Franciaország (R.A.C.) - 109 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Albert Pinkovich, Frank Rollmer

Vannak filmek, melyeknek már a címében van valami megmagyarázhatatlan erő, ami megelőlegezi, hogy valami különleges alkotásról van szó. Jancsónak van jó néhány ilyen elementáris erejű címe, pl. "Fényes Szelek", "Csend és Kiáltás" vagy "Oldás és Kötés", de ilyennek érzem a "Száll A Kakukk fészkére" és az "A Bárányok Hallgatnak" című filmeket is, hogy találomra kiemeljek néhányat....

A cím titokzatos, és a film megtekintése után is csak sejtései lehetnek az embernek, hogy mi is lehet ez a "nagy ábránd"... És el kell árulnom, hogy az igazi megfejtéshez olyan lexikális tudás szükséges, amivel valószínűleg nagyon kevés ember rendelkezik. A megfejtést elárulom a poszt végén.

Végre egy minden tekintetben magas színvonalú francia film! Ráadásul sztárokkal teletűzdelve. Vegyük rögtön Jean Gabin-t, aki a korszak talán legnagyobb francia közönség-kedvence volt. Az ő szereplésének köszönhette Renoir, hogy viszonylag jól volt eleresztve a film büdzséje. 

Aztán itt van még Erich von Stroheim. Ez a tenyérbemászó csodabogár, aki pályája során mindenkivel összetűzött, akivel csak tudott. Közismert, hogy Irving Thalberg-gel a Universalnál és az MGM-nél is éles vitái voltak von Stroheim-nek, amikor még egyáltalán hagyták rendezni. Ennek a filmnek a készítésekor Amerikában már leáldozóban volt a csillaga, és Európába jött szerencsét próbálni. Renoir úgy tekintett az amerikaira (aki itt német tisztet játszott), mint egy hatalmas példaképre. Ezért is okozott benne hatalmas törést, hogy von Stroheim eleinte mindenbe bele akart szólni a maga ellentmondást nem tűrő stílusában. Renoirnál végül elszakadt a cérna, amiből üvöltözésig fajuló vita kerekedett, amit állítólag mindkettőjük részéről könnyes összeölelkezés zárt. Mindenesetre von Stroheim ugyanazzal a bicskanyitogató kivagyisággal hordja ferdén a sisakot, ahogy azt a 15 évvel ezelőtti Szeszélyes Asszonyokban már láthattuk tőle, és amely - valljuk be - rendkívül jól állt neki.

Háborús film, de nincsen benne csata. Az első világháború alatt játszódik, 3 francia fogoly sorsát követjük végig, nagyrészt német tiszti fogolytáborokban. Annak, hogy tiszti fogolytáborokat írok, jelentősége van. Magyarázat helyett idézem a film egyik párbeszédét, és minden azonnal világos lesz. Két fogoly beszélget:

- Mindent lehet venni a városban?

- Majdnem mindent... de csak a kantinon keresztül.

- Nagyszerű! Egy fotelt szeretnék... egy kényelmes fotelt. Egy játékkártyát, pár könyvet és angol cigarettát.

- Oh... azt nem hiszem, hogy talál.

- Nem???

Szóval ezek a tiszti fogolytáborok inkább hasonlítanak szanatóriumhoz, mint fogsághoz, de a mi három francia tisztünk feltett szándéka, hogy megszökjenek. A fogság és a háború összekovácsolja őket, ám végig tisztában vagyunk vele, hogy háborún kívül semmi közük nem lenne egymáshoz, hiszen a társadalmi különbségek elszigetelnék őket egymástól.

Először is ott van a legelőkelőbb, Boeldieu kapitány, akiről kiderül, hogy arisztokrata felmenőkkel rendelkezik. A hasonló ősökkel rendelkező német tiszt (von Stroheim) azonnal megtalálja a közös hangot a kapitánnyal. Fogolyként is mint úriemberrel bánik. Fölöslegesnek tartja átkutatni cellájukat, ha a kapitány úri becsületszavát adja, hogy nincsen a szobában semmi tiltott dolog.

