Franciaország (Les Etablissement Braunberger-Richebé), ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Charles David, Roger Richibé, Pierre Braunberger

Gyerekkoromban imádtam a Kemény Henrik féle Vitéz László bábelőadásokat, ahol a Paprika Jancsira hajazó főszereplő furkósbottal vagy valamilyen más alkalmas eszközzel csépelte a gonoszok fejét. Egy ilyen bábelőadás keretezi a filmet.

Egy báb-konferanszié társadalmi drámaként próbálja felkonferálni a filmet, melyben a gonosz elnyeri méltó büntetését. De jön egy újabb konferanszié báb, aki  belevág az első szavába: ez már vígjátékként konferálja fel a filmet. Végül jön egy harmadik báb, és furkósbottal jól helybenhagyja az első kettőt, és maga is felkonferálja a filmet: Sem nem dráma, sem nem komédia, nincs morálja, és nem is bizonyít semmit. Nincsenek benne hősök, sem gonoszok, csak mindennapi emberek, mint te, meg én... Három főszereplője van: A Férfi, a Nő, és a Másik Férfi... mint mindig...

És azt hiszem, hogy amit a harmadik báb mondott, az szóról szóra így igaz. A szerelmi háromszög karakterei valóban hétköznapi emberek, és egyikük sem keltett különösebb szimpátiát bennem, de különösebb ellenszenvet sem éreztem egyik iránt sem. Közönnyel néztem végig közös bukásukat. Ezt persze semmiképpen nem írnám a film javára.

Egy nem különösebben vonzó utcalány és stricije kihasználja egy középosztálybeli férfi bambaságát, és anyagilag jól lehúzzák, még a munkahelyen is sikkaszt, hogy a lányt támogatni tudja. Ezt a tevékenységet végül már olyan elképesztő szinten művelik, hogy a lebukás elkerülhetetlenné válik. És ez végül mindegyikük számára tragikus következménnyel jár.A film rendezőjének ismerősen csenghet a neve, és ezúttal nem véletlen névrokonságról van szó. Jean Renoir ugyanis a híres impresszionista festő Pierre-Auguste Renoir fia volt.

Bevallom, ez a film az 1001-es lista azon kevés művei közé tartozik, melyek szinte semmilyen hatást nem váltottak ki bennem. Felettébb érdekes ellenben a film készítésének háttértörténete.

Aki hallott már a Sztanyiszlavszkij féle módszerről, az tudja, hogy ez valami olyasmit jelent, hogy a színészek nem rutinból játsszák el a darabokat, hanem érzelmi emlékek alapján bizonyos fokig azonosulnak az éppen játszott szereppel. Nos, ennél a filmnél szinte száz százalékig ez történt, és ennek a története sokkal jobban letaglózott, mint maga a film. Íme tehát a valóság:

Michael Simon, a bamba palimadarat játszó színész a forgatás során valóban beleszeretett az utcalányt alakító Janie Marése-be. A színésznő viszont az ő futtatójába, Georges Flamant-ba szeretett bele, pont úgy, ahogy ez a filmben is volt. Állítólag a rendező Renoir-nak ebben kifejezetten benne volt a keze, a háttérből ügyesen mozgatva a szálakat, valahogy sikerült a valóságban is létrehoznia azt a felállást, amit a filmjében látni akart, pont azért, hogy minél hitelesebben játsszák szerepüket. Na de az igazi dráma akkor következett be, amikor a forgatás befejezése után Flamant (aki állítólag alig tudott vezetni), elvitte a belé halálosan szerelmes színésznőt autókázni. Balesetet szenvedtek, a színésznő meghalt... A bambát alakító szerelmes Michael Simon természetesen összetört, a temetésen elájult, csak támogatással tudott odasétálni a sírhoz. Később éles pisztollyal fenyegette Renoirt, mondván ő tehet minderről... (Azaz, ha nem keveri a kártyákat, akkor az autókázás sem jött volna létre.) Mire a rendező állítólag csak ennyit mondott:

Lelőhetsz... a film elkészült...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Film Sonores Tobis), 82 perc, ff., francia

Rendező: René Clair

Könnyed kis franciás vígjáték, sok-sok zenével, benne hajsza Párizsban egy elveszett zakóért...

