USA (Fox, Argyle Enterprises), 174 perc, Color Deluce, angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Annyira szirupos és erőltetett ez a történet, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy esetleg lehet valami valóságalapja. Márpedig van... nem is kevés!

Tényleg létezett egy Georg von Trapp nevű tengeralattjáró kapitány, aki mellesleg az osztrák-magyar monarchia egyik legsikeresebbje volt ebben a "szakmában". Valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki skarlátban halt meg. És valóban feleségül vette öt évvel később a nála 25 évvel fiatalabb nevelőnőt, aki egyik gyermekét tanította. Az is igaz, hogy az Anschluss után a nácik megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a német sereghez, és ebben a kérdésben a volt katonatiszt nem volt együttműködő az alávaló társasággal, helyette inkább elhagyta hazáját.. Viszont a filmmel ellentétben nem az Alpokon keresztül menekült a nácik elől, hanem vonatra szálltak, és Olaszországon keresztül az USÁ-ba emigráltak, ahol a remekül éneklő gyerekek saját jogon lettek híresek, még mielőtt a család történetét ebben a musicalben bárki is feldolgozta volna. 

Íme egy kép a valódi von Trapp családról, mielőtt rátérnék filmes megjelenítésükre.

Az egyik von Trapp lány, - méghozzá pont az , akit a fent nevezett nevelőnő tanított, tehát akinek köszönhető, hogy új feleség érkezett az özvegy apa mellé - megírta a család történetét. Ez alapján 1959-ben Broadway musical készült. Ebből a színpadi változatból készített közel háromórás változatot a 20th Century Fox.

• 
• 
• 

Ehhez a filmes változathoz Richard Rodgers - a musical zeneszerzője - egyébként két új dalt is írt a színpadi változathoz képest. (Három dal viszont kimaradt az eredetiből) Nem különösebben ritka egyébként musical-ek új dallal/dalokkal való megtűzdelése megfilmesítésük esetén. Ez esetben viszont a filmes változat annyira közismertté és közkedveltté vált, hogy a két új dalt később belevették a színpadi változatba is.

Talán vitán felül áll, hogy a film központi szereplője, - aki általában mindenkinek elsőként jut eszébe erről a filmről - a kedves nevelőnő: Julie Andrews. Ez a bájos arcú hölgy az, aki amúgy néhány évvel korábban a Broadway-en sikerre vitte a My Fair Lady-t, és pechére kimaradt annak a megfilmesítéséből. Közönségkedvenc lett viszont  később Marry Poppins megformálásával, de fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek a forgatásakor a Mary Poppins még nem volt mozikban.

• 
• 
• 
• 
• 

Andrews - jelenleg 86 éves - a mai napig vállal filmes szerepeket, igaz, az utóbbi húsz évben inkább animációs filmek szinkronhangjaiként találkozhatunk vele. Legközelebb a Minyonok 2-ben találkozhatunk vele Gru anyjának hangjaként.

Ne feledkezzünk meg a mogorva özvegyet alakító Christopher Plummer-ről sem. Vele kapcsolatban pedig azt kell megjegyeznem, hogy az eredeti történetet jegyző Maria von Trapp éles vitában volt a rendezővel abban a tekintetben, hogy kifogásolta apjának pokróc természetűként való ábrázolását. A filmben ugyanis eleinte teljesen érzéketlen apaként jelenik meg, akinek házában tilos az éneklés, a nevetgélés, és sípszóval irányítja hét gyermekét.

A valódi lány szerint azonban ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Teljesen átlagos családapa volt a kapitány, más beszámolók szerint pedig kifejezetten unalmas társaság volt.