Másodsorban ott van a Gabin által alakított gyári munkásból lett tiszt, Maréchal. Rajta már keresztülnéz a német tiszt. Nem ellenséges vele, de semmibe veszi, mivel nem tartozik a felsőbb osztályhoz. 

Harmadikként pedig Rosenthal, a zsidó, aki mindent megtesz, hogy befogadják társai. Neki van a legnehezebb dolga, hiszen, nemcsak, hogy zsidóként kicsit különcnek tekintik, de szülei nem is franciák. Így neki meg kell dolgoznia, hogy barátkozzanak vele. A gazdag rokonoktól kapott csomagok tartalmát mindig megosztja a többiekkel, mivel a német koszt a táborban ehetetlen. Igen, nem tévedés, ezekbe a tiszti fogolytáborokba csomagot küldhettek a rokonok a bentlakók számára. Az első világháború még ilyenformán zajlott. Renoir biztosan jól tudta, hiszen ő maga is volt katona.

Jó a film! Vannak benne egészen meghatóra sikeredett jelenetek. Van benne némi humor. Még izgalom is adódik, vajon a szökés sikerül-e végre valahára...

És akkor a végére, ahogy igértem... vajon mit takar a "Nagy Ábránd"? Vagy pontosabban a "La Grande Illusion"?

1909-ben Norman Angell, egy angol újságíró-politikus kiadott egy könyvet "Europe's Optical Illusion" címmel. Ez a könyv újra kiadásra került 1910-ben, ekkor már "The Great Illusion" címmel. Ez franciául "La Grande Illusion". Akkoriban széles körben ismert volt ez a könyv, nem nagyon kellett magyarázni tehát a címet. Mára már elfeledett, ezért senki nem érti, mi is ez a nagy illúzió illetve ábránd, ami kapcsolódna ehhez a filmhez... A könyv egyébként az irónak azt a tételét fejtegeti és próbálja bizonyítani (még az első világháború előtt), hogy egy elhúzódó európai háború egyszerűen nem történhet meg, mert nincsen semmilyen racionális haszna. Mint kiderült, nem csak egyszer, de kétszer is megtörtént az, aminek a könyv szerint nem szabadott volna. Valószínűleg ez a legfőbb oka, hogy a filmet ismerjük, de a címadó könyvet nemigen...

Franciaország (Films Sonores Tobis), 77 perc, ff., francia

Rendező: Sacha Guitry

Producer: Serge  Sandberg

A film rendezője és főszereplője - Sacha Guitry - színházi rendező és színész, író és drámaíró volt elsősorban. A némafilmes korszakban nem tartotta nagyra a filmet, mint eszközt, mivel hiányolta belőle a beszéd drámai kifejező erejét. Ezért kicsit meglepő, hogy ez az alkotás majdnem közelebb áll egy némafilmhez, mint a hangosfilmhez, abban a tekintetben, hogy a nagyon kevés jelenidejű jeleneten kívül a film nagy részét kitevő visszatekintő (flashback) jelenetekben nincsen eredeti hang. Még zörejek sem. Zene van, és a főszereplő narrátorként meséli a történetet,  és adja a szereplők szájába a szöveget. A némafilmes érzetet erősítik helyenként a francia impresszionista filmekre emlékeztető megoldások is.

Pár perc után igazából nem zavaró, mégis legalább a film feléig olyan érzése van az embernek, hogy még csak a bevezető részt látja, nemsokára biztosan elkezdődik maga a film, amikor majd a narrátor átadja a szerepet a színészeknek. De nem, végig a narrátor (főhős) elbeszélését hallgatjuk. Mintha egy hangoskönyvet hallgatnánk mozgóképes illusztrációval.