De miért van olyan nagy jelentősége ennek a zakónak, és mitől lesz tipikusan franciás a film?

Csak a francia vígjátékok kezelik a megcsalást ilyen bájosan nagyvonalúan:

A fiatal, csóró festő - aki folyton hitelezői elől menekül - a műteremben épp átkarolja és megcsókolja modelljét, amikor belép a férfi jegyese. A lány rögtön látja, hogy mi történt a festő és modellje között, és duzzogva kimegy. Nem csinál jelenetet, de azért érthető módon dühös...

A modell rögtön leveszi, hogy mi a helyzet: - Mérgesnek tűnik a lány. Ő a barátnőd?

A festő rögtön tagad: Nem! Ő csak a szomszéd. Kedves lány. De nem tudta, hogy épp a te portrédat festem. Csak meglepődött.

A modellt persze nem lehet ilyen könnyen átverni: Biztos csapod neki a szelet!

Festő: - Dehogyis! Csak ilyen ... eljegyzés félében vagyunk...

Modell: Oh?!...

Ezekre a csalfa francia fiúkra ezek szerint nem lehet igazán haragudni... Bájos párja - aki mellesleg balett-táncos - morog ugyan egy kicsit a szomszéd szobában, de ezen túl semmi nyomósabb következménye nem lesz a dolognak... illetve dehogynem...

Ugyanis amikor a lakásba egy - a rendőrök elől menekülő - tolvaj beugrik az ablakon keresztül és a lány segítségét kéri, nem habozik odaadni neki a festő egyik zakóját, hogy abban - ruhát váltva - el tudjon menekülni a rendőrök elöl. Hogy ez mekkora könnyelműség volt, az akkor derül ki, amikor a festő jóbarátja lázasan újságolja, hogy megnyerték a lottó főnyereményt. És ugyan hol van a nyerő szelvény? Hát persze... a zakóban!

És innét egy szinte véget nem érő hajsza indul a zakóért... és igazi vígjátékhoz méltóan többször szinte már megkaparintják, de minden alkalommal az utolsó pillanatban lecsúsznak róla... Közben időnként dalra fakadnak... igazi musical. Az eddig látott filmektől eltérően itt már nem a történet igényli, hogy énekeljenek - azaz nem a bárzongorista, a jazz énekes, stb. énekel, hanem mindenki dalra fakad, mint egy igazi modern musicalben.

Egy sznob cinefil barátom mondta egyszer, hogy ő nem hajlandó olyan filmet megnézni, amiben a szereplők elkezdenek énekelni. Én nem osztom a műfajok ilyen módon való diszkriminálását. Musical-ek között is vannak rendkívül jók! 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Sajnos ehhez a filmhez jelenleg nincsen ingyenesen nézhető link. Ha te tudsz, kérlek jelezd emailben, és belinkelem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország 63 perc, ff, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Noailles vicomte-ja

A lényeg a nemi ösztön és a halál érzete. Szürrealista őrületbe csomagolt romantikus film. - mondja Buñuel a filmről...

Nos, a "szürrealista őrület" megfogalmazással semmiképpen nem szállnék vitába.

Dalí és Buñuel első közös filmje, Az Andalúziai Kutya felkavarta a kedélyeket, de az igazi botrány elmaradt, és bár arra jó volt, hogy Noailles vicomte-jától felkérést (és persze pénzt) kapjanak egy nagyobb lélegzetvételű film elkészítéséhez, a fiúk azért rossz néven vették, hogy az embereknek tetszett a filmjük:

Dalí: „A közönség nem fogta fel, mi az erkölcsi mondanivalója ennek a filmnek, amely minden kegyetlenségével és erőszakosságával őket veszi célba”

Buñuel: „Akik látták, azt hiszik: nagy sikerű film. De hát mit tehetek azok ellen, akik lelkesednek minden újért, még akkor is, ha a szóban forgó újdonság legmélyebb meggyőződésüket sérti? Mit tehetek a félrevezetett és hazug sajtó ellen? Az ostoba tömeg ellen, amely szépnek meg költőinek minősíti azt, ami valójában kétségbeesett, szenvedélyes bujtogatás gyilkosságra?”

