel a kérdéssel vívódtam. Mindenesetre a nézők imádták ezt a filmet, alapvetően én is szerettem, sok esetben valóban hangosan felnevettem, ami az én visszafogott reakcióimat tekintve mindig valami kiugró teljesítményt jutalmaz.