USA (Universal), 94 perc, ff., angol

Rendező: George Marshall

Producer: Islin Auster, Joe Pasternak

Meglepett ez a film, szinte mindenben ellentétes volt azzal, amire számítottam tőle. Mellékesen jegyzem meg, hogy a poszter nem téves. Ezúttal a spanyol plakát tetszett a legjobban, és a film spanyol címe Arizona. Nemzetközi poszter-kavalkád a poszt végén.

Kezdem az egyetlen negatívval: Marlene Dietrich ezúttal nekem nem jött be. Ez így kicsit sarkos, pontosítok. Nőként nem jött most be. Holott, eddigi filmjeiben nagyon izgalmas volt. De az is igaz, hogy a Shanghai Expressz óta eltelt hét év. Hát igen, itt már közel negyven... már nem az a fiatal szépség, mint az előző filmekben, de még nem is az a teljesen "érett" díva, akivé majd idősebben válik.

Karaktere viszont izgalmas, mert szinte semmilyen szimpatikus vonást nem mutat. A "rossz" oldalon, a bűnözők mellett áll. Előszeretettel rúg bele az elesettekbe (szó szerint is), igazán aljas nőszemély. 

Kellemes meglepetés volt viszont James Stewart, akit fanyalogva fogadtam a Becsületből Elégtelen-ben, itt viszont látszólag kisujjából rázza ki a film hősének nagyon könnyeden előadott szerepét. 

Tulajdonképpen western-filmnek sorolható be, de - mint olyan sokszor - kicsit sántít ez a besorolás. Ha klasszikus western filmre számítunk, akkor csalódni fogunk, hiszen hiányzik ennek a műfajnak legtöbb sztenderd kelléke.

Indiánok nincsenek. (jó ez mondjuk nem alap)

Nincsen benne kanyon, sivatag, vagy kaktuszok. Még csak lóra sem nagyon ül senki.  A film túlnyomó része egy csehóban zajlik. Maga a kocsma viszont remekül van megcsinálva. Olyan igazi vadnyugati "saloon" ahol szól a zene, és néha táncolnak is. Dietrich több dalt is elénekel a színpadon a film során.

Nincs benne klasszikus pisztoly párbaj. Alig lőnek benne. Amikor lőnek, az legtöbb esetben sunyi módon - nem a klasszikus szemtől-szembe felállással - történik. És legtöbb esetben nem is képernyőn... 

Cserébe van egy olyan verekedés, amilyen kevés western filmben látható: Marlene Dietrich kap össze csúnyán egy általa kifosztott férfi feleségével, és elég csúnyán ellátják egymás baját. Amikor néztem, akkor mondtam magamban, hogy olyan, mintha igazi lenne. És amikor a film végén szokásom szerint utánaolvastam a részleteknek, kiderült, hogy valóban - nagyrészt - igazi volt a verekedés. Nem kaszkadőrök csinálták, nem volt megkoreografált, és csak egyszer vették föl. Megállapodott a két nő, hogy élesben megy a dolog, és az volt az egyetlen kikötés, hogy zárt ököllel nem ütik a másikat. De hajtépéstől kezdve minden volt, ami egy klasszikus csajos verekedésben elképzelhető... Dietrich állítólag hetekig tele volt kék-zöld foltokkal. Nem tudom, mi lett volna, ha a seriff (James Stewart) le nem állítja a bunyót...

Bottleneck városka kulturális és társadalmi élete nagyrészt a már említett Last Chance Saloon-ban zajlik. A helység tulajdonosa Kent. Őt Brian Donlevy alakítja, remekül. Ő az az igazán alattomos és aljas gengszter, akiről jót még véletlenül sem lehet elmondani. Ha valaki az útjában áll, könyörtelenül elsöpri, mindegy, hogy milyen módszerrel. Nője a kocsma dívája, a Dietrich által alakított, - nemkülönben kegyetlen - Frenchy. (Az alábbi stage fotókon nem Kent-el, hanem a seriffel látható Frenchy! - csak, hogy senkit ne zavarjak össze...)