Egy szó, mint száz, Buñuel leszerződött az említett "szponzorral", és Dalí-val elkezdték tervezgetni a folytatást "Andalúziai Szuka" címmel. Ez végül - további címötletek elvetése után - módosult "Aranykor"-ra. Szürrealista film lévén sok esetben hiába keresünk összefüggéseket. A cím magyarázata sem feltétlenül egyértelmű: De talán a legvalószínűbb megoldás a következő: Dalí gyerekkorában az általa a mosókonyhában berendezett műteremben szeretett egy vizes dézsában ülve festményeket tartalmazó albumokat nézegetni. Kedvencei az aktokat tartalmazó képek voltak. Ezek közül is kiemelkedett Ingres - Aranykor című olajfestménye. Feltehetően innét tehát a cím.

Újra összeállt tehát a páros, de végül nem jött össze a közös munka. A folyamat viszonylag korai szakaszában megakadt az együttműködés, és Buñuel végül egyedül készítette el a filmet.

A két fél persze különbözőképpen tekint vissza a dologra: Míg Buñuel például úgy emlékezett vissza később, hogy Dalí egyetlen ötletét valósította csak meg a filmben (a parkban kővel a fején sétáló férfit), addíg Dalí visszaemlékezései szerint a film gyakorlatilag az ő forgatókönyve alapján valósult meg, de Buñuel által lebutított formában.

Az igazság - mint a legtöbb esetben - valahol félúton a kettő között lehet. Mindenesetre az biztos, hogy az egyik jelenet helyszínét - a Creus-foknál játszódóét - Dalí jelölte ki a forgatókönyvben. Ez Spanyolország legészakibb pontja, egyben Dalí születési helye.

Az első francia hangosfilmek között készült ez a film, ugyanakkor nem mondható el, hogy erőteljesen kihasználná a hang adta lehetőségeket, bár a szűrrealitás ezen a csatornán is megjelenik. Többször előfordul, hogy a beszélő szereplők csak némafilmes képfeliratot kapnak, ám emellett az a valószínűtlen dolog is megesik, hogy halljuk a szereplőket egymással beszélgetni, de igazából nem mozog a szájuk. Ugye emlékszünk? Ez az Andalúziai Kutya folytatása, tehát ezek ugyanolyan álomképek, mint amiket abban láttunk. Itt bármi megtörténhet, sőt, minél valószerűtlenebb valami, annál helyénvalóbb!

Például ki lepődik meg azon, hogy egy öngyilkos belügyminiszter teste felesik a plafonra és ott hever élettelenül? Vagy azon, hogy a franciaágyon teljesen normális, ha egy tehén lustálkodik, és csak hosszú tusakodás hatására hajlandó átadni a helyet? Ezek a dolgok ebben a filmben a lehető legtermészetesebbek...

A posztot azzal kezdtem, hogy a kitűnő művészek nehezményezték, hogy az előző filmjük nem kavart igazi botrányt. Nos, ennél a filmnél Buñuel-nek már semmi oka nem volt a panaszra!

Az még talán elment volna, hogy egy felajzott nő, egy szobor lábujját "szopkodja", de az, hogy a De Sade márkitól kölcsönzött Szodoma 120 napja jelenetben az egyik perverz szadista - Blangis herceg - mikor színre lép, Jézust látjuk, - pontosabban egy olyan figurát ahogyan csak és kizárólag Jézust szokták ábrázolni - már sok volt.... Ezek a dolgok tehát kiverték a biztosítékot annyira, hogy a felhergelt csőcselék végül betört az egyik vetítésre, tintát locsolt a vászonra, szétverte a termet, és kizavarta a közönséget... végül a hatóságok betiltották a filmet.