Már a bevezető is rendhagyó, hiszen a megszokott stáblista helyett a kamera végigmegy a szereplőkön, a narrátor bemutatja őket, a szereplők és a stáb tagjai ilyenkor többnyire "kinéznek" a nézőre. Majd a főszereplő elkezd beszámolni életének fordulatos történeteiről. És ez a beszámoló, - mely  a címnek megfelelően tényleg egy szélhámos élettörténete - valóban érdekes, szórakoztató és fordulatos.

Mindig örülök, amikor korabeli felvételeket látok ismert világvárosokról ezekben a régi filmekben. Párizs mellett Monaco is sokat szerepel. A Szeszélyes Asszonyok-ban már elvarázsolt Monaco, pedig mint utólag kiderült az csak egy stúdióban épített pazar díszlet volt. Ez viszont az eredeti.

Egy percig sem untat a történet, néha vicces, de semmiképpen nem harsányan vagy ízléstelenül.

Franciaország (Panthéon), 41 perc, ff., francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Pierre Braunberger

Kedves kis lírai rövid játékfilm, gyönyörűen fényképezett képekkel. Egy család, - mely áll férjből, feleségből, nagymamából, egy lányból és annak málészájú udvarlójából - elmegy kirándulni vidékre, valahova a Szajna-partjára.

Mindez egy 1860-as gyönyörű nyári nap délutánján. A filmben nem történik sokkal több, mint, hogy két helybeli férfi kinézi magának a család két fiatalabb hölgytagját, anyát és lányát, majd romantikus csónakázással egybekötve elcsábítják őket, míg a család gyanútlan férfi tagjai horgásznak, illetve anyós pajti alszik...

A történet egyébként egy Maupassant novella alapján született. Az író jó barátja volt Jean Renoir édesapjának, a híres festőnek, Auguste Renoirnak. 

Egy mozgalmas werk-fotó:

Nem is a cselekmény a legérdekesebb, hanem a hangulat, amit a rendező a képekkel létrehoz. Renoir nem félt olyan felvételeket készíteni, hogy néha a cselekmény csak átsejlik a fű takarásából. Mintha ott hasalnánk annak rejtekében és titokban lesnénk az eseményeket. De emlékezetes az a jelenet is, amikor a hintázó lányt a hinta lengését követve látjuk. Ennek filmezéséről is sikerült egy fotót találni (bal alsó):

A film csúcspontja az a rész, amikor a lány és újdonsült udvarlója titokban ölelkezik, a lány tiltakozik, de végül enged az erőszaknak. És ezzel mintegy megbélyegezte saját életét, mert hiába csak egy néhány órás kaland volt az egész, ettől kezdve már soha nem tud boldog lenni bamba udvarlója (későbbi férje) mellett. Végleg elvesztette ártatlanságát, mint Éva bűntelenségét a paradicsomban.

A szereplőkhöz nem kerülünk igazán közel. Az egész film mintha egy mozgó festmény lenne. A képek olyan megkapóak, hogy szinte végig azt éreztem, szeretnék én is a részese lenni az egésznek. Szeretnék ott heverni én is a füvön a családdal vagy a csónakban ahogy az siklik csendben a Szajnán. 

A filmet végül nem Renoir fejezte be. Furcsa módon tíz évig a "fiókban hevertek" a tekercsek. Kérdéses, hogy egyáltalán mindent leforgatott-e a rendező, amit elképzelt. Az bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg is rövid filmben gondolkozott, tehát nem azért lett 40 perc körüli a végeredmény, mert csak részben készült el. De valami miatt mégis félbe maradt a project, ennek oka tudomásom szerint a mai napig nem pontosan tisztázott. Több helyen olvasom, hogy a rossz időjárás miatt szakadt félbe a forgatás. Ez most komoly? Egy ilyen szintű rendező belekezd egy filmbe, majd elromlik az idő, és a művésznek elmegy a kedve az egésztől? Hát legalábbis furcsa...

Mindenesetre tíz évvel a forgatás után a film producere fogta a rendelkezésre álló anyagot, és Renoir közreműködése nélkül (ő akkor az USA-ban dolgozott), de annak korábbi elképzelései alapján elkészítette a filmet.