Végül aztán - a nevelővő hatására - egészen megszelídül az özvegy a filmben is... De persze érthető, hogy a történet egyik valós szereplőjét bántotta, hogy egy hozzá közel álló személy a valóságostól teljesen eltérő karaktert kapott a dramaturgiai hatás kedvéért. Ezért kell egy valós történet megfilmesítésekor a történet még élő hőseit távoltartani a forgatástól. Végül erre a produkció vezetői is rájöttek. AZ említett lányt nemhogy eltávolították a forgatás közeléből, de a film bemutatójára sem hívták meg. Ha hinni lehet a pletykáknak, ezt kicsit enyhítendő, Julie Andrews szervezett egy külön vetítést, melyre ő maga vendégül látta a mellőzött hölgyet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A legtöbb musicalt élesen két csoportra tudom osztani: Kisebb részüket rajongással imádom (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease, Mamma Mia, István a Király, és még talán egy-kettő...), nagyobb részük megtekintése viszont szinte fizikai szenvedést okoz. Nos, ebben a filmben van egy két tagadhatatlanul "hallgatható" dal... de a negédes történet okozta kínokat egyedül a Salzburg környékét bemutató gyönyörű képek (esetenként légifelvételek) tudták csak ellensúlyozni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Christopher Plummerrel kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy nem rajongott különösebben a Julie Andrews-zal való munkáért. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan volt vele a munka, mintha minden nap egy Valentin-napi üdvözlőkártya fogadná... Ettől függetlenül végül jó barátok lettek, ahogy azt ezek a jóval későbbi képek is illusztrálják:

• 
• 
• 

Eredetileg William Wyler rendezte volna ezt a filmet, de aztán részben mert Wyler hallása ekkoriban már nem volt az igazi - majdnem süket volt (egy musicalnél ez nagy hátrány) átkerült a project Robert Wise rendező kezébe, aki a West Side Storyval már bizonyította, hogy a musical megfilmesítés megy neki. (Íme néhány backstage fotó)

• 
• 
• 
• 
• 

Jó választásnak bizonyult Wise, hiszen Oscar-díjat kapott a filmért, mint rendező, de mellette a vágó, a zeneszerző, a hangmérnök is megkapta ezt a díjat, és ötödikként maga a film is elnyerte a  legfontosabb kategóriában is eme szobrocskát. (És akkor még nem is beszéltünk a további öt jelölésről)

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.

Franciaország (Beta, Madeleine Parc), 87 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Mag Bodard

Most az a kivételes helyzet fordult elő, hogy egy francia zenés filmhez a Japánban készült filmplakát tetszett a legjobban. A 19 éves Catherine Deneuve annyira szép ezen a képen, hogy az ember szinte elfelejti, hogy a filmben szerepel egy másik hasonlóan igéző szépség is (Ellen Farner).

- mondja később Jacques Demy egy interjúban... és ennek megvalósításához egy új formátumot talált ki.

Ránézésre akár musicalnek is hívhatnánk, hiszen végig énekelnek benne. Ám ha elkezdjük nézni, rájövünk, hogy ez nagyon messze van a hagyományos musical felfogástól, melyekben többnyire történés ÉS betétdal - helyenként tánccal színesítve - váltja egymást elejétől a végéig. 

(Jacques Demy)

A musicalek ekkoriban már kezdenek kimenni a divatból. Egy évtizeddel korábban még harminc-negyven musical készült egy évben, a hatvanas évek közepe felé viszont már csak évente néhány. Demy tehát okkal kísérletezett a műfaj megújításával. (Előre elárulom, nem tudott hosszú távon fennmaradó stílust teremteni). 

A film elejétől a végéig minden párbeszédet énekelve adnak elő a színészek. Nincsenek versszakok, sem refrének, egyszóval nincsenek konkrét dalok. Egész egyszerűen a párbeszédet eléneklik a szereplők. Míg a hagyományos musicalben a sok-sok betétdal a néző számára tulajdonképpen megkönnyíti a befogadást, ez esetben a dalolás pont ellenkező hatást váltott ki bennem. Sokkal jobban kellett összpontosítanom, hogy követni tudjam a jelenetet, mintha prózában adták volna elő. Ennél tovább is megyek, a színészektől pont a hatásos játék lehetőségét csökkenti az, hogy énekelniük kell a párbeszédet... Egy kritikustól láttam leírva azt is, hogy ez a film a francia új hullám "anti-musical"-e... Ez talán erős, és kicsit igazságtalannak is érzem.

Nincsenek tehát dalok, számok, amik megmaradnának az emberben. Van viszont egy gyönyörű zenei motívum, mely vissza-vissza tér, és ahogy haladunk a film vége felé, egyre ismerősebben cseng, és végül az ének is rá-rácsatlakozik erre a motívumra.