Buñuel tehát ezúttal megvalósította célját. Megvolt a botrány, a film beteljesítette célját. Ámen.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Société Générale), 83 perc, ff, néma

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Fentem a fogamat erre a filmre már régóta... Egyrészt azért, mert sok helyen hivatkoznak rá, mint az egyik legjobb némafilmre, másrészt a Nemzeti Színházban láttam egy Szent Johanna előadást (G.B. Shaw) Alföldi rendezésében, Bánfalvi Eszterrel a főszerepben, és az finoman szólva is erős hatással volt rám. Bár az előadásnak és ennek a filmnek csak annyi köze van egymáshoz, hogy alapjában véve ugyanarról szólnak, - Jeanne D'Arc elítéléséről és kivégzéséről - talán jogos volt az önkéntelen összehasonlítás...

Először azonban néhány szó a "sztory"-ról és a rendezőről:

Szent Johanna, (született Jeanne d'Arc) francia parasztlány volt a százéves háború alatt. Ennek a háborúnak nagy vonalakban az volt a lényege, hogy a francia trónutódlási zűrzavart kihasználva az angolok megszállták Franciaországot - mintegy maguk is bejelentkezve a trónért. Kicsit elhúzódott a dolog, valójában nevétől eltérően 116 évig tartott, mígnem tisztázni tudták a szituációt az ellenérdekelt felek.

Az Angolok kiűzésében feltehetően jelentős szerepe volt hősnőnknek, aki fiatalkora óta isteni látomásokról számolt be, majd 16 éves korában rábeszélte az Orleans felszabadítására küldött sereg irányítóját, hogy fehér páncélba öltözve velük tarthasson. Korábban a franciák vereséget vereségre halmoztak, ekkor viszont valami furcsa történt: elkezdtek győzni.

Johanna vallási fanatizmussal kevert lelkesítő szerepe az addig csak a trón megkaparintásáról szóló konfliktust vallási háborúvá változtatta, ami összerántotta és győztessé tette a francia sereget. Végül egy csata során az angolokkal szövetséget kötött Burgundiak elfogták és eladták az angoloknak, akik - vélhetően a háború Johannának köszönhető vallási színezetét letörendő - francia területen, francia egyházi bírósággal többszöri eretnekség vádjával elítéltették és máglyára küldték Johannát.

Carl Theodor Dreyer dán filmrendező folyton a helyét kereste. Próbált olyan stúdiókhoz szerződni, ahol bővebb költségvetéssel dolgozhatott. Ezért második filmjét Svédországban készítette, hogy aztán egy Dániai visszatérés után Németországban, majd újabb otthoni próbálkozás után Norvégiában, majd a szokásos otthoni kitérő után Francia finanszírozással belevágjon a Jeanne d'Arc peréről és elítéléséről szóló filmbe. Főszereplőnek azt a Renée Falconetti-t kérte fel, aki inkább színpadi komikus volt, és bár ezelőtt szerepelt már egy filmben, a Jeanne d'arc után soha többé semmiben.

 A filmet a bemutatója után azonnal hatalmas elismerés övezte, a főszereplő alakítása lenyűgözte a kritikusokat. Falconetti egyszerűen nem értette, hogy mi ez a nagy rajongás az irányában...

... szégyen-szemre be kell vallanom, hogy ezt én sem értem ...

Elismerem, hogy szokatlan, és - az első néhány percben - mellbevágóan hatott a realista stílusban, premier plánban mutatott minden sminket nélkülöző arc, és az arcon látható - szinte az elmezavar határát súroló - gesztusok túlzó jelenléte, többnyire "világos semmi" háttér előtt. Talán nem esek túlzásba, ha azt mondom, hogy a film közel felét ez teszi ki. 

Dreyer munkamódszere állítólag a következő volt:  Letérdeltette Falconettit, nagyon kényelmetlen, talán fájdalmat is okozó módon, és hosszú-hosszú perceken át vette az arcát különböző szögekből, és próbált egyre több fájdalmat kisajtolni belőle. Később a nyersanyagot közösen átnézték, Dreyer kiválogatta azokat a pár másodperces részeket, amit használni szeretett volna. Ezek a kiválogatott jelenetek voltak a kiindulópontjai a másnapi felvételeknek. A filmet szigorúan időrendben vették föl! Egy idő után már annyira összecsiszolódtak, hogy Falconetti az instrukciók alapján is azonnal tudta hozni amit Dreyer látni szeretett volna.