A Criterion Collection néhány éve készített egy gyönyörűen felújított változatot erről a filmről. Én is ezt láttam, talán emiatt jöttek át ekkora erővel ezek a képek. A kiadó a filmet megspékelte egy rendkívül különleges anyaggal, mely a fennmaradt nyersanyag segítségével eleveníti fel a teljes forgatási folyamatot. Ez tehát a jó hír. A rossz hír, hogy mint minden olyan alkalommal, amikor frissen kiadják egy film frissen felújított változatát, a cégek töröltetik a youtube-on található ingyenes stream-eket. Ez persze érthető, hiszen miért fektetnének nagy energiákat a film drága felújításába, ha azt ingyen nézné mindenki. Ergo sajnos ehhez a filmhez sem tudok most ingyenes linket posztolni.

Franciaország, (Gaumont-Franco Film-Aubert), 89 perc, ff, francia 

Rendező: Jean Vigo

Producer: Jacques-Louis Nounez

Aki megnézi Jean Vigonak ezt a filmjét, az elmondhatja magáról, hogy látta a rendező összes nagyjátékfilmjét. Rövid élete során összesen négy filmet készített Vigo. Jelen film mellett az 1001-es listán találkoztunk már a Magatartásból Elégtelen c. erősen szürrealista hatású rövid játékfilmjét. Ezek előtt készített két dokumentumfilmet: egyet Nizzáról, másikat pedig Jean Taris úszóról.

Talán megtévesztő dokumentumfilmnek nevezni az utóbb említetteket, hiszen az úszóról készült 10 perces film inkább egy képi tobzódás az úszó testéről, úszó-mozdulatairól, megfeszülő izmairól. A Nizzát bemutató kisfilm műfajával kapcsolatban pedig a legtalálóbb, amit olvastam, az a "városszimfónia" elnevezés.

Vigo a l'Atalante készítése alatt végig betegeskedett. Állapota egyre romlott, a végső vágást már nélküle kellett megcsinálni. A film elkészülte után nem sokkal meg is halt.

Az elkészült filmet megtekintették a forgalmazók, és szörnyülködve állapították meg, hogy abban a formában a film alkalmatlan a bemutatásra. Úgy próbálták menteni a helyzetet, hogy újravágták az egészet. Az eredetileg több, mint 90 perces filmet 65 perc hosszúságúra vágták. Az egyik zenét kicserélték az akkor éppen népszerű Le Chaland Qui Passe (Az Elhaladó Uszály) című sanzonra, sőt, magát a filmet is átkeresztelték erre a címre. Így fordulhat elő, hogy a filmnek két hivatalos címe is van. (Lásd a posztereken is mindkettőt). 

A filmet egyébként több ízben is restaurálták a 20 század végétől, és többé-kevésbé sikerült visszaállítani az eredeti állapotot, ahogyan Vigo maga elképzelte. 

Négy szereplő körül zajlik ez a film, akikből egyet, a hajósinas fiút rögtön zárójelbe is tehetjük, szinte semmi jelentősége, vele csak eggyel többen vannak.

Akik számítanak: Az ifjú pár (Dita Parlo és Jean Dasté), akik mintha nászúton lennének. Egyébként pont az esküvő után csatlakozunk be a történetbe, amikor mindannyian kijönnek a templomból. Nászút helyett valójában a feleség csak beköltözött férjéhez annak uszályába, mellyel Franciaország csatornáin szállítanak különböző rakományokat. A film eredeti címe egyébként a hajó neve: "Az Atalante". A magyar címadás szerintem tévedés: "Atalanta", tehát mintha a hajó nevét is részben le akarták volna fordítani....kb. mintha a Titanic-nál a "Titános" vagy méginkább az "Acélos" címet adták volna. Sebaj...