Ebben a trailerben szerencsére pont erre a motívumra van felépítve minden. Hallható, ahogy a szereplők éneklik először, majd a második felében a nagyzenekar zendít rá ugyanerre a melódiára teljes drámaiságában.

A zenét Michel Legrand szerezte. Ő írta többek között Ágnes Varda Cléo 5-7-ig (1962) című filmjének zenéjét is. (Ha már Vardanál tartunk hadd jegyezzem meg, hogy ő és Demy házasok voltak) Ahogy Legrand maga meséli, a rendező társaságában leült egy pianino elé, és úgy komponálták, szinte közösen a zenét a meglevő dialógusra. Minden szereplőnek volt egy saját "témája" dallamvilága, és ott volt a nagy visszatérő szerelmi motívum is, amiről az előbb említést tettem.

Külön érdekesség, hogy az egyik szereplő - Roland - összeköti Cherbourg világát a rendező korábbi - Lola (1961) - című filmjével. Meg is említi Roloand hogy ő korábban Lolába volt szerelmes. Ezért az ő zenei motívuma a Lola című film zenéje. Az ilyen apróságokért nagyon tudok rajongani, még akkor is, ha ezt csak egy Legrand interjúból tudom, jómagam nem szúrtam ki az egyezést.

Zenei világa mellett a film színvilága az, melyet az ember nem tud szó nélkül hagyni. A fenti képen látható, hogy minden jelenethez megvolt az adott színpaletta. 

Gyakorlatilag teljesen árnyékmentes, színpompás képi világot álmodott ehhez a filmhez Demy. Sok-sor rózsaszín, kék, zöld, mindegyiknek a legélénkebb változata. Feltehetőleg az Eastmancolor nyersanyag is sokat segít ezeknek a színeknek a kiemelésében. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Emiatt a mesterséges (de tetszetős!) színkavalkád miatt végig az volt az érzésem, hogy nagyrészt stúdióban forgott a film. Mint kiderült, hatalmasat tévedtem! A külső helyszínek mind létező, ráadásul ma is meglevő helyek Cherbourgban. Legszebb példa a címadó esernyőbolt (Genevieve édesanyjának boltja), mely ugyan ma nem ernyőket árul, de attól még mindíg úgy hívják, mint a filmben: Cherbourg-i Esernyők. (lásd Google Streetview) Jobbra a falon látható is egy emléktábla-szerűség, mely felhívja a figyelmet, hogy bizony itt forgott a híres film.

A történetben az a legfigyelemreméltóbb, hogy Demy úgy érte el a kívánt hatást - a néző sírja el magát -, hogy semmi igazán drámait nem tett a filmbe. Egy Guy nevű autószerelő fiatalember (Nino Castelnuovo) és Genevieve (Catherine Deneuve) egymásba szeretnek. Ám a fiút behívják az algériai háborúba katonának. Utolsó együtt töltött éjszakájukon egymásé lesznek. Genevieve terhes lesz. Közben Roland - egy gazdag ékszerész - beleszeret a gyönyörű szőkeségbe. Rolandot már említettem, őt ismerhetjük a Lola című filmből. Ott Lolába volt reménytelenül szerelmes, itt Genevieve-be. A legszebb, hogy ugyanaz a Marc Michel játssza Rolandot, mint aki a Lolában játszotta.

Genevieve egy darabig kitart Guy mellett, ám amikor hosszú ideig nem hall Guy felől, megadja magát Roland szerelmének... De a háborúnak egyszer vége szakad...

• 
• 
• 

Szinte senki nem bízott a filmben. Őszintén szólva az első fél órában én sem. Az, hogy a párbeszédeket énekelve adják elő, tényleg nagyon megnehezítette a befogadást. A film második felére sikerült ráállnom erre a stílusra, akkorra sikerült annyira elengedni magam, hogy ne arra figyeljek, hogy énekelnek, hanem csak sodródjak az árral. 