Persze azért a közeli szenvedő arcokon túl más is látható ebben a filmben. A költségvetés nagy része a díszletre ment el, ez azonban nem nagyon látszik a végeredményen, mivel a szokatlanul sok közeli miatt a legtöbb jelenetben alig látszik valami ebből a díszletből. Kár, mert ami látszik, az alapján egy kifejezetten izgalmas expresszionista háttér készült.Mint említettem, a kritikusok körében hatalmas volt az ováció, azonnal mesterműnek kiáltották ki a filmet. Talán csak a korabeli Variety (USA filmes magazin) volt az egyetlen, melynek kritikusa lehúzta a filmet, mindemellett óriási anyagi bukás volt a mozikban.

Míg a poszt elején említett Nemzeti Színházas Szent Johanna végén a máglya-halálkor borsózott a hátam a feszültségtől, ennél a filmnél sajnos semmi ilyesmit nem éreztem. Az erőteljesnek tűnő, közelről mutatott arc-játék pedig üresnek hatott, hosszúnak és egyhangúnak. Ráadásul egy percig sem tudtam elszakadni attól, hogy a 19 éves Johannát egy 35 éves színésznő alakítja... Érdekes, Bánfalvinak el tudtam hinni, hogy ő 19, pedig a bemutatókor már ő is elmúlt 30. Tényleg nagyon sajnálom, mert többre számítottam...

Dreyer ezután még próbálkozott egy magánember által finanszírozott filmmel (a Vámpírral), ami szintén hasonló bukta volt, ez annyira elvette a kedvét a filmkészítéstől, hogy 1943-ig nem is készített semmit.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország, 22 perc, néma, ff.

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Luis Buñuel

Buñuel szájában cigaretta, kezében egy klasszikus borotvapenge, megfelelő módon megélesíti... ellenőrzi az élességét... Szétfeszíti egy nő szemhéjait (a nő nem ellenkezik), és az éles pengével kettéhasítja a szemgolyót...

... így kezdődik Salvador Dalí és Luis Buñuel közös filmje...

Az egész egy furcsa álom. És ez a film tökéletesen ragadja meg az álom legfontosabb tulajdonságait: azaz nincsenek szabályok, a dolgok nem logikusan következnek egymásból, és az események - melyeket nagyrészt tudatalattink irányít - többnyire látszólag megmagyarázhatatlanul alakulnak álmainkban. Ez a film pontosan ilyen.

Tegnap éjjel néztem meg ezt a filmet, és a ma délutáni szunyókálásomból felkelve átgondoltam, hogy mit álmodtam, ekkor jöttem rá egy csomó dologra a filmmel kapcsolatban. Álmomban is többször előfordult például, hogy az események során egyik pillanatról a másikra olyan családtagok ültek körülöttem, akik néhány másodperccel korábban a közelben sem voltak. És amitől ez igazán álomszerű, hogy akkor ez egy picit sem tűnt furcsának vagy zavarónak.

Ebben a filmen végig ilyen furcsaságok történnek, teljesen logikátlanul. És azt hiszem, a legnagyobb hiba lenne, ha megpróbálnánk valami nagy okosságot, ne adj isten üzenetet találni ezekben a furcsaságokban.

A film terve úgy fogalmazódott meg, hogy Dalí és Buñuel egy étteremben álmaikról beszélgettek. Dalí a kezét ellepő hangyákról mesélt, Buñuel pedig egy felhőről, mely vonulásával szinte felhasítja a holdat, akárcsak egy borotva egy szemgolyót... ez a beszélgetés meg is alapozta közös filmjüket.... a két álom keresztezéséből született ez a szürrealista Andalúziai Kutya.