Az ifjú páron kívül harmadikként ott van Jules papa, aki jelenlétével erősen dominálja az egész filmet. Őt az a Michel Simon alakítja, akivel többször találkozhattunk már francia filmekben. (Jeanne d'Arc, A Szuka és A Vízből Kimentett Boudu). Valami megmagyarázhatatlan, talán indokolatlan ellenszenvvel viseltetek iránta, aminek egyik gyökere talán az a valószerűtlenül plöttyedt arc (mely a Shar Pei kutyákat is meghazudtoló módon, a szükséges bőrmennyiségnek a kétszeresével rendelkezik), ami valamiért elvonja a figyelmet minden másról, ami a vásznon ezalatt történik.

Olyasfajta film ez, amely igazából nem vezet sehova. Nincs egy nagy cél vagy probléma, mint ahogy az a Hollywood-i filmekre annyira jellemző. A csatornahajó utasairól szól, útjukról Párizs felé, majd megérkezésükről... a hétköznapokról. A civakodásokról, vágyódásról és elvágyódásról, féltékenységről... olyan dolgokról, ami a valódi hús-vér (nem pedig az idealizált) szerelmeseket jellemzi. A film tehát inkább realista, ellentétben Vigo előző filmjével (Magatartásból Elégtelen) mely tobzódott a szürreális képektől. Szürrealista hatásokról jelen film esetén csak kis részben beszélhetünk. És itt a francia filmes szürrealizmus gyakorlatilag le is zárul. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Youtube - L'Atalante

Franciaország (Argui Film), 42 perc, ff., francia

Rendező: Jean Vigo

Producer: Jean Vigo, Jacques-Louis Nounez

Európa filmművészete ekkorra már látványosan más irányt vett, mint az USA filmipara.

A megszilárdult Hollywoodi stúdió-rendszer alapvetően úgy üzemelt, hogy nemcsak számítottak a közönségsikerre, de elsősorban üzleti vállalkozások voltak, és csak másodsorban, ha megvolt az elvárt nyereség, akkor kaptak esetleg teret a kísérletező kedvű művészi hajlamok is.  Ezzel szemben Európában, ahol a hangosfilm térnyerésével a nyelvi határok miatt jelentősen csökkent az egyes nemzetek filmgyártásának felvevő piaca, - és egyébként is országonként különböző filmgyártási struktúrák alakultak ki - sokkal nagyobb jelentősége volt a kísérletező kedvű, művészi indíttatású filmek készítésének. Ezzel semmiképpen nem szeretném azt sugallni, hogy az USÁ-ban nem készültek magas művészi színvonalú filmek!

A szürrealizmus - ezt a filmet is ide sorolnám - nem az az irányzat, mely széles rétegeket képes a mozikba vonzani. Vigo filmjei gyakorlatilag visszhang nélkül maradtak bemutatásukkor, csak jóval a második világháború utáni újra felfedezésükkor kaptak jó kritikát.

Életrajzírók szerint Jean Vigo édesapja anarchista volt, a világháború alatt bebörtönözték, cellájában megfojtották. Jean-t a család barátai nevelték, megvolt tehát az alapja annak az anarchista szemléletnek, mely ezt a filmet is erősen jellemzi.

Egy katonásan szigorú internátus fiú lakóinak tanáraik elleni lázadása kerül bemutatásra, a franciáknál ez idő tájt divatos szürreális módon. 

A filmet nézve azon gondolkodtam, vajon nem a császár új ruhájának esetével van-e dolgom? Azaz, nem arról van-e szó, hogy senki nem meri bevallani, hogy a film gyenge, és mindenki azt hiszi, hogy azért nem tetszik neki, mert olyan művészi színvonalról van szó, amit esetleg ő már nem ér fel?

Én bizony valahogy így vagyok ezzel a filmmel... Az volt az érzésem, hogy talán nem is nagyon volt forgatókönyv, mintha menet közben, ötletszerűen alakult volna az egész. Ritmikailag szinte mindenhol pontatlan, és általában is, színvonalában az 1920-as évek elejét, a némafilmes korszakot idézi. Furcsa az is, hogy a gyerekek oldaláról a lányos külsejű fiún kívül szinte mindenki arctalan marad, ellenben a tanárok mindannyian különleges, emlékezetesnek mondható karaktert kapnak.