Producert is csak nagyon nehezen találtak a filmhez Demy-ék. Forgalmazni viszont megint csak senki nem akarta az elkészült filmet. Végül nagy nehezen, némi zsarolással sikerült aláírni egy szerződést, mely szerint 3 hétig műsoron tartják a filmet a mozik... Végül 7 hónapig nem vették le a műsorról, mert akkora sikere volt. Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, és külföldön is hatalmas sikert aratott.

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

• 
• 
• 
• 

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

• 
• 
• 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

• 
• 
• 

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America

 

USA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

• 
• 
• 

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

Ami különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

• 
• 
• 

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

• 
• 
• 

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

• 
• 
• 
• 

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

• 
• 
• 

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...

EnnekUSA (MGM, Sol C. Siegel Productions), 107 perc, Technicolor, angol

Rendező: Charles Walters

Producer: Sol C. Siegel

Írhatnám, hogy ugyanezt a történetet már egyszer láthattuk a Philadelphiai Történet című 1940-es filmben, hiszen ez tulajdonképpen ugyanannak a sztorinak a musicales feldolgozása, de rájöttem, hogy ebben az esetben történetről beszélni nagyon erős túlzás.

Az eredeti filmben Katharine Hepburnnek többek között Cary Grant és Jimmy Stewart csapta a szelet, ebben a változatban pedig Grace Kelly alakítja az esküvőjének előestéjén elbizonytalanodó menyasszonyt, és a jellegtelen vőlegénye mellett Frank Sinatra és Bing Crosby kerül közelebbi kapcsolatba a szőke szépséggel.

Az említett alaptörténet tényleg annyira semmitmondó, hogy nagy bajban lennék, ha akár csak néhány mondatban össze kellene foglalnom, hogy mi is zajlik a filmben. Valószínűleg azért nem is értem, az összefüggéseket, mert olyannyira gyermeteg, hogy  racionalitásnak nyoma sincsen, viszont nem elég szürreális ahhoz, hogy a másik végletbe tolva izgalmassá váljon.

Ennek ellenére most egyáltalán nem éreztem kellemetlenül fárasztónak ezt a filmet. Nem volt olyan nyomasztó érzés, mint amikor egy végtelenül üres film borzasztóan mélynek akar látszani.

Ez a film pontosan az, aminek elsőre is tűnik: egy habkönnyű bő másfél óra, néhány ötvenes évekbeli jazz nótával megfűszerezve. Egy pillanatig nem tűnt többnek a forgatókönyv egy fércműnél, mégsem éreztem, hogy mindjárt a falat kaparom.

Bár egyik szám sem olyan, ami különösebben ismert lenne a huszonegyedik században, mégis különleges élmény a fiatal Frank Sinatrát, vagy a középkorú Bing Crosbyt énekelni hallani, hogy Satchmo-ról azaz Louis Armstrongról ne is beszéljünk...  Armstrong egyébként önmagát alakítja.

• 
• 
• 

Ha pedig nem hatott volna meg, hogy efféle hatalmas könnyűzenei klasszikusokat nézhetek és hallgathatok, akkor még mindig ott lett volna a szépséges Grace Kelly, akinek a szereplése azért különleges itt, mert ez volt számára az utolsó, ezután többet nem filmezett. Ekkor már a Monacói herceg menyasszonya volt, és a film bemutatóján már mint hercegné vett részt. 

• 
• 
• 
• 
• 

Grace Kelly egyébként nem feltétlenül volt az a hideg szépség, amilyennek a vásznon sokszor tűnik. Gyakran voltak kalandjai filmforgatások során partnereivel. Mondják, hogy a házas Gary Coopert is elcsábította a High Noon forgatása során, de néhány évvel később az itt is szereplő Bing Crosby is elcsábult szépségének, akit talán Marlon Brando ütött ki a nyeregből. Szóval Kellyben feltehetően sok szeretet lakozott, és ezt a szeretetet nem habozott másokkal is megosztani...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sokan úgy tartják, hogy a herceg és Grace Kelly házassága inkább volt egy marketing fogás az uralkodó részéről, mint egy romantikus kapcsolat beteljesülése. Mindenesetre hercegnéként már nem forgatott több filmet, így tőle is elbúcsúzunk a továbbiakban...