Szürrealizmus: Elsősorban a festészetre és szobrászatra jellemző művészeti irányzat, mely az 1924-1945 években volt a legnépszerűbb. A 'sur réalisme' (realitáson túl) francia kifejezésből származik az elnevezése. Lényege valamiféle elvonulás a fantáziába, álmok világába, sőt néha egy félelmetes, őrülten irreális világba.

Mint említettem, szinte semmilyen összetartó erő nincs a filmben azon kívül, hogy egy rémálomszerű festménnyé áll össze végül. Kicsit olyan, mint Alíz Csodaországban, azzal a különbséggel, hogy ez esetben még véletlenül sem hiszi róla senki, hogy gyerekmese. Ezért is címkéztem fel - az 1001-es lista során először, de nem utoljára - 18+ címkével ezt a filmet.

Amit Dalí és Buñuel eltervezett, azt tökéletesen valósítja meg a film, tökéletesen eltalált időtartamban. 22 percben pont elfogadható az adagolása. Ennél hosszabban már unalmas lett volna, de így egy izgalmas, nagyon furcsa kis kirándulás volt...

Franciaország (Societé Générale), 332 perc, ff., néma

Rendező: Abel Gance

Producer: Abel Gance

Napóleon megítélése még Franciaországon belül sem teljesen egyértelmű. Aki esetleg túlságosan pozitívan nyilatkozik róla, arra könnyen rásütik, hogy nem eléggé köztársaság párti. Holott a francia forradalom, - mely létrehozta a Francia Köztársaságot - voltaképpen jakobinus terrort és anarchiát hozott az országnak, melyből pont Napóleon diktatúrája jelentett kiutat.

Napóleon feltehetőleg a leghíresebb francia, és "Code Napoléon" néven ismert polgári törvénykönyve - persze módosításokkal - még mindig érvényben van, sőt a világ több országának törvényalkotására is nagy hatással volt. Jelentősége tehát vitathatatlan. 

Úgy tűnik, hogy Abel Gance személyében egy őszinte rajongójára talált Napóleon. Több mint 9 (!) órás filmet forgatott róla, és tervei szerint ez egy 6 részes sorozatnak csak az első filmje lett volna. Ennek megfelelően nem a teljes Napóleon-életrajzot dolgozza fel. Az itáliai hadjárattal ér véget a film, amikor Napóleon még "csak" tábornok volt. Tehát császárságáról még csak szó sem esik. Végül a 6 részes project nem folytatódott, bár Napóleonhoz többször visszatért élete során Gance.

A főszereplő - a Napóleont alakító Albert Dieudonné - furcsa választás volt erre a szerepre. A későbbi francia császárt festményeken leginkább tömzsi, kissé kopaszodó férfiként ábrázolják. Ebben a filmben viszont dús, hosszú a haja, alkata pedig inkább soványkás... Színészi teljesítménye pedig leginkább abban merül ki, hogy nagyon komoly arccal szemléli az eseményeket. Egyszer a film második felében elmosolyodott, mintegy bizonyítva, hogy képes alapvető érzelmeket is kimutatni. Ez persze még mindig elviselhetőbb, mint az általam gyakran kifogásolt teátrális ripacskodás, de egy főszereplőtől azért ennél többet várnánk, főleg azért, mert ennél szinte minden másik szereplő komolyabb teljesítményt nyújt ebben a filmben.

Mint említettem, a film nagyon hosszú... nagyon... Egy ülésben gyakorlatilag végignézhetetlen. 1927-ben még nem nagyon voltak TV adások (bár teszt-adásokkal már kísérleteztek), de ennek a filmnek a felépítése alapján Gance mintha kicsit a kora előtt járva tv-sorozat jellegű formátumban gondolkozott volna. Ugyanis a film 5 darab egyenként nagyjából 1 órás részre bontható, melyek szinte függetlenek egymástól: (1) Gyerekkor a kadétiskolában; (2) Francia Forradalom; (3) Toulon-i felkelés leverése (4) A Jakobinus terror (Napóleon is börtönbe kerül); (5) Az Itáliai sereg.

Impresszionista filmről beszélünk, és ez a film újra megerősíti bennem, hogy a francia impresszionizmus nagyon közel áll az Eisenstein-féle montázsfilmekhez. De egy csomó újítással még azokra is rátesz egy lapáttal.