Kent és bandája, Frenchy-vel kiegészítve többek között szerencsétlen kártyások csalással való megkopasztásából gazdagodik. Kedvelem, amikor a "fő gonoszt" alakító színész tenyérbemászó módon alakít, Donlevy igazán remekül teszi ezt. Na, itt látható Kent:

Amikor az egyik kifosztott kártyás panaszára a seriff kérdőre vonja Kent-et, a banda azonnal elteszi láb alól. A film remek humorára jellemző, ahogyan a cinkos polgármester bejelenti a kocsmában (!) a polgároknak, hogy 'a seriff vidéken van, és ez már nem is fog változni"; senki nem kérdez semmit, mindenki sejti, hogy mi történt. Új seriffet kell tehát választani, és elkerülendő a jövőbeli bonyodalmakat, azt az embert jelöli ki új seriffnek, aki a permanens részegségtől általában a földről is alig tud fölkelni.

Arra viszont nem számít a polgármester, hogy az iszákos fickó a feladat komolyságára való tekintettel azonnal és végleg búcsút mond az italnak, mert komolyan akarja venni hivatását. Helyettesének pedig azt a Destry fiút (James Stewart) kéreti magához, akiről lehet tudni, hogy legendás apja elismert serif volt haláláig. Ez tehát meg is magyarázza a film eredeti, angol címét: Destry rides again - magyarul talán: "Destry újra nyeregben"

A Destry fiú eleinte csalódást kelt. Fő ismertető jegye ugyanis, hogy seriff-helyettes állása ellenére egyáltalán nem hord fegyvert. (Csalóka tehát a fenti beállított stage fotó) És persze, nem lehet nem észrevenni a poszt elejére tett fotókon, hogy Dietrich és Stewart több képen is intim közelségben tartózkodik. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy a forgatás alatt bizony közeli kapcsolatba került a két színész, sőt, Dietrich később állítólag valakinek mesélte, hogy abortusza is volt az ügyből kifolyólag... 

De persze emellett lehet, hogy a filmben is közeledik egymáshoz a jó és a rossz... minden poént nem fogok lelőni....

Meglepően jó film. Úgy, hogy eddig számomra a Volt egyszer egy Vadnyugaton kívül nem volt olyan western ami igazán tetszett volna.  Na jó, még a Terence Hill-es Vigyázat Vadnyugat!. (mindkettő spagetti-western, azaz nem igazán amerikai, hanem nagyrészt olasz gyártású). És most végre a Hatosfogat mellett ez már a második amerikai western, ami tetszik.

Drámai és humoros jelenetekben is bővelkedik a film. Sőt, zenében is, hiszen Dietrich több számot is elénekel. Bér be kell vallanom, hogy ezúttal énekmódja sem igazán tetszett. Valami nem stimmelt a hangjával. Talán egy szakértő meg tudja mondani, hogy mi lehet a gondom. Én csak azt a magyarázatot találtam, hogy a fiatalkori csilingelő magasabb hangjából még nem sikerült átrúgnia magát az időskori elcigarettázott, érdesebb, jóval mélyebb tónusú hang felé, ezért kicsit bizonytalanná vált...

Íme az egyik dal, ha valaki magyarázatot szeretne keresni nekem: (fontos itt megjegyeznem, hogy az elérhető kópiák szinte tökéletes minőségűek, a youtube-on látható minőségnél messze szebbek)

Marlene Dietrich egyébként még 1933-ban emigrált az USA-ba. A film bemutatója előtt néhány hónappal meg is kapja az amerikai állampolgárságot. Nagy erőbedobással támogatta az amerikai hadsereget a második világháború során. Gyakran lépett fel a katonáknak a front közelében. Az első győztes csapatokkal érkezett Németországba viszontlátni édesanyját és nővérét. Még találkozunk vele!