Maradandó, a kevés jól sikerült jelenet egyike az iskolaigazgató első színre lépése. Minden tanár izgatottan készül a rettegett igazgató érkezésére, látszik, hogy nagy az izgalom, egyszer csak megjelenik egy kis szakállas törpe, ráadásul kisgyermekien magas hanggal... ő a rettegett igazgató.

Vannak tehát izgalmasnak tűnő momentumok, de az egész valahogy nagyon nem áll össze a fejemben. Mint ilyenkor mindig, erős a gyanúm, hogy a hiba az én készülékemben lehet...

Jean Vigonak ez volt a harmadik, utolsó előtti filmje. A megjelenést követő évben fiatalon meghalt. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Pathé, Sirius), 85 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Jean Gehret, Michel Simon

A főszereplő Boudu-t alakító Michel Simon pont ott kezdi ebben a filmben - egy koldusként - ahol Jean Renoir előző filmjében, az "A Szuka" c. filmben abbahagyta. Semmi kapcsolat nincs egyébként a két film története között.

Egy teljesen lecsövesedett koldust látunk, aki az utcán tengeti napjait, majd egy napon úgy dönt, hogy elég volt, és a Párizsi Pont des Arts gyaloghídról leveti magát a Szajnába.

Izgalmas amikor régi filmekben közismert nagyvárosok akkori arcait láthatjuk. Korábbi filmekben láthattunk már New York-i és Berlini forgatagot, most pedig Párizs 1932-beli Latin negyedét látjuk. 

A híd, amiről Boudu, a csöves leugrik egyébként arról volt híres egészen 2015-ig, hogy Európában először itt terjedt el a "Szerelmes Lakat"-os őrület. Azaz a szerelmesek, ha erre jártak, akkor nevükkel feliratozott lakatot kellett, hogy aggassanak a hídra, ha azt akarták, hogy kapcsolatuk örökké tartson. 

Ahogy egy INDEX-es cikkben olvasható, a hidat annyira telerakták lakatokkal, hogy 2014-ben az egyik korlátelem le is szakadt. Végül 2015-ben a hatóság segítségével leszedték az összes lakatot, mert veszélyben látták a híd biztonságát a 45 tonnásra (45.000 kg) becsült extra terhelés miatt.

Na, de vissza a filmhez: Hősünk tehát beugrik a vízbe. A bámészkodó sokadalom csak szemléli az élettelenül úszó testet, amikor a Szajna parti lakásából odaér a könyvkereskedő, aki ablakából látta a koldus halálugrását. Utánaveti magát, kimenti, újraéleszti, és felviszi magához.

Boudu-t megetetik, kimosdatják, és ott is aludhat éjszaka...

Majd következő éjszaka is...

Valahogy nem akaródzik továbbállni, és a családnak sem akaródzik szólni, hogy ideje lenne menni. A könyvkereskedő egyébként a feleségével és egy szolgálólánnyal él hármasban... Francia filmről van szó, és mint "minden" francia filmben, a megcsalás gyakorlatilag természetes, de legalábbis bocsánatos bűn. 

Ezt a háromszöget kicsit bonyolítja, hogy Boudu a feleséggel és a szolgálólánnyal is kikezd. És, hogy a komédia teljes legyen az egyik kölcsönbe kapott öltöny zsebében Boudu talál néhány ottfelejtett lottószelvényt. És azt hiszem itt illene megszakítanom a sztori ismertetését...

A filmből két ízben is készítettek remake-et. Először 1986-ban Nick Nolte-val a főszerepben, "Koldusbottal Beverly Hillsben" címmel, áthelyezve a történetet az USA-ba, a Szajna helyett egy úszómedencével. Másodszor a franciák dolgozták fel újra 2005-ben, Depardieu-vel a főszerepben egyszerűen Boudu címmen. (A magyar keresztségben: Bomlott Boudu Beköltözött).

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!