A legszembeötlőbb újítás ebben a filmben a szélesvásznú jelenetsor az utolsó 20 percben. Ebben az időszakban a filmek még 4 : 3-as képaránnyal készültek. Ez pontosan ugyanaz, mint amilyen a TV-k képaránya is volt a 20. század nagy részében. Gance viszont már ekkor érezte, hogy sokkal kellemesebb egy széles formátumú vásznon nézni a filmet. A formátum-váltások általában azt jelentik, hogy le kell cserélni a használatban levő vetítő gépeket. Gance ehelyett olyan megoldással próbálkozott, amihez nem kell lecserélni a vetítőket, csak a meglevő mellé be kell tenni két másikat. Így a formátum már 12 : 3, azaz 4 : 1

A Polyvision nevet kapta ez a technika. Formátumnak nem igazán nevezném, hiszen ezen a filmen kívül soha senki más nem használta. Sőt, a filmből néhány hét után ki is vették ezeket a széleket, - bonyolulttá tette a vetítést - és csak a 70-es évekbeli restauráció során lett újra látható ez a szélesvásznú változat.

Abel Gance rendkívül kreatívan használta ki ezt az ötletét. Volt, hogy ultra-szélesvásznú képet hozott létre...

 ...de volt, hogy tablóként használta ezt a kiszélesített vásznat, és különböző képeket vetített az egyes harmadokra.

Osztott képernyős megoldást egyébként nem csak a film végi szélesvásznú részen használt, a film elején is kísérletezik 2 x 2 majd 3 x 3 osztásokkal.  Ezek a kreatív kísérletezések egyébként rendkívül jellemzőek erre a filmre. A ma már megszokott feszültség növelő fogások, mint pld. a kamera különböző módokon történő mozgatása - pld. lóhátra, hintára, stb. való rögzítése akkor még egyáltalán nem volt magától értetődő. Emlékezzünk vissza mondjuk a Bagdadi Tolvaj - ami kalandfilm lenne a javából - statikus képeire.

Kicsit bosszankodtam, amikor kiderült, hogy idén Novemberben fog megjelenni a film csilli-villi felújított változata, hiszen a jelenleg elérhető legjobb verzió is mélyen a többi 1927-es film képminősége alatt van. Közé tettek egy rövid részletet ebből a felújított változatból, és irigyen néztem...

A legtöbb elemzésben a gyermekkori szakasz hógolyózós jelenetét szokták kiemelni - egyébként joggal -, felhívva a figyelmet a különleges vágások és kameramozgások által létrehozott atmoszférára, én azonban két másik jelenetre hívnám fel a figyelmet:

Az első az egyik legviccesebb némafilmes jelenet, amit eddig láttam. Olyan váratlan volt ebben a filmben, hogy először nem is igazán hittem a szememnek: Egy hivatalban, ahol a terror alatti nagyüzemben végzett kivégzésekhez gyártották a vádiratokat, két humanista írnok titokban elkezd megsemmisíteni néhány terhelő dokumentumot. Úgy, hogy megeszik azokat. Annyira jól adják elő, és annyira váratlanul, minden előkészítés nélkül jött ez az abszurd jelenet, hogy a meglepetés ereje miatt dupla erősséggel hatott. Fergeteges...

A másik viszont már valóban drámai csúcspontja a filmnek. Amikor Napóleon az itáliai sereg átvétele előtt belép az elhagyatott Konventbe összeszedni a gondolatait, megszólítja őt a "Forradalom Szelleme" az akkor már halott Danton, Robespierre, Marat és Saint-Just képében. Itt jegyzem meg, hogy Saint-Just-öt maga Abel Gance alakítja, ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert Saint-Just első megjelenése előtt a rendező is fontosnak tartotta feliratozni, hogy ezt a szerepet bizony maga Abel Gance játssza. Volt tehát ego-ja a a rendező úrnak.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Napoleon (1927) - 1 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 2 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 3 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 4 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) -5 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 6 by patrick-mcinerney-5