USA (Columbia) - 117 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Barranca, egy perui kikötőváros a Csendes-óceán partján az Andok lábainál. Itt működik a Barranca Airways, egy egészen kis, néhány főből álló légitársaság szedett-vetett gépparkkal, és hasonló személyzettel. 

Mivel a kis gépek nem képesek elszállni a várost körülvevő Andok felett, azok csak a hegycsúcsok közötti átjárón keresztül tudják elhagyni a várost. Ha az átjáróra köd ereszkedik, akkor a navigáció életveszélyes, szinte lehetetlen.

Erre a lerobbant kis reptérre veti a sors a városban néhány órát eltölteni szándékozó Bonnie-t (Jean Arthur), aki egyébként kabaré énekesnő, és a hajója kikötőben töltött néhány órájára tervezett kiruccanás helyett végül sokkal hosszabb időt tölt a kis légikikötő fogadójában.

Sok ismerős arccal találkozhat az, aki velem együtt végignézte a lista eddigi 124 filmjét.

Cary Grant - a pilóták parancsnoka, őt talán be sem kell mutatni. (Kár volt Hazudni, Leopárd Kisasszony)

Az előbb említett Jean Arthur főszerepet játszott a Váratlan Örökség-ben, és a nemrég látott Becsületből Elégtelen-ben is. 

Thomas Mitchell a kedvencem a Hatosfogat-ból, de szintén láthattuk a Becsületből Elégtelen-ben, illetve az Adj Esélyt a Holnapnak-ban. Ő lesz majd a következő filmben, az Elfújta a Szélben az öreg O'Hara.

Ők hárman láthatóak az alábbi kép középpontjában a kifutópálya mellett.

Különleges meglepetés volt Richard Barthelmess, akit még a némafilmes korszak hajnalán láthattunk D.W Griffith filmjeiben. (Letört Bimbók, Út a Bodogság Felé) Szegény - a némafilmes színészek többségéhez hasonlóan - nemigen találta a helyét a hangosfilmekben. Érdekes módon, nekem kifejezetten tetszett az alakítása ebben a filmben. Kíváncsi már régóta, hogy egy teátrális színjátszáshoz szokott színész milyen lesz hangosfilmben. Nem nagyon emlékszem korábbi példára, olyan színésszel kapcsolatban, akit némafilmben és hangosfilmben is láttam volna. Csak a Jazzénekes jut eszembe, ahol egy filmen belül némafilmes és hangosfilmes részek keveredtek. Már ott nagyon látványos és izgalmas volt a különbség.

Barthelmess bár kapott még három lehetőséget, de aztán a negyvenes évek elejétől élete utolsó húsz évében már egyáltalán nem szerepelhetett filmekben.

Aki miatt viszont leesett az állam, amikor megjelent filmben: Rita Hayworth. Nem csak szép, de megjelenése beragyogja a vásznat. A rendező is állítólag azért castingolta be erre a mellékszerepre a három jelölt közül, mert olyan arca van, amit "nagyon szeret a kamera".  

A rendezővel, Howard Hawks-szal sem először találkozunk. (Ő az ősz hajú az alábbi képeken.) Ő az a típusú rendező, akinek filmjei teljesen különböznek egymástól. A Sebhelyes Arcú remek maffiatörténete után az ék egyszerűségű Leopárd Kisasszony kicsit csalódást keltő volt, ezzel a filmmel újra elhelyezte magát nálam a reményteli rendezők között.

"Calling Barranca!" -  "Hívom Barrancát!"

- megszámlálhatatlanul sokszor hangzik el a rádión ez a bejelentkezés valamelyik pilóta szájából. Sok felszállást látunk, mindig van valami csomag vagy ember, akit el kell szállítani valahonnan valahova. A pilóták parancsnoka a pilóták életét, azok biztonságát tartja mindenek előtt. Ha kockázatos lenne az áthaladás, akkor inkább visszarendeli a gépet. Mégis vannak balesetek. Dél - Amerikában vagyunk, szinte a világ végén. Ha egy gép lezuhan, nincs évekig tartó vizsgálat... A baleset után húsz perc múlva már énekel az egész társaság. Nincs megállás, az élet megy tovább. Ez csak a külső szemlélőnek (lásd Bonnie) tűnik érthetetlenül furcsának...

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy miről szól a film... hát nagyon nehéz dolgom lenne. Szól a repülésről, - sok érdekes légi felvétel van benne - mégsem mondanám, hogy repülős film. Természetesen - szinte szükségszerűen - van benne szerelem, de mégsem egy könnyed romantikus film, messze nem vígjáték, bár van benne egy-egy vicces pillanat. Ha összegezni akarnám, akkor legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez egy hangulat-film. Odaröpít minket erre a távoli, isten háta mögötti helyre, az őserdőbe az Andok lábához, és ott tart minket, szinte mi magunk is ott vagyunk. Sikeresen létrehoz és fenntart egy különleges atmoszférát.

A repülős jeleneteket több különböző módszerrel rögzítették. Egyébként a filmet jelölték is Oscarra a vizuális effektekért. Egyrészt a forgatás legvégén készítettek valódi repülős légi felvételeket.

Másrészt készítettek miniatűr makettes felvételeket is. És a kettő ötvözéséből jöttek össze a teljes jelenetek. Nem mondom, hogy a hatás tökéletes. Ha nagyon akarjuk, persze kiszúrjuk a makettes jeleneteket. De a színvonal legalábbis élvezhető minőségű.

A díszleteket pedig a Hollywood-i stúdióban építették fel, mint ahogy ez akkoriban szinte minden esetben szokás volt. Akkor még nem volt kifejezetten divat külföldön, illetve valódi helyszínen forgatni. Olcsóbb és egyszerűbb volt mindent helyben felépíteni és nyugodtan, zavaró körülmények nélkül dolgozni.

És a végére ismét egy nemzetközi poszter-kavalkád. Ezeket a korabeli filmplakátokat egyszerűen nem tudom megunni... 

USA (Universal), 94 perc, ff., angol

Rendező: George Marshall

Producer: Islin Auster, Joe Pasternak

Meglepett ez a film, szinte mindenben ellentétes volt azzal, amire számítottam tőle. Mellékesen jegyzem meg, hogy a poszter nem téves. Ezúttal a spanyol plakát tetszett a legjobban, és a film spanyol címe Arizona. Nemzetközi poszter-kavalkád a poszt végén.

Kezdem az egyetlen negatívval: Marlene Dietrich ezúttal nekem nem jött be. Ez így kicsit sarkos, pontosítok. Nőként nem jött most be. Holott, eddigi filmjeiben nagyon izgalmas volt. De az is igaz, hogy a Shanghai Expressz óta eltelt hét év. Hát igen, itt már közel negyven... már nem az a fiatal szépség, mint az előző filmekben, de még nem is az a teljesen "érett" díva, akivé majd idősebben válik.

Karaktere viszont izgalmas, mert szinte semmilyen szimpatikus vonást nem mutat. A "rossz" oldalon, a bűnözők mellett áll. Előszeretettel rúg bele az elesettekbe (szó szerint is), igazán aljas nőszemély. 

Kellemes meglepetés volt viszont James Stewart, akit fanyalogva fogadtam a Becsületből Elégtelen-ben, itt viszont látszólag kisujjából rázza ki a film hősének nagyon könnyeden előadott szerepét. 

Tulajdonképpen western-filmnek sorolható be, de - mint olyan sokszor - kicsit sántít ez a besorolás. Ha klasszikus western filmre számítunk, akkor csalódni fogunk, hiszen hiányzik ennek a műfajnak legtöbb sztenderd kelléke.

Indiánok nincsenek. (jó ez mondjuk nem alap)

Nincsen benne kanyon, sivatag, vagy kaktuszok. Még csak lóra sem nagyon ül senki.  A film túlnyomó része egy csehóban zajlik. Maga a kocsma viszont remekül van megcsinálva. Olyan igazi vadnyugati "saloon" ahol szól a zene, és néha táncolnak is. Dietrich több dalt is elénekel a színpadon a film során.

Nincs benne klasszikus pisztoly párbaj. Alig lőnek benne. Amikor lőnek, az legtöbb esetben sunyi módon - nem a klasszikus szemtől-szembe felállással - történik. És legtöbb esetben nem is képernyőn... 

Cserébe van egy olyan verekedés, amilyen kevés western filmben látható: Marlene Dietrich kap össze csúnyán egy általa kifosztott férfi feleségével, és elég csúnyán ellátják egymás baját. Amikor néztem, akkor mondtam magamban, hogy olyan, mintha igazi lenne. És amikor a film végén szokásom szerint utánaolvastam a részleteknek, kiderült, hogy valóban - nagyrészt - igazi volt a verekedés. Nem kaszkadőrök csinálták, nem volt megkoreografált, és csak egyszer vették föl. Megállapodott a két nő, hogy élesben megy a dolog, és az volt az egyetlen kikötés, hogy zárt ököllel nem ütik a másikat. De hajtépéstől kezdve minden volt, ami egy klasszikus csajos verekedésben elképzelhető... Dietrich állítólag hetekig tele volt kék-zöld foltokkal. Nem tudom, mi lett volna, ha a seriff (James Stewart) le nem állítja a bunyót...

Bottleneck városka kulturális és társadalmi élete nagyrészt a már említett Last Chance Saloon-ban zajlik. A helység tulajdonosa Kent. Őt Brian Donlevy alakítja, remekül. Ő az az igazán alattomos és aljas gengszter, akiről jót még véletlenül sem lehet elmondani. Ha valaki az útjában áll, könyörtelenül elsöpri, mindegy, hogy milyen módszerrel. Nője a kocsma dívája, a Dietrich által alakított, - nemkülönben kegyetlen - Frenchy. (Az alábbi stage fotókon nem Kent-el, hanem a seriffel látható Frenchy! - csak, hogy senkit ne zavarjak össze...)

Kent és bandája, Frenchy-vel kiegészítve többek között szerencsétlen kártyások csalással való megkopasztásából gazdagodik. Kedvelem, amikor a "fő gonoszt" alakító színész tenyérbemászó módon alakít, Donlevy igazán remekül teszi ezt. Na, itt látható Kent:

Amikor az egyik kifosztott kártyás panaszára a seriff kérdőre vonja Kent-et, a banda azonnal elteszi láb alól. A film remek humorára jellemző, ahogyan a cinkos polgármester bejelenti a kocsmában (!) a polgároknak, hogy 'a seriff vidéken van, és ez már nem is fog változni"; senki nem kérdez semmit, mindenki sejti, hogy mi történt. Új seriffet kell tehát választani, és elkerülendő a jövőbeli bonyodalmakat, azt az embert jelöli ki új seriffnek, aki a permanens részegségtől általában a földről is alig tud fölkelni.

Arra viszont nem számít a polgármester, hogy az iszákos fickó a feladat komolyságára való tekintettel azonnal és végleg búcsút mond az italnak, mert komolyan akarja venni hivatását. Helyettesének pedig azt a Destry fiút (James Stewart) kéreti magához, akiről lehet tudni, hogy legendás apja elismert serif volt haláláig. Ez tehát meg is magyarázza a film eredeti, angol címét: Destry rides again - magyarul talán: "Destry újra nyeregben"

A Destry fiú eleinte csalódást kelt. Fő ismertető jegye ugyanis, hogy seriff-helyettes állása ellenére egyáltalán nem hord fegyvert. (Csalóka tehát a fenti beállított stage fotó) És persze, nem lehet nem észrevenni a poszt elejére tett fotókon, hogy Dietrich és Stewart több képen is intim közelségben tartózkodik. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy a forgatás alatt bizony közeli kapcsolatba került a két színész, sőt, Dietrich később állítólag valakinek mesélte, hogy abortusza is volt az ügyből kifolyólag... 

De persze emellett lehet, hogy a filmben is közeledik egymáshoz a jó és a rossz... minden poént nem fogok lelőni....

Meglepően jó film. Úgy, hogy eddig számomra a Volt egyszer egy Vadnyugaton kívül nem volt olyan western ami igazán tetszett volna.  Na jó, még a Terence Hill-es Vigyázat Vadnyugat!. (mindkettő spagetti-western, azaz nem igazán amerikai, hanem nagyrészt olasz gyártású). És most végre a Hatosfogat mellett ez már a második amerikai western, ami tetszik.

Drámai és humoros jelenetekben is bővelkedik a film. Sőt, zenében is, hiszen Dietrich több számot is elénekel. Bér be kell vallanom, hogy ezúttal énekmódja sem igazán tetszett. Valami nem stimmelt a hangjával. Talán egy szakértő meg tudja mondani, hogy mi lehet a gondom. Én csak azt a magyarázatot találtam, hogy a fiatalkori csilingelő magasabb hangjából még nem sikerült átrúgnia magát az időskori elcigarettázott, érdesebb, jóval mélyebb tónusú hang felé, ezért kicsit bizonytalanná vált...

Íme az egyik dal, ha valaki magyarázatot szeretne keresni nekem: (fontos itt megjegyeznem, hogy az elérhető kópiák szinte tökéletes minőségűek, a youtube-on látható minőségnél messze szebbek)

Marlene Dietrich egyébként még 1933-ban emigrált az USA-ba. A film bemutatója előtt néhány hónappal meg is kapja az amerikai állampolgárságot. Nagy erőbedobással támogatta az amerikai hadsereget a második világháború során. Gyakran lépett fel a katonáknak a front közelében. Az első győztes csapatokkal érkezett Németországba viszontlátni édesanyját és nővérét. Még találkozunk